Ung, 1897. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-03 / 1. szám
XXXV. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1897. január 8. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden köztéri mű, mely a lap szellemi részét illeti. S velek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudjak kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap. 1. SZÁM. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEZ: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 . Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. - ’V •VEGYES TARTALMÚ HETILAP. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE, A hatodik év elején. Az ,Ung“ jelen számával a 35-ik, a mi szerkesztésünkben a hatodik évfolyamába lépett. Nagy időnek tanúja ez az igénytelen vidéki lap; hűséges kommentálója, olykor irányítója mindazoknak az eseményeknek, melyek Ung vármegye és Ungvár város közéletében ezen idő alatt lejátszódtak. A ki az „Ung“-nak ezt a harminczöt évfolyamát tüzetesen áttanulmányozná, minden más adat nélkül is megírhatná belőle Ung vármegye legújabb történetét, mely történet általánosítva az ország története is; mert Ungvármegye ez alatt a 35 év alatt sem volt egyéb, mint a közös édes anyának egy darabkája, melyen kissé gyengébben, de visszhangzott minden szó, mely az ország haladására irányítólag befolyást gyakorolt, és kisebb arányban ismétlődött minden cselekedet, mely a köz- és egyéni jólét érdekében a lelkek akaraterejét, az izmok tevékenységét foglalkoztatta. Ezentúl sem kíván egyéb lenni Ung vármegye hivatalos közlönye, mint ami a múltban, kiválóbban pedig a közelmúltban volt: egészséges helyi közszellemnek tényezője, a helyi közélet tetteinek irányítója, a haza- és fajzeretet tüzének szítója. Az „Ung-” abban a szellemben fogja szolgálni a vármegye és Ungvár város közügyeit, amelyben öt év óta szolgálja. Nem csinálunk országos dolgokat; maradunk, a mik voltunk s vagyunk: helyi lap. Nem azért vagyunk helyi lap, mert helybeli nyomda termékeként kerülünk a közönség kezébe — minthogy igen sok vidéki lapban a pár sovány hír mellett ennyi szokott a „helyi“ lenni —, mi azért vagyunk helyi lap, mert helyi dolgokkal foglalkozunk. Azt nézzük, mit kellene a vármegyének és népének közjava érdekében tennünk s arról írunk, arra buzdítunk. Hogy a helyi thémák jobbára országosak is, hogy például a mi kis embereink ügyéről közölt czikksorozataink általános érdekűek voltak és szélesebb körökben keltettek élénk figyelmet: ez csak azért történt, mert a nálunk tapasztalt jelenségek, melyek a közleményeknek alapjait képezték, általánosak. Ilyen szellemben a jövőben is érinteni, sőt érdemlegesen tárgyalni is fogunk általános érdekű társadalmi kérdéseket, de csak annyiban, amennyiben azok a helyi állapotokkal összefüggésbe és összhangba hozhatók. A helyi közélet fellendítése, életrevaló eszmék felvetése, azok megvalósításának előmozdítása ezentúl is kiváló gondunkat fogja képezni; a köztevékenység minden jelentősebb tényéről gyors, megbízható szerünkhöz mérten bő tudósításokat adunk; a jellemzőbb tüneteket, epizódokat nemcsak hírek, hanem érdekes karczolatok alakjában is olvasóink elé tárjuk. Nagy gondot fordítunk reá, hogy a mi feljegyzésre érdemes dolog történik a város, vagy vármegye területén, az első sorban lehetőleg általunk jusson köztudomásra. Hogy működésünkben személyes, rokon, vagy ellenszenv által nem engedjük magunkat befolyásoltatok — ezt talán mondanunk is felesleges. Anélkül, hogy bárkinek is hízelegnénk, a nyájas szónak szívesebben adunk helyet, mint azoknak; szívesebben gyógyítjuk az ütött sebet, hogysem újat ütnénk, mert czélunk az erők egyesítése és nem szétszórása. Akik e néhány sorba foglalt programmunkat helyeslik, támogassanak minket úgy szellemileg, mint anyagilag. Nekünk fő törekvésünk lesz, hogy Ungvármegye és Ungvár város nemes közönségének áldozatkészségére méltók legyünk! Boldog újévet! Elmúlt az 1897 ik év első napja, de azért még