Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-04 / 1. szám

ISKOLÁINK FELADATAI és a z£ii(d­ojwifUi ketizat­uj Irta: MÁTYÁS FERENC a székelykereszturi pedi­ gósiai iskola 2 netarára Az ősz folyamán megrendezett Román Zene Hete kétséget kizáróan új lendületet adott zeneművészetünk fejlődésének. Hazánk zeneszerzői az élenjáró szovjet, kínai, német, cseh, magyar, bolgár és lengyel zeneszer­zők kiküldötteivel közösen vitatták meg munkásságuk eddigi eredményeit, hiá­nyosságait és azokat a nagy felada­tokat, amelyek új, tartalmában szo­cialista, formájában nemzeti zene­kultúránk megteremtésében reájuk há­rulnak. Az új zeneművek alkotási kér­déseivel egyidejűleg azonban fokozott figyelmet kell fordítanunk a zenekul­túra általános kérdéseire s elsősorban a széles dolgozó tömegek zenei képzé­sére. Zeneszerzőink nem az elefánt­csonttorony művészei, műveiket a dol­gozóknak és nem egy maroknyi „mű­értőnek“ írják. Míg a polgári-földes­úri rendszerben a hangversenytermek, operák, színházak, rádiók az uralkodó osztály kiváltságosai részére voltak fenntartva, addig ma ezek az intézmé­nyek is szélesre tárták kapuikat a dol­gozó nép előtt. A dolgozók számára állítják össze műsoraikat s hivatásuk elsősorban az, hogy a dolgozókat ne­veljék, szórakoztassák, az ő ízlésüket nemesítsék. Ahhoz azonban, hogy tel­jes értékű munkát végezhessünk e téren is, sürgős és nagy feladatunk a múltból maradt szégyenteljes zenei analfabetizmus felszámolása. A zenei analfabétizmus megszünte­tését csakis az írástudatlanság felszá­molása érdekében indított kampányhoz hasonló széleskörű mozgalommal ér­hetjük el. Továbbra is, sőt az eddigi­nél nagyobb feladatok hárulnak ilyen tekintetben a kultúrotthonok és szak­­szervezetek dalárdáira, zenekaraira és karmestereire, valamint a rádióra. Népszerű, magyarázó előadásokkal, zeneművészeti és zenetörténeti kér­dések ismertetésével, a hangjegyolva­sás tanításával sokat segíthetnek. Az alapvető feladat azonban mégis az is­kolai zeneoktatás megfelelő átszerve­zése. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a zenei szakiskolákon és a peda­gógiai középiskolákon kívül módsze­res zeneoktatás jóformán egyetlen más iskolában sem folyik. Különösen kez­detleges állapotban van a zene- és énekoktatás az elemi iskolákban. Az itt használatos Zenei ABC távolról sem nyújt kellő anyagot a komoly munkához, a tanítók megfelelő mód­­szerismeret hiányában leggyakoribb esetben bemagoltatnak néhány éneket a tanulókkal, esetleg elméletileg rámu­tatnak egy-egy zenei elemre s ezzel eleget is tettek kötelezettségüknek. Az ilyen zeneoktatásnak gyakorlati érté­ke nincs, a tanuló a megtanult össze­függéstelen zenei elemeknek az élet­ben hasznát nem veszi. Pedig a gyer­mekeknek itt kellene megismerkedniük a népzene alapelemeivel, a zenei alap­fogalmakkal, hogy megérthessék saját­­»ephi­oni'nnyelvü­ket és a-* prfvatí'élő népek zenéjét. Nem jobb a helyzet a felső tagoza­ton, sőt az elméleti líceumokban sem. Az elméleti líceumban a nyolcadik osz­tályig az ének- és zenetanítás még csak nem is melléktantárgy. Karének ugyan szerepe­ az órarendben, de ép­pen a zenei alapismeretek hiányában a legkínosabb munkával is évente mindössze három-négy többszólamú darabot ha sikerül megtanítani. A hely­zet tehát az, hogy iskoláink túlnyomó részénél szinte teljes mértékig mel­lőzzük a zene nyújtotta komoly nevelési lehetőségeket. Márpedig, ha itt nem kezdődik meg a zenei analfabetizmus felszámolása, akkor az iskolán kívüli kulturális nevelőmunkában évek hosz­­szú során keresztül sem leszünk ké­pesek ezt a feladatot megoldani. Egyedül a pedagógiai középisko­lában folyik aránylag komoly zene­oktatás, bár itt is bővében akadnak hi­bák és hiányosságok. Nincs jól meg­szerkesztett, pedagógiai szakiskolák számára írt énekeskönyv. A tanterv teljesen mellőzi a zenetörténetet, a tanítójelöltnek a tananyag beosztása szerint nincs alkalma megismerkedni a preklasszikus, klasszikus, romanti­kus, valamint a nagy szovjet és ha­zai zeneszerzőkkel és műveikkel. Sőt, ha a tanár szigorúan ragaszkodik az utasításokhoz, a tanulók még a hang­jegyolvasást sem tanulhatják meg ki­elégítően, mert az elemi iskolai öt­hat-hét osztályos énekeskönyv nem