Ujság, 1929. augusztus (5. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-04 / 175. szám

VASÁRNAP, 1929 AUGUSZTUS 4 ÚJSÁG T­I SZÍNHÁZ — ZENE P letudlkodds Hogy beköszöntött a szép nyár és bezár­ták a színházakat, a népszerű szerelmes szí­nész vagy operetté bonvivant szintén eluta­zott szabadságra. Csak a jó Istenke tudja s az égi angyalok, honnan szerzett a mai elő­legviszonyok mellett annyi pénzt, hogy el­utazhassák, a lényeg az, hogy közölte család­jával és minden jó barátjával, hogy elmegy valahová Tirolba, ahol nyolc shillingért kap napi teljes ellátást, szobával együtt, kilátással a magas hegyekre. Megható búcsút vett mindenkitől, utolsó­nak hagyva bűbájos feleségét, aki — megértő lélek! — egy percre sem vette zokon, hogy férje, aki egész évben próbál, dolgozik, vala­hol a hegyek között felüdüljön és kipihenje az esztendő fáradalmait, gondjait. — Csak eredj nyugodtan apukám, — mon­dotta neki az asszony, pihend ki magadat, gyere vissza jó egészségben, de bármilyen jól is érezd magad, azért ne felejtsd el a te kis feleségedet. — A drága kis feleségemet! ismételgette a színész, hát lehet téged elfelejteni? Majd írok naponként, és te is írjál cucikám, és a szí­vem vérzik, hogy nincs annyi pénzem, hogy elvigyetek magammal. — Hát csak ne vérezzen, majd megleszek én szépen idehaza is, elmegyek közbe a hul­lámba, a strandra, az uszodába, aszerint, ahogy pénzem lesz. — Lesz, lesz, csak érezd jól magad, egy­kettőre elmúlik ez a néhány hét és megint itthon lesz a te cucikád! — Cucikám! Még néhány forró csók és ölelés — a szí­nész elutazót és hetekig hűsölt a távoli Tirol fenyveseinek hegyi levegőjében. Közben megnövesztette a haját, melyet még júniusban nullás­ géppel levágatott és hogy a színészetet és annak minden küzdel­­m­ét szabadsága alatt kiverje okos fejéből. Jackias bajuszt növesztett, sűrűt, feketét, ma­gyarossal, mely az utolsó napokra már any­­nyira fejlődött, hogy reggelenként bajuszkö­­tővel idomította. És reggeli öltözködésnél a tükörbe nézve elgondolta, mennyire meg lesz lepve a fele­sége, cucikája, ha váratlanul így megérkezik, billiárdgolyó fej helyett szépen baloldalt fé­sült frizurával és ezzel a hóditó bajusszal, ápolttal, gondozottal. A pénze elfogyván a kiváló színművész­nek, készült hazajönni. Elköszönt az összes ismerősöktől, búcsút vett a tiroli utaktól, he­gyektől, fenyvesektől és dirndlektől, felült a vonatra, melynek mozdonya nagyokat pöfé­kelve a meredek utakon, robogott vele haza­felé. Meglepetésszerűen érkezett, nem irt, nem táviratozott, hogy jön, ezt a meglepetést hozta az asszonykának külföldi nyaralásából, no és természetesen a választékos frizurát, a helyre­­bajuszit! Becsöngett a lakása ajtaján, a felesége nyit ajtót. Ahogy megpillantja szerelmesen szökik a nyakába percekig öleli, csókolja. — Mit szólsz cucikám, mondja a színész boldogan, hogy megváltoztatja az embert az ilyen bajusz, frizura? Az asszony ij­­edten felsikolt: — Te jó Isten, meg se ismertelek! Egy új játék divatos mostanában az iro­dalom és művészet berkeiben. Itthon rekedt színésznők, színészek ezzel szórakoznak fel­vonás közben a nyári színházak öltözőiben és ezen mulatnak az Otthonban, a Fészekben. A játék olyan