Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-09 / 1. szám

\ H. HEINE\ Ha szép szemed szemembe néz Ha szép szemed szemembe néz, Oszlik a bú, a szenvedés. S ha ajkam csókodtól remeg, ájuló gyógyulást nyerek. Ha fejem kebledre borul, Az ég is titkos lángra gyúl. S ha szólsz: „Szeretlek, kedvesem“... Én zokogok keservesen. TORQUATO TASSO Lucretiahoz Leánykorodban, első zsendülésben Képmása voltál bíbor rózsaszálnak, Amelyre friss nap fényözöne árad, S levélbe rejti szűzies szemérem. De inkább láttam a derengő égben Szép arcod mását — mely gyöngycsillogást ad Arany mezőknek; múló, földi tárgyat Nem használhatok méltó példaképpen. Érett korod most néked mitsem árthat — Közvetlenül jöjj néha bár elébem — Az ifjú szépség fénye le nem győzhet. Kinyílt szirom ad szép színt a virágnak. A déli napfény izzik csak fehéren. És sugarai a legtündöklőbbek TÓTH ISTVÁN fordításai/ salamon László , gyermek jó Gyermek még. Hosszú copfjában a szalag az őszi fényben selymesen ragyog, szépen ívelt ajka úgy mosolyog rám, mint Murillo-képen az angyalok. Gyermek még ő. Játékai kis rabja, könnyű könnyek csillognak még szemén, de álma van már, panaszos haragja, és úgy örül, mint egykor apja, én. Belőlem szakadt, mégis külön élet, gyakorta féltőn, fájón nézem őt: alkonyt szőnek felettem már az évek, testembe mannak pusztító erők S érte mégis élnem kell minden áron, izgalomra bírni a gyors időt, hogy lássam a helyét megbékélt világon és boldognak és érett nőnek őt. * öreg apa s tízéves, gyönge gyermek, ó, milyen gond és ó, milyen öröm! Mily messze vannak álmok és szerelmek s a mélázások elmúlt gyönyörén. És hol vannak a lázas gerjedelmek? Kihűlt emlékek már a lelkemen — hajnal­sugárt mély alkonyom felett csak hű szemed ragyog már, gyermekem. Gyötrelmes-boldog szeretlet hevével éretted fűnnek a tűnő napok, csak miattad rémít az örök éjjel, csak érted félek, hogy, jaj, meghalok. ★ Nem hajszol vagy már, nem hajt olcsó érdek, csalódás nem bánt, remény nem vak.t, titkot sem őriz számomra az élet: megjártam mennyét és a poklait. Mit is kérhetnék én meg a világtól? Eszem nyugodt, a sorsom rég betelt, vérem szeszéből nem telik már mámor s lelkem kifosztott, mint az őszi kert. Magamnak semmit, mindent neki kérek, ne boruljon könnybe tündér­szeme, legyen kezében dús anyag az élet és áldást hozó építő keze. ★ öreg apa s tízéves, gyönge gyermek, ó, milyen gond és ó, milyen öröm! Nem ismertem gyönyörűbb, szebb gyötrelmet és nem volt soha ilyen örömöm. Ifjúsági regény Gábor Áronról Sombori Sándort vonzzák a törté­nelmi témák. Varga Katalinról szóló színdarabja után most Gábor Áronról írt regényt az ifjúság számára. Szándéka világos: meg akarja ismertet­ni és szerettetni ifjúságunkkal történel­münknek azokat a legendás hőseit, akiknek harca összeforrad Erdély együttlakó népeinek a szabadságért, az elnyomók ellen vívott küzdelmével. Szándék és tett egyaránt dicséretre­­méltó. Az ifjúságnak a népek testvéri­sége szellemében történő nevelésére en­nél jobb eszközt keresve sem találhat­nánk. Alig van olyan ifjú, aki ne tekin­tene csodálattal a történelem legendás hőseire, s ne szeretne maga is hozzá­juk hasonló hőssé lenni. Gábor Áron alakja különösen