alkalmas a szolmizálás megtanításá­ra. Ez annál is súlyosabban esik lat­ba, mert a pedagógiai iskolából ki­kerülő tanítók feladata, hogy maj­dan zenét és éneket tanítsanak az ele­mi iskolákban, s ők a kultúrotthonok jövendő karmesterei! Az elemi és kö­zépiskolák számára miniszteri kiad­ványként megjelent zeneoktatási Pro­gramm 22—25. oldalán olvassuk, hogy a szovjet iskolákban az énekórán a ta­nár leüt pár hangból álló motívumot és a gyermekek azonnal felismerik a művet, amelyből a motívum elhang­zott és a zeneszerzőt is. Ennek az a magyarázata, hogy a szovjet közép- és pedagógiai iskolák számára remek háromszáz, illetve ötszáz oldalas ze­netárt adtak ki, amelyben évfolya­mok szerint módszeres fokozatokban megtalálhatók a világ zeneirodalmának és természetesen az orosz, illetve szov­jet zeneirodalomnak a legismertebb szerzeményei. Ez az alapja a szovjet zeneoktatásnak. Nem vitás, hogy ilyen zenetár, ilyen segédeszközök nélkül mi sem végezhetünk komoly munkát. Mi tehát a teendő? Szem előtt tartva a széles dolgozó tömegek zenei ismereteinek bővítését, zenei ízlésének fejlesztését, tovább kell fokozni és módszeresebbé kell ten­ni a népszerűsítő zenei előadásokat mind a rádióban, mind a kultúrottho­­nokban, mind pedig a szakszervezeti kultúrcsoportoknál. A cél az, hogy a dolgozók legalábbis minimális mérték­ben ismerjék a zenei műfajokat, a ze­netörténet nagyjait és nagy alkotásait mindenekelőtt népzenénket, a szovjet és az együ­ttélő népek zenéjét. Teljesen új alapra kell helyezni az iskolai zeneoktatást. Ennek előfeltétele az énekoktatás modern és megfelelő módszereinek kidolgozása, zenetár ki­adása, a szovjet tapasztalatok felhasz­nálásával és jól megszerkesztett éne­keskönyvek írása az óvodai tansze­mélyzet, valamint az 1—11 osztályos tanulók számára. Ugyancsak idetarto­zik a hangszeriskolák (hegedű-zongo­ra) kiadása is. Rendkívül nagyfontosságú feladat, amely egész kultúrforradalmunkra ki­halással van, az óvodai és elemi is­kolai tanszemélyzet, valamint a peda­gógiai iskolából kikerülő növendékek zenei szakmai kiképzése. Az ICD tanfolyamok keretében az ideológiai­politikai oktatással egyidejűleg alapos, szakmai nevelésben is kell részesíteni a zenetanítókat és tanárokat, mert enélkül a legjobb akarat mellett sem lesznek képesek a kultúrforradalom­­ban és a Román Zene Hete alkalmá­ból hozott határozatokból rájuk háruló feladatok teljesítésére. Igazi pedagógusaink nem mellőzhe­tik és nem süllyeszthetik mellék­tárggyá a zene- és énekoktatást. A helyes ének- és zeneoktatás a többi iskolai tantárggyal együtt hathatósan hozzájárulhat az új típusú ember ne­veléséhez és kialakításához. Ahhoz azonban, hogy a zeneoktatók jó mun­kát végezhessenek, meg kell terem­tenünk számukra az eszközöket és a lehetőségeket. Szükséges, hogy a Közoktatásügyi Minisztérium illetékes osztálya gyakorlati tervet dolgozzon ki erre a célra és a Művészeti Bizott­ságon keresztül mozgósítsa a Zene­szerzők Szövetségét megfelelő tan­könyvek, zenetárak, zeneiskolák elké­szítésére. Arra kell törekednünk és azt kell elérnünk, hogy új iskoláink­ból kikerülő tanulóifjúságunk s rajtuk keresztül, majd a széles dolgozó tö­megek is, néhány év múlva úgy em­lékezzenek vissza a zenei analfabetiz­musra, mint a rosszemlékű múlt írás-­­ tudatlanságára. 1 „Az igazi tudós kötelessége az idealista maradványok elleni harc a tudományban,­­ azoknak az elképzeléseknek kiirtása, me­lyek szerint léteznek az emberi tudás számára elérhetetlen te­rületek, vagyis a tudomány reakciósai, az idealizmus elleni harc.“ — Ezek a szavak Olga Boriszova Lepesinszkaja szovjet tudós szavai. Ha Olga Lepe­sinszkaja tudományos munká­ját áttekintjük, láthatjuk, hogy e szavakban kifejezett irányzat vörös fonalként végig húzódik egész tevékenységén. Munkásságához szervesen hoz­zátartozik az a tény, hogy ő, aki 1898 óta a munkásosztály élcsapatának tagja, a marxista világnézet, a dialektikus mate­rializmus szemszögéből fogott munkájához. