Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-09 / 1. szám
ít ' ! Székely folklór vagy magyar folklór? Amidőn egy évvel ezelőtt Marosvásárhelyen megalakult és munkához kezdett az Állami Székely Népi Együttes, megbeszéléseinken a következőképpen próbáltuk célját-feladatait körvonalazni: először a romániai magyar folklór (népköltészet, népzene, néptánc, népszokások, néphit) tudományos gyűjtése és tanulmányozása; másodszor ezek művészi földolgozása és továbbfejlesztése, harmadszor pedig méltó népszerűsítése és képviselete itthon és külországokban, mind a magyar tömegek, mind pedig a román nép és más népek körében. Mondanunk sem kell, hogy az Együttes a hazai magyar népi anyagot a román nép és más népek folklórjával, valamint a klasszikus ének-, zene- és táncművészet egyes alkotásaival egészíti ki. Most nemrégiben ismét összegyűltünk Marosvásárhelyen, hogy egy év múltán az Együttes munkájának jó meg rossz tanulságait szemelgessük. A sokfelé ágazó tanácskozás során merült föl többek között az a kérdés is, hogy vajon az Együttes elsősorban a székely, vagy pedig általában a romániai magyar folklórt hivatott-e képviselni? Mondhatná valaki (és hallottuk is), hogy amíg az ország területén csak ez az egy magyar nemzetiségi állami együttes működik, addig nyilvánvalóan az egész romániai magyar folklórt föl kell karolnia; ha viszont a jövőben több hasonló együttesünk lesz, akkor azok majd megoszthatják, és meg is fogják osztani egymás között néprajzi tájaink népművészetének képviselői. Más, ellenkező vélemény szerint viszont az Együttesnek mind elnevezéséből, mind pedig marosvásárhelyi illetőségéből következik, hogy elsősorban a székely folklórt kell népszerűsítenie . Az ilyen és ehhez hasonlóföldrajzi érvek azonban egymagukban nem olart súlyosak, hogy a mérleget határozottan akár az egyik, akár a másik oldalra billenthetnék. A kérdés elemzése és eldöntése során olyan általánosabb f*71 szempontokat kell érvényesítenünk, amelyek az Együttes elnevezésétől és székhelyétől függetlenül, sőt újabb hasonló együttesek alakulása után is érvényesek maradnak; vagyis amelyek egyrészt a romániai magyar folklór jelegéből, másrészt az Együttesnek, mint állami nemzetiségi intézménynek (nem pedig valamelyik üzemi vagy falui műkedvelő csoportnak) a feladataiból következnek. Abból a tényből kell kiindulniuk, hogy a Magyar Autonóm Tartományban egyetlen nagy, összefüggő tömbben, körülbelül hétszáz faluban több mint öt és félszázezer magyar lakos él — vagyis a Székelyföld olyan hatalmas néprajzi vidékünk, amely mellett a Román Népköztársaság összes főbb magyar, vagy csak részben magyar néprajzi vidékei eltörpültek. Területének és népességének nagy arányúsága mellett a köztudat szerint fo klórja is gazdagabb más magyar néprajzi vidékek folklórjánál, s olyan sajátos értékei vannak, amelyek miatt az egész magyar folklórban különleges helyet igényel és érdemel. Nem véletlen, hogy népművészeti vonatkozásban a „székely" jelző napjainkra már valósággal fogalommá, mégpedig szépen-tisztán csengő, patinás fogalommá vált. A száz esztendő óta folyó néprajzi kutatások a székely folklór jó hírnevét teljes mértékben igazolták. A tudományos vizsgálódások bebizonyították, hogy valóban: a romániai magyar folklór különleges értékeinek javarésze a székely folklórban ölt testet. Sajátoságainak sorában a legfontosabb, hogy az egész Román Népköztársaságban mindenekelőtt a székely folklór a magyar nemzeti jelleg hordozója, mert századok folyamán a Székelyföldön valósultak meg a legteljesebben mindazok a néprajzi föltételek, amelyek a folklórban a népi tartalom és a nemzeti forma kibontakozását meghatározták és biztosították. Mindezekből