Út és Cél, 1957 (9. évfolyam, 1-9. szám)

1957-01-01 / 1. szám

Szálasi: A nemzetiszocializmus lényege abból az érzésből csírázott, mely először ösztönözte az első embert erre a felkiáltásra: „Édes Hazám!" Ez az önkéntelen felkiáltás vetette meg ősalapját. Midőn rájöttek az emberek, hogy van valami, ami élesen elhatárolja életük minden formáját, befolyásolja minden tevékenységüket, értelmet ad küzdelmeinknek, tartalmat varázsol szenvedéseinkbe, ahol először érezték az eltávozottak a Hazá­nak hívását, mely olyan ellenállhatatlanul hívta vissza őket, ahol először ejtettek a Haza határán könnyet, ahol először imádkoztak a Hazáért, ahol először döbbentek rá annak tudatára, hogy bár áldjon vagy verjen a sors, itt élni, halni kell, ott kell keresni a nemzetiszocializmus bölcsőjét. Ott, ahol először fogták fel a jelentőségét annak, hogy csak a Haza az, amelyért érdemes min­dent áldozni, minden kockázatot vállalni, mert az a legbiztosabb alap, amelyre az egyén erkölcsi, szellemi, anyagi gyökereit eresztheti, amelytől minden védelmet megkap, melyben a szép, igaz és jó életét élheti és amely örök, kitörölhetetlen jelekkel megkülönböztet a többi népektől, nemzetektől és azok életétől. Út és Cél Kommunista stratégia Magyarország erkölcsi ereje ellen A társadalmi tulajdon védelme Az utóbbi évek alatt a magyarországi kommunista bíróságok által tárgyalt bűnügyek nagy többsége úgynevezett TT-és ügy, azaz a társadalmi tulajdonnal kapcsolatos bűnügy volt. Azt, hogy a magántulajdonok „társadalmasítása" hogyan zajlott le Magyarországon, e rövid tanulmány keretén belül nem áll módomban tárgyalni. Annyit azon­ban megemlítek, hogy az államosításokat végző ágensek és bizottságok érdeklődése csak másodsorban fordult a gyárak, gépek, ingatlanok, szerszámok, üzleti és üzemi berendezések felé. Elsősorban valamennyi megbízottat a volt tulajdonos lakása, felszerelési tárgyai, nem üzleti jellegű magánértékei, ruhatára, ágyneműje foglalkoztatta olyan értelemben, hogy miként lehetne ezeket is az üzleti állaghoz sorolni. Felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy a „társadalmasítás” szándéka első­sorban a könnyen mozgatható, nagy forgalmi értéket és szükségletet képező úgynevezett mobil eszközök felé összpontosult. A törvénytelenség árnyalati határain belül „társadal­­masított" magánértékek egy ellenőrizhetetlen csatorná­ban eltűntek s rövidesen pártirodákban, de leginkább kommunista vezetők lakásain, testén, ujjain tünedeztek fel, annak az elvnek megvalósítása folytán, hogy az anyag csak birtokoltsági állapotát változtatja, egyébként kisebb-nagyobb formai hiányossággal megmarad. A „társadalmasítások" mellékösvénye tehát a közszükségleti alapok forradalmi tulajdoncseréje volt a párt és bizalmi államfunkcionáriusok egyre szaporodó létszámának javára, beleértve az éppen ott állomásozó szovjet katonai és polgári potentátokat is. Minden erkölcsi gátlás nélkül vették személyi tulajdonba az uraság által levetett holmit és mintegy varázsütésre jól szituált, a forradalom gyakorlati emlőin jómódúvá konszolidált „szocialista" polgárokká váltak. Visszanézve a társadalmi tulajdon eszmei szemléletére, a szabadságharc előtti néhány hónap gazdaság- és erkölcspolitikai sajtótanulmányainak kommunista tükrén keresztül egyre gyakrabban vetődött fel a kérdés: mi az oka a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett hihetetlen számú és minőségű visszaéléseknek? Mi az oka annak, hogy legnagyobb részben büntetlen előéletű, érett korú férfiak és nők, munkások és hivatalnokok, kereskedők