Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-01-05 / 1. szám

UTUNK ass banda. Coki. Az anyátok sár­ga vigadóját! A folyósón marad­tok, amíg én bemegyek egy kicsit a szerkesztő úrhoz. Csodálkozva ülök fel a szállodai ágyban s álmos szemmel bámulom a furcsa látogatót. Ki lehet az, aki haj­nalban cigánybandával zavar fel leg­édesebb álmomból Szatmáron, ahova az újonnan megnyílt színház bemutatója hozott el. Az ördögbe is! Szellemek játszanak velem, vagy a bor szállott fejembe, melyet előadás után a forró sikerre it­tunk. De hiszen ez Balázs tekintetes úr, Móricz Zsigmond közismert hőse! Ott áll előttem az ósdi, kopott szállo­dai szobában prémes Bekecsében, sűrű, göndör haja szemébe, hull, borosfiaskót szorongat a kezében, mitsem törődve v­ele, hogy szereplésének vége, a szín­házban a függöny már rég lehullt. Ijedten ugrom ki az ágyból­ _ A különös látomás azonban egyre köze­ledik. Az asztalhoz tántorog, torkát kö­szörüli s már szinte hallom, hogy f­l­­veri az egész szállodát kedvenc nótá­jával. Nem élhetek muzsikaszó nél­küli Ehelyett azonban vastagon, elége­detten feln vet és elkurjantja magát. — Mit hüledezik, szerkesztő uram? Nem látott még szamosháti urat ked­vére mulatni? Gyűjjön, igyék velem! Sose volt ilyen jókedvem. Azok a bü­dös szatmári parasztok. Micsoda örö­met okoztak nekem. Menjek csak egy­szer haza. Az anyjuk sárga vigadó­­ját! Sonkát fogok közéjük dobálni. Most már igazán nem értek az egész­ből semmit. De Balázs tekintetes úr teljes erővel lenyom az egyik székbe, a hangját csendesebbre fogja s komoly­ra váltan folytatja. — Nézze uram, halálosan unom a szerepem­­. Földesurat játszani egy Móricz darabban, sovány karrier. Az ember napszámra zabál, vedeli a bort, a tüdejét kiadja, hogy mindenkit túl­daloljon s a végén biztos, hogy tönkre­megy belé, vagy főbelövi magát. Ele­gem volt belőle. Meguntam a színpadi szereplést. Előadás után valaki meg­súgta nekem, hogy a Szabad Európa rádió bemondta: a szamosháti falvak­ban nagy a mozgolódás. A parasztok visszasiratják a régi szép világot. A homlokomra csaptam s mindjárt eszem­be jutott, hogy a familia révén van itt nekem a környéken egy kis pocsolya birtokom, rongyos háromszáz hold. Ha már úgy van, hogy azok a nyomorult parasztok nélkülünk sehogy sem boldo­gulnak, majd én kimegyek közéjük s a birtokot újra kezelésbe veszem. Azért jobb, ha óvatos leszek... És itt egészen a fülemhez hajolt. — Láttam a színházban a szerkesztő urat, milyen s­okat tapsolt nekem. Tiszta szimpátiából szeretném valami kényes feladattal megbízni... Mit tagadtam le, a közösen elfo­gyasztott bor miatt, vagy egyszerűen csak gyengeségből, de tény az, hogy hagytam Balázs tekintetes úr által be­­hálóztatni magam. Felhozhatnám ment­ségemül azt is, hogy a vele való isme­retséget Móric­znak köszönhetem, aki­nek nagy tisztelője vagyok. Elég az hozzá, hogy a különöst éjszakai látoga­tóm kívánsága szerint már másnap reggel vonatra ültem, titkos küldetése­met teljesíteni. Az állítólag forrongó szatmárkörnyéki parasztok hangulatá­ról kellett értesüléseket hoznom Ba­lázs tekintetes úrnak. Már az úton éberen hegyeztem fü­leim, hiszen a vonaton az emberek nyelve hamar megoldódik. Ráadásul fülkém tele volt falusi asszonyokkal, akik a szerdai hetivásárról tértek haza kantákkal és­ kosarakkal megrakodva. Az asszonyi nyelv a leggyorsabb hír­vivő, holtbiztos, hogy mindent kiko­tyognak útközben. Mikolaiak közé kerültem, lehettek vagy hatan, széltől, naptól pirosra csí­pett