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a harcos tudós nem nyugodhatott bele abba, hogy a biológiai tudományokban Vir­­chow reakciós sejtelmélete ural­kodot­t. Virchow elmélete szerint sejt csak sejtből keletkezhetik éspe­­dig osztódás útján. Sejten kívül semmi élő nincsen és a bonyo­lult szerveződések és szervezetek csupán sejtek összegei. Ha elfo­­gadják, hogy sejt csak sejtek osztódása útján jöhet létre, úgy egyrészt feltételezzük az első sejt teremtését, másrészt pedig a sejteket a nem élő világtól el­vileg különböző dolognak tekint­jük, vagyis tagadjuk a világ anyagi egységét. Továbbá, ha a bonyolult szerveződések csupán sejtek összegei — úgy a fejlődés minőségi fokozatainak tagadá­sán át, tagadjuk végső soron magát a mozgást is, amely nél­kül az anyag elképzelhetetlen. Virchow nézeteinek elterjedése nemcsak megtorpanást okozott a biológiai tudományokban, ha­nem olyan reakciós elméletek­nek szolgált alapul, melyek „örök és változatlan öröklődési anyag“-ról beszéltek és ezzel az ál­tudományos,­ reakciós elmélet­tel a fajelméletet „igazolták“. A Szovjetunióban Olga Lepe­sinszkaja vezetésével­­ 1933 óta folytak kutatások és kísérletek, melyek bebizonyították a vir­­chow­i tétel hamis voltát. A ma­­gasabbrendű állatok fejlődése korai szakaszainak, az egyszerű élőlények felnőtt egyedeinek és a szövetekben végbemenő rege­nerálódás folyamatok kutatá­sainak alapján kialakult az élő anyag fejlődésének új, dialekti­kus-materialista elmélete. O. B. Lepesinszkaja a kutatások ered­ményét „A sejtek keletkezése az élő anyagból és az élő anyag szerepe a szervezetben“ című munkájában fejtette ki. Kimutatta, hogy az élet nem a sejtnél, hanem egyszerűbb szerveződési fokon álló élő anyagnál kezdődik, mely fehér­jét tartalmaz és mind anyagcse­rére, mind fejlődésre képes. Az élőlény tehát nemcsak sejtek összege, hanem bonyolult, sok­rétű szerveződés, melyet a sej­tek mellett a fejlődés különböző fokain álló élő anyag is alkot, így például a tojás fehérje és sárgája nemcsak tápláló közeg — ahogyan ezt eddig hitték, — hanem élő anyag, amely fejlő­dik és sejteket alkot. Ezek a sejtek további fejlődésük során magát az embriót képezik és vért is képeznek. Sőt, a sejtek osztódásának tekintett folya­mat lényegileg újjáképzés, új sejtek fejlődése az anyasejt protoplazmájából. Fejlődésének folyamán az új sejt végig járja ugyanazokat a fokozatokat, mint a nem sejtszerű anyagból keletkező sejtek. Lene­nszkaja arra is rámutatott, hogy min­den élőlény fejlődése során megismétli a sejt­ előtti állapo­tot is. Mindezzel magyarázatot nyer a minőségileg különböző sejtek megjelenése az ontogene­­zisben, így, a kutatások során bebizonyosodott, hogy bonyolult szervezetek sebeinek gyógyulás­­akor a regenerálódás — a szer­vezet megsebzett szöveteinek megújulása — nemcsak sejtek látszólagos osztódása, hanem új sejtek képződése útján megy végbe. Olga Lepesinszkaja kutatásai­nak eredményeit a Szovjetunió Minisztertanácsa 1949-ben a Sztálin-díj első fokozatával ju­talmazta. Már akkor írta Lepe­­sinszkaja egyik cikkében: „Az új sejtelmélet csupán lépcsőfok a jelenkori szovjet orvostudo­mány és a micsurini biológia legfontosabb kérdései megoldá­sának útján.“ És a nyolcvanéves tudós nem állt meg ezen a fo­kon, hanem teljes frissességgel és bolsevik lendülettel tovább dolgozik. Szükségessé vált, a most már felfedezett élő anyag szerepének tanulmányozása kü­lönböző megbetegedések eseté­ben és a regenerálódási folya­matban, hogy e kutatások ered­ményét alkalmazhassák a szö­vetterápia gyakorlatában. O. B. Lepesinszkaja legjelen­tősebb utóbbi években folytatott kutatási területe azonban az emberi élet meghosszabbításáért folytatott munkássága. Már ennek a kérdésnek tudo­mányos megközelítése ragyogó bizonyítéka a szovjet tudomány felsőbbrendűségének. Ma, mikor a háborús uszítók szolgálatában álló tudós-lakájok az emberiség legnagyobb gonosztevőjének ... a gyógyító orvost nyilvánítják, sterilizálást javasolnak és hír­hedt cirkálóikon Korea közelé­ben mérgező baktériumokkal végeznek „kísérleteket“ az em­beriség „feleslegének“ elpusztí­tására — a szovjet tudomány maga elé az emberi élet meg­hosszabbításának feladatát tűzi. Az e téren eddig folytatott kutatásokról számoljanak be O. B. Lenesinszkaja egy sajtó­­tudósító kérdéseire adott vála­szai: — Véleménye szerint, az em­ber hány éves korig élhet? — A szovjet tudomány a hosz­­szú élet kérdéséről gazdag anyagot gyűjtött össze. Ez