Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-04 / 1. szám
JTUNK JOBB KÖNYVKIADÁSSAL -JOBB KÖNYVEKÉRT Pártunk vezette kultúrforradalom szélesedésének és mélyülésének természetes következméeként egyre több és több kulturális idés kívánkozik megvitatásra. Ékes bizonyíték erre a nemrégiben zajlott vita költészetünkről, a kultulis lapjainkkal, folyóiratainkkal, kultintézményeinkkel foglalkozó bírások a napi és időszaki sajtóban és tovább. Igen örvendetes jelenség , újabb lépés fejlődésünk útján. Az eddig felvetett kérdések mellé fakozik fel a könyvkiadói munkával pcsolatos seregnyi probléma is, hien a kulturális arcvonalnak ez szakasza szerves összefüggése van egész művelődési forradalmnkkal; kiadói politikánk nem szegeődhetik el általános irodalompolitinktól, irodalmi és művészeti életünk kréta és bonyolult szervezési felataitól, kultúrintézményeink tevénységétől stb., stb. Ez a cikk nem törekszik másra, mint gy fölvázoljon néhányat a kiadói inka, jelen esetben az Állami Iralmi és Művészeti Kiadó Magyarztályának munkaterületén mindegyfelbukkanó problémákból. S ha a mői testvérintézmény tevékeny hozzájutásával általánosíthatjuk őket, a merülő kérdések megoldását jórészt már nem is a távoli, hanem a kijövőtől várhatjuk. Kiadónk az elmúlt év folyamán négy jelentős regényt, novellát, versetet, irodalmi riportot adhatott alvakezébe, így például Nagy István regényén kívül (A legmagasabb rokon), második, sőt harmadik kiasban megjelentette többek közt Aszos István (Szél fuvatlan nem indul), Iváth István (Törik a parlagot), vács György (Foggal és körömmel) fényeit. "Novella-irodalmunkat Horváth Isti (A csere), Bonczos István (Törik jég), Balla Károly (Drága föld) sai képviselték. Kiadói programunkat Horváth Iste (Dj betűvel), Horváth Imre (Bé, követel az élet), Szabédi László s Okan szólunk) verseskötetei gazdaották. Meg kell még emlékeznünk :Ilér Ferenc (Mind több a fény) és Idu Zoltán (Mindhalálig) hosszabb igzetű elbeszélő költeményeiről is. riportok jelentek meg Asztalos Isti (Tizennégyökrös gazdák), Ke■res Pál (Győzelmes esztendő) folói jelentős lépéseket tettünk irodalmi ftunk harcos hagyományainak gjelentetése terén. (Haladó Hagyonyaink-sorozat). Magyar fordításban tolmácsoltuk a és klasszikus román írók és kör- M. Beniuc, Maria Banus, Moraru■anga, Al. Sahia, Ion Creanga, C. Iruzzi és mások műveit, új kiadást ék meg Sadoveanu Mitrea Cocor és A balta című regényei. Kiadónk igyekezett jelen lenni halk és dolgozó népei történelmi évfulóinak megünneplésénél. Pártunk galakulásának 30. évfordulójára Iy István Egy év a harmincból és G. Vajda Jeltüzek című mozgósító könyveit juttatta el az olvasók. A világ békéje legnagyobb, legdibb harcosa, Sztálin elvtárs 72. szülnapjának tiszteletére vers- és za-antológiát jelentetett meg a rrég felszabadult, vagy még a karizmus igájában sínylődő gyarmati félgyarmati országok harcos írói, költőinek tollából. (Sztálin eljött ránk.) Népköztársaságunk fennállnak 4. évfordulójára a Bolyai Turányegyetem folklór munkacsoportáltal összeállított kiadvánnyal gazította irodalmunkat (Rajta, rajta, betárok!). Könyveink témakörét vizsgálva , megállapítható az a törekvés, hogy ezek az írások mai életünk iságát, nehéz küzdelmeit, örömét,és elszántságát közvetítsék a szeizmust építő dolgozóknak. Nagyon és A. G. Vaida regényei (Egy harmincból, Jeltüzek), Hajdú Zolelbeszélő költeményeMindhal) a párt töretlen harcát vetítik k, hogy a forradalmi múlt soha kihúnyó parazsából a ma forradallángja süssön felénk. A szél fuan nem indul (Asztalos István) is arra int: őzködjünk éberen hal népeinek egyre erősödő barátja, Horváth István, Kovács György, oveanu írásai mezőgazdaságunk farista átalakulásának előhírnökei, István páratlan erővel megállt munkáshősein keresztül (A legajabb hőfokon) újra átéljük az ámra jutott munkásosztály egyik jlentősebb győzelmét, a gyáraknosítását. Szemlér Ferenc lendülteli elbeszélő költeménye (Mind a fény) a szocialista építés nagy faláról, az ország villamosításatudósít. Horváth Imre, Szabédiló, Horváth István verseskötetei iár valóságunk hű tükörképei valamennyi mű érzékelteti azt a és mély vonzalmat, amely ha népeit a nagy szovjet néphez fűzi, ért eredményeink mellett azonhadd vizsgáljuk meg az érem műoldalát is. Hadd lássuk, milyen fal esnek latba, mennyire húzzák mérlegünkön az eredmények serőjét hibáink, hiányosságaink annak ellenére, hogy sikerült kapitot teremtenünk íróinkkal, kökkel, annak ellenére, hogy sikerült mi a kiadói munka