fülünkbe cseng a jó és kevésbbé jó barátok, ismerősök szava: Boldog újévet! Csodálatos dolog, mily régóta kívánjuk egymásnak a boldog új esztendőket és mindig rosszabbakat érünk. Talán nem őszinte a jó kívánság, azért nincs rajta áldás? Kétségen kívül a legtöbb jó kívánság nem egyéb, mint üres udvariassági szólam, minden benső tartalom nélkül, hogy olyan jó kívánságok is vannak, melyeknek hangoztatni minden egyebet kívánnak a meggratulált felebarátnak, csak éppen jót nem. Hanem hát a boldogság, vagy boldogtalanság sora nem is a jó kívánságoktól, hanem egészen egyebektől függ. Az új esztendő nem változtat az embereken, az újév péntek napja éppen olyan közönséges 24 órás napja az esztendőnek, mint egy másik közönséges sovány péntek; nem az uj eszendő, hanem az uj ember a boldogabb jövőnek záloga. Aki tehát azt akarja, hogy az elmúlt év nélkülözései, bajai, szenvedései az idén fel ne keressék, vagy legalábbis kíméletesebbek legyenek iránta, legyen új emberré az új esztendőben! Csakhogy ez a nehéz, sok emberre nézve lehetetlen dolog, ezért hiábavaló minden jó kívánat. Az ember megváltozása elsősorban önmagától jöhet,, ki erre a nagy erkölcsi feladatra képtelen, csak akkor csinálhat magának ideig-óráig tartó, boldog újévet, ha az eszközökben nem válogatós, ha a lelkiismeretet kitörli a szótárából. Tisztelt embertársam! azért azt mondom én neked, hogy ha boldog új esztendőt, vagy legalább jobbat akarsz érni, mint a minő ez a mostani, kezd meg ma és ne halaszd holnapra a jövő évi boldog új esztendő munkáját. Igaz, hogy a szerencse és a balsors is beleszól az ember dolgába, hanem az is tény, hogy ezek befolyása inkább kivételesen, mint szabályszerűleg érvényesül; általánosságban közeleb áll az igazsághoz az a közmondás, hogy: „Ki saját szerencséjének kovácsa“. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha a szerencsét ki lehetne erőszakolni (habár némelykor ez is megtörténik); a közmondást úgy kívánnám értetni, hogy az önmagával való megelégedés, mely a legtöbbször többet ér az egyéni boldogság érzetére nézve, mint a könnyen múló emotiokat keltő kisebbnagyobb szerencse, nem utolsó forrása a boldogságnak s ezt a forrást — a mennyire társadalmi intézményeink korlátai között lehetséges — az egyén nyithatja meg. De hagyjunk békét az abstrakt filozofálásnak, mert attól bizony senki sem lesz boldogabb! Nézzük inkább, mi okozza az emberek elégedetlenségét? A péni A szerint, amint sok van belőle, vagy kevés. Ám a pénzre alkalmazva, a sok és kevés A hit ereje. — Az Ung< eredeti tárczája. — Viruló leányzó volt, midőn sorsát Joó Sándorhoz, a szegény kis hivatalnokhoz kötötte. Jómódú iparosnak volt a gyermeke, szép volt, kedves volt s társadalmi helyzetéhez képest elég műveit, sőt talán túlságosan is műveit; atyja, Tüdős Péter, timármester, urnak szánta, hát úri kisasszonyok között neveltette. Tüdős Judit ezek között sem volt az utolsó; szépsége, eszessége, szeretetre méltósága, igénytelensége lefegyverezte, vagy legalább elnémította a gyermekleányoknál oly korán jelentkező osztály gőgöt. Mikor a zárdát elhagyta, az udvarlók egész serege rajongta körül. Kérte előkelő gazdag iparos, doktor, fiskális, tanár; de ő egyikhez sem ment; Joó Sándort, a szegény kis hivatalnokot választotta. Hiába való volt minden lebeszélési kísérlet, hiába jósolták neki a legszomorúbb jövőt, mely az inni és kártyázni szerető fiatal ember oldala mellett rája vár, ő nem tágított. — Rágalom minden rossz, amit Sándorról mondotok ; ő a legszolidabb ifjú a világon, — rendesen ezzel verte vissza a támadásokat. — És ha nem rágalom, mi lesz akkor veled, szerencsétlen leány? — kérdé az édesanyja — Ha volna benne valami, ha csakugyan kedvelné az italt és kártyát, átalakul mellettem. Hány ember hagyta el legénysége hóbortjait, rossz szokásait a forrón szeretett feleség oldala mellett; hányan lettek uj emberekké. Sándor is hozzá lesz. — Bizonyos vagy* benne? — Bizonyos vagyok. A szívem mondja. S ez nagy