ragadós, hogy már civilkörök is átvették, és a maguk ötletességét próbálják ki általa. Arról van szó például, ki a legkedvesebb, a legszebb, a legegyszerűbb, legelegánsabb asszony, férfi, ki a legfinomabb, a legudva­riasabb, a legnobilisabb és így tovább, de nemcsak a személyt kell megnevezni, hanem elmondani egy idevágó történetet, amely az illető valamelyik kiváló tulajdonságát alá­festi. Tegnap este például a Fészekben arról volt szó, ki a leggyengédebb férfi Pesten, és miért? A győztes az a közismert úriember, volt katonatiszt, lett, akiről valaki elbeszélte a következő valóban jellegzetes történetet. Tavaly az illető úr valahol egy angol fürdőhelyen nyaralt. A legelőkelőbb, legdrá­gább szállodában természetesen, ahol nincse­nek is szobák, csak appartemensek. Egyenlő berendezésű valamennyi, sötétkék és arany színekben. Egy este a kaszinóból jövet a leggyengé­debb, legudvariasabb férfi a világon, eltévesz­tette az ajtót. A maga lakása helyett belépett abba, amelyben a fürdőhely legszebb, legis­mertebb vendége lakott, egy londoni operett­­színház ragyogó szépségű, körülrajongott primadonnája! És a magyar úr, mint rende­sen, ha este hazajött, levetkőzött és azzal már sietett is a fürdőszobába, még mindig tá­vol attól a gondolattól, hogy elvétette a la­kásszámát. A fürdőszobába érve, a mélyített kád illa­tos vizében, a saját szépségében gyönyörködő tündért pillantja meg. Mit csinál egy megál­lapodott, nagyon udvarias ember ilyenkor? Éppen hogy annyit mond: — Bocsánat asszonyom —, azzal gyorsan becsapja maga mögött az ajtót és menekül. A mi emberünk megzavarva Anglia leg­szebb színésznőjének intim fürdőjét, a legna­gyobb lelki nyugalommal így szólott: — Pardon, uram, hogy megzavartam! és mélyen meghajolva, nyugodtan távozott. Ekkorra ugyanis észrevette, hogy tévedett. Olyan rossz és keserves gazdasági viszonyok nem lehetnek és bizonyára nem lesznek soha Budapesten, hogy egy-egy fiatal, és nem is mindig tehetséges, szép színésznő vagy kabaré­­mű­vésznő közben meg ne csinálja az anyagi szerencséjét. Pláne ilyenkor nyáron, amikor megismerkedésre, bemutatkozásra olyan sok alkalom adódik, különböző strandokon és für­dőkben, ahol az egész Budapesten időző művészgárda már idáig is olyan csokoládé­­szintire süttette magát, mint Josephine Baker, aki ellen éppen túlbarna származása miatt Argentiniában is tüntetnek. A sok strandoló sziniiskolai növendék és színésznőjelölt között már régebben magára vonta a figyelmet egy egészen fiatal szőke gyermek, akinek tuskacér trikója csaknem biztos tőkebefektetés számba is mehetett. Csakhogy ez a kétségkívül igen formás leányka nem azok közül való, akik ötletszerű­leg meg­hódíthatók, néhány pár selyemharinyáért, egy távoli autótúráért, egy pezsgős vacsoráért. Nem, a kisasszonynak elvei vannak, vagy, vagy és ha már nem házasság, hát biztos szerződés vagy elhelyezkedés, jó néhány­­esztendőre amíg a színiigazgatók szeme megakad rajta. Mert az is bizonyos, hogy aki fiatal színésznő ma valamire való szerződést akar, legyen vagy egetverő talentum, vagy legalábbis egy idevetődött dollármilliomos barátnéja. Fájdalom, a nagy tehetségek a fiatalok kö­zött majd olyan ritkák, mint a Pesten nyaraló bőkezű