számos ágaiba irodalmi életünk képviselőijelentős részét, ez a kapcsolat sem volt hatékony és nem járt, nem is járhatott kellő eredmény. Miért? Mert nem kerestük az is eleven kapcsolatok szervezett árát. Pedig a keretek adva voltak. Itt elsősorban az írószövetségiekra gondolunk s nem túlzás, ha állítjuk, hogy ebben a mulasztásegyformán elmarasztalhatók mind lkok, mind a Kiadó. Különösképelmarasztalható az írószövetség lontjánál működő Nemzetiségi Blog, amely szinte megalakulása illandóan a feloszlás és újraalak szakaszában van. Nem hallgatható a tény sem, hogy Kiadónk, mégis olyan régen, az írószövetség fia volt! így az eddigi mulasztásokból csak nj példát ragadjunk ki, mind annak, mind a Kiadónak már régen munkatervükbe kellett volna iktatniuk a rendszeres tanácskozásokat, a szorosan vett kiadói terv megbeszélésére; íróink távlati terveinek ismertetésére; íróink alkotó tevékenységének bizonyos fokú tervszerűsítésére és az erők helyes elosztására. Amint már említettük, sikerült munkatársi viszonyt teremtenünk íróinkkal, költőinkkel, de mindez jórészt az írószövetség keretein kívül történt, alkalomszerűen és bizony nem egy esetben ezek a kapcsolatok a familiarizmus jegyeit viselték magukon. Ebből következett azután, hogy sok fejtöréssel összeállított terveinket egyre inkább a tervszerűtlenség kezdte jellemezni, mert ezzel a munkamódszerrel tematikai tervünkben nagy hézagok keletkeztek, egyes témakörök teljesen kiestek, vagy pedig túltengtek. Volt olyan időszak, amikor íróink figyelme például csak a falu felé irányult, hogy onnan átcsapjanak az ellenkező végletbe és „átállítsák“ magukat az úgynevezett „ipari regényekre“ (?). Kiadói munkánkhoz múlhatatlanul szükséges tehát íróink közeli és távlati terveinek ismerete. Ezt ismerniük kell az írószövetségi fiókoknak is. Az írószövetség bizottságai nemcsak a mű címét és témáját ismerjék, hanem kövessék nyomon az alkotást, mert enélkül nem tudják megadni az írónak azt a segítséget, amelyet az joggal elvárhat. Ebbe a segítő-irányító munkába bele kell kapcsolódniok a lektoroknak is,jóllehet nem egy írónk tiltakozik az ellen, hogy a Kiadónak még a mű átadása előtt bepillantása legyen a készülő munkába, mondván, hogy a „sok bába közt elvész a gyerek“). Ennek a munkának meglesz majd az az igen nagy előnye is, hogy a Kiadó, most már reális, legalábbis hozzávetőlegesen reális számítások alapján iktathatja munkatervébe a készülő művet s ezzel elejét veszi annak, hogy tervét ne teljesítse, nem zilálja szét a nyomdai terveket, nem borítja fel a könyvterjesztés munkáját, egyszóval nem okoz súlyos anyagi károkat népgazdaságunknak. A Kiadó belső munkatervének jobb megszervezése sok panasznak — és jogos panasznak! — veszi majd elejét. Meg kell szűnnie a nem reális számítások alapján készített tervekből fakadó kapkodásnak és e kapkodás eredményezte kézirat-tologatásnak. Kitartóan kell munkálkodnunk a régen készülő művek befejezése érdekében is. E cikk kerete nem engedi meg, hogy bővebben foglalkozzunk ezzel az igen nagyjelentőségű kérdéssel, csupán példaként, méghozzá igen szemléltető példaként hozzuk fel, hogy az 1951-es megjelenési tervben kilenc új regény szerepelt s ebből mindössze kettőt adtunk ki, egy pedig sajtó alatt van, mert a kéziratok részint még máig sem készültek el, részint nem érkeztek be kellő időre. Szorosan a fentiekhez tartozik az írói munka bizonyos fokú tervszerűsítése és az erők helyes elosztása.gy idő óta különös jelenséget észlelhetünk: vetélkedés a kiadók között az írókkal kötendő szerződésekért. Nem egy esetben komoly csatározások folytak az írók körül. Egyik írónkat például egy hét leforgása alatt három kiadó bombázta szerződésekkel, persze kiadós, 250—300 oldalas regényekre. Viták merültek fel arra nézve is, hogy a költő ifjúsági költő-e; hogy egy, a bányászokról szóló regény a Szakszervezeti Tanács Kiadójának hatáskörébe tartozik-e? Meg kell állapítanunk, hogy ez a vetélkedés nem éppen a legjobb formája a nemes versengésnek és hamarosan kátyúba juthatunk vele. Vitán felül áll, hogy valamennyiünknek, mind az íróknak, mind a kiadókban dolgozó kultúrmunkásoknak a célja egy jó, igaz, harcos könyvet adni dolgozóink, a munkás, békés, építő életre készülő fiataljaink és kicsinyeink kezébe. Célunk elérésére egyetlen útunk van: az írószövetségi fiókok, az írók és kiadók szoros és tervszerű együttműködése. (Ezzel egyben elejét veszszük annak is, hogy bizonyos elemek szerződés-gyűjteményekre tegyenek szert és jogtalanul élvezzék a