Felsőkereskedelmi iskola, Újvidék, 1890

Az énektanításról. ЛЖ­incs művészet, mely az ember belső világával úgy össze volna forrva, mint a zene, mely hangokban fejezvén ki az ember érzelmeit, a hallgatóban is hasonló érzelmeket támaszt. Valóságos világnyelv ez, melyet bárki bárhol azonnal megért. Innen van, hogy a zene a legnépszerűbb művészet. Legelterjedtebb kifejezője az ének, mely régibb a nyelvnél és költészetnél is, mert mielőtt az ember gondolkozott és alkotott, előbb érzett; az érzésnek pedig legegyszerűbb nyilvánulása a hang, mint ezt nemcsak az embernél, hanem az állatoknál is tapasztalhatjuk. Az ének tehát a legősibb zene, összekötő kapocs a zene és nyelv között, mely még a vadembernél is tiszteletben áll, bármi kezdetleges módon adjon is kife­jezést érzelmeinek többé-kevésbbé melodikus sorrendbe szedett hangjaival. Nem csoda tehát, ha már az ókor népei is — köztük különösen a görögök — nagy gondot fordítottak az ének tanítására. A görögök fel­ismerték ennek szívnemesítő, vidámító, szelidítő hatását és az erkölcsi neve­lés egyik főeszközének tekintették. A keresztyén iskolákban szintén tanították az éneket, főleg egyházi szempontból, mert az isteni tiszteletnek egyik kiegészítő része épen az ének volt. Azonban az énekoktatásnak Pestalozzi-ig majdnem kizáró­lagosan egyházi jellege volt. A világi dalok csak az ő fellépése óta juthat­tak be az iskolákba és csak ezután lett az ének általános, népnevelő eszközzé. Főtörekvése lévén Pestalozzinak az ember összes tehetségeinek összhang­­zatos kiművelése, az ének sem kerülhette el figyelmét. Pestalozzi hatása alatt az ének módszeres tanításáról is kezdtek gon­dolkozni, így keletkeztek azután az énektanítás különféle rendszerei, melyek ismertetése azonban inkább csak a szakembereket érdekelvén, nem tartozik ezen értekezés keretébe. 1*

Next