dollárkirályok, de hát e nagy város egyre növekvő idegenforgalmában akad ame­rikaiakon kívül is néhány pénzes turista. Éppen ezek közül tűnt fel egynek a jövő szí­­nésznemzedék­e kedves, fiatal tagja, aki a tu­dakozó irodákat is megszégyenítő tájékozott­sággal, csakhamar tisztában volt ismerőse anyagi viszonyaival és megállapodott önma­gával, hogy ezzel érdemes. Megismerkedve, megbarátkozva a külföldi úrral, már hűtlen lett a strandhoz, a fürdő­höz, ahol szerencséjének bölcsőjét ringatta, mert az ismerőse már nem szerette, hogy e lenge, helyesebben feszes trikóba bújtatott szépségben más is, mások is gyönyörködhes­senek. Viszont gyakran felkereste barátját egy dunaparti hotel muzsikától viszhangzó halljában, napnap után elegánsabban, egyre jobban kiöltözködve, felékszerelve. Ámde a kisleány erényén hiba idáig nem esett, mert esténként, amikor jöttek különféle előkelő vendéglőkből és bárokból, a szerelmes ide­gen nem kísérhette tovább pajkos ideál­ját mint a kapuig, mivel hogy végre el­­árulta, hogy együtt lakik a szüleivel, a mamá­jával, a papájával, két kis testvérkéjével igen szerény udvari szobában. — Hiszen ha csak ez a baj! — mondotta a gáláns idegen, — azon könnyen segíthe­tünk. Ha parancsolja, berendezek magának egy lakást, mit lakást? megveszem magának ezt az egész házat, ha eladó. — Eladó, — mondotta a leányka szemér­mesen és legigézőbb mosolyával nézett végig imádottján. Ne méltóztassanak egy Andrássy-úti bér­palotára gondolni, hanem egy négyszobás vil­lára Rákosszentmihályon, ahol a leányka már boldog gyermekkorát élte. Ezt megvenni, iga­zán nem is túl merész álom olyan embernek, akinek pénze van és képes mindenét feláldozni az imádott angyalért. Meg is vette a házikót, a kisleány nevére íratta, a szobákat bevonatta selyemtapétákkal, a fürdőszobát, konyhát kicsempésztette, össze­vásárolt antik bútorokat, szőnyegeket, képeket, szóval egy-kettőre nagyon, de nagyon boldo­gok voltak. És ezentúl már nemcsak a kapuig kísérte imádottját, amint jöttek éjjel haza elő­kelő vendéglőkből, divatos bárokból. Legutóbb megtörtént, hogy a fiúnak meg­érkeztek külföldről a szülei, talán mert meg akartak győződni róla, hogy világkörüli útjá­ban miért állandósította magát éppen Buda­pesten, melynek minden szépségéről egyéb­ként már sokat hallottak, vagy talán aggódtak is miatta. Szóval megjöttek és a fiú vérző szívvel jelentette, hogy az estét nem töltheti kis barátnőjével, de legyen nyugodt, mihelyt elintézte a szüleit, már röpül is hozzá. Éjfél jóval elmúlt, amikor a fiatal úr kiér­kezett Rákosszentmihályra. Soká kellett csen­getnie a kapun, egy félóráig is, amíg kinyi­tották. És amikor enyhe megjegyzést tett a hosszas várakoztatásért, a házmester borközi állapotában még össze is szidta. — Ezt a házmestert, angyalom, — mon­dotta barátnőjének, aki már türelmetlenül várta — el kell csapni. Ez egy komisz, iszákos fráter, aki nem elég, hogy egy fél órát hagy a kapu előtt ücsörögni, még gorombáskodik velem! — Nem, édes, mindent, csak ezt ne kívánd tőlem! — És miért nem, ha tudnom szabad? — Mert ez a részeg házmester, kérlek, az édesapám. Sorry Anzixkártyák TATATÓVÁROS. Sok kedves emberemről és barátomról beszélgettünk és eszembe jutott