szerződés nyújtotta előnyöket az előleg-halmozásokban.) Még egyszer vissza kell térnünk az írói tárgyválasztás kérdéseire. Az írószövetségi fiókoknak a kiadókkal karöltve elemezniük kellene, hogy miért nem tükrözi irodalmunk a maga teljességében azokat az égetően fontos kérdéseket, amelyek mindennapi életünk homlokterében állanak. Mivel magyarázható például az a tény, hogy irodalmunkban eddig csak halvány utalások vannak arra a hősies harcra, amelyet a jugoszláv nép folytat, vért, könnyet, kínt, jajszót fakasztó elnyomói ellen? Vájjon ebből következik, hogy íróinkat nem hatja át az engesztelhetetlen gyűlölet az imperialista rablók, az árulók, a nép könyörtelen ellenségei ellen? Távolról sem! Itt az írószövetségi fiókok és a kiadók gyengesége ütközik ki, mert elfeledkeztek egyik legfontosabb feladatukról: az írói munka irányításáról és tervszerűsítéséről. A példát még folytathatjuk. Neves íróink aktív részesei voltak külföldi kongresszusoknak, tagjai a békebizottságoknak és mégsem gyűlt még egybe ebből a sok felemelő élményből, a bizottságok napi munkájából egy kötetnyi anyag. Eljutottak közülük a kommunizmust építő nagyszerű emberek hazájába, megpillanthatták Lenin feledhetetlen arcvonásait, láthatták a kigyúló fényeket korunk Leninje , Sztálin ablakán ... Miért nem öntik méltó formába érzéseiket, hogy az őket hevítő szeretet, csodálat tüzes árama átcsapjon az olvasó szívén is?! Kiadónkat a fiókoknál is súlyosabb bírálat illeti ezen a téren elkövetett mulasztásért, mert bár már jóideje észlelte ezeket a hiányosságokat, talán előbb is, mint a fiókok, portyázásokra fecsérelte az időt, nem indított szervezett harcot, hogy csatát nyerjen. Közös akciót kell indítanunk az irodalmi riport fellendítéséért. Íróink nem értékelik kellően ezt a műfajt, nem mérik föl mozgósító erejét, holott az időszerű, a tömegeket foglalkoztató napi kérdések szinte azonnali irodalmi tükrözésére nyújt széles lehetőségeket. Mostohán kezelik novella-irodalmunkat is, fukarkodnak vele, nem igyekeznek Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán ragyogó példáját követni. Jellemző tünet, hogy regénytémának tartogatnak novella vagy irodalmi riportba kívánkozó témákat,‘amelyek aztán magától értetődően nem bírják szusszal... A kiadó sem követett el mindent, hogy szélesebbkörű mozgósítással, pályázatok kiírásával javítson a helyzeten, noha mind az irodalmi riport, mind a novella kiválóan alkalmas lett volna a tematikai tervben mutatkozó súlyos hiányok bizonyos fokú pótlására is. Itt jegyezzük meg, hogy az időszerű tematikát illetően román írótársaik jóval előtte járnak a magyar íróknak. Könyvkiadásunk több sikeres kísérletről számolhat be ezen a téren. Szólnunk kell néhány szót drámairodalmunk szélcsendjéről is. Igaz ugyan, hogy a Kiadó már megtette az első lépéseket az egyes színházakkal való szorosabb együttműködésre, javulóban van a színházak dramaturgiai munkája is, színházaink azonban még nem ismerték fel teljességében feladataikat drámaírásunk ösztönzését illetőleg. Elért eredményeink mellett bíztató kilátásaink vannak haladó hagyományaink feltárásában és publikálásában. Sorozatunk szerkesztőjének, Gaál Gábornak sikerült sok szakembert és főleg sok tehetséges fiatalt bevonni a kollektív munkába. Létrejött az együttműködés a Bolyai Tudományegyetem folklór-munkacsoportjával és a kolozsvári Folklór-Intézettel. De korántsem elegendő, hogy a haladó hagyományainkkal való törődés csak a szerkesztő és a kiadó gondja maradjon. Ennek a kutató munkának az írószövetség feladatai között kell szerepelnie. Ugyancsak a fiókok feladata, hogy életre segítsék csírázó esszé-irodalmunkat, amely irodalom-kritikai életünk fellendítését célozza. Az itt mutatkozó hibákkal, hiányokkal nemrégen részletesen foglalkozott a kolozsvári írószövetségi fiók. Reméljük, hogy a várható fellendülés folyamán kritikai életünkben nagyobb helyet kap majd a kiadói munka bírálata is. A kiadók nem elégedhetnek meg az egyes kiadványok kapcsán elhangzó felületes megállapítással, hogy a könyv kiállítása általában jó, vagy kívánni valót hagy maga után, hogy a szerkesztés lehetne gondosabb, a fordítások művésziebbek. Nem. A kiadói munka bírálata ennél sokkal részletesebb, sokkal alaposabb, iránymutatóbb kell, hogy legyen, ki kell térnie a lektorok munkásságának elemzésére, fel kell ölelnie a kiadói munkaterv egészének bírálatát. Kritikusnak, írónak, kiadónak, lektornak legelső feladata: szüntelen ismerkedés a valósággal. Gyakori eset, hogy az író és a