Felsőkereskedelmi iskola, Újvidék, 1890
Az énektanításról. ЛЖincs művészet, mely az ember belső világával úgy össze volna forrva, mint a zene, mely hangokban fejezvén ki az ember érzelmeit, a hallgatóban is hasonló érzelmeket támaszt. Valóságos világnyelv ez, melyet bárki bárhol azonnal megért. Innen van, hogy a zene a legnépszerűbb művészet. Legelterjedtebb kifejezője az ének, mely régibb a nyelvnél és költészetnél is, mert mielőtt az ember gondolkozott és alkotott, előbb érzett; az érzésnek pedig legegyszerűbb nyilvánulása a hang, mint ezt nemcsak az embernél, hanem az állatoknál is tapasztalhatjuk. Az ének tehát a legősibb zene, összekötő kapocs a zene és nyelv között, mely még a vadembernél is tiszteletben áll, bármi kezdetleges módon adjon is kifejezést érzelmeinek többé-kevésbbé melodikus sorrendbe szedett hangjaival. Nem csoda tehát, ha már az ókor népei is — köztük különösen a görögök — nagy gondot fordítottak az ének tanítására. A görögök felismerték ennek szívnemesítő, vidámító, szelidítő hatását és az erkölcsi nevelés egyik főeszközének tekintették. A keresztyén iskolákban szintén tanították az éneket, főleg egyházi szempontból, mert az isteni tiszteletnek egyik kiegészítő része épen az ének volt. Azonban az énekoktatásnak Pestalozzi-ig majdnem kizárólagosan egyházi jellege volt. A világi dalok csak az ő fellépése óta juthattak be az iskolákba és csak ezután lett az ének általános, népnevelő eszközzé. Főtörekvése lévén Pestalozzinak az ember összes tehetségeinek összhangzatos kiművelése, az ének sem kerülhette el figyelmét. Pestalozzi hatása alatt az ének módszeres tanításáról is kezdtek gondolkozni, így keletkeztek azután az énektanítás különféle rendszerei, melyek ismertetése azonban inkább csak a szakembereket érdekelvén, nem tartozik ezen értekezés keretébe. 1*