vonzó ilyen szem­pontból. Neve összeforrt Erdély 1848— 49-es szabadságharcával, ágyúi döntő szerepet játszottak ebben a harcban, és a kökösi hídnál lefolyt ütközetben éle­tét is feláldozta a szabadságért. Né­pünknek azon lángeszű fiai közé tar­tozott, akik ha a szabadság és a nép felemelkedése megkívánta, a semmiből is „új világot“ tudtak teremteni, hogy Bolyai János szép szavát idézzük. Nyolcvan ágyúja, amit egyszerű szé­kely kovácsokkal, vasmunkásokkal a fü­les hámorban, a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi ágyúöntő műhelyben Bem hadserege számára öntött, a 48-as szabadságharc legragyogóbb haditettei közé számítható. Lehet-e, kell-e ennél követendőbb példaképet állítani ifjú­ságunk elé ma, a rohamos iparosítás, a technikai haladás korszakában? Sombori Sándor már ezért is meg­érdemli a dicséretet. Regénye élvezetes, színes olvasmány is. Jó stílusban, ízes és világos népi nyelven írt könyv, ami ifjúsági olvasmánynál alapvetően fon­tos követelmény. S mennyi kedveséggel, közvetlenséggel és milyen valószerűen tudja megeleveníteni a vidéki kollégiu­mok diákéletét, az első túró, hagyma és almaszagú reggeltől, a szalmazsákok megtöltésétől, a szülőktől való búcsúz­kodáson keresztül a tanulásig, közös ét­kezésig, a diákcsínyekig. A csíksomlyói diákélet bemutatása során az író példa­szerűen megőrzi a mértéket: Gábor Áron éppolyan egyszerű székely diák, mint a többi, legfennebb jobban szeret fúrni-faragni, mint ők, s ha valamilyen technikai kérdés megoldásáról van szó, kissé gyorsabban feltalálja magát. Nem csodagyerek, csupán ötletességével, élénk fantáziájával válik ki társai kö­zül. És ez így helyes. A csodagyerek nem példakép a gyermekek számára. Az írói mértéktartás egyik fő vonása Sombori Sándornak. Regényén az első laptól az utolsóig érzik, hogy az ifjú­ságnak ír, nem szabad tehát túl bonyo­lulttá tenni sem a cselekményt, sem a jellemrajzokat. Világosan tapasztalható ez különösen a szabadságharc, a szé­­kelység felkelésének ábrázolásánál vagy­ ­ Gábor Áron szabadságharc előtti életé­nek elmesélésénél. Pedig tudja a fello­bogó szenvedélyt is festeni az író, — bizonyítja ezt például az áruló Balázs Manó elfogásakor kirobbant düh és népítélet leírása (144—145 old.) vagy a Gál Dani Kossuth párti követ jellem­rajza — Sombori azonban mo­ntha túl­ságosan is igyekeznék megőrizni az objektivitást. Az igazán színes és hatá­sos jelenetek — a fentebb említettek vagy a próbalövés jelenete, az agyag­falvi gyűlés egyes mozzanatai — szin­te az író akarata ellenére jöttek létre. Ez azt bizonyítja, hogy Sombori na­gyobb merészséggel, kétségtelenül meg­levő színes fantáziájának felszabadítá­sával sokkal többre lenne képes. Szép és egyenletes stílusa, jó szerkesztő készsége, higgadtsága, ha szabadabb szárnyra engedi fantáziáját, szenvedé­lyét, kedvelt ifjúsági íróvá tehetik. Persze ez nemcsak az író teh­bségén múlik. Sombori regénye megítélésénél tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az író egyáltalán nem volt könnyű hely­zetben. Korda István Csor­a Sándorról írt ifjúsági regénye után ez a másod­k ilyen könyvünk. Sajnos, csak a máso­dik. Valószínűnek tartom és remélem, hogy rövidesen újabbak következnek