lektor hevesen vitatják — egyes művekkel kapcsolatban — az alakok, a történet hitelességét. A vita folyamán aztán kiderül, hogy sem az író, sem a lektor nem fordult meg a történet színhelyén, nem látott a kollektív gazdaságban dolgozó parasztot, de sztahanovistát sem. így aztán nem csoda, ha a szóbanforgó mű nem tükrözi az élő, lüktető valóságot, hiszen vak vezette világtalant... Nagyon sok a tennivaló az írók és lektorok szakmai képzését illetően. A szakmai képzéstől elválaszthatatlan, hogy az írók, lektorok magas marxista-leninista műveltségre tegyenek szert. A lektori jelentések sokszor egyenesen megdöbbentő példatárral szolgálnak az ilyen irányban elkövetett hibákról. (Egyes írók még a napi politika kérdéseiben is tévelyegnek). Viszont itt akad bőven, amit az írók is a lektorok fejére olvashatnak ... Figyelmünknek ki kell terjednie még egy körülményre. Az igazi író, mint édes gyermekeire tekint műveire. Nem elégszik meg csak azzal, hogy világra hozza őket. Látni akarja, beváltja-e a hozzáfűzött reményeket, érezni akarja hatásukat, érzést, gondolkodást, cselekvést, életet alakító erejüket. A kiadói kultúrmunkást is át kell, hogy lassa ez a szeretetteljes gondosság, a mély érdeklődés a könyv iránt, hiszen az ő munkája is hozzájárult, hogy az írói mű napvilágot lásson. A legnagyobb odaadással kell kísérnie a könyvet annak egész életútján. Fel kell frissítenünk, meg kell erősítenünk ezirányú tevékenységünket. A kiadók jó úton jártak, amikor megindították a sorozatos író-olvasó megbeszéléseket. De tovább kell mennünk egy lépéssel. Meg kell szerveznünk, hogy az olvasók ne csak elszórtan, alkalomszerűen szólaljanak meg. Erre pedig hatalmas lehetőségeket biztosít az újságok, folyóiratok köré tömörülő levelezők sűrű hálózata. Éppen csak élni kell az adottságokkal. Itt bírálattal kell élnünk a napisajtónk és önbírálattal a Kiadó felé: a sajtó nem karolta fel a Kiadó ilyen irányú kezdeményezését, a Kiadó pedig a könynyebbik végén fogta meg a dolgot, és egy-kettőre feladta a küzdelmet. Érintenünk kell könyveink „külalakját“ is. Egész könyvkiadásunk tagadhatatlan fejlődésről tanúskodik. Azonban nem hallgathatjuk el, hogy festőművészeink, rajzolóink bizonyos mértékben „lekezelik“ a művészi munkának ezt az ágát és alacsonyabb értékűnek tekintik. Pedig égető szükség van művészi kivitelű címlapokra, díszítő rajzokra. Mindenképpen iránytmutatónak kell lennie a szovjet könyvkiadás példátlan teljesítményeinek. A jó könyv szép köntöst érdemel. Könyvkiadói munkánkat is Lenin tételére kell felépítenünk. „Az irodalmi munkának az egyetemes proletármunka részévé kell lennie, „kerekévé és csavarjává“ annak az egyetlen, egységes nagy szociáldemokrata gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály öntudatos élcsapata mozgat. Az irodalmi munkának a szervezett, tervszerű, egységes szociáldemokrata pártmunka alkotó részévé kell lennie.“ Mi tehát magasztos célokért küzdünk. A mi lépteinket Pártunk, a Román Munkáspárt irányítja, vigyázza. A mi szolgálatunk: a dolgozó nép szolgálata. Vessük latba hát minden erőnket céljaink eléréséért. BONYHÁTI JOLÁN, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Nemzetiségi Osztályának felelőseségre. .. Még csak pár óra választott el február 11-e reggelétől,) amikor meg kellett történnie az államcsínynek. A tüzérek a Dealul Spirein lévő laktanyájukban már szalmával csavarták be az ágyuk kerekeit, hogy reggel felé a palota mögé vonulhassanak az öszszeesküvők támogatására anélkül, hogy az éjszaka csendjét felvernék és a békés külvárosiak álmát megzavarnák. Igen, a katonaság megtette kötelességeit, de a polgárság sem maradt mögötte. Az összeesküvő-osztagok utolsó összejöveteleiket tartották. Hogy az olvasó jobban megértse, el kell mondanom azt, hogy a mérhetetlen kiterjedésű hálózat csupa kis létszámú osztagból állott, amelyekben nem igen volt több tíz-tizennyolc tagnál. A tagok közül egyesek anélkül, hogy a többi tudott volna róla, kapcsolatban álltak egy másik osztag valamelyik tagjával, így aztán, ha adott esetben tetten is érték volna valamelyik csoportot, csak egy maroknyi embert sikerülhetett felfedni. Ezt a Mazzini-féle- szervezési módot, a klasszikus hagyományoknak megfelelően az elhunyt C. A. Rossetti hozta létre. Előző este egyik osztagban, amely többnyire lelkes fiatalokból és vagy három kereskedőből állott, az elnök, egy fanatikus liberális, aki 48-ban Brusszában a száműzetés kalácsát ette a törököktől kapott hópénzből, ilyenszerű rövid szónoklatat