és gazdatisztek kerülnek a­ bíróságok elé a TT sérelmére elkövetett visszaélések miatt? Mi az oka annak, hogy a „viszonylag" jobban fizetett, kisebb­­nagyobb ügyköri önállóságot élvező alkalmazottak köréből kerül ki a vádlottak mintegy 70 százaléka? A fennmaradó 30 százalékot ugyanis részben visszaeső közönséges bűnözők, részben pedig a szocialista öntisztulás demonstratív elvisége céljából törvényszerűen és mesterségesen lebuktatott osztályárulók, középjelen­tőségű vezetők képezték. A sutbadobott párterkölcsök és a világtalan ideológiai irányvonaltól megzavarodott sajtószemlék — nagy általánosságban és a régi bevált recept szerint — minden nagyobb ügyből kihalászták a kulákot, csendőrt, volt katonatisztet vagy a volt nyilast. Ezzel mintegy taktikai intelmeket is adva az ellenforradalmi tényezők csoportosulási viszonyaihoz. A séma általában így hangzott: N.N. vállalathoz évekkel ezelőtt befurakodott­­, ahol szorgalmával és ügyességével rövidesen bizalmi állást sikerült elfoglalnia. Elnyerte és élvezte az évek folyamán mind a huszonhárom igazgató bizalmát, de még a párttit­károkat is megtévesztette céljainak és elveinek ügyes leplezésével úgy, hogy — hihetetlenül hangzik bár — káderlapján utolsó bejegyzésként ez állt: „A Szovjetunióhoz való viszonya jó." Ez az ember, aki legutoljára a vállalat beszerzési csoportjának az élére került, végre a huszonharmadik igazgató beiktatása után elérkezettnek látta az időt aljas terveinek végrehajtásához. Rövidesen kiszimatolta, hogy hivatali örökség kapcsán a bájos, de már lassan öregedő titkárnő a normálisnál bensőségesebb kapcsolatot tart fenn a kultúrált bájak elől véletlenül sem menekülő igazgatóval. A titkárnő egyébként, amint a nyomozati szervek megállapították, egy valahol Amerikában élő idős arisztokrata törvénytelen gyermeke.­­ A két osztályidegen elem összeszűrte a levet, addig zsarolván a szegény igazgatót, míg az velük összeműködni kényszerült. Mellékesen még beszerveztek a bűnszövet­kezetbe tucatnyi más személyt, részben a felettes minisztériumból, részben pedig idegen vállalatokból, amelyekkel kapcsolatos forgalmi folyamatokban követték el a visszaéléseket. A vádirat szerint az igazgató és a minisztérium kulcstisztviselője egyenként 100-100 ezer forintot csúsztattak, fortélyos utakon, saját zsebeikbe. Tíz vádlott 20-60 ezer forinttal részesült, a titkárnő hat hónap leforgása alatt 1800 forint indokolatlan prémiumot kapott, míg­­ 300 forintott vett fel a vállalati pénztárból apróbb bevásárlásokra és azzal, a megkövetelt 24 óra helyett, csak két hét elteltével számolt el. A tények ridegsége a legkevésbbé sem zavarta a bírákat, legfeljebb bosszankodtak azon, hogy a lelkileg megtört igazgató egyáltalán nem hajlott egy X elleni zavaros terhelő vallomásra, sőt ellenkezőleg: minden szavával közvetlenül vagy közvetve­­ ártatlanságát bizonygatta, miáltal nagyban megnehezítette a kom­­munista ügyész osztálypolitikai elkötelezettségét és a kilátástalanul száraz gazdasági ügynek politikai rangra vadó emelését. A­ kommunista ideológia idevonatkozó dogmái, a fenti példán keresztül lemeztelenítve, dokumentális erővel bizonyítják az igazság, a törvény előtti egyenlőség törvényszerű hiányát. A kommunista gazdálkodási módszerek szörnyszüle­ményeinek védelmében a leghatásosabb eszköz egy ellenforradalmi hátteret varázsolni, amelynek segít­ségével nagymértékben menthetők a politikai cinkosok, igazgatók, minisztériumi káderek s ugyanakkor az okok és okozatok analizálása elkerülhető, hiszen meg van a

Next