Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-05 / 1. szám
UTUNK ass banda. Coki. Az anyátok sárga vigadóját! A folyósón maradtok, amíg én bemegyek egy kicsit a szerkesztő úrhoz. Csodálkozva ülök fel a szállodai ágyban s álmos szemmel bámulom a furcsa látogatót. Ki lehet az, aki hajnalban cigánybandával zavar fel legédesebb álmomból Szatmáron, ahova az újonnan megnyílt színház bemutatója hozott el. Az ördögbe is! Szellemek játszanak velem, vagy a bor szállott fejembe, melyet előadás után a forró sikerre ittunk. De hiszen ez Balázs tekintetes úr, Móricz Zsigmond közismert hőse! Ott áll előttem az ósdi, kopott szállodai szobában prémes Bekecsében, sűrű, göndör haja szemébe, hull, borosfiaskót szorongat a kezében, mitsem törődve vele, hogy szereplésének vége, a színházban a függöny már rég lehullt. Ijedten ugrom ki az ágyból _ A különös látomás azonban egyre közeledik. Az asztalhoz tántorog, torkát köszörüli s már szinte hallom, hogy flveri az egész szállodát kedvenc nótájával. Nem élhetek muzsikaszó nélküli Ehelyett azonban vastagon, elégedetten feln vet és elkurjantja magát. — Mit hüledezik, szerkesztő uram? Nem látott még szamosháti urat kedvére mulatni? Gyűjjön, igyék velem! Sose volt ilyen jókedvem. Azok a büdös szatmári parasztok. Micsoda örömet okoztak nekem. Menjek csak egyszer haza. Az anyjuk sárga vigadóját! Sonkát fogok közéjük dobálni. Most már igazán nem értek az egészből semmit. De Balázs tekintetes úr teljes erővel lenyom az egyik székbe, a hangját csendesebbre fogja s komolyra váltan folytatja. — Nézze uram, halálosan unom a szerepem. Földesurat játszani egy Móricz darabban, sovány karrier. Az ember napszámra zabál, vedeli a bort, a tüdejét kiadja, hogy mindenkit túldaloljon s a végén biztos, hogy tönkremegy belé, vagy főbelövi magát. Elegem volt belőle. Meguntam a színpadi szereplést. Előadás után valaki megsúgta nekem, hogy a Szabad Európa rádió bemondta: a szamosháti falvakban nagy a mozgolódás. A parasztok visszasiratják a régi szép világot. A homlokomra csaptam s mindjárt eszembe jutott, hogy a familia révén van itt nekem a környéken egy kis pocsolya birtokom, rongyos háromszáz hold. Ha már úgy van, hogy azok a nyomorult parasztok nélkülünk sehogy sem boldogulnak, majd én kimegyek közéjük s a birtokot újra kezelésbe veszem. Azért jobb, ha óvatos leszek... És itt egészen a fülemhez hajolt. — Láttam a színházban a szerkesztő urat, milyen sokat tapsolt nekem. Tiszta szimpátiából szeretném valami kényes feladattal megbízni... Mit tagadtam le, a közösen elfogyasztott bor miatt, vagy egyszerűen csak gyengeségből, de tény az, hogy hagytam Balázs tekintetes úr által behálóztatni magam. Felhozhatnám mentségemül azt is, hogy a vele való ismeretséget Móricznak köszönhetem, akinek nagy tisztelője vagyok. Elég az hozzá, hogy a különöst éjszakai látogatóm kívánsága szerint már másnap reggel vonatra ültem, titkos küldetésemet teljesíteni. Az állítólag forrongó szatmárkörnyéki parasztok hangulatáról kellett értesüléseket hoznom Balázs tekintetes úrnak. Már az úton éberen hegyeztem füleim, hiszen a vonaton az emberek nyelve hamar megoldódik. Ráadásul fülkém tele volt falusi asszonyokkal, akik a szerdai hetivásárról tértek haza kantákkal és kosarakkal megrakodva. Az asszonyi nyelv a leggyorsabb hírvivő, holtbiztos, hogy mindent kikotyognak útközben. Mikolaiak közé kerültem, lehettek vagy hatan, széltől, naptól pirosra csípett arcú