vágott ki: — Testvérek! A beszédek ideje elmúlt, nemsokára itt a cselekvés órája. Legyünk bátrak, mert a nagy pillanat közeledik. Lehet még hajnalhasadás előtt szólítanak majd, hogy meghozzuk a legnagyobb áldozatot, amelyet a haza megkövetelhet az embertől. Legyünk mindenre elszántak. Semmi se tántorítson el bennnünket hazafias kötelességünk teljesítésétől. Mikor az elnök befejezte ünnepélyes szónoklatát, az ifjú szabadsághősök fogaikat csikorgatták s helyeslésük és tetszésnyilvánításuk jeléül magasba lendítették ökölbe szorított kezüket, mert köztudomású, hogy az összeesküvésben tilos minden lárma. Amíg azonban az elnök beszélt, az egyik kereskedő szorgalmasan keresgélt a nadrágzsebében. Amint a beszéd véget ért, a *) Ezen a napon a földesurak és polgárok szörnyszövetsége, hogy előkészítse Hohenzollern Károly uralmát, lemondatta a fejedelemségek egyesülését megválasztó és a demokratikus reformokat bevezető A. I. Cuzat. 2 Mazzini — olasz polgári forradalmár (1805—1862), kereskedő felállt, a zsebéből kihúzott egy aprópénzzel telt zsíros és meglehetősen nehéz zacskót. Aztán határozott léptekkel az elnöki asztalhoz ment, nagy zajjal a gyertyatartók közé dobta a zacskót és így szólt: — Ha eljött az áldozatok ideje, ami az én részemet illeti, nem hátrálok meg előle. Miközben ezeket mondta a mi szatócsunk, máris hozzákezdett a zacskó zsinórjainak kioldásához. Az elnök és a lelkes ifjak valamennyien egy pillanatig méht undorral nézték az előttük lejátszódó jelenetet. Egyikük, a legtüzesebb, nem fékezhette magát és kitört belőle a felháborodás"- „Micsoda közönséges alak!" De ezt a hangulatot lassacskán visszájára fordította a kövér pénzeszacskó tekintélyes domborulata, mert ami igaz, igaz , anyagiakban egyikük sem igen bővelkedett, összevillantak a tekintetek és feledve az összeesküvés súlyos légkörét, egyszerre csattant fel a taps és ajkukon a kiáltás: — Hurrá! Ez a hazafi! Éljen Nita bátyánk! És a sok pénzéhes kéz, begörbített ujjakkal, megindult a „közönséges alak“ pénzeszacskója felé, de az sem volt rest, kapta az asztalról a zacskót és a zsebébe süllyesztette, majd így szólt: — Jó, jó, én adom az én részemet ... De ki mit ad? Az elnök egyetértő pillantást váltott az ifjakkal, aztán megszólalt: — Nézze, Nita bácsi, itt mindenki testvériesen áldoz, amit tud és ahogy tud. A többiek még fiatalok, és van mit veszítsenek, ők, isten őrizz’ az életüket teszik kockára, mert ez, amit csinálunk, nem tréfa dolog! Gondolja csak meg, Nifa bátyám, hét hatalom jótállása és a párisi egyezmény! Vagyis hát azt akarom mondani, Nifa bácsi, hogy mi bizony szembehelyezkedtünk III. Napóleonnal... ez pedig nem játék! Azért mondom, hogy ezeknek a derék ifjaknak lehet, hogy a halállal kell majd szembenézniök ... — Isten őrizzen — szólalt meg Nila bácsi — Kár volna értük .. . — Kár bizony, de éppen az, hogy megeshetik! Maga viszont másféle ember, pénzesember, kereskedő, magának nem kell majd oda mennie, ahová nekik. Látja, az úristen is úgy rendezte a földi dolgokat, hogy egyiknek a harc jusson, a másik pedig járuljon hozzá a tőkével és végül mindenki olyan arányban kap-L. CARAGIALE karcolata jön a nyereségből, amilyen mértékben hozzájárult a haza érdekében, mert mindnyájan hazafiak . . . Nem igaz? — Igaz — mondta Niţă bácsi — most már értem. — Na, látja? . .. Akkor adja a maga részét. Niţă bácsi erre ismét előhúzta a zacskót, kioldotta a zsinórját és az asztalra öntött egy maréknyi fémpénzt, volt abban: ikuszárt, niszifiel, román huszas és hatos, apró ezüst- és rézpénzek, az egész kitehetett együtt úgy öt aranyat, de aztán ismét bekötötte a zacskó száját és így szólt: — Igen, de most ki írja alá a nyugtatványt? — Miféle nyugtatványt? — Hát erről az összegről. — Hogy képzeli Niţă bányám? — kiáltott fel az elnök. — Hogy is beszélhet ilyent? Forradalmi időben maga irka-firkákat kér? Niţă bátya azonban rátette kezét a pénzcsomóra és elkezdte az asztal széle felé seperni, hogy visszategye az egészet, ahonnan elővette. — Nyugtatvány nélkül nem adhatom, mert akkor nem tudom elkönyvelni. Ekkor a legékesebb szabadsághős, ciki jól látta a fenyegető veszélyt, hirtelen odakapott a szatócs karjához, azt erősen megmarkolta és megszólalt: — Álljon meg, Niţă bátyám!... Testvérek, Niţă bátyánknak igaza van: kereskedő ember csak papír ellenében adhat ki pénzt, ezért én azt gondolom, hogy írjuk alá mind az elnök jótállása mellett. Mindannyian felcsillanó szemmel, egyhangúlag fogadták el az indítványt, az ifjú pedig papírt és tollat ragadott s miközben írt, fennhangon olvasta: „Alulírott hazafiak, életünk nehéz percében, amit a hazáért éltünk át, felvettünk Niţă bácsitól 70 ezüstöt, amit azonnal visszaadunk, mihelyt ügyünk jóra fordul s nem lesz többé zsarnokság a hazában ...