ter­mészetesen az én kedves Emil barátom, akire mindig szeretettel gondolok. Itt pihenek egy ki­csit ezen a gyönyörű Tatatóvároson, sok kedves emberrel vagyok együtt, akikkel szívélyes üdvöz­letemet küldöm. Szeretettel köszönti a maga híve RÁKOSI SZIDI. Sok üdvözlettel KÓNYA ELEMÉR ÉS NEJE, LÁSZLÓ ALADÁR. BERLIN. Tisztelettel köszöntjük Berlinből, HAJDÚ GYURI. Sokszor ölel és szívélyesen üd­vözöl ÁBRAHÁM PÁL. Szeretettel ölel HALMAY TIBOR. Kezét csókolom, SZENES ERNŐ. Sok szeretettel DEZSŐ ÉS LACI. Szívélyes üdvözlettel VASADY TIHAMÉR. * Lehár uj operettje. Lehár Ferenc minden esztendőben iieidben nyaral. Itt szokott operett­jein dolgozni a kiváló mester. Mint Ischlből érte­sítenek, Lehár most fejezte be uj operettjét, amelynek II. Katalin a címe. Lehár eredetileg Molnár Ferenc Pál­ utcai fiuk című regényét akarta megzenésíteni, de Molnár nem készült el a dramatizálással és így Beda és Herzel szövegírók II. Katalinját fejezte be. Az új operett a berlini Metropol-Theaterben fog először színre kerülni, de a szezonban bemutatják Pesten is. Eddig három pesti operettszínház jelentette be igényét az új Lehár-operettre. * A pécsi Nemzeti Színház új rendezője, Fodor Oszkár, a pécsi Nemzeti Színház igaz­gatója vitéz Jakabffy Dezsőt, az aradi, leg­utóbb pedig a kispesti színházak kiváló ren­dezőjét főrendezőnek szerződtette. ­ A 17 * Művészházasság. Polgár Tibornak, a rádió karnagyának és Tóth Erzsi operaénekesnőnek esküvője ma délben volt a fasori református templomban. A fiatal művészpár előkelő közön­ség sorfala között vonult az oltár elé, ahol Szabó Imre lelkész ihletett beszéddel eskette össze őket. A templomban Szabó Lujza, az Operaház művésznője és Kerpely Jenő gordonka­művész, az orgonánál pedig Unger Ernő tanár, valamint a Városi Színház énekkara emelték művészetükkel az esküvő fényét. Násznagyok Szőts Ernő dr., a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. igazgatója és Petri Mór­ica, a Petőfi­ Társaság tagja voltak. * Szerződtetés. A Belvárosi Színház szerződ­tette Nádosy Mangitot, a tehetséges fiatal naivat, akinek tavaly ugy­anebben a színházban voltak igen szép sikerei ­ Hegedűs Ferenc meghalt Az Operaház régi, hírneves énekesgárdája ismét megfogyatkozott. Művésztársadalmunk páratlan népszerűségű „Franci bácsija“ Hegedűs Ferenc, az Operaház örökös tagja. — nincs többé. A közönség középkorú és idő­sebb tagjai kétségtelenül őszinte részvéttel és mély megilletődéssel fogadják ezt a hírt. Hegedűs Ferenc azok közé a művészek közé tartozott, aki minden alakításával maradékta­lan élvezetet tudott szerezni a közönségnek. Gyermekkora óta állandó vágya volt a színpad. Alig töltötte még be tizennyolcadik életévét, amidőn megszökött hazulról és be­állt Várnay Fábián társulatához szinészinas­­nak. Akkoriban a szinészkedés bizony nagyon rögös pálya volt, a szinészinaskodás pedig még keservesebb. Hegedűs Ferenc is végig­járta az utat, amit a régibb szinésznemzedék minden nagy művésze megtett. Kis vidéki tár­sulatoknál nyomorgott, küzködött, ingyen vagy éhbérért dolgozott, nem nézve az anya­giakat, mert a művészet szent lángja bevitette lelkét. Szerepet tanult, próbált, játszott, sza­bad idejében pedig szinlapot körmölt s mint az