az anyag azt mutatja, hogy az ember 150 évet, sőt, ennél töb­bet is elélhet. Igen sok olyan eset ismeretes, amikor emberek szellemi és testi frissességben érték el ezt a tiszteletreméltó kort. Így például Ghanar Kíni grúz kolhozparaszt 155 éves ko­rában halt meg. Sok idős ember nem azért hal meg, mert szervezete „elhaszná­lódott“, hanem valamilyen vé­letlen megbetegedés pusztítja el. Ebből logikusan következik, hogy a végelgyengülés miatt be­következő halált 150 évre, sőt még későbbre ki lehet tolni. — És mik az idő előtti örege­désnek okai? — A tudósok az öregedés jelenségét különbözőképpen ma­gyarázzák. Egyesek az öregedés okát az idegrendszer megbete­gedésében látják. Ilja Mecsni­­kov, a nagy orosz biológus, aki elsőként tanulmányozta a hosz­­szú élet kérdését, azon a véle­ményen volt, hogy az emberek időelőtti öregedése a szervezet rothadási baktériumok kivá­lasztása által bekövetkező „ön­mérgezésének“ eredménye. Vé­gül van olyan elmélet is, amely az idő előtti elöregedést a belső kiválasztási mirigyek működé­sének hiányával magyarázza. Nekem az a véleményem, hogy az öregséget sűrűsödés, a sejtek fehérje-testecskéinek besűrűsö­­dése okozza. E folyamat követ­keztében csökken az anyagcsere és ez az egész szervezet műkö­désére kihatással van. Az öre­gedés legjellemzőbb jele a szer­vezet kötőszöveteinek fokozott fejlődése és ennek következté­ben a véredényekben és más szervekben beálló meszesedés. A máj elmeszesedésénél például a sejtek megráncosodnak és szá­muk csökken. Ugyanez a folya­mat játszódik le az agyban is, aminek következtében az ember szellemi képességei csökkennek, emlékezete gyengül. A véredé­nyekben érelmeszesedés, tehát szintén besűrűsödés, a fehérje­­testecskék megöregedése áll be. — Milyen módszereket ajánl a szovjet tudomány az idő előtti megö­regedés ellen? — Mindenekelőtt gátolni kell a fehérje­testecskék besűrűsödé­­sét és harcot kell indítani a már meglévő sűrűsödések ellen. Eh­hez tudni kell, hogy a szövet­sejtek különböző életkorban hogyan változnak meg, és meg­­ kell találni azokat az eszközö­ket, amelyek a fehérjerészek öregedését megakadályozzák. Az egyik ilyen anyag vélemé­nyünk szerint a szódabikarbóna. Megállapítottuk, hogy a szóda­bikarbóna a megsűrűsödött fe­hér­je­testecskéket föllazítja, a szervezet anyagcseréjét és ezzel az egész szervezet tevékenységét élénkíti. Az idő előtti öregedésben és halálban óriási a szerepe a tár­sadalmi okoknak és a külső kör­nyezetnek, amelyben az ember él. A kapitalizmus feltételei kö­zött a szegénységre és éhezésre ítélt dolgozók különösen gyorsan öregednek. A Szovjetunióban, ahol megszüntették a társadal­mi egyenlőtlenséget és a kapita­lista kizsákmányolást, olyan anyagi és társadalmi feltétele­ket teremtettek, amelyekben az idő előtti öregedés sok gyorsító okát felszámolták. A Szovjetunióban a dolgozók anyagi jóléte évről-évre fokozó­dik, javulnak a munka és pi­henés feltételei, az állam egész­ségvédelemre költött kiadásai nagyobbodnak. Ugyanakkor a testedzésnek és a sportnak is nagy figyelmet szentelnek. A statisztika azt mutatja, hogy az emberek átlagos életkora az egész világon a legmagasabb a Szovjetunióban, ahol átlagosan hatszor annyi ember éri el a ma­gas kort, mint amennyi ember az USA-ban. A halandóság 1940- hez képest felére, a gyermekha­landóság ennél is jelentősebben csökkent. A Szovjetunió népsza­porodása már évek óta nagyobb, mint 1940-ben volt és a lakos­ság évente több, mint három millióval gyarapszik. A Szovjetunióban tervszerű és határozott harcot folytatnak minden betegség ellen. Orvosok százezrei foglalkoznak a széles mértékben kifejlesztett megelő­ző rendszabályokkal. Nagy sze­repet játszik itt az az ismeretes tény, hogy a Szovjetunióban az orvosi kezelés mindenki szá­mára ingyenes. Számos tudo­mányos intézményben hathatós új gyógymódokat dolgoznak ki, és új gyógyszereket fedeznek fel. Ezen a területen mi már sokat elértünk, sok súlyos be­tegség, amely a kapitalista or­szágokban még nagyon elterjedt, a Szvjetunióban örökre eltűnt. — Laboratóriumaiban milyen konkrét munkákat végeznek? — Jelen pillanatban a vezeté­sem alatt álló hat laboratórium tudósai a szervezet fehérje-tes­tecskéinek különböző életkor­ban