“ Aláírták valamennyien. Az ülés feloszlott, a szatócs mégegyszer megszámlálta a pénzt, átvette a cédulát, összehajtogatta és megindult a kijárat felé. Már az ajtónál volt, mikor az elnök visszahívta és amíg a többiek egyenként elszállingóztak, félrevonta és a fülébe súgta. Niță bátyám, csak azt akarom mondani, ne hordja a zsebében azt a cédulát. Hogyha, isten, őrizz! nem sikerül Cuzát letenni és a rendőrség elcsípi és megkapja magánál ezt a cédulát? ... mi lesz akkor? Niță bátya töprengett egy pillanatig, aztán kacsintott egyet és válaszolt: — Ne féljen semmit, elteszem én azt jól■.. Ezzel elindult. Az elnök eloltotta a gyertyákat, kikísérte Niţă bátyát a kapuig és miután látta, hogy eltávolodott, viszszafordult az udvarba, amolyan kietlen külvárosi udvar volt és meggyujtott egy gyufát. Egy pillanat múlva a kerítés mellől, az udvar végéből gyufalángocskák válaszolok, mint valami fény visszhangok. Az összeesküvők felváltása volt. Azt jelentette, hogy fél óra múlva mindnyájan a Raşca kocsmájában találkoznak, ahol Cuza lemondásáig megiszogatják a szatócs pénzét. Raşcához gyors egymásutánban vidáman érkeznek meg és azonnal ételt, italt rendelnek. A szatócs ezüstjei már fogytán voltak, amikor a szalmába csavart kerekű ágyuk a palota mögé érkeztek, ugyanakkor az összeesküvők felmentek a főbejáraton, a palotát őrző vadászok üdvözölték őket. .. Okosan tette Niţă bátya, hogy írást kért.. . Jóval később, mikor Griviţa előtt a vadászzászlóalj vérbe áztatta a február 11-én bemocskolt zászlót. Niţă bátya, mint a román kereskedelmi élet vezéralakja, mint hadseregszállító, a 66 február 10-én kelt nyugta alapján bezsebelhette a zsarnokság megdöntéséért vívott harcból a neki járó részt, ugyancsak ennek a nyugtának köszönheti, hogy azon szerencsés kevesek közé tartozik, akik vasúti kötvényt és „Nemzeti Bank“ részvényt jegyezhetnek. Ma az öreg hazafinak van egy luxusszállodája Bukarestben, címeres hintája és néhány milliója, még mindig gyöngéd szeretettel őrzi az öreg nyugtát és mutogatja mindenkinek, mint valami nemesi kutyabőrt, amely azt bizonyítja, hogy mekkora áldozatot hozott ő egykori nehéz időkben a hazáért... Azóta sem szűnt meg áldozni: például húsz lejt adományozott a Brătianu szoborra és ötöt a vadászok emlékművére. Niţă bátya még mindig olyan lelkes és nemes szívű, mint amilyen február 11 előestéjén volt. Az ilyen kiváló tulajdonságokkal rendelkező embernek gyarapodnia kell, az ilyen ember megérdemel minden elismerést. Fordította: DÁNÉ TIBOR A hasáért hozott áldozat jutalma ION LUCA CARAGIALE SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ELÉ (Folytatás az 1. oldalról) kintetében a társadalom mentes minden bűntől. Az eredmény: Eminescu öröktől fogva és mindörökre melankólikus, undorodik az élettől, idegen tőle. Lényegében ezt állította a burzsoá kritikus. Caragialeról mégsem lehetett azt állítani, hogy értelmetlenül áll az élettel szemben, hiszen ezernyi gondolattal sziporkázott, valahányszor kapcsolatba került a valósággal — nem lehetett azt állítani róla, hogy örökös melankóliára van kárhoztatva. Ezért inkább azt mondották: Caragiale felületesen fogja fel a valóságot, torzítva és csak részben — a bukaresti külváros formájában — ábrázolja, anélkül, hogy behatolna a társadalmi élet mélységeibe. Ezért nincsen társadalmi eszményképe. Az eredmény: — nevetséges állítás — Caragiale számára a nép törekvései idegenek voltak — alakjai tehát végső fokon idegenül állottak az élettel szemben. (!) Mire is törekedett tehát művében Caragiale, a Lovinescu és Davidescu-féle burzsoá kritikusok szerint? Belekötött a korabeli emberek szokásaiba s nem a „legjobbakéba“ — és azokat többékevésbbé megnyomorított román nyelven ábrázolta. Azt is szemére vetették, hogy művében nem mutatja be a köznépet, azt, amit nemzetnek neveznek. Az ilyen mű hamar elavult, idővel eltűnik, mert távol áll — mint mondották — a nemzet lényétől, így beszéltek az uralkodó osztály hazug prófétái abban a meggyőződésben, hogy Caragialet ezzel a módszerrel elszigetelik az olvasótól, elveszik élét és kétes értékű művészeti érdekességet csinálnak belőle. Caragiale életével kapcsolatban mindenféle triviális anekdotákat terjesztettek, hogy elkendőzzék az író lázadásának lényegét, a