arcú asszonyok fényes, fekete gu­micsizmákban. Sebesen beszéltek, jól kellett figyelnem minden szóra, sem­mit se akartam elmulasztani. Gallért Sándortól tudom, hogy Mikola a leg­régibb szatmári település. Nagy csalá­dok indultak el innen, náluk senki jobban át nem érezheti a földesurak nélkül sínylődő falu tragédiáját s a Ba­lázs tekintetes úrék iránti forró vágya­kozását. Végre. Kezdem megérteni, miről tár­gyalnak oly erős szenvedéllyel, hogy zeng belé az egész vasúti kocsi. — Menjen már el, hát létezik ilyes­mi? — Elmélkodik kerekti vált sze­mekkel az egyik asszony. De a másik váltig csak erősíti: — Becsület istenemre, saját fülem­mel hallottam. Ez érdekesen indul. Úgy teszek, mintha a nálam lévő újságba mélyed­­nék, közben mindent kihallgatok. Újra az első asszony szól: — Tiszta kátyúk. Ha nincsenek egy­mással megelégedve, azt az anyja csi­nálja. Nono, ez már kissé köznapian hang­zik. De méginkább a folytatása. — Jaj, irgalmas isten, de meggon­dolatlan az a férfi. Minek a szennyest kiteregetni. Becsületszavamra Balázs tekintetes úr, ezeknek a mikolaiaknak ez volt a nap szenzációja. Egész úton másról sem beszéltek, mint egy válóperről. Hiába is füleltem tovább, csupán ezt hallottam. — Lelkem, tiszta véletlenül dolgom vét a törvényszéknél. Hát nem épp ak­kor esek be a terembe, amikor oket szó­lítják? A bíró előbb az embertől kérdez­te meg: „Akarja, hogy elválasszam?" Nem. Utána az asszonyhoz fordult: „Hát maga”. Az is int a fejével, hogy nem. „Maguk akkor mit keresnek itt?" — kiabált rájuk mérgesen a bíró. A végén osztán kibökték: akarnak ők válni, de valahogy úgy, hogy egyikük se vállalná magára. Azért tudnillik, hogy ne kelljen nekij­e a költséget meg­fizetni. Hogy beszámolómból semmit se fe­lejtsek ki, egy hárászkendős asszony amíg Mikolába értünk, leadta a töb­bieknek a halvási palacsinta receptjét. „A halvát összeelegyítem darált dió­val. Egy sor halva, egy sor túró. Vala­mi finom dolog..." — s még csettin­­tett is hozzá a nyelvével. Ezeken kívül az úton az égvilágon semmi nevezetes nem történt. Leszállás előtt egy fiatal menyecske még kivett a kosarából valamiféle színes ruhakel­mét, amit mindenki sorra megtapoga­tott. — Olyan nagyon nem hiányzott nekem, de gondoltam megveszem most, oszt elteszem, hadd álljon a szekrény­ben. Jövőre építkezésbe fognak ezek az enyéim. Tudják, hogy van olyankor. Mindenféle ringy­ rongyra nem futja a pénzből — így az asszonyka inkább büszkén mint szégyenkezve. Hát bizony ez Balázs tekintetes úr­nak gyenge vigasz. Sebaj, hiszen a küldetésem tulajdon­képen Egribe szól. Ott van az a bizo­nyos családi birtok, Balázs tekintetes úr feltámadt reménye. Körös-körül párás a határ, a friss szántás alatt az új búza még alig ki­­gyeredik. Az állomásról még jó darabot kell menni, amíg az ember a faluba ér. Egy odavaló asszony lépeget mellet­tem s amikor megtudom, hogy kollekti­vista, mindjárt faggatni kezdem. Pa­naszkodik, kevés a széna- „Attól a kicsi szénától a tehén nemhogy tejel, még csak nem is szelet” — szó szerint így mondja. Végre! Valami jó hírt is­ vihetek Ba­lázs tekintetes úrnak! Felvillany­ozód­­va sietek az öreg kúria felé. Ki tudja, talán épp most készülnek az uraság fogadására. Valóban, valami díszkapu-félén lépek be a terebélyes úrilak udvarára. A ré­gi cselédség egy része bent van a szo­bákban, melyekben jelenleg az Előre kollektív gazdaság vezetősége székel. Mindjárt megkérdem az egyik hegyes­­bajszú magyart: Maguknál hogy áll a kollektivizálás? — Benne