történő elválásaival fog­lalkoznak, továbbá a különböző kémiai szereknek az anyagcsere meggyorsítására kifejtett hatá­sát tanulmányozzuk. Ezek a munkák olyan hatékony szerek felfedezését célozzák, amelyek a szövetek korai öregedését aka­dályozzák. Biztosra veszem, hogy a szov­jet biológusok és orvosok sokol­dalú és széleskörű kutatómunká­ja végeredményben ezt a bo­nyolult feladatot is megoldja és az emberi élet korát 150 évre meghosszabbítja. Reményeim az öregség elleni hatásos harc le­hetőségét illetőleg a kísérleti úton már elért eredményekben, valamint a szovjet tudomány alkotó erejébe vetett szilárd bi­zalomban gyökereznek. Ez a tu­domány az egész emberiség bé­kéjét, haladását és boldogságát szolgálja. O . B. Lepesínssk­ala az emberi élet meghosszabbításáról Öt éves a sepsiszentgyörgyi ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ Ö­t évvel ezelőtt alakult meg a kolozsvári Dolgozók Színháza, a mai sepsiszentgyörgyi Álla­mi Magyar Színház elődje. A bur­zsoázia és ügynökei, a jobboldali szociáldemokraták annak idején kéz­legyintéssel fogadták Pártunk sztá­lini nemzetiségi politikájának ezt az új eredményét. Az osztályellen­ség nem elégedett meg a lebecsülés­sel, hanem tevőlegesen is igyekezett megakadályozni a színház megalaku­lását. A dolgozók fiatal színháza azonban a Párt útmutatásait követ­ve, sikeresen visszaverte az ellen­ség támadásait és elindult a fejlő­désnek azon az útján, melyet a szov­jet színházak kiváló eredményei vi­lágítanak meg. A Dolgozók Színháza életképes­nek bizonyult, mert a Kommunista Párt kolozsmegyei vezetősége és a pártsajtó, az Igazság nagy jelentő­séget tulajdonított a színház munká­jának és azt a legmesszebbmenően támogatta. A színház a Párt gondos­kodásának köszönheti, hogy az el­múlt öt évben jelentős eredményeket ért el és kialakult állandó, munká­sokból, dolgozó emberekből álló kö­zönsége. A kolozsvári Dolgozók Színháza a Párt iránymutatását kö­vetve különösen a falusi dolgozók nevelésére fordított figyelmet. A színház ma is elsőrendű feladatnak tekinti a falusi dolgozók nevelését, a falvakban ma már egyre inkább kibontakozó kultúrforradalom segí­tését. A színház 1948 augusztus óta működik Sepsiszentgyörgyön. Új szakasz kezdődött ezzel a színház fejlődésében. A Népköztársaság ki­kiáltásával egyidejűleg kibontako­zott kultúrforradalom lendülete vitte magával a sepsiszentgyörgyi színhá­zat is. Fejlődésében — mint cseppben a tenger — tükröződnek azok az eredmények, melyeket négy év alatt hazánk dolgozói elértek. Azóta 365 előadást tartott falun, közel százezer néző előtt. Az elmúlt színi évadban a 32 tagból álló szín­­társulat Sepsiszentgyörgy-rajon fal­vaiban minden hónapban vendégsze­repelt. A művészegyüttes ma már Csík, Udvarhely, Kézdivásárhely, Sztálin­, Rákos-rajon falvait évente legalább háromszor felkeresi. Az 1950—51-es évadban a színház pél­dául 169 előadást tartott falun, 52.111 néző előtt. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a színház mun­kaközössége felismerte szerepét a kultúrforradalomban és mindent el­követ, hogy feladatát eredményesen teljesítse. Ezzel az értékes mennyiségi ered­ménnyel párhuzamosan a színház művészi színvonala is állandóan emelkedett. A fejlődés állomásait o­lyan sikerült bemutatók jelzik, mint például Lucia Demetrius: Új meder, vagy Lope de Vega: A juhok kútja című művének bemutatója. Az előbbi előadással a színház meg­nyerte a fővárosi Teatrul Municipal­­lal folytatott versenyt. Az elért eredményekkel azonban nem elégedhetünk meg. A művészi munka területén mutatkozó hibákat nem kendőzhetjük el önelégült, ön­tetszelgő megállapításokkal, melyek legtöbbször arra alapozódnak, hogy az idei bemutatók művészi értéke na­gyobb, mint az 1947-es vagy 1948- as évad előadásainak az értéke. A szovjet színházak gyakorlatából ta­nulva, a testvér román színházak eredményeit figyelemmel kísérve s a többi magyar színházak segítségé­vel és baráti együttműködésével munkaközösségünknek fel kell ven­nie a harcot az igényes művészi munka érdekeiben a polgári színját­szás romboló hatásai ellen. Erőtelje­sen küzdenünk kell a naturalizmus és formalizmus megnyilvánulásai el­len, melyek nem kis mértékben aka­dályozzák még ma is a