következik, hogy akár ma, akár a jövőben bármilyen hivatásos romániai magyar népi együttes, bárhol is működjék az ország területén, munkája során a székely folklórt nem mellőzheti, hacsak nem akar óhatatlanul dilettáns etnografizmusba és provincializmusba süllyedni. S hát fordítva? Vajon nemzetiségi művelődésünk mai szükségletei között a székely folklór önmagában elégséges művészi nyersanyagot szolgáltathat e egy hivatásos népi együttes számára? Válaszunkat azzal a látszólagos kitérővel kezdjük, hogy a székely folklórt naiv elképzelés „nem-székely" folklórunktól különválasztani. A kutatások tanúsága szerint a néprajzi vidékek között földrajzilag sem mindenütt éles a határ, maguk a néprajzi jelenségek pedig éppenséggel nem ugrásszerű, gyors, hanem általában fokozatos, lassú átmenetet mutatnak. Igaz ugyan, hogy a népművészeti javak egy része (például a népviselet) vidékről vidékre szembetűnőnek tetsző különbségeket árul el, a színek és formák ilyesféle változatossága mögött azonban szakértő szemmel sokszor nem is nehéz fölfedezni a nyelv- és országhatárokon át érvényesülő mély azonosságot. Éppen ezért a néprajzi kutató százszor is megrágja a szót, mielőtt valamit „szélhegy‘‘-nek nevez, de még ilyenkor is megmagyarázza, hogy eredet, illetőleg előfordulás szerinti „székely" néprajzi jelenséggel van-e dolgunk, vagy pedig olyan maradvánnyal, amely egykor általánosabb lehetett, napjainkban azonban már csak a Székelyföldön ismeretes. Tehát, mint ahogy a Székelyföld a magyar nyelvterület egyik néprajzi tága, a székelység pedig a romániai magyar nemzetiség egyik része, ugyanúgy a székely folklór a magyar folklór egyik változata. Fennebb joggal hangsúlyozott sajátosságai a magyar folklóron belül, annak keretében, nem pedig a magyar folklóron kívül, mintegy Gazzal szemben érvényesülnek; ez utóbbi csak akkor lehetne, ha a székely folklór nem magyar, hanem valamilyen idegen folklór volna. S mivel a Székelyföld magyar lakossága a romániai magyar nemzetiségnek csak körülbelül egyharmada, a székely folklór pedig a magyar folklórnak a sok közül csak egyik változata, ez az egyetlen változat nyilvánvalóan nem egyesítheti magában, s nem is képviselheti a romániai magyar folklór teljes gazdagságát. Nem, mert gazdagsága, amely önkörén belül kétségtelenül teljes, a romániai magyar folklór természetes és valóságos összefüggéseiben, változati jellege miatt, csakis részleges lehet. Romániai magyar folklórunkat nem egyedül a székelység, hanem összes néprajzi tájaink dolgozó népe együtt teremtette meg. Ha a székely folklór kiemelkedő fantosságaként fennebb nemzeti jellegét hangsúlyozzuk, akkor most méltán dicsérhetjük például nyugaterdélyi néprajzi tájaink folklórjának alföldi vonásait: _ Erdély javarészében és a moldvai csángóföldön a magyar folklór gazdag, változatos összeszövődését a románnal, másutt Erdélyben a magyar-szász népi művelődési kapcsolatokat — és igy tovább. Mindezek a maguk nemében éppen olyan értékes, fontos és sajátos művelődési javaink, mint a székely folklór különböző fajtái. Mivel és mennyivel kell a romániai magyar nemzeti kisebbségnek az ország és a nagyvilág kulturális kincsestárához hozzájárulnia? Vajon népi művelődésünknek csak egyik változatával, vagy pedig összes elképzelhető értékeivel? E kérdésre a válasz egy pillanatig sem kétséges, hiszen a folklórban, s általában a kultúrában ugyanannak a változatnak akárhányszori ismételgetése sem közelítheti meg a variánsok összességében rejlő teljes gazdagságot. Nyilvánvaló, hogy a székely folklór egyedül nem lehet gazdagabb, hanem csakis szegényebb, mint a romániai magyar folklórjavak együttesen, önmagunkat s az egész világot csaljuk és szegényítjük