Állami gimnázium, Újverbász, 1899
a nyakát. — A szülő tűr, szenved, valóságos mártírja annak a kicsinek, a ki talán arra sem érdemes, hogy szülői karok fonják körül, de a nemes szülő önmagát látja a gyengéd csecsemőben, látja benne — mintegy a jövőbe tekintve, zsenge családfájának hatalmas törzseket, a ki fénybe borítja a homályba burkolt, szerény családot, látja benne lelki szemeivel nemzetének nagy fiát, a mindenkitől ünnepelt államférfiút, vagy költőt s ime e szülő mégsem nevezhető önzőnek, mert lelkének teljes erejével arra törekszik, hogy ábrándos álmai az isten, a Haza és az emberi nem javára teljesüljenek és csak ezek után kíván önmagának is egy-egy eltévedt dícssugárt. — Nincs is nagyobb áldás a nemzetre, mint a tisztüket híven teljesítő családok minél nagyobb száma. — Bátran állítható, hogy a családok életrevalósága hatalmassá, hitványsága pedig gyengévé erőtlenné teszi a nemzetet. A családnak szentélynek kell lenie, hol a becsületesség, a munka — és a tiszta, önzetlen hazaszeretet lángoló tüze folyton, szakadatlanul nemes fényében ragyog. — Szentély lesz pedig a család akkor, ha a tiszta szeretet lángoló tüze egyformán árasztja éltető sugarait a családban, amely szeretetnek legbiztosabb forrása a lelkileg művelt, istenfélő s szorgalmas házastársak nemes egyetértése, egymásnak megbecsülése és magzataiknak hasonló szellemben való nevelése. — Ahol ilyen a család, ott a nevelés a helyes mederben folyik. — Ott nem ver fészket a bűnöket nemző elégedetlenség démona, nem üti fel fejét a bizalmatlanság undok viperája, ott a szerénység és a bizalom, a keresztyén élet e két ibolyája az Istenben való hit és az ebből eredő szeretet hatalmas fájának oltalma alatt a gőgösség és a viszálykodás viharaitól menten örrökké árasztja a boldogság éltető illatát. — Nézzétek e család valamenyi tagját, mindegyik világosan rá vall az előbb említett életelvek és erkölcsök szerint vezetett nevelésre. — Az ilyen családban a nemes, mindenkit egyaránt lekötelező nyájasságot, illendő modort, minden kérkedést kizáró őszinte magaviseletét, nem a külső reájuk tapadt máz, nem az ellesett konvencionális bókok, melyek a tapasztalatlan embert sokszor megtévesztik, aki aztán az azokat használó kétszínű szélhámosokat művelteknek, gentlemanoknak tekinti, hanem a lélek műveltsége, fenköltsége alkotják. Nem a divatos ruha, nem az eltanult s a haladás emberét fitogtató, sok esetben badarul alkalmazott s tudákosságot mutató szólásformák után ítéljük meg az illemtudást, a finom modort, hanem a leplezetlenül őszinte s művelt lélek megnyilatkozásában nyilvánul az leginkább,mert „aki lélekben bárdolatlan, annak durva természete időnként át fog törni a legdivatosabb modorok öltönyein.“ Igaz és való, hogy a külső megjelenés, az egyén magaviselete és társalgásában tanúsított beszédmodora után mondjuk, hogy ez vagy amaz egyén kellemes vagy kellemetlen, rokonszenves vagy ellenszenves, de mindenkit mégis