Állami gimnázium, Újverbász, 1898
A társadalom — könnyű volna kimutatni, hogy igaztalanul — azzal vádol bennünket, hogy nem nevelünk, csak tanítunk. A középiskolai tanárság meg méltán panaszkodik, hogy állása súlyát és működése nemzeti fontosságát kellően nem méltányolják. Mert hát még minden elsőbbséget a „vármegye“, a „közigazgatás" nyel el, vagy legalább szeretne elnyelni .... Hát ez még mind annak a következménye, hogy a tudományt magáért még kellően nem becsülik a mi aristokratikus hazánkban. Máskép lesz már csak a közeljövőben is............De a jelen helyzetben is a családnak az iskolával kapcsolatban kell lenniük Nagyon sajnos, hogy legtöbb szülő tulajdonképen azzal sincs tisztában, hogy mit is kívánhat jólesekkel az iskolától s mit kell aztán magának elvégeznie gondos, szülői szeretettel. Nagyon sok szülő egyenesen oly feladat- és céllal küldi gyermekét az iskolába, hogy ott jobbá tegyék. „Megállj fiú, majd ráncba szednek az iskolában" — fenyegeti a gyermeke pajkosságát elviselhetetlennek tartó gyenge szülő. Erre következnek aztán a túlkövetelések az iskolával szemben, hogy a tanár ne csak minden az életben hasznos tudnivalóra tanítsa meg a gyermeket, hanem nevelje is őket gondolkodásban és érzésben művelt emberekké. Szegény, elhagyott gyermekek, lehetetlen az, ha az iskola e nemes és fáradságos törekvésében nem számíthat a szülői ház okos támogatására. S akik tesznek is valamit, akik úton-útfélen hangoztatják is, hogy a gyermekeik nevelése szívükön fekszik? Azoknak is legtöbbjére azon hasonlat jut eszünkbe, midőn az anya minden egyébbre ráér, csak arra nem, hogy gyermekeit testileg, lelkileg gondozza. A szegény kis porontyok piszkosak, kócosak, hetekig nem füröszti őket senki, de ha hirtelen meg kell valahol jelenniök, sebtében letörlik a piszkot róluk, a kócos hajra rákerül valami virágos kendő, vagy kalap, testükre az igen alkalmakra tartott vasárnapi ruha ... A lelket, azt persze, ily sebtében nem lehet megtisztítani a salaktól, mely az elhanyagolás folytán rárakodott. No de nincs is rá szükség, az ilyen hiányokat csak a beavatottabb szem látja meg, a többség megdicséri a csinos babákat és gratulál a „gondos" mamának hozzájuk. Ha aztán a család még sem tudta lerontani azt, amit az iskola épített, ha mégis van valami eredmény — persze csak ideig — óráig — még a hálátlanság ily kiáltó példáit is hallhatni : „nem tudták egészen elrontani !“