asszonyok fényes, fekete gumicsizmákban. Sebesen beszéltek, jól kellett figyelnem minden szóra, semmit se akartam elmulasztani. Gallért Sándortól tudom, hogy Mikola a legrégibb szatmári település. Nagy családok indultak el innen, náluk senki jobban át nem érezheti a földesurak nélkül sínylődő falu tragédiáját s a Balázs tekintetes úrék iránti forró vágyakozását. Végre. Kezdem megérteni, miről tárgyalnak oly erős szenvedéllyel, hogy zeng belé az egész vasúti kocsi. — Menjen már el, hát létezik ilyesmi? — Elmélkodik kerekti vált szemekkel az egyik asszony. De a másik váltig csak erősíti: — Becsület istenemre, saját fülemmel hallottam. Ez érdekesen indul. Úgy teszek, mintha a nálam lévő újságba mélyednék, közben mindent kihallgatok. Újra az első asszony szól: — Tiszta kátyúk. Ha nincsenek egymással megelégedve, azt az anyja csinálja. Nono, ez már kissé köznapian hangzik. De méginkább a folytatása. — Jaj, irgalmas isten, de meggondolatlan az a férfi. Minek a szennyest kiteregetni. Becsületszavamra Balázs tekintetes úr, ezeknek a mikolaiaknak ez volt a nap szenzációja. Egész úton másról sem beszéltek, mint egy válóperről. Hiába is füleltem tovább, csupán ezt hallottam. — Lelkem, tiszta véletlenül dolgom vét a törvényszéknél. Hát nem épp akkor esek be a terembe, amikor oket szólítják? A bíró előbb az embertől kérdezte meg: „Akarja, hogy elválasszam?" Nem. Utána az asszonyhoz fordult: „Hát maga”. Az is int a fejével, hogy nem. „Maguk akkor mit keresnek itt?" — kiabált rájuk mérgesen a bíró. A végén osztán kibökték: akarnak ők válni, de valahogy úgy, hogy egyikük se vállalná magára. Azért tudnillik, hogy ne kelljen nekije a költséget megfizetni. Hogy beszámolómból semmit se felejtsek ki, egy hárászkendős asszony amíg Mikolába értünk, leadta a többieknek a halvási palacsinta receptjét. „A halvát összeelegyítem darált dióval. Egy sor halva, egy sor túró. Valami finom dolog..." — s még csettintett is hozzá a nyelvével. Ezeken kívül az úton az égvilágon semmi nevezetes nem történt. Leszállás előtt egy fiatal menyecske még kivett a kosarából valamiféle színes ruhakelmét, amit mindenki sorra megtapogatott. — Olyan nagyon nem hiányzott nekem, de gondoltam megveszem most, oszt elteszem, hadd álljon a szekrényben. Jövőre építkezésbe fognak ezek az enyéim. Tudják, hogy van olyankor. Mindenféle ringy rongyra nem futja a pénzből — így az asszonyka inkább büszkén mint szégyenkezve. Hát bizony ez Balázs tekintetes úrnak gyenge vigasz. Sebaj, hiszen a küldetésem tulajdonképen Egribe szól. Ott van az a bizonyos családi birtok, Balázs tekintetes úr feltámadt reménye. Körös-körül párás a határ, a friss szántás alatt az új búza még alig kigyeredik. Az állomásról még jó darabot kell menni, amíg az ember a faluba ér. Egy odavaló asszony lépeget mellettem s amikor megtudom, hogy kollektivista, mindjárt faggatni kezdem. Panaszkodik, kevés a széna- „Attól a kicsi szénától a tehén nemhogy tejel, még csak nem is szelet” — szó szerint így mondja. Végre! Valami jó hírt is vihetek Balázs tekintetes úrnak! Felvillanyozódva sietek az öreg kúria felé. Ki tudja, talán épp most készülnek az uraság fogadására. Valóban, valami díszkapu-félén lépek be a terebélyes úrilak udvarára. A régi cselédség egy része bent van a szobákban, melyekben jelenleg az Előre kollektív gazdaság vezetősége székel. Mindjárt megkérdem az egyik hegyesbajszú magyart: Maguknál hogy áll a kollektivizálás? — Benne