Vagyunk csüstöl, paszulyostul, majd az egész fa­lu —- válaszolja találó tömörséggel s hangjából kicseng az önérzet. A mindenit, de hisz ezek nem Ba­lázs tekintetes úrral tárgyalnak itt, hanem az évi jövedelemről, meg a téli teendőkről. Azzal töltik az időt, hogy kiszámolják, miből mennyit osztanak munkanap szerint. Hallom is: búzából három és fél kiló ... Utána pedig, mintha én itt se volnék, arról folyik a szó, hogy az idén az új belépők föld­jével az Előre birtoka meghaladta az ezer hektárt. Sürgősen agrármérnököt kell szerezniök maguknak. Nincs mit kezdeni velük. Nesztelenül otthagyom őket, az ilyenfajta beszéddel Balázs tekintetes urat csak magamra haragítanám. Ehelyett inkább a falu­ban nézek körül. Mindjárt a reformá­tus templom alatt egész sor új ház vi­rít az utca felé. Összesen negyvenné­gyet számolok meg. Gondosan elkerü­löm őket s inkább kinn a falu végén egy roggyantabb házat látogatok meg. A gazdát hátul az udvaron találom, disznóölés közben. A nyitott istállóaj­tó mögött tehénke ropogtatja a csutkát s két üszőborjú fényes szőre csillog. Néhány gyapjas birka, három kitelt malac, vagy öt elnehezedett liba hever békésen az ügyes beosztással készült sövénykarám mögött. Úgy látszik, itt is rossz helyen kopogtatok. A forron­gó paraszti elégedetlenségnek nyomát sem találom sehol. Ha már azonban bejöttem, elszökni nem engednek. A gazda, miután végzett a disznóöléssel, beinvitál jószivvel a házba, ahol kelle­mes meleg van s a szekrény tetején két sor befőttes üveg játszik piros szí­nekben. Mindjárt kitudódik, hogy D­­I­­hai István kollektivistánál járok ven­dégségben. Minek soroljam, hogy beszélgetés közben miket mondott nekem. Lefor­rázva hallgattam: elejétől végig tisz­ta propaganda volt az egész. Úgy szajkózta a kollektív gazdaság dicsé­retét, mint akit jól betanítottak erre. Szegény Balázs tekintetes úri A pa­rasztoknak csöppet se fáj a fejük miat­ta, úgy rendezkednek be a jó számost­­házi földön, mint akik biztosak benne, hogy az elkövetkező ezer­ év itt őket illeti meg. Amikor még aznap este Szatmáron elmondtam titkos küldetésem szomorú eredményét, Balázs úrnak elborult a szeme. Az anyjuk sárga vigadóját! Falhoz csapta a borospoharát, odaintet­te magához a cigányokat. És rázendí­tett még sokkal duhajabbul, mint azt, a bemutatón tette: Az életem gyászban Dobraverik házam, Elhagyott a galambon is végül. Nem élhetek muzsikaszó nélkül... Én pedig újra ott tapsoltam neki ezen az estén is­ a színház nézőterén. Közben egészen belül magamban na­gyon örvendtem, hogy mégsem fog a színpadról hazamenni falujába. A mi világunkban megmarad továbbra is csak a kulisszák között dinom-dánomo­­zó ártalmatlan színpadi figurának. MI­KÓ ERVIN ól g,a­ Zedag­ a&DL áJLortéxt L­átszólag a szokottnál is kevesebb jele volt annak, hogy egy or­­szág ünnepel. Nem volt felvonulás és nem volt ünnepi gyűlés, ki-ki a munkahelyén töltötte az év utolsó napjait és aligha akadt volna olyan jószemű, de avatatlan megfigyelő, aki észrevette volna, hogy új történelmünk egyik legnagyobb napjára, a Népköztársaság kikiáltására emlékezünk. Ha a külsőségek hiányoztak is, az idei évfordulót sokáig emlékeze­tessé fogják tenni azok a rendkívüli jelentőségű határozatok és intéz­kedések, amelyeket a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének teljes ülése hozott közvetlenül az évforduló előtti napokban. Ezeknek a határozatoknak, intézkedéseknek egyik alapvető sajátos­sága, hogy nem valamilyen részletkérdésre, nem csak a népgazdaság egyik, vagy másik ágára vonatkoznak, hanem szemmel láthatólag egy, az ország egész gazdasági és társadalmi életének erőteljes fellendí­tésére, az abban jelentkezett fogyatékosságok kiküszöbölésére irányuló, átfogó tevékenység szerves tartozékai. Nagy fontosságú lépések ezek a második kongresszus által meghatározott alapvető célkitűzésnek, a dolgozó nép életszínvonala emelésének valóra váltása útján. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni azt, hogy ezeknek az intézkedéseknek és ha­tározatoknak a meghozatalában a legutóbbi világpolitikai események tapasztalatainak, a nemzetközi munkásmozgalom és különösen a szo­cialista országok tapasztalatainak (közöttük mindenekelőtt a XX. kon­gresszus tanításainak) mérlegelése, leszűrése is közrejátszott. A Román Munkáspárt Központi Vezetőségének teljes ülése a gazda­sági élet legérzékenyebb pontjait tapogatta ki és javasolt az egész dolgozó nép alapvető érdekeit szemmel tartó megoldásokat. Jelentéke­nyen nagyobb beruházásokat fognak eszközölni a népgazdaság azon ágaiban, amelyektől közvetlenül függ a lakosság élelemmel, ruházati és más közszükségleti cikkekkel való ellátása, a lakásépítkezés stb. Számos terméknél, mindenekelőtt a gabonánál megszüntetik a kötelező beszolgáltatások rendszerét, más termékeknél pedig növelik a felvá­sárlási árat. Meg fogják javítani a bérezések és fizetések jelenlegi rendszerét. Jelentős intézkedések történnek a túlzott központosítás meg­szüntetése, a helyi szervek hatáskörének növelése érdekében. A közelgő választásokra való tekintettel az ország lakossága joggal tekinti ezeket a határozatokat a párt által irányított Népi Demokrácia Arcvonalának programjaként és kész dolgozni a valóraváltásán. ­ A­nisoarával egy márciusi este is­•Ismerkedtem meg, a moziban. Ugyanarra a helyre szólt a jegyünk, s nem értünk rá tisztázni, ki a hibás ezért a bonyodalomért, mert kialudtak a lámpák. Elhatároztuk, hogy mindket­ten előbbre ülünk és természetesen egy­más mellé. A végén összebarátkoz­­tunk. Anisoara a líceumba járt, arcán gödröcskék voltak, szeme pedig szür­késkék, mint a cigarettafüst. Gyorsan beszélt, mindenféle semmiségeket mon­dott és állandóan mosolygott. Ha meg­fogtam a kezét, lesütötte a szemét és kért, hogy eresszem el, „mert valaki meg találna látni". Még az árnyékatól is félt, de leginkább a líceumi tanár­nőktől. Minden szombat délután találkoz­tunk egy kis parkban, a Biserica Albă mögött. Pont ötkor. Így beszéltük meg, de Anişoara mindig késett. Ilyenkor ki­pirult arccal és izgatottan érkezett. Nem mentegetőzött, viszont megnyug­tatott, hogy ez volt az utolsó eset... Aztán a következő szombaton megint csak késett. Én rendszerint pár perccel öt előtt érkeztem, letelepedtem egy padra és el­nézegettem a park járókelőit. A har­madik vagy negyedig szombaton felfe­deztem, hogy nem vagyunk az egye­­düliek, akik itt adtak egymásnak talál­kozót. A bejárat mellett egy padon mindannyiszor egy szerényen ejtőzött, idős nőt láttam, aki minden parkba be­lépő embert külön-külön szemügyre vett. Kétségtelen: várt valakit. Mialatt Anişoarára várakoztam, jobb hiá­nyában a bejárat melletti padon ülő öreg nőt­ figyeltem. Lehetett vagy hatvan éves. Abból, ahogy a pad tám­lájának dűlt, látni lehetett, hogy él­vezi ezt a rövid pihenést. Egy alkalommal a megszokott pa­dom foglalt volt, odamentem az öreg­asszonyhoz és kértem, engedje meg, hogy melléje üljek. Mielőtt válaszolt volna, fürkészően nézett