rothadás, a szemérmetlenség, a kicsapongás elleni erélyes tiltakozását. Caragiale nyelve a román prózaírás legkiemelkedőbb alkotása. A legszerényebb szótól a legterjedelmesebb mondatig a gondosan használt vesszőket és pontokat is beleértve: ez a nyelv tökéletes. Caragiale, akárcsak nagy barátja, Eminescu — (akivel, mialatt hangosan felolvasták egymásnak műveiket, gyakran nyelvészeti vitákat folytatott) — szenvedélyesen szerette „az igazat kifejező szót“. Caragiale nyelvével tulajdonképpen ellenségei is megbékültek volna — hiszen végülis számtalan kifejezése bekerült a mindennapi nyelvhasználatba —; ami azonban ellenségeit felbőszítette, az a szavaival kifejezett igazság volt. Felbőszítette ellenségeit, mert a Caragiale által feltárt igazság ellenük irányuló fegyver volt. Éppen ■ azért, ha Caragiale típusai nem is bizonyultak „örökkévalókénak, Caragiale megmutatta erejét, tartósságát. Ma Dandanache hazánkban nem futhatna be karriert. A közéletből eltűnt Ipătescu, Pristanda, Caţavencu, eltűnt Caragiale többi hőse is. Ha pedig felütné fejét a reakció valamelyik odújából, népi demokratikus rendszerünk gondoskodna arról, hogy megfelelő ellenszert találjon számára. Ugyanígy nem léteznek már a Szovjetunióban sem, az írás óriásainak Gogolynak, Szaltikov-Scsedrinnek, vagy Csehovnak az alakjai. Az írás ez óriásaival Caragiale nem csak egyszerű lelki rokonságban volt. Ez a rokonság mélyebb volt, alkotása számára gyümölcsöző, tanult tőlük. Annak ellenére, hogy az akkori hősök és erkölcsök nem léteznek már, mint ahogy a zseniális Cervantes Don Quihotteja és Sancho Panzája sem létezik — mégsem mondhatjuk azt, hogy e nagy írók műve nem élő — eleven. Sötétség elleni harcunkban, a népek barátságának a művészeten keresztüli megerősítésében, békeharcunkban, a nagyokat ma is magunk mellett érezzük. Caragiale éppen azért formálta meg Cațavencut, vagy Zoifica nagyságot, hogy azok ne létezzenek többé, hogy eltűnjenek a társadalmi ranglétra csúcsáról, ahová felkapaszkodtak. A nagy humoristák azért formálnak ilyen típusokat, rothadt lényű, torz nyelvű, alávaló gondolkodású és galád szándékú alakokat, hogy akik a művészetben megjelenítve látják, kikergessék őket az emberek sorából. Ebből a szempontból a mi Caragialénk, ez a nemzetközi nagyságú író, aki, alávaló korban, emberi eszményképnek nem nevezhető típusokat teremtett, — Cervantessel, Swifttel, Gogolylyal, Szaltikov-Scsedrinnel, Twainnel, Csehovval és a többi remekíróval a halhatatlanok sorába lép. Ha hazánk történetének ez a korszaka, melyet Caragiale csípős szatírájával ábrázolt, időn és téren kívül álló kiagyalt elképzelés lett volna — ha az élettapasztalatai alapján lerajzolt emberek csak bábok lettek volna, akkor a protipendada nem mérgelődött volna annyit, nem nevetett volna olyan keserűen, nem vigyorgott volna dühében, nem lett volna olyan népszerű Caragiale irodalma. Ebben az esetben a dekadens, zűrzavaros irodalom vált volna népszerűvé, az az irodalom, amelyet a burzsoázia igyekezett meghonosítani, amellyel Caragiale szembeszállt. Caragiale irodalma nagyon is realista s éppen ezért jelentett mérget a bojároknak és jött-menteknek, a mindenféle semmirekellőknek, a bárdolatlan alakoknak és ostobáknak. Caragiale írásának éppen ez a realizmusa, korának felülmúlhatatlan rajza vezetett oda, hogy típusaira még akkor is újjal mutattak, amikor a szerző szavai szerint művének mély értelmét, szándékát, tehát művészetének célzatosságát nem értették meg teljesen. A mesternek, aki az Elveszett levelet , a burzsoázia és földbirtokosság legkegyetlenebb leleplezését és az uralkodó osztályok nevetséges és gonosz oldalainak tükrét, a „Pillanatok“-at ajándékozta a román kultúrának, azt vetették szemére, hogy nem látta meg a búzaszemet a szemétdombon. Valójában zsáknyi konkolyban kellett volna keresnie ezt a búzaszemet s azt kellett volna mondania, hogy zsáknyi búzával van dolga. A burzsoázia így kívánta. De miután Caragiale csak az igazságot mondotta, inkább konkollyal teli markát húzta ki a zsákból és ezt mondta: „hogy az igazat megvalljam, a zsák bizony konkollyal van tele.“ A Caragialeval kapcsolatos anekdoták közül az egyik, két változatban is fennmaradt. Egy árus kosarából narancsot kínál az írónak. Caragiale kiveszi a narancsot, felbontja — rothadt! Vegyen másikat, Jancu bátya! — mondja az árus. A második — szintén rothadt! Nem lehet, vegyen harmadikat Jancu bátyja — ez jó!