tehát, ha nem igyekszünk a romániai magyar nemzetiség valmennyi rejtett népi értékét mielőbb felszínre hozni, és a művelődési forradalom fényében a magunk örömére is, a másokéra is újra meg újra megcsillogtatni-ragyogtatni. Ezek után pedig, befejezésül, próbáljuk megoldani a csomót. Az Állami Székely Népi Együttesnek a székely folklór összes értékeitszépségeit szüntelenül kamatoztatnia kell, mert így kívánja ezt a székely folklór helye és jelentősége a romániai magyar folklórban. Ám mindaddig, amíg nem alakulnak újabb magyar nemzetiségi állami együttesek, az Együttes nem maradhat csak „székely", hanem akarva-akaratlanul „romániai magyarrá kell válnia. Minél lassabban közelít e cél felé, annál több kárt okoz művelődési forradalmunknak, s annál gyorsabban és biztosabban eljut ugyanahhoz az etnografizmushoz és provincializmushoz, amelyet fennebb másik oldaláról már említettünk. FARAGÓ JÓZSEF UTUNK Dr. PETRU GROZA (Folytatás az első oldalról) Megértette a munkásosztálynak, az ország felvirágzása legfőbb társadalmi erejének történelmi szerepét, csatlakozott hozzá és önfeláldozóan szolgálta a román népet. A nemzeti büszkeség érzésétől áthatva, tűrhetetlenül hitt szabad és a sorsát önmaga formáló népünk alkotó erejében Petru Groza elvtárs elhunyta súlyos és fájdalmas veszteség a román nép és a Román Népköztársaságban együttlakó nemzetiségek számára. Adózzunk emlékének a dolgozók mind szorosabb felzárkózásával a Román Munkáspárt és az ország kormánya köré és azzal, hogy minden erőt mozgósítunk a szocializmus építése és a békevédelem művében azoknak a nagyszerű eszméknek megvalósítására, amelyekért felejthetetlen elvtársunk, dr. Petru Groza dolgozott és harcol. Petru Groza emléke örökké élni fog hazánk dolgozó népének szívében és tudatában. A ROMÁN MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI VEZETOSÉGE A ROMÁN NEPKÖZTARSASÁG NAGY NEMZETGYŰLÉSÉNEK ELNÖKSÉGE A ROMÁN NEPKÖZTARSASÁG MINISZTERTANÁCSA Nagy ember halt meg fronzszínű arcát, mintha bárddal faragták volna ki. Széles válla, szálas termete a dévai uacokra emlékeztetett. Erős szemöldöke alól komolyan mérte fel az előtte állót, csak azután nyújtott kezet. Erős kézszorítása volt, de mindg barátságos. Háromszor találkozhattam vele. Először 1946-ban a magyar írók bukaresti estjén. A „Szamár" című novellámat olvastam fel. Vacsorán látott vendégül mindannyiunkat. És vacsora közben megszólított. — Még mindig sok szamár van a határ miatt — utalt a novellámra. — Látja, sokat kell még írni a barátságról. — Majd így folytatta: — Nincs szebb írói feladat, mint küzdeni a népek barátságáért. Ő az volt: a népek közötti barátság harcosa.* Másodszor sokadmagammal ugyancsak vacsorán látott szívesen. Magyar költőket, írókat. Lelkesedve és sokáig beszélt nekünk Traian Vuiáról, a repülés román úttörőjéről. — Nem becsüljük eléggé nagyjainkat, pedig nekünk, úgynevezett kisnépeknek is bőven vannak nagyjaink. Eminescu, Creangă ... Majd lelkesedve sorolta fel Petőfit, Aranyt, Adyt és nemcsak felsorolta a nevüket, hanem idézte verseiket. Versengve velünk idézte a Toldit, János Vitézit Csongor és Tündét, Margitta élni akart. — Meg kel becsüljük hagyományainkat, hogy haladni tudjunk, építeni a jövőt — mondta. Az volt: műveit, bölcs ember, a hagyományok ápolója, a haladás igénylője.