akkori idők fiatal színészei, ő is maga hordta szét a kézzel írott színlapokat a «nagy­érdemű közönségnek». De kishitűség nem volt lelkében. A nyomorúság megedzette, a küzködés ellenállóbbá tette, mert erősen hitte, hogy tehetsége előbb-utóbb érvényesülni fog. Kétévi szárnypróbálgatás után végre kar­dalos lett, majd egyik karmestere megállapí­totta, hogy nincsen hangja és kidobta az énekkarból. Hegedűs ekkor a drámai szakra tért át. Eleinte kisebb, majd hamarosan na­gyobb szerepeket is kapott. Csóka Sándor igazgató társulatánál Kassán már elsőrendű szerepkörben lépett a közönség elé s amikor Jókainé Laborfalvy Róza vendégszerepelt a Coriolánban, ő játszotta a Menenius Agrippa szerepét. Ebben az időben indult nálunk is hóditó körútjára Planquette bűbájos ope­rettje, a Comnevillei harangok. Hegedűs be­tanulta Gáspár apó szerepét és nagy sikert aratott vele. Ezután már operettekben is fel­lépett, Esterházy Kálmán társulatánál Ko­lozsvárott pedig már operaszerepeket is éne­kelt. A közönség szerette, de ő, mint minden vidéki színész, természetesen a fővárosba vágyott. Próbát énekelt Operaházunkban és Keglevich István gróf, aki akkoriban első­­izben volt az állami színházak intendánsa, nyomban szerződtette is. Művészpályája azóta simán és zökkenés nél­kül emelkedett. Véget ért a vidéki szinészkál­­vária minden nyomorúsága s diadal diadalra következett. Minden új szerep újabb és újabb sikert jelentett számára. A közönség a szívébe zárta, a vezetőség pedig megbecsülte és sze­rette, nemcsak a művészetéért, hanem meg­bízhatóságáért, lelkiismeretes kötelességtudá­sáért és feltétlen pontosságáért is. Hegedűs Ferenc ugyanis olyan ritka fehér holló volt a színművészeiben, aki ötven évet meghaladó művészpályafutása alatt sem próbáról, sem pedig előadásról soha egy percet sem késett. De nemcsak a kisebb jelentőségű dolgokban volt ennyire pontos, a nagyobban még inkább. Szentnek tartotta a színpadot és a közönséget, miért is soha készületlenül ki nem állt a nyil­vánosság elé és mindig tehetségének és tudá­sának javával gyönyörködtetett. Alakításai tökéletes stílusosságnak, teljes kidolgozottsá­gnak és színészi ötleteséggel telitettek voltak. Bármiben lépett a közönség elé, mindenben tökéleteset nyújtott. Műv­észskálája egyike volt a legszélesebbeknek. A Mesterdalnokok Beck­­messerétől, a Sevillai borbély Bartolójáig, a Varázsfuvola Papagenojá­tól a Tosca sekres­tyéséig, vagy a Susanne titkabeli inas néma szerepéig minden elképzelhető operai műfaj­ban igaz tökéletességű alakításokkal gyönyör­ködtetett. 1925 novemberében ünnepelte művész­pályás utasának ötvenéves fordulóját, amikor is a közönségnek alkalma nyílott arra, hogy régi kedvelt énekesét szeretetének külső jelei­vel is elhalmozza. A jubileum utáni esztendő­ben nyugalomba vonult Hegedűs Ferenc. Vég­leges búcsút azért még nem mondott a szín­padnak s néhanapján hol az Operaház, hol pedig a Városi Színház közönségének szerzett hosszú időre emlékezetes kellemes estét mű­vészetével. Friss erőben, jó egészségben viselte éveinek terhét egész a legutóbbi időkig. Rövid szen­vedés után ma éjjel adta vissza lelkét alkotó­jának. Halálát fia, Hegedűs Géza dr. fővárosi tanácsjegyző gyászolja.

Next