majd. Csakhogy mostanáig a történelmi regény problémáit se­m tisztáztuk elég­ségesen. Pedig ezeknek a kérdéseknek a megvizsgálása ma már halaszthatat­lan. Hát még ha ifjúságnak szánt tör­ténelmi regényről van szó! A történelmi regényt illetően már a múlt században három különféle eljárás alakult ki irodalmunkban. A Jósikáé, Eötvösé és a Kemény Zsigmondé. De beszélni lehetne és kellene a Jókai, Gárdonyi, Mikszáth, Móra és Móricz­­féle történelmi regényről, s aztán fel­tenni a kérdést: Mi az, amit ma el­várhatunk és megkövetelhetünk a törté­nelmi regénytől. A regénynek ezt a faj­táját nem hagyhatjuk figyelmen kívül, és teljesen oktalan álláspont lenne hal­l­gatni, róla csupán azért, mert íróink elsőrangú feladata a ma ábrázolása. Lehetetlen a máról írni, a ma és a hol­nap feladataira mozgósítani az embe­reket és az ifjúságot, a tegnap ismerete és tanulsága nélkül De hogyan ábrázoljuk ezt a tegnapot, a történelmet, különösen az ifjúságnak szánt írásokban? Meddig mehet az író, milyen mértékben lehet jelen a történe­lem kommentálásában? Íme egy másik fontos kérdés, ami Sombori Sándor Gá­bor Áronról írott könyve olvasásakor fölmerülhet az olvasóban. Én úgy ta­láltam, hogy Sombori kissé messzire ment a történelem kommentálásában; túlságosan befolyása alatt állt annak a nem mindig helyes módszernek, amely a múltbeli eseményeket és törté­néseket teljesen antid­iaktikusan, nem magából a korból és az események ala­pos analíziséből, hanem pusztán kom­mentárok alapján igyekszik megértetni. Regényben és általában az irodalmi, művészi alkotásnál ez a módszer — né­zetem szerint legalábbis — merőben helytelen. Hiszen kétségtelen, hogy Sombori például ma pontosan tudja, hogy mi hozván következett be a sza­badságharc alatt és után, és hogy az elkövetett hibák milyen hatással voltak népeink későbbi életének alakulására. Ha nem tudták és nem láthatták ezt előre azok akik akkor csinálták a tör­ténelmet, hiszen ha tudják és látják, bizonyára sok mindent másként csinál­tak volna. Hajlandó vagyok belátni, hogy ifjú­sági regény esetében az írónak köte­lessége a tanulságok levonása felé ösz­z­tönözni olvasóit, sőt megkönnyíteni a tanulságok levonását. Csakhogy ennek nem a legszerencsésebb módszere az, hogy valamelyik hőssel akárcsak vízió, vagy belső tükröztetés formájában vé­gigéltetem azt, amit én tudok, de ő nem tudhatott. (Sombori is ezt a módszert alkalmazza, amikor egy adott pillanat­ban Gábor Áron és a felesége lelkileg előre átélik szinte mindazt, ami a sza­badságharc elbukása után valóban be­­következett — 177—183 old.) Az ilyen eljárás akaratlanul is a valóságos, idő­ben adott történelmi helyzet elferdíté­sét eredményezi. Meg aztán visszafelé is sülhet el: a hős ettől csöppet sem válik emberibbé. Az persze magától értetődő, hogy itt nem abszolút objektivitásról, han­e az arányok kérdésének tisztázásáról van szó. A történelmi tárgyú ifjúsági regény­­nyel kapcsolatban egy másik kérdés is­­merül ma, nevezetesen a regényhős legendás jellege. Azt hiszem, a legen­dás jelleg itt elengedhetetlenül szüksé­ges még akkor is, ha az író bizonyos zúlzásokra kényszerül. A nagyítás, bizonyos jellemvonások szándékos hangsúlyozása riedig is egyik