rám, majd beleegyezése jeléül bólintott. Leültem. Azon a délután Anişoara nem jött el a találkozóra. Én azonban makacsul csak egyre vártam. Végül, úgy egy fél óra múlva, rájöttem, hogy már nem is őt várom, hanem csupán egyszerű kí­váncsiságból maradtam ott a park­ban. Szerettem volna megtudni, kit vár az öregasszony. A legkülönbözőbb feltevések ötlöttek fel bennem. S ha azon a délután rászántam volna ma­gam arra, hogy írjak a találkáiról, egy egész sereg ostobaságot vetettem volna papírra. Nem tudom miért, de úgy képzeltem magamban, hogy egy férfit vár, akivel évekkel ezelőtt ismer­kedett meg egy bálban, ahol egész éj­jel csak Strauss „Kék Duná”-ját ját­szották. A nőt szőkének, magasnak láttam, rózsaszín báli ruhában, a fér­fit pedig félszegnek, szemén monokli­val és fehér rózsával redingolta gomb­lyukában. Ami azután tö­rtént, az épp oly mindennapi kellett hogy legyen, mint a kezdete. Egy sétárkvecikázás, tréfás kedvű, csupasz arcú kocsis, bú­csúcsók a sétányon, a gesztenyerák alatt, aztán a várakozás hosszú évű. Az öregasszony váratlanul felém fordult és megfogta a karomat: — Ne haragudjék .. . tudja .. . vá­rok valakit... Ha megjön, arra kérem, hagyjon magunkra ... — Természetesen, aszonyom ... Egyébként már megyek is. Nem szere­tek hiába várakozni, — mondtam s megnyomtam a „várakozni" szót. Az öregasszony elnézően mosoly­gott: — Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen ha­mar beleunjon, fiam ... S én azt hi­szem, hogy nincs hiábavaló várakozás, hanem csupán a kitartás hiányzik, a bizalom ... — Meglehet, hogy igaza van . .. Nem akartam ellentmondani. Anisoara a következő szombaton sem jött el a találkára. Kissé levert voltam és szomorú. Unottan néztem a szürke és bizarr városi képet, de nem tudtam rászánni magam a távozásra. A fiatal kor makacsságával vártam. Anişoara jó ideig nem jött s én egyre vágyódtam utána: megszoktam őt, fia­talos nevetését, véget nem érő csevegé­sét az iskoláról, a tanárokról. Hozzá­szoktam, hogy­ nekem is tudnám k°ll, milyen ruha volt’ a földrajztanárnőn, melyik lány nem tudott meg sem muk­kanni számtanból, s más hasonló (rendkívül fontos) eseményeket az életéből. Mialatt rá vártam, mindig az öreg­asszony padján ültem, megtudtam róla egyet-mást. Egy vegytisztítóban dol­gozott, a „vasaló”-osztályon. — Harminc év óta fehérneműt vasa­lok, fiam. Egyfolytában vasalok. Né­zem a vasaló hegyét és figyelem, ho­gyan simulnak ki az ingek. Néha-néha elnézem a monogrammjaikat is, és megpróbálom kitalálni a tulajdonosaik foglalkozását, természetét. Valamiféle játék ez az élettel. Szeretem azt hinni, hogy vannak, akik, amikor felveszik az inget, így szólnak: „Kifogástalan va­salás!" Igaz, nem tudják, ki vagyok, de közvetve rám gondolnak. És külö­nös élvezet az a tudat vagy legalább is az a hit, hogy valaki ránk gondol. Ugyebár? — Igen, asszonyom. —­ Udvariasságból ad nekem iga­zat, mert öreg vagyok. De meg vagyok győződve, hogy még nem ismeri ezt az örömet. Pedig a legnagyobbak közé tartozik. Egyébként ezzel a gondolat­tal válnak el egymástól az emberek az életben. Úgy képzelik, hogy haláluk után is gondolni fognak rájuk, hogy a temetők látogatói az ő sirkantjuk előtt is meg fognak állani és felteszik ma­gukban a kérdést: „Vajon ki nyugszik itt? Mi volt, amíg élt? ... Milyen ál­mai voltak?" Az öregasszony, látva, hogy közöm­bösen hallgatom, elhallgatott. Búcsúzás nélkül távoztam. Aztán megint eltelt egy hét és Ani­soara ismét nem jött el. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogom várni. Mégis, pár hét múlva, egy szombaton, amint arra jártam, meglassítottam lép­teimet, az öregasszonyon kívül azon­ban senki sem volt a parkban. Nem tértem be. Eltelt néhány hónap, amióta nem mentem többet Anisoarát várni, ami­kor egy napon az öregasszonnyal ta­lálkoztam az utcán. Vidámabbnak tűnt, mint máskor: — Ö­vendek, hogy látom, fiam. Nem jön többet a parkba? — Nem, asszonyom. — Kár. Eg­észen megszoktam. Any­­nyira hasonlít a fiamhoz. Ismerte ta­lán? ... — Nem hiszem, asszonyom. — Lehetetlen, hogy ne ismerte vol­na! Az énész város ismerte. Apostol asztalosműhelyében dolgozott, a Plan­telor utcában ő is szőke, akárcsak ma­ga. A szeme is ugyanolyan: zöld. Nem emlékszik? — Nem, asszonyom. — Egy sebhely is van a balkezén. Leforrázta magát olvasztott enyvvé. De ez már régi dolog, mén mna~ko­á­­ban t­ént. A mester odaál­totta eny­­vet főzni, s az edény felborult. Két hó­napig hordta a kötést... Mennyit sír­tam akkor... Égett a föld a talpam alatt. Valami sü­gős ügyem volt s az öregasz­­szony feltartott. Végül is észrevette és bocsánatot kért: — Maga valósziűleg siet, s én meg szóval tartom magát. Bocsásson meg. Megfordult és otthagyott. Tekinte­temmel elkísértem egy darabig, s biz­tosra vettem, hogy megbántottam. * I ehullatták lombjukat a fák, majd a vastag hótakaró fehérbe borí­totta a várost. Emlékezem, egy hideg februári napon valami elintéznivalóm akadt a Biserica Albă köz­ében. Aka­ratlanul is a felé a régi hely felé vit­tek a lépteim, ahol Anisoarával szok­tunk volt találkozni. A frissen hullott hóban csak valami elmosódott, na­ányi lábnyomok látszottak. Az, öregasz­­szonyéi voltak. Szürke kendőbe bur­koltan ült a megszokott helyén. A hi­degtől kibuggyanó könnyű jéggyön­­gyökként fehér Ettek a két orcáján. Amint megpillantott, alig észrevehető, bizonytalan mosoly villant át az ar­cán. — Üljön le, fiam. Reszkető kezével leseperte a padról a havat. — Nem is képzeli, mennyire örülök, hogy eljött Az első kigyulladt lámpák világá­nál sárgásan, hidegen csillogott a hó. Már nem is tudom, meddig ültünk egymás mellett. Csak annyit tudok, hogy előttünk, a behavazott gesztenye­fák ágainak a szélben remegő csipkéje fárasztóan szén volt. Azon a napon több mindent tudtam meg az öregasz­­szonyról. Így például, hogy a férje, aki kőművessegéd volt, 1928-ban, egy ja­nuári napon halt meg, mikor is az áll­vány leszakadt alatta. A „Sf. Vineri" temetőben temették el és ő, Az özvegy, négy hónapig abból a 3000 lejből élt, amelyet az építési vállalat kártérítés­­ként juttatott neki Fia, Vasile, még az iskola padjait koptatta, amikor ő takartónőnek állt be az Északi Pálya­udvaron. Két évig seperte a váróterme­ket, aztán elbocsátották. Akkor vala­melyik vegytisztító vasaló­ osztályán helyezkedett el. Egyszer sem szakítottam félbe. Szó nélkül hallgattam, akárcsak valami gyónást. S pár héttel később újra összetalálkoz­­­tam Anişoarával. Semmit sem változott. És mégsem volt a régi Ani­şoara. Már nem beszélt olyan gyorsan és sokkal kevesebbet mosolyogott. — Miért nem jöttél el akkor? — Azért, mert meghallottam, hogy író vagy, — felelte Anişoara. “?! a — Igen. Ezért nem jöttem ... — Csacsiságot beszélsz, Anişoara. — Nem. Biztosra vettem, azért ta­lálkozol velem, hogy ... anyagot gyűjts... — S most már nem vagy biztos eb­ben? — De igen. — Akkor hát? — Szeretném, ha rólam is írnál. A Biserica Albă elé értünk. (Folytatása a 6. oldalon) FRANCISC MUNTEANU ö4® ÖREGASSZONY

Next