Vagyunk csüstöl, paszulyostul, majd az egész falu —- válaszolja találó tömörséggel s hangjából kicseng az önérzet. A mindenit, de hisz ezek nem Balázs tekintetes úrral tárgyalnak itt, hanem az évi jövedelemről, meg a téli teendőkről. Azzal töltik az időt, hogy kiszámolják, miből mennyit osztanak munkanap szerint. Hallom is: búzából három és fél kiló ... Utána pedig, mintha én itt se volnék, arról folyik a szó, hogy az idén az új belépők földjével az Előre birtoka meghaladta az ezer hektárt. Sürgősen agrármérnököt kell szerezniök maguknak. Nincs mit kezdeni velük. Nesztelenül otthagyom őket, az ilyenfajta beszéddel Balázs tekintetes urat csak magamra haragítanám. Ehelyett inkább a faluban nézek körül. Mindjárt a református templom alatt egész sor új ház virít az utca felé. Összesen negyvennégyet számolok meg. Gondosan elkerülöm őket s inkább kinn a falu végén egy roggyantabb házat látogatok meg. A gazdát hátul az udvaron találom, disznóölés közben. A nyitott istállóajtó mögött tehénke ropogtatja a csutkát s két üszőborjú fényes szőre csillog. Néhány gyapjas birka, három kitelt malac, vagy öt elnehezedett liba hever békésen az ügyes beosztással készült sövénykarám mögött. Úgy látszik, itt is rossz helyen kopogtatok. A forrongó paraszti elégedetlenségnek nyomát sem találom sehol. Ha már azonban bejöttem, elszökni nem engednek. A gazda, miután végzett a disznóöléssel, beinvitál jószivvel a házba, ahol kellemes meleg van s a szekrény tetején két sor befőttes üveg játszik piros színekben. Mindjárt kitudódik, hogy DIhai István kollektivistánál járok vendégségben. Minek soroljam, hogy beszélgetés közben miket mondott nekem. Leforrázva hallgattam: elejétől végig tiszta propaganda volt az egész. Úgy szajkózta a kollektív gazdaság dicséretét, mint akit jól betanítottak erre. Szegény Balázs tekintetes úri A parasztoknak csöppet se fáj a fejük miatta, úgy rendezkednek be a jó számostházi földön, mint akik biztosak benne, hogy az elkövetkező ezer év itt őket illeti meg. Amikor még aznap este Szatmáron elmondtam titkos küldetésem szomorú eredményét, Balázs úrnak elborult a szeme. Az anyjuk sárga vigadóját! Falhoz csapta a borospoharát, odaintette magához a cigányokat. És rázendített még sokkal duhajabbul, mint azt, a bemutatón tette: Az életem gyászban Dobraverik házam, Elhagyott a galambon is végül. Nem élhetek muzsikaszó nélkül... Én pedig újra ott tapsoltam neki ezen az estén is a színház nézőterén. Közben egészen belül magamban nagyon örvendtem, hogy mégsem fog a színpadról hazamenni falujába. A mi világunkban megmarad továbbra is csak a kulisszák között dinom-dánomozó ártalmatlan színpadi figurának. MIKÓ ERVIN ól g,a Zedag a&DL áJLortéxt Látszólag a szokottnál is kevesebb jele volt annak, hogy egy ország ünnepel. Nem volt felvonulás és nem volt ünnepi gyűlés, ki-ki a munkahelyén töltötte az év utolsó napjait és aligha akadt volna olyan jószemű, de avatatlan megfigyelő, aki észrevette volna, hogy új történelmünk egyik legnagyobb napjára, a Népköztársaság kikiáltására emlékezünk. Ha a külsőségek hiányoztak is, az idei évfordulót sokáig emlékezetessé fogják tenni azok a rendkívüli jelentőségű határozatok és intézkedések, amelyeket a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének teljes ülése hozott közvetlenül az évforduló előtti napokban. Ezeknek a határozatoknak, intézkedéseknek egyik alapvető sajátossága, hogy nem valamilyen részletkérdésre, nem csak a népgazdaság egyik, vagy másik ágára vonatkoznak, hanem szemmel láthatólag egy, az ország egész gazdasági és társadalmi életének erőteljes fellendítésére, az abban jelentkezett fogyatékosságok kiküszöbölésére irányuló, átfogó tevékenység szerves tartozékai. Nagy fontosságú lépések ezek a második kongresszus által meghatározott alapvető célkitűzésnek, a dolgozó nép életszínvonala emelésének valóra váltása útján. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni azt, hogy ezeknek az intézkedéseknek és határozatoknak a meghozatalában a legutóbbi világpolitikai események tapasztalatainak, a nemzetközi munkásmozgalom és különösen a szocialista országok tapasztalatainak (közöttük mindenekelőtt a XX. kongresszus tanításainak) mérlegelése, leszűrése is közrejátszott. A Román Munkáspárt Központi Vezetőségének teljes ülése a gazdasági élet legérzékenyebb pontjait tapogatta ki és javasolt az egész dolgozó nép alapvető érdekeit szemmel tartó megoldásokat. Jelentékenyen nagyobb beruházásokat fognak eszközölni a népgazdaság azon ágaiban, amelyektől közvetlenül függ a lakosság élelemmel, ruházati és más közszükségleti cikkekkel való ellátása, a lakásépítkezés stb. Számos terméknél, mindenekelőtt a gabonánál megszüntetik a kötelező beszolgáltatások rendszerét, más termékeknél pedig növelik a felvásárlási árat. Meg fogják javítani a bérezések és fizetések jelenlegi rendszerét. Jelentős intézkedések történnek a túlzott központosítás megszüntetése, a helyi szervek hatáskörének növelése érdekében. A közelgő választásokra való tekintettel az ország lakossága joggal tekinti ezeket a határozatokat a párt által irányított Népi Demokrácia Arcvonalának programjaként és kész dolgozni a valóraváltásán. Anisoarával egy márciusi este is•Ismerkedtem meg, a moziban. Ugyanarra a helyre szólt a jegyünk, s nem értünk rá tisztázni, ki a hibás ezért a bonyodalomért, mert kialudtak a lámpák. Elhatároztuk, hogy mindketten előbbre ülünk és természetesen egymás mellé. A végén összebarátkoztunk. Anisoara a líceumba járt, arcán gödröcskék voltak, szeme pedig szürkéskék, mint a cigarettafüst. Gyorsan beszélt, mindenféle semmiségeket mondott és állandóan mosolygott. Ha megfogtam a kezét, lesütötte a szemét és kért, hogy eresszem el, „mert valaki meg találna látni". Még az árnyékatól is félt, de leginkább a líceumi tanárnőktől. Minden szombat délután találkoztunk egy kis parkban, a Biserica Albă mögött. Pont ötkor. Így beszéltük meg, de Anişoara mindig késett. Ilyenkor kipirult arccal és izgatottan érkezett. Nem mentegetőzött, viszont megnyugtatott, hogy ez volt az utolsó eset... Aztán a következő szombaton megint csak késett. Én rendszerint pár perccel öt előtt érkeztem, letelepedtem egy padra és elnézegettem a park járókelőit. A harmadik vagy negyedig szombaton felfedeztem, hogy nem vagyunk az egyedüliek, akik itt adtak egymásnak találkozót. A bejárat mellett egy padon mindannyiszor egy szerényen ejtőzött, idős nőt láttam, aki minden parkba belépő embert külön-külön szemügyre vett. Kétségtelen: várt valakit. Mialatt Anişoarára várakoztam, jobb hiányában a bejárat melletti padon ülő öreg nőt figyeltem. Lehetett vagy hatvan éves. Abból, ahogy a pad támlájának dűlt, látni lehetett, hogy élvezi ezt a rövid pihenést. Egy alkalommal a megszokott padom foglalt volt, odamentem az öregasszonyhoz és kértem, engedje meg, hogy melléje üljek. Mielőtt válaszolt volna, fürkészően