esz­köze volt az irodalmi ábrázolásnak, s egyik eszköze lehet a szociaista rea­lizmusnak is. Az ifjúsági regények­ben meg egyenesen követelmény. Per­sze a legendás jelleg kidomborítása nem jelenti a valóság meghamisítását. Arról van szó csupán, hogy a legen­­dásításnak ahhoz a módszeréhez folya­modjunk, amelyet a nép használt sze­retett és becsült történelmi alakjainak idézés­kor. Sombori például maga is érezte, hogy Gábor Áron alakjának megformálásakor szükség volna erre s néha, a magára erőszakolt túlzott tár­gy laposság ellenére, Gábor Áront a le­gendás népi hős fényében villanja fel (138 oldal például), de mintha félne attól, hogy túlzásba esik. Kár, mert tudna vonzó hőst teremteni az ifjúság számára. Sombori könyve így is figyelmet ér­demel. Az író hézagpótló munkát végzett. Feladatunk, hogy az ifjúsági és történelmi regény ma még sok el­hallgatott, vagy rosszul magyarázott kérdését megvitassuk. Komoly segítsé­get nyújtunk ezzel az olyan tiszta szándékú íróknak, mint Sombori Sán­dor, ugyanakkor pedig irodalmi fron­tunk szélesedését is elősegítjük. KORMOS GYULA SZÖ­RGYI BÉLA rajza UTUNK A­z embertelen színjáték egyik felvonása k­önyvtárnyi regényt írt össze Balzac; elképesztő munkalázát szent borzongással emlegetik az irodalom történetírói. S mégis, talán egyetlen író életművének velejét sem lehetne oly­ találóan egyet­len szóba sűríteni, mint az Emberi Színjátékéi. Pénz! Ez Balzac kim - Hihetetlen, örök témája, minden írásának tengelye, amely körül szé­dült körtáncban keringnek teremtményei, a korabeli francia társada­lom jellegzetes figurái. Balzac korában már végképpen kialakult a francia finánckapitaliz­mus, a „világ uzsorása“, nagybankjaival és járadékkötvényeivel, azzal az egész tébolyító hajszával, amelynek egyetlen célja, törvénye, alfája és ómegája a pénz. Balzac, a „társada­om titkára“, hű krónikása en­nek a tül­kedésnek, amely fölött egy mindenen uralkodó végze­t j­ó­­képeként lebeg a pénz kísérlete, a Nyugati Ablak Zöld Angyalának ez a nem kevésbé félelmetes és kegyetlen unokája. Különöse­n a Mammon papjainak, a bankároknak és uzsorásoknak, ragyogó sorsok és koldus-egzisztenciák e korlát an hatalmú urainak megjel­entésében remekel Balzac, a nagy emberfaragó. Milyen kiváló jellemportré Nucingen báró, a hatalmas bankár, aki hamis bukások­kal, ügyfeleinek tönkre­juttatásával, szerezte vagyonát, s késői szerel­mének öröm­eit és bánatait is tőzsde­üzletekben tombolja ki. Képes volna börtönbe küldeni az egyetlen nőt, akit valóban szeret, hogy ol­csóbban vásárolhassa meg hitelezőinek követeléseit. Tipikus megteste­sítője a financburzsoázia világának, annak a­­ lapnak, amely egyetlen „erkölcsi“ parancsot ismer: a kíméletlen haszonlesést. „Az alkot­mán­y­ a pénz uralmát prok­amálta, ebben az istentapadó korban a siker a bölcsesség teteje. Épp ezért a magasabb körök romlottsága, noha eredményei arányosan csillámlók és okai tetszetősek — valójában sok­kal ocsmányabb az alsóbb osztályok csöppet sem előkelő és úgyszólván egyéni romlottságánál“ — írja Balzac egyik legjelentékenyebb regényében, a Kurti­zánok tündöklése és nyomorúságában. És mindjárt hozzáfűzhetjük: nem csak sokkal ocsmányabb, hanem sokkal mélyebb is. Akad egy-egy Rastignac, aki át tudja magát lendíteni ezen a távolságon, és odáig fejleszteni a maga egyéni romlottságát, hogy utolérje vele az uralkodó osztályét — de az olyan vágású emberek, mint Birotteau, a nyárspolgár illatszerkereskedő, vagy Lucien de Ru­­bempré, a költő, szükségképpen nyakukat törik ebben az ugrásban, ők is a bálvány bűvkörébe kerülnek, őket is megszédíti Guizot jelszava: „Gazdagodja­tok!