* Harmadízben a kolozsvári írisz telepen találkoztam vele. Én ott laktam, ő meg, mint képviselő jött választói közé. Jókedvű volt, vidám. Meglátogatta a hatgyermekes Váradi családot, onnan átment Buzecskóékhoz és kérésükre szívesen vállalta az akkor született kicsi lány keresztapaságát. A munkásasszonyok csokrokkal kedveskedtek neki. És ő a legszebb csokrot a tízgyermekes Kocsisnénak adta tisztelete jeléül. Anekdotákat mesélt el és hallgatott meg. És együtt nevetett az emberekkel. Az írisz telepi asszonyok megkérték, fényképezisse le magát velük. Szívesen megtette. — Nekem is küldjön a képből, Groza elvtárs — kérte a kicsi Váradiné. És két hét múlva megérkezett a fénykép. Otthon volt a nép között, a fia volt. * És most meghalt. Sirassuk barátaim, nagy ember halt meg. ASZTALOS ISTVÁN Meghalt dr. Petru Groza... Kolozsvárom január 7-e szomorú napján, a reggeli órákban terjedt el a megrendítő hír, hogy elhunyt dr. Petru Groza elvtárs, a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke. A hír megrázott, és mérhetetlen szomorúsággal töltött el mindnyájunkat. Minden reményünk és önáltatásunk ellenére kiesett a sorból az az ember, akiről nem tudtuk, nem akartuk elképzelni, hogy valaha is elhagyhat bennünket. Tudtuk, hogy már régebben megrendült egészségi állapota, és aggódó részvéttel gondoltunk fizikai fájdalmaira, de erősebbnek hittük a halálnál, szilárdan lettunk közeli és teljes felgyógyulásában. Még most, a lesújtó halálhír után sem békülünk meg a gondolattal, hogy eltávozott közülünk. Meggyőződésünket táplálta az a tény, hogy még pár nappal ezelőtt is hősies helytállással vett részt a Nagy Nemzetgyűlés legutóbbi munkálataiban. Jobban tudhatta, mint mi, hogy a természet kíméletlen törvénye vele se tesz kivételt. Pillantásával még egyszer bátorítóan átkarolta bajtársait és munkatársait, az egész Nemzetgyűlést , és visszavonult meghalni, mint az antik Hősök, a kötelesség magasposztján. Az ily korán és váratlanul bekövetkezett gyászos vég mindnyájunkat megrendített. A kolozsvári dolgozók, az üzemek és intézmények dolgozói, öregek és ifjak egyaránt, de főként az ifjúság, és különösen az egyetemek ifjúsága mindig közel érezte magához páratlanul népszerű alakját, tartósan és elválaszthatatlanul összekapcsolta politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési életünk pezsgő valóságával. Hiszen Petru Groza a történelemalkotó tömegek exponense volt, a munkásosztály és a dolgozó nép hatalma emelte arra a posztra, amelyet haláláig híven betöltött. Valamennyi felsőfokú tanintézetünk tanári kara és diáksága érezte állandó atyai gondoskodását, odaadó munkásságának hatását az államügyek intézésében, és különösen a felnövekvő nemzedék jövőjét biztosító ügyek intézésében. Ezek a nevelők és tanulók határtalanul bíztak vezetői képességében és megértő jóságában, úgy tisztelték és becsülték, úgy rajongtak érte, akár egy szerető és igazságos szülőért. Hiszen annyiszor láttuk városunkban, a kolozsvári egyetemeken, az előadótermekben, a diákotthonokban, az egyetemisták körében, annak az ifjúságnak körében, amelyet annyira szeretett nagy halottunk. Petru Groza daliás alakja és energikus egyénisége, mindent lebíró derűlátása, bölcs szavai mozgósítottak, bátorítottak és megfiatalítottak bennünket. És mindezek az erények megnyilatkoztak a dolgozó nép történelmi harcában a demokráciáért és a szocializmusért. Az egyetemistákat áthatotta az a tudat, hogy dr. Petru Groza elnök, huszonötéves munkájával és harcával, a nép leghívebb fiainak egyik megtestesítője, a munkásosztály pártjának egyik leghűségesebb harcosa. Ez a magyarázata, hogy miért bírta ez az ember az ifjúság — és vele együtt az egész dolgozó nép — szeretetét, bámulatát és bizalmát. Ezért olyan lesújtó a fájdalom, ezért olyan mély a gyász, hogy eltávozott az élők sorából. A dolgozók — öregek és fiatalok egyaránt . követni fogják ragyogó példáját, és dr. Petru Grozának, az egész Embernek emléke örökké élni fog hálás szivükben. C. DAICOVICIU Elnök elvtárs.. Tydélek írni, mert nem akarom, hogy a szavakból szemfödél legyen, amely eltakarja az ő arcát. Sohasem beszéltem Vele, mert valahányszor megláttam az utcán, lámpaláz fogott el és nem mertem megszólítani. Pedig magamban alaposan meggondoltam, hogy mit fogok mondani. Elébe állok, megemelem a kalapomat és így szólok: „Elnök elvtársi Nagyon szépen megköszönöm, amit tett, és szívből kívánom, hogy dolgozzék a szocializmusért tovább! Máskülönben: én egy állampolgár vagyok!