— unszolja az árus. S Caragiale fogja a harmadikat, amely az árus megdöbbenésére — szintén rothadt. „Hé -mondja erre tréfásan Caragiale, — ez a kéz átkozott. Amihez hozzáér, megrothad ... Fuss innen!“ — így beszélt Caragiale. Valóban, a román burzsoázia egész narancskosara rothadt volt. Ezt mutatta meg Caragiale. Ha nem tette volna, nem lett volna irodalmunk nagy kritikai realistája. Tovább ment Eminescu mély, lázadó felháborodásánál és lelkéből fakadó dühvel suhintott az uralkodó osztályok aljas, képmutató arcába. Caragiale hitt abban és bátran meg is mondta — 1907-ben — hogy a burzsoázia rozoga építményének össze kell omlania, hogy igazságot kellett volna szolgáltatni a népnek. Azonban közel négy harcos évtized telt el, amíg ez a tákolmány összeomlott. A dolgozó nép, az „elvtársak“ — így nevezte őket Caragiale, ki rokonszenvezett velük németországi tartózkodása idején — nehéz harcokat vívtak ezekben az évtizedekben. A Caragiale utáni idők sokkal kegyetlenebbek voltak, az ő korszakánál, de a dolgozó nép küzdelme is erőteljesebb volt, mert különösen az 1917-es forradalom után Lenin és Sztálin tanításai alapján volt, ki vezesse e küzdelmet: a Kommunisták Romániai Pártja. Sőt, amikor az országot leigázták a Hohenzollernek rablótársai, a hitleristák, a mindenféle „zöld románokkal“ egyetértésben, akik puskatussal kergették háborúba a Szovjetunió ellen — a „Szegény Ionokat“ ebbe a Hitler által kirobbantott, de a Trumanok, Churchillek és a béke más ellenségei által áhítozott háborúba — végül is volt, ki megmentse a román népet: a győzedelmes Szovjet Hadsereg volt ez, amely mellé felzárkózva, fegyverüket megfordítva, útrakeltek az ország legjobb fiai is! így omlott össze az a tákolmány, amelynek keretében Caragiale nem akarta, hogy ünnepeljék. Szabad népünk a tartós boldogság felé vezető útján, a szocializmus felépítéséért kifejtett óriási erőkifejtése és fáradhatatlan békeharca közepette ünnepli Ion Luca Caragiale születésének századik évfordulóját, miként szabadságban ünnepelte népünk a nagy Eminescu születésének évszázados fordulóját, és megemlékezik a nagy demokrata forradalmár, Nicolae Balcescu halálának centenáriumáról is. Az pedig, hogy ezeket az évszázados fordulókat szabad emberek ünnepüik olyan országban, mely napról-napra fejlődik a munkásosztály Pártja vezetésével, és a nagy Szovjetunió segítségével, ez annak a harcnak is tulajdonítható, amelyet a múltban Nicolae Balcescu, Mihail Eminescu, Ion Luca Caragiale és hazánk más fiai vívtak, akik tetteikkel és műveikkel az életből a halhatatlanságba léptek. Caragiale ma mindazoké, akik szeretik ezt az országot. Hazánk dolgozói forradalmi harcukban Caragiale művén keresztül maguk mellett érzik az írót. E mű mindenkor útmutató a múlt visszataszító megnyilvánulásai elleni harcban és állandó kiapadhatatlan forrása a tanításnak, az igazságszeretetnek, a kíméletlen bírálatnak minden ellenségessel szemben. Kiapadhatatlan forrása a gondolatok, szavak útján történő legpontosabb és legszebb kifejezésének, azon a román nyelven, amelyet Caragiale oly forrón szeretett s gonddal, szenvedéllyel művelt. Azzal, hogy az igazság megvilágításában, a marxi-leniai tudomány segítségével értékeljük, azzal, hogy elmélyültebben tanulmányozzuk Caragiale művét, születésének századik évfordulója alkalmával, folytatjuk a burzsoá ideológia elleni harcot, megtisztítjuk a nagyszerű eleven művet a burzsoá kritika rosszhiszeműsége által rárakott hazugságoktól, Caragialet, a kritikai realizmus e legjelentősebb hazai képviselőjét visszaadjuk népének. E munkának célkitűzése illő megbecsülésben részesíteni népünk egyik legnagyszerűbb fiát. Meg kell szabadítani hamisításoktól és félremagyarázástól irodalmunk legerőteljesebb humorisztikus és szatirikus művét, hogy azt maradéktalanul élvezhessék a szabad dolgozók, akik gyűlölik, — ahogyan gyűlölni kell, — a sötét múltat, melynek megdöntéséért harcoltak és amelynek újjáéledése ellen harcolnak ma is; akik gyűlölik a belső és külső ellenséget, a történelem kerekét viszszafordítani akaró amerikai és angol imperialistákat, akik azt szeretnék, ha Románia olyan volna, mint régen, mint Caragiale idején volt, amikor zavartalanul élősködhettek a népen és rablóháborúkba kergethették. Hazánk dolgozói tisztában vannak az ország határain belül és túl meghúzódó veszélyekkel, amíg még határainkon leselkednek Tito-féle hóhérok és gazemberek. Hazánk dolgozói egyre keményebben harcolnak, s Ion Luca Caragiale errős Tiáeres, élettől duzzadó művében erős támaszt és ösztönzést találnak. BALÁZS PÉTER MUNKAMÓDSZERÁTADÁS