színház fej­lődését. Színházunk fejlődéséről beszélve nem mehetünk el szó nélkül amellett a segítség mellett, melyet a sepsi­szentgyörgyi Állami Magyar Színház kormányunktól kap. A Kormány és a Művészetügyi Bizottság minden lehetőséget megteremtett ahhoz, hogy a színház az igényes művészi munka útjára léphessen. A kapott anyagi támogatás lehetővé teszi, hogy a színház évente csak né­hány bemutatót tartson. Ez a mű­vészegyüttest az elmélyültebb, igé­nyesebb, magasabb színvonalú mun­kára kötelezi. A színvonalas művé­szi munka mindig megtenni gyü­mölcsét. Ezt igazolja Lope de Vega: A juhok kútja című művének bemu­tatója is. A juhok kútját Sepsiszent­­györgy 17 ezer lakosa közül közel nyolcezren nézték meg. E nagy közön­ségsiker arra kell ösztönözze a szín­ház művészegyüttesét, hogy a jövő­ben még fokozottabb igényességgel és művészi mértéktartással hozza színre a klasszikusok, a szovjet írók remek alkotásait s a hazai drámairo­dalom új műveit. A szovjet színház gyakorlata arra figyelmeztet, hogy a közönségszervezésnek az igényes mű­vészi munka a legfőbb biztosítéka. Színházunk munkaközössége fenn­állásának ötödik évfordulója tiszte­letére vállalta, hogy ötéves tervét négy év alatt teljesíti. Színházunk ezzel járul hozzá Népköztársaságunk felvirágoztatásához, a békéért vívott harc győzelméhez. BOKOR ANDRÁS a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház igazgatója SOSZTAKOVICS-BEMUTATÓ Jliamnás Árkdijjm, Sztálin elvtárs 72. születésnapjá­nak tiszteletére a marosvásárhelyi Maros (Mureşul) filharmónia elő­adja Sosztakovics, kiváló szovjet zeneszerző Dal az erdőkről című Sztálini-díjas oratóriumát. Sosztakovics új műve a mai szov­jet valóságból meríti témáját, a természetát­alakító tervek nagysze­rűségét és a mindezeket megvalósí­tó szovjet emberek lelkes munká­ját harcát tükrözik. Az oratórium a Nagy Honvédő Háború győzelmé­nek örömteljes pillanatában kezdő­dik, bemutatja a nagy természet­­átalakító terv megszületését, a szov­jet dolgozók harcai a természetel, győzelmét a természet felett, s a bé­kés építés, a békés munka dicsőíté­sével zárul. Az egész alkotást át­hatja a kommunizmus győzelméért végzett munka nagyszerűsége és a kommunizmus közelségének ro­mantikája. Sosztakovics nagy mes­terségbeli tudással s elmélyültség­­gel dolgozta ki rendívül időszerű, értékes békeharcos témáját. Sosztakovics oratóriuma a szocia­lista-realista zeneművészet egyik legújabb és legnagyobb alkotása. Ezért különösen figyelemreméltó a marosvásárhelyi Maros filharmónia bemutatója. Népköztársaságunkban eddig még csak Bukarestben adták elő az oratoriumot. Hazánk­ zene­kultúrájának fejlődését bizonyítja az, hogy a marosvásárhelyi filhar­mónia ilyen gyorsan, nem sokkal az első hazai bemutató utáni tolmá­csolta a közönségnek ezt az alkotást. A hét tételből álló oratórium elő­adására a marosvásárhelyi filhar­mónia hosszú időn keresztül, gon­dos munkával készült. Sosztakovics művét Kozma Géza vezetésével a filharmónia, a legjobb vásárhelyi énekkarok és a Művészeti Közép­iskola gyermekkórusa (összesen kétszáz tagj­ együttes) adta elő. A szólókat a kolozsvári Állami Ma­gyar Opera művészei, Ottrok Fe­renc és Sass Lá­szló értekenék. A­ Népművelődés színes arabpályázata A NÉPMŰVELŐDÉS, amely a Kulturális Intézmények Bizottságá­nak kiadásában a falusi kultúrottho­­nok és üzemi klubok műsoranyagát biztosítja, színdarabpályázatot hir­det. A pályázat célja hazai magyar­nyelvű színműirodalmunk minőségi fejlesztése, kultúrintézményeink mű­sorainak ellátása olyan darabokkal, amelyek a szocialista realizmus művé­szi követelményeinek megfelelően tükrözik Népköztársaságunk épülő új társadalmát. A pályázaton bárki részt vehet egyfelvonásos, kétfelvo­­násos, vagy rövid terjedelmű színda­rabbal, azonban ez utóbbi sem terjed­het 40 gépelt oldalnál többre. Beküld­hető: vígjáték, életkép, bármilyen válfajé prózai vagy zenés színmű. A pályázat első díja 100.000 lej. Ezenkívül 50.000 lejes második dí­jat és két egyenként 25.000 lejes harmadik díjat osztanak ki az arra érdemes munkák szerzői között. A színdarabot jeligével ellátva a folyó­irat szerkesztőségének címére kell beküldeni. Redacţia Népművelődés szerk. Bucureşti, Str. Latină No. 