szó; ennek biztosítására az öreg Tüdős is belenyugodott a házasságba. Az igaz, hogy Joó Sándor kis hivatalnok, kicsi úr, talán kisebb mint amilyet az ő lánya megérdemelne, de hát eszes, ügyes fiatal ember, még sokra viheti. Az esküvő megtartatott. Joó Sándorból és Tüdős Juditból a szó szoros értelmében boldog pár lett. Őszintén és igazán szerették egymást, jó módban éltek, szükséget nem ismertek. Kellett-e a boldogsághoz egyéb ? A következmények Tüdős Juditnak kezdettek igazat adni: Joó Sándor elhagyta az italt, elhgyta a kártyát, egyedül feleségének élt. Előbbi szenvedélyeit úgy eltemette az uj szenvedély, a szerelem, mint befödi a hó az utcza végét. A nagy boldogságban senki sem gondolt a hó olvadásra . . . Pedig bekövetkezett és pedig aránylag gyorsan. Nem szokatlan időjárás okozta a változást, hanem pusztán természetes ok. Mikor a szerelmi szenvedély csökkenni, erejéből veszteni kezdett, az erősebb szenvedély által elnyomott játék szenvedély erőhöz jutott és ismét hatalmába kerítette a gyenge jellemű fiatal embert. Joó Sándor kezdte elhanyagolni szép ifjú nejét , sőt a két kedves kicsike: Margit és Lujza sem tudták őt veszedelmes kedvteléseitől visszatartani. Nagy megpróbáltatások következtek a fiatal asszonyra. Látta, tisztán látta, hogy férje örvénybe rohan, de nem volt hozzá ereje, hogy visszatartsa. Egy ízben színéből teljesen kikelve és szokása ellenére teljesen józan állapotban érkezett haza a hivatalból Joó Sándor. Felesége megrémült kétségbeesett arczától. Perczekig néma csendben járt kelt egymás mellett a két ember, végre is a nő szólalt meg: — Sándor! téged valami borzasztó érhetett, szólj, az istenre kérlek, szólj, mert megöl kétségbeesett hallgatásod. — Szólott Judit, hisz azért jöttem haza. Ments meg kérlek, különben el vagyok veszve. Mi történt az Isten szerelméért ? ! Kivettem a pénztárból 11,000 irtott. Folytonosan vesszitettem s hogy veszteségemet behozza pisi hozzányultam a kasszához. Mindhiába a szerencsét nem lehet kierőszakolni, egyre veszítettem. A nagy veszteségek feltűntek, játszótársaim, köztük a főnököm, gyanúsan nézegettek végig, pénzt kell teremtenünk a föld alól is, különben elvesztünk. Csakhogy a föld alatt nem mindenütt van pénz, készen meg sehol sincs. Nem volt az apósnál sem. Hanem hát kellett és meg lett. Tüdős Péter ugyan tönkre ment. De Joó Sándor kikerülte a börtönt, sőt hivatalát sem vesztette el. Ha nem ettől kezdve még nagyobb nyomorúság lett Joó Sándorék élete. Az öreg Tüdős már nem seggíthette őket, mert az uzsora-kölcsön, mellyel legalább a külső becsületet megmentette, mindent elvitt ; az adóságokkal terhelt kis fizetés, a legszükségesebbekre is kevés volt. A gyenge jellemű Joó Sándort azonban még az ilyen tételek sem tudták szenvedélyéből kiragadni. Játszani ugyan nem játszott, mert gyanús partnerré lett, (valami kiszivárgott a dologból), de annál erősebben ivott. Már annyira ment, hogy a legközönségesebb pálinkát úgy itta, mint a vizet. Hivatalát elhanyagolta, elzüllött s hogy állásából csúfosan ki ne csapják, lemondott róla. Most a nyomor teljessé vált. A legszükségesebbeket is nélkülözniök kellett. A pohár csordultig tellett, de ki is cseppent: a szerencsétlen ember megőrült. Joó Sándor — mint a sikkasztok nagy része — nem volt aljas szivü ember; bűnének súlya marczangolta lelkét; a szesz melyben vigaszt keresett, tönkretette idegeit. A lelki és testi méreg élőhalottá tette őt. Szegény Juditot megtörte ez a legszörnyűbb csapás, de nem verte le a lábáról: az a két kis gyámoltalan leány erőt adott neki. Kitanulta a bábaságot és keresményéből bár szűkösen, de elég tisztességesen nevelte két kis lánykáját. Azonban ezt az aránylag nyugalmas és reményekre jogosító életet sem élvezhette sokáig; a kiállott szenvedések, a folytonos nehéz munka, idő előtt kimentették testi erejét. A legjobb házaktól elmaradt , már csak szegényebb emberektől hívogatták, akik nem tudtak megválni a gyöngéd figyelmes asszonytól. A nyo-