nézett rám, majd beleegyezése jeléül bólintott. Leültem. Azon a délután Anişoara nem jött el a találkozóra. Én azonban makacsul csak egyre vártam. Végül, úgy egy fél óra múlva, rájöttem, hogy már nem is őt várom, hanem csupán egyszerű kíváncsiságból maradtam ott a parkban. Szerettem volna megtudni, kit vár az öregasszony. A legkülönbözőbb feltevések ötlöttek fel bennem. S ha azon a délután rászántam volna magam arra, hogy írjak a találkáiról, egy egész sereg ostobaságot vetettem volna papírra. Nem tudom miért, de úgy képzeltem magamban, hogy egy férfit vár, akivel évekkel ezelőtt ismerkedett meg egy bálban, ahol egész éjjel csak Strauss „Kék Duná”-ját játszották. A nőt szőkének, magasnak láttam, rózsaszín báli ruhában, a férfit pedig félszegnek, szemén monoklival és fehér rózsával redingolta gomblyukában. Ami azután történt, az épp oly mindennapi kellett hogy legyen, mint a kezdete. Egy sétárkvecikázás, tréfás kedvű, csupasz arcú kocsis, búcsúcsók a sétányon, a gesztenyerák alatt, aztán a várakozás hosszú évű. Az öregasszony váratlanul felém fordult és megfogta a karomat: — Ne haragudjék .. . tudja .. . várok valakit... Ha megjön, arra kérem, hagyjon magunkra ... — Természetesen, aszonyom ... Egyébként már megyek is. Nem szeretek hiába várakozni, — mondtam s megnyomtam a „várakozni" szót. Az öregasszony elnézően mosolygott: — Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen hamar beleunjon, fiam ... S én azt hiszem, hogy nincs hiábavaló várakozás, hanem csupán a kitartás hiányzik, a bizalom ... — Meglehet, hogy igaza van . .. Nem akartam ellentmondani. Anisoara a következő szombaton sem jött el a találkára. Kissé levert voltam és szomorú. Unottan néztem a szürke és bizarr városi képet, de nem tudtam rászánni magam a távozásra. A fiatal kor makacsságával vártam. Anişoara jó ideig nem jött s én egyre vágyódtam utána: megszoktam őt, fiatalos nevetését, véget nem érő csevegését az iskoláról, a tanárokról. Hozzászoktam, hogy nekem is tudnám k°ll, milyen ruha volt’ a földrajztanárnőn, melyik lány nem tudott meg sem mukkanni számtanból, s más hasonló (rendkívül fontos) eseményeket az életéből. Mialatt rá vártam, mindig az öregasszony padján ültem, megtudtam róla egyet-mást. Egy vegytisztítóban dolgozott, a „vasaló”-osztályon. — Harminc év óta fehérneműt vasalok, fiam. Egyfolytában vasalok. Nézem a vasaló hegyét és figyelem, hogyan simulnak ki az ingek. Néha-néha elnézem a monogrammjaikat is, és megpróbálom kitalálni a tulajdonosaik foglalkozását, természetét. Valamiféle játék ez az élettel. Szeretem azt hinni, hogy vannak, akik, amikor felveszik az inget, így szólnak: „Kifogástalan vasalás!" Igaz, nem tudják, ki vagyok, de közvetve rám gondolnak. És különös élvezet az a tudat vagy legalább is az a hit, hogy valaki ránk gondol. Ugyebár? — Igen, asszonyom. — Udvariasságból ad nekem igazat, mert öreg vagyok. De meg vagyok győződve, hogy még nem ismeri ezt az örömet. Pedig a legnagyobbak közé tartozik. Egyébként ezzel a gondolattal válnak el egymástól az emberek az életben. Úgy képzelik, hogy haláluk után is gondolni fognak rájuk, hogy a temetők látogatói az ő sirkantjuk előtt is meg fognak állani és felteszik magukban a kérdést: „Vajon ki nyugszik itt? Mi volt, amíg élt? ... Milyen álmai voltak?" Az öregasszony, látva, hogy közömbösen hallgatom, elhallgatott. Búcsúzás nélkül távoztam. Aztán megint eltelt egy hét és Anisoara ismét nem jött el. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogom várni. Mégis, pár hét múlva, egy szombaton, amint arra jártam, meglassítottam lépteimet, az öregasszonyon kívül azonban senki sem volt a parkban. Nem tértem be. Eltelt néhány hónap, amióta nem mentem többet Anisoarát várni, amikor egy napon az öregasszonnyal találkoztam az utcán. Vidámabbnak tűnt, mint máskor: — Övendek, hogy látom, fiam. Nem jön többet a parkba? — Nem, asszonyom. — Kár. Egészen megszoktam. Anynyira hasonlít a fiamhoz. Ismerte talán? ... — Nem hiszem, asszonyom. — Lehetetlen, hogy ne ismerte volna! Az énész város ismerte. Apostol asztalosműhelyében dolgozott, a Plantelor utcában ő is szőke, akárcsak maga. A szeme is ugyanolyan: zöld. Nem emlékszik? — Nem, asszonyom. — Egy sebhely is van a balkezén. Leforrázta magát olvasztott enyvvé. De ez már régi dolog, mén mna~koában tént. A mester odaáltotta enyvet főzni, s az edény felborult. Két hónapig hordta a kötést... Mennyit sírtam akkor... Égett a föld a talpam alatt. Valami sügős ügyem volt s az öregaszszony feltartott. Végül is észrevette és bocsánatot kért: — Maga valósziűleg siet, s én meg szóval tartom magát. Bocsásson meg. Megfordult és otthagyott. Tekintetemmel elkísértem egy darabig, s biztosra vettem, hogy megbántottam. * I ehullatták lombjukat a fák, majd a vastag hótakaró fehérbe borította a várost. Emlékezem, egy hideg februári napon valami elintéznivalóm akadt a Biserica Albă közében. Akaratlanul is a felé a régi hely felé vittek a lépteim, ahol Anisoarával szoktunk volt találkozni. A frissen hullott hóban csak valami elmosódott, naányi lábnyomok látszottak. Az, öregaszszonyéi voltak. Szürke kendőbe burkoltan ült a megszokott helyén. A hidegtől kibuggyanó könnyű jéggyöngyökként fehér Ettek a két orcáján. Amint megpillantott, alig észrevehető, bizonytalan mosoly villant át az arcán. — Üljön le, fiam. Reszkető kezével leseperte a padról a havat. — Nem is képzeli, mennyire örülök, hogy eljött Az első kigyulladt lámpák világánál sárgásan, hidegen csillogott a hó. Már nem is tudom, meddig ültünk egymás mellett. Csak annyit tudok, hogy előttünk, a behavazott gesztenyefák ágainak a szélben remegő csipkéje fárasztóan szén volt. Azon a napon több mindent tudtam meg az öregaszszonyról. Így például, hogy a férje, aki kőművessegéd volt, 1928-ban, egy januári napon halt meg, mikor is az állvány leszakadt alatta. A „Sf. Vineri" temetőben temették el és ő, Az özvegy, négy hónapig abból a 3000 lejből élt, amelyet az építési vállalat kártérítésként juttatott neki Fia, Vasile, még az iskola padjait koptatta, amikor ő takartónőnek állt be az Északi Pályaudvaron. Két évig seperte a várótermeket, aztán elbocsátották. Akkor valamelyik vegytisztító vasaló osztályán helyezkedett el. Egyszer sem szakítottam félbe. Szó nélkül hallgattam, akárcsak valami gyónást. S pár héttel később újra összetalálkoztam Anişoarával. Semmit sem változott. És mégsem volt a régi Anişoara. Már nem beszélt olyan gyorsan és sokkal kevesebbet mosolyogott. — Miért nem jöttél el akkor? — Azért, mert meghallottam, hogy író vagy, — felelte Anişoara. “?! a — Igen. Ezért nem jöttem ... — Csacsiságot beszélsz, Anişoara. — Nem. Biztosra vettem, azért találkozol velem, hogy ... anyagot gyűjts... — S most már nem vagy biztos ebben? — De igen. — Akkor hát? — Szeretném, ha rólam is írnál. A Biserica Albă elé értünk. (Folytatása a 6. oldalon) FRANCISC MUNTEANU ö4® ÖREGASSZONY