8, Raionul 1 Mai. A beküldött munká­hoz zárt borítékban nevüket és pon­tos címűket is mellékeljék a pályá­zók. A pályázat végső határideje 1952. március 31. Az eredmény kihirdetése 1952 május elsején tör­ténik. A díjnyertes műveken kívül a többi közlésre alkalmas művet is közzéteszi a Népművelődés, szabály­­szerű díjazással. Nem kétséges, hogy a Népművelő­dés pályázata megmozgatja úgy íróinkat, mint kezdő tehetségeinket és jelentékenyen hozzájárul a kul­túrotthonok és üzemi klubok műsora minőségének emeléséhez. Erre an­nál nagyobb szükség van, mert épí­tőmunkánk gyors üteme, első ötéves tervünk hatalmas megvalósításai, mezőgazdaságunk szocialista átala­kulása, falusi kultúrforradalmunk — mindez a megjelenítésre váró témák egész tömegét kínálja az írónak. Lelkesítse íróinkat e feladatok sokasága és sokrétűsége! Reméljük, hogy a Népművelődés színdarabpá­lyázata jelentős lépéssel viszi majd előbbre színműirodalmunk ügyét. HELYREIGAZÍTÁS. Lapunk leg­utóbbi számában, az utolsó oldalon közölt rajz szerzőjét tévesen közöl­tük. A rajzot Cs. Erdős Tibor kolozs­vári festőművész készítette. UTUNK JillkLau­f­­kábó­l­­: VÖRÖS GRIVICA­ zerkilencszázharminchárom. A tőkés államokban, az évek óta dúló válság elérte tetőfokát. A külföldi tőkések zsoldjában álló nemzeti-parasztpárti urak nyugati gazdáik valamennyi utasítását pon­tosan végrehajtották. Felemelt adó, áldozati görbék, sokszorosan emel­kedő munkanélküliség teszik még nyomorúságosabbá a munkásság éle­tét. Az elgyötört dolgozók elszánt­sága, harciereje megacélosodik. A Román Kommunista Párt hívására a munkásság mind nagyobb tömege válaszol. A sorozatos sztrájkokra a kormány ostromállapottal és a­ mun­­kásság vezetőinek letartóztatásával felel. Amikor ezt a grivicai munká­sok megtudják, több mint hétezren sztrájkba lépnek. Ezt a hősi küzdel­met a kormány gyilkos terrorral próbálja elfojtani. Részeg katonákat és csendőröket vezényelnek ki. Sor­­tüzeik nyomán munkások százainak vére omlik a vasúti műhelyudvarok hószőnyegére. íme­ az események: Ez Miklóssy Gábor festményének témája. Ezeket az eseményeket egyetlen jelenetben kellett összesűrítenie. Egyetlen jelenetet kellett tartalmában úgy elmélyítenie, hogy az ne csak téma maradjon, ne csak egy sortűz pilla­natképe legyen, hanem hirdesse a proletariátus elszántságát, az akara­tot, amelyet sortüzeik és részeg csend­őrök szuronyrohamai sem törhettek meg, azt a nagyszerű eseményt, amely a román munkásmozgalom mozgósító erejű fejezetévé vált. A festmény még nincsen készen. A művész az országos tárlatra befeje­zetlen állapotban küldte fel. Ez a munka ugyanis olyan jelentős, olyan nagyszabású, máris oly sokat mond, hogy a kiállításról nem hiányozhat. A grivicai véres eseményeket Mik­lóssy Gábor úgy festette meg, hogy a néző szinte a kavargó tömegben érzi magát, érzi, hogy a festő az ese­ményeket a dolgozók oldaláról látja és láttatja. Ezért, a sortáz pillanatá­ban a csendőrséget a kerítésen kívül, a februári hajnal ködébe veszve, em­bertelen, személytelen voltában, in­kább csak jelzi. Ugyanakkor egyéni­leg jellemzi a dolgozókat. Az i­gaz ügyért ha­rcoló munkás­ságra leadott első sortűz hatását, a munkásság felháborodását, tántorít­hatatlan kiállását a festő mérték­­tart­atín, igen művészien, minden ha­mis pátosz kerülésével mutatja meg. A gondosan kiválogatott egyéni jel­lemek, arckifejezések ellenére, a kép nem szakad szét, elkülönült egyé­nekre. Ellenkezőleg: az egybeková­csolt tömeg egységes magatartását hangsúlyozza. A művész ugyanis jól ismeri a tö­meg belső életét. A tömeget éppen az egyéneken keresztül mutatja, akik azonos eseményre, egyéniségüknek megfelelően különbözőképpen rea­gálnak. Mennyi egyéniség, mennyi jellem! Az egyik a kezében szorongatott vas­­rúddal támadásra indul és magával ragadja társait­ Egy fiatalember, — becsületes, nyílt tekintetű, — társait hívja segítségül. Mások halálra seb­zett társukért aggódnak. Gyáva, sunyi is aktív köztük, aki bőrét merí­tené, megint másik a haragtól szinte megmerevedik s a tiltakozás élő szobraként áll. A csoport lendülete, akarata az élenálló munkásban csú­csosodik ki. Homlokán megcsillan a fény, az erő és értelem. Szinte hal­lani véljük, amint a koronáknak kiált: „Ne lőjjetek, testvérek!