“, ők is kinyújtják kezüket a varázseszköz, a pénz után, amelyen rangot, címet, társadalmi állást, pompát, hatalmat, tiszteletet és gyönyört lehet vásá­rolni; ki akarnak törni életük szűk korlátai közül, a gazdagok, kiváltságosak, irigyeltek közé emelkedni — de nem eléggé ravaszok, lelki­smeretlenek, becs­/­telenek és kegyetlenek ahhoz, hogy végigjárják az odavezető utat. Ezért el kell bukniok. Ebben az embertelen társadalomban az emberiesség szikrájának legkissebb fellobbanása is elgáncsolhatja, sőt el is pusztíthatja a törtetőt, csak a du Tillet- és de Marsay-szerű könyörtelen pénzügyi és politikai kalandorok futhatnak be a célba. Lucien de Rubempré alapjában nem gazember. Csak szegény. Ezért ab­ban a társadalomban, amelyben a siker, az érvényesülés legfőbb feltétele nem a tehetség, hamm a pénz, két lehetőség áll előtte: a nyomor vagy a prostitú­ció. „A Bourbonok — magyarázza neki az Elveszett illúziókban, pályája kez­detén, Mme de Bargeton, első nagyvilági szeretője, aki Párizsba hozza — szeretik pártolni az irodalmat és a művészeteket. Legyen egyszerre vallásos és rojalista költő. Javára válik, és vagyont szerez vele." Lucien gyönge jele­nt és prostituálja magát, felcsap alkalmi újságírónak, és eladja tollát a legtöbbet ígérőnek, ő az igazi kurtizán, nem Esther, az örömlány, akinek minden szennyes, megbélyegző körülmény ellenére is szep­­lőtlenül tiszta, önfeláldozó szerelme oly kiáltó ellentétben áll a hercegnők és nagypolgári dámák házasságtörő ledérkedésével. Az Elveszett illúziók a szel­lemi prostitúció társadalmi gyökereit tárja fel, folytatása, a kurtizánok tün­döklése és nyomorúsága pedig végső következményeit. A szellemi prostitúció, mint a testi is, tipikus dolog ebben a világban: Lucien sorsa a szegény művészek ezreinek, tízezreinek sorsát tükrözi; ezt kívánja érzékeltetni Juliette Pary, amikor Lucien drámáját „az alkotó drá­májáénak nevezi. Megtették ezt nála erősebb jellemek is, amikor egyetlen más választásuk maradt: az éhhalál. Prostituálta magát Balzac is, amikor írói pályája elején a kalandregényre adta fiét, és öt év alatt mintegy negy­ven „roman noir“-t — saját kifejezésével: „irodalmi malacság“-ot — írt külön­böző álneveken, amit a szigorú Stefan Zweig nem is tudott neki megbocsát­­ani. Balzac maga sem maradt érintetlen kora pénz­szédületétől: Lucien alak­jában kissé önmagát rajzolta meg. Az író és hőse között azonban döntő kü­lönbség van. „Balzac nem csúszott oly mélyre az elaljasodásban és züllésben, kikászolódott belőle és nagy dolgokat irt. Mert Lucien gyönge volt, Balzac pedig erős. De Lucienben Balzac megmutatta, hova juthatott volna el, hova ju­tott el annyi más“ — írja Juliette Pary. Lucien éppen az ellenkező oldalon igyekszik felszínre vergődni a prostitú­ció hínárjából: a megfeszített alkotómunka helyett elfordul az irodalomtól,, tár­sadalmi karriert tűz célul maga elé. Regényének és szonettgyűjteményének késői sikere már nem érdekli; fényesebb álmok köt­i le képzeletét: főúri rang, gazdagság, előkelő házasság, a Saint Germain szalonjai, diplomácai pálya­futás. Nem puszta tehetetlensége viszi előre, nem csak Jacques Colfin, a dé­moni gonosztevő szuggesztív akarata, aki a maga telhetetlen hatalomvágyát akarja kielégíteni védencén keresztül: a gyönyörre, fényűzésre éhes, hiú és kissé nőies Lucienben magában is erős ez a vágy: ne felejtsük el, hogy hamis váltókkal csúnya bajba keverte már derék vidéki sógorát, s menekülnie kel­lett a letartóztatás elől. A papi talárba bújt szökött fegyenc vasakarata csak határozottabb irányt és lendületet ad Lucien felkapaszkodásának, felkutatja számára a legbiztosabb utakat és eszközöket, s valahányszor a tétova, gyönge ifjú meg-megtorpan, ismét lódít rajta egyet. De ha az álpap célkitűzése nem vágna oly pontosan eg­ybe Lucien vágyával, vajon kiszolgáltatná-e magát neki ennyire a költő? Nincs tehát abban semmi különös, hogy szeretőjét, Esthert eladja Nucin­­gennek, s azon a pénzen akarja kikövezni a Grandlieu hercegi palotába vezető utat, amelyet a vén bankár a széplány gyöngédségeine­k reményében fizet; első párizsi szereplése idején is kitartatta magát Coralieval, a Gymnase színésznő­jével. A szellemi és testi prostitúció édestestvérek, csupán egy lépés választja el a kettőt. Pedig Lucien őszintén szereti Esthert, még forróbban, mint an­nak idején Coraliet. Ha ki tudná magából venni a művészlélknek ezeket a gyöngeségeit, ha olyan hajlíthatatlanul kemény, érzéketlen, mindenre elszánt és irgalmatlan tudna lenni, mint Coliin, meg sem állna a miniszterségig, amint végül Co­lin is a társadalom oszlopa, a közbiztonsági rendőrség főnöke lesz. De Lucien, ha gyönge jel­em is, alapjában érző lélek, karrierizmusa sem ölheti meg benne végképpen a költőt és az embert. Éppen ez a rugója öngyilkosságá­nak, nem az­­elítéltetéstől való félelem. Hiszen tudja, hogy a vélt gyilkosság­ban és rablásban, ameyben bűnrészességgel vádolják, ártatlan, de még ha bűnös volna is, befolyásos hercegi és grófi szeretői kihúznák a csávából. Az önvád pusztítja el, amiatt, hogy saját érvényesülése végett halálba kergette a nőt, akit szeretett és aki szerette, s amiatt is, hogy feláldozta a pénz­bál­ványnak költői tehetségét, amelyet igazi alkotás hevett a főúri társaság höl­gyeihez szóló levélkékre pazarolt. „A költészet kisiklott a teréből. Költő pedig nem élhet írás nélkül... Ezért akasztja fel magát" (Pary). A művésznek kötelességei vannak a világgal, a jövővel, az élettel, ön­magával szemben. Tehetsége kötelezi el. Balzac, aki szintén megjárta volt a prostitúció útját, eleven tanúságot tett erről, amikor megírta — André Wurmser parafrázisával élve — Embertelen Színjátékát, olyan alakokat te­remtve, mint Lucien de Rubempré, aki nem eléggé embertelen ahhoz, hogy egy cudar és önző társadalomba zavartalanul beleilleszkedjék, s nem is eléggé emberi, hogy a csillogó gazság perzsavásárának kábító forgatagában kitartson az igaz emberség eszményei mellett. JAROSN­ÁZY GYÖRGY

Next