Út és Cél, 1977 (29. évfolyam, 3-9. szám)
1977-04-01 / 3. szám
1977. április ÚT ÉS CÉL 3 ADY ENDRE SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA Minden nagy költi látnok, a nemzet papja. A költő olyan, amilyen a nép, amely hordozza, ihleti. Élete, sorsa, gondolatai sajátos, misztikus megnyilvánulása magának a Nagy Családnak, a nemzetnek . Ady, ez a kérész tül-kasul magyar sorsot hordozó magyar költő a legdrámaibban élteát a nagy nemzeti katasztrófa előtti magyar lélek vergődését, végsejtéséit. Ady eggyé vált a nemzet szenvedésével. A nemzet nagy halálmenetében ott állt a Halottak Élén, amikor bitang, dancs idegenek sisera hada marcangolja a magyart, átalakítja a Duna mentét szégyen kalodává. Ady meghallotta a nagy Titkot,az életrészeg Duna vallomását. Erről a borzalmas, átokvert jelenről beszél neki gúnyosan az új Kaján, az Eltévedt Lovas, erről mesél neki álmosan a hó alatt pihenő Alföld. Megpillantotta a Titkot, de magyar végzete, a dudva, a muhar, a gaz lehúzta, altatta, befedte. Sorsa, hibája, bűne a fajtájáé. Miként mindig úgy volt a látnokokkal, a többet tudókkal, Adyt nem értette meg az ezüsttükrös kávéházba szorult dzsentri, nem értette meg a Rothschild-kölcsön hínárjában fuldokló hivatalos politika, nem értette meg a magyar Olimposz alatti mocsárban károgó intelligencia, nem a Hőkölő Jánosok és a mindig okosan helyezkedők, akik ott ülnek a Magyar Ugaron, lomhán, petyhüdten s nem tudják, hogy fejüket, jussukat, szívüket kobozzák. Azok, akik minden igának barmai. A katolikusok elfordultak tőle, mert - kálvinista.A kálvinisták, mert - dekadens. A dekadensek, mert ’’nem magyar’.’ A nem-magyarok, nos, a nem-magyarok pedig megrontották. Bevonták a magiéi lármás irodalmi zajongásába, hogy zsenijével fémjelezze a gettóból előkerült újjövevények haladó szellemű tehetségtelenségét. Micsoda, oh micsoda magyar sors, micsoda szimbóluma a teljes magyar életnek, hogy a 15 milliónyi magyarból éppen egy Léda volt az, aki lelkébe piros-fekete glóriával beevezett. Micsoda gúnyos magyar végzet: a nagy magyar tragédia főpapjának, költőjének múzsája abból a galíciai áradatból került ki, ahonnan Kun Béla, Szamuelly Tibor, Corvin-Klein Ottó, no meg Rákosi, Gerő, Vas és a többi országhódító. Mily átka e népnek és költőjének, hogy Léda (Adél) semmivé csókoló ajkai közt keresi a Tavasz üdvét - miként előtte Tisza Kálmán a Rothschild kölcsönben. Ezt a semmivéválást meg is találta a halálos ágyához felhallatszó Lenin fiúk őszirózsás üvöltésében, ahogy megtalálta népe is az 1945-ös felszabadulás terrorjában. A költő olyan, mint népe. Ady sem volt már képes felismerni önön ellenségét. Léda bálba hívja, nászba hajtja. De homályosan, tudat alatt sejti, hogy táncukra felzúg a tél szele, hogy ez a násztánc a nemzet Haláltánca is. Halálvágya a nemzet halálvágya. És nincs ereje, miként az Idők Rostájában ostorozott népének, ellenállásra, a tényekkel való szembenézésre. Menekül a Menekülő Élettel a Megszépítő Halálba. A megszépítő halálos ölelésű Leda 4 ezer éves ösztönnel betölti fajtája misszióját. Léda úgy jelenik meg Ady életében mint Solymosi Eszter pendantja. Ott egy másik magyar, Eötvös Károly, megtagadta saját vérét az ártatlan Eszterben és meggyalázta a magyar nemzetet nyomorult Judás pénzért. A magyar parasztlánykának a tiszaeszlári zsinagógában kiontott véréből keltek életre a nemzet borzalmas démonai, hol a liberalizmus öltözékében (Goldberger, Chorin stb.), hol az asszimiláció leple alatt idegenszagú irodalmi zajongásban (Nyugat köre), hol leplezetlen valóságban (kommunizmus). Trianon és a mai hazai bolsevizmus természetes és törvényes következménye annak a tiszaeszlári pernek, amelyben a már akkor is átért magyarság nem tudott védekezni. A nemzet nem értette meg, hogy 1882-ben nem ’’csak" egy magyar lányka nyakát vágták el. Kiömlő vére iszonyú szimbóluma lett az egész nemzet meggyilkolásának. Solymosi Eszterből egy nemzetébresztő magyar Jeanne D’Arc lehetett volna. Elkövettük a súlyos mulasztást és 20 év múlva elkövette a nemzet látószemű költőfejedelme is. Léda Aranyszobra megvakította szemét. Mert számára Adél. Minden. Adél, az örök zsidó ideál, akit mindig olyankor vet föl a végzet, amikor a pusztulás közéig. Ade'l pontosan az volt Ady életében, mint Delilák és Juditok az Ószövetség történetében. És itt már késetten lenget feléje kendőt mindenek túlján, undorodván, de, jaj, mégis TUDVÁN SOKAT, igazi lénye. A bűnök újabb bűnöket teremtenek. És a bűn megvakitja az embert: a bűnös ember képtelen tulajdon ellenségét fölismerni. de csúnyán élt,de csúnyán élt. Éppoly csúnyán mint népe a Naptalan Keleten. Ahol pedig csúnya az élet, ott meg csúnyábbak a rátelepedett lidércek. Ady költészetében és életében mi,Hungaristák, szomorú összesűrítését és jelképét látjuk annak a tragédiának, amely ránkszakadt. Léda Asszony Zsoltával annak az elbukott, megvakított magyar Sámsonnak ereje, amellyel már semmi mást nem lehetett csinálni, mint magára dönteni a nemzet templomát.