“ Innen a mozgás sokrétűsége, a tö­meg hullámzása. Valamennyien is­merősnek tűnnek: a kopott egyen­­sapkájú, örökké nyomorgó fékező, a mozdonyvezető. Egyikre habozás nél­kül rámondanánk, hogy lakatos, a másik kovácsnak látszik. Egyenes, be­csületes emberek, rokonszenvesek a maguk igazában, abban, ahogy a gyil­kos tettre reagálnak. A kép megér­teti, hogy nekik van igazuk, hogy a jövőt ők képviselik, szilárdságukban, rendíthetetlenségükben, amelyet a művész nagyszerűen éreztet. Meg­növeli őket, magasra állítja, hogy a nézőnek valóban fel kelljen rájuk néznie. Érezzük, hogy a véres terror ellenére is valójában ők a győztesek. A művész valamennyi technikai eszközét, a kompozíció felépítését, a tömegek elosztását, a színt, a fény és árnyék adagolását e feladat szolgá­latába állította. A kompozíció, a tömeg vízszintes irányú dinamikus mozgását, a hát­térben álló vasúti épület merev füg­­gőlegessége által is hangsúlyozza. Az épületet meglehetősen előrehozva, a teret leszűkítette, hogy az eseménye­ket közvetlen közelről mutatva, ha­tásukat fokozhassa. A munkásokat két csoportra osztja. A baloldali csoport belül félkör ala­kot kap. A jobboldali ugyancsak fél­kör alakban elhelyezett csoport felé felül egyetlen alak közvetít,. Halálo­san megsebzett munkás. Dinamiz­mussal teli mozgása lényegében két mozdulat összetevése. Ökölbe szorított jobbja Lendületével, haragos fejmoz­dulatával még ádáz áürivel fordul a gyilkosok felé. De elkeseredett arc­­kifejezése, szétvetett lábainak rogy­­gyadozása jelzi, hogy egy-két másod­percen belül összeesik. Ez a, halál előtti mozdulat kapcsolódik a jobbol­dali csoporthoz, ahol már halottakat és halálos sebesülteket látunk. A művész így a tekintetet, a bal­sarokban álló társát hívó munkástól s a támadásra induló csoporttól, a középen álló főalakon s a megseb­zett, összeeső munkásán­ál fokozato­san jobbra tereli, a kép legdrámaibb pontja felé, a sortűznek közvetlen közelről, nyíltan kiszolgáltatott mun­kás felé, aki egyik karjával sebesült bajtársát támogatja, jobbja ugyan­­akkor fenyegetően lendül a gyilkosok felé. Körülötte haldokló és halott bajtársai. A baloldali csoport függő­leges vonalaival szemben, az egymás hegyén, hátán fekvő alakok vízszin­tes vonalai, befelé a háttér mélysége felé viszik a tekintetet, az előrehul­­lámzó tömeg felé, amelyet a művész még csak jelzett. Az előteret középen alul, egy ha­lott munkás félalakja zárja. Fekvése, felpúposodott kabátja elárulja, hogy a dombocskáról csúszott le. Borzal­mad ez a tehetetlen, mozdulatlan alak. Mégis a nézőn egy pillanatra sem lesz úrrá az elkeseredés. Hiszen az elesett helyébe máris újak lép­nek s mögöttük az egyik hívó moz­dulata, újabb és újabb tömegek ér­kezését jelzi. A kompozíciónak ez a felépítése természetesen komoly átgondolást, sok tudatosságot igényelt. Ennek el­lenére a kép csöppet sem hat mes­terkéltnek. Miklóssy Gábor itt a rea­lista kompozíció egyik nagy és ne­héz feladatát oldja meg, merev el­rendezettség helyett, természetes, életszerű, de nagyon, kiegyensúlyo­zott felépítést nyújt. A komoly, zengő színek, a jelenet drámaiságát s a hideg, ködös februári reggel hangulatát kiválóan adják vissza. A művész nagyszerűen jel­lemzi a háttérből kiemelkedő vasút­­épület sivárságát Helyenként a be­­fejezettebb részeken, az anyagérzé­keltetés remek példáit kapjuk. Egy irhabunda, egy kabát megfestése megannyi élményt jelent. A mind­­annyiunk által ismert régi vasutas­öltözékek, még fokozzák a jellegzete­sen román arcok hatását. Végül a kezek kifejezőerejét, re­mek megfestését kell megemlíte­nünk. Miklóssy Gábor művének jelentő­ségét még nem mérhetjük fel. Any­­nyit azonban máris megállapítha­tunk, hogy képe a felszabadulás óta nálunk készült legkomolyabb munka. A megfestés nagy tudást és az anyag fölötti biztos uralmat bizonyít. A mű lehetővé tette Miklóssy Gábor szá­mára, hogy képességei legjavát mu­tassa meg. Képe a tartalom, a kifeje­zés, a megfestés szempontjából ná­lunk komoly minőségi ugrást jelent. Népköztársaságunk kultúrforradal­­mának egyik eredménye, hogy Mik­lóssy Gábor ma a Párt történetének hatalmas jelentőségű eseményéről ilyen komoly értékű képet festhet. B. I.

Next