“ S azzal megemelem kalapomat és ha van még idő, bocsánatot kérek a zavarásért. Később, amikor láttam, hogy még több dolga van, lényegesen rövidítettem a szövegen: „Elnök elvtárs, köszönöm, hogy állampolgár vagyok.“ Ezen sokat gondolkoztam, de nem lehetett tovább rövidíteni. Mert annak, hogy „Elnök“ föltétlenül szerepelnie kellett benne, minthogy szivünk mélyén is az volt. Az „elvtárs“ nem maradhatott ki, mert azért tudott igazi elnök lnni a számunkra s ez a szó volt a legfontosabb mindenik között: ha ezt kihagyom, az egész dolog értelmét veszti. A többi, az reám vonatkozott, s rövidebben nem fejezhettem ki, hogy ez az ország az én köztársaságom, mindenestül és én is felelősséget érzek a magam helyén, akárcsak ő, ki engem az ország élén képvisel. Végül arra gondoltam, mikor mellettem elhalad, — hogy ne raboljak el semmit az idejéből — odakiáltom „Elnök elvtárs, mi nagyon szeretjük“, s azzal el is tűnök egy kapu alatt, nehogy hízelgőnek nézzen, mert tudtam: igazi nagy emberek nem szeretik a hízelgést. Fáj, hogy bármennyire rövidítem a mondatot, nincs már idő és ő nem értheti meg. De talán tudta, gondolhatta mindnyájunkról, hiszen nagy ember volt, aki ismerte, mit gondolunk, azért járt közöttünk mindég. • Kommunista államférfi volt, aki évszázadok hagyományát törte meg, amikor az utcán nevénnevezte a magyar munkást, móc parasztot, és gondjaikat magára vette. Különös államférfi volt, aki sohasem titkolta emberségét, s abban volt rendkívüli, hogy annyira közel állott hozzá a hétköznapok igazsága. Ezért nem az öntudatlan anyag világa lesz Vele gazdagabb, hamm a történelem, emberek és népek emlékezete. Hiszen román és magyar egyaránt siratja, s még most is, amikor alkotó keze megpihent, népeket hoz egymáshoz közelebb. BAJOR ANDOR MIDÁSZ KIRÁLY eméleti középiskoláinkba, a VIII., IX. és X. osztályba, újra bevezették a latin nyelv tanítását. E tény szükségességével, az ablativus absolutus rejtelmeivel küzködő tanulókon kívül mindenki egyetért, (ők majd később fognak rájönni hasznosságára.) A XX. század művelődésének bölcsője az antik korban ringott. Ismerete nélkül szegényebb szellemünk, erkölcsünk, egyoldalúbb világképünk. Persze, tudjuk mindnyájan, kik valaha is átmentünk a latin és görög nyelvek izzasztóján, hogy az unalmas szövegelemzésektől hosszú út vezet Seneca leveleinek és Propertius elégiáinak élvezéséig. Ezt valóban nem lehet az iskolában „megtanulni", de az alapot kétségkívül ott rakják le. Ha nem értjük pontosan a kort, ha nem érezzük szellemét, gondolkodását, nem mozgunk bizonyos otthonossággal mitológiájában, a nyelv is, a művelődés is idegen marad számunkra. Ezért üdvözlöm a talán nem e célból kiadott, de e célt kitűnően szolgáló újabb és újabb kiadványokat. Legjobb segédeszközei a klasszikus nyelv és kultúra elsajátításának. A könyvnapon vásároltam meg az Ifjúsági Kiadó füzetkéjét: Midász király és más mesék. Ez az Ovidius műveiből (Átváltozások, Ünnepi naptár) kiválasztott, hét mesét tartalmazó kiadvány imponáló példányszámban jelent meg (6.000), és remek kalauzként szolgálhat fiataljainknak a görög—római múlt felé. Éppúgy, mint a homéroszi eposzok világát regényben bemutató Trójai háború (Szabó Árpád könyve, Ifjúsági Kiadó, 1956, 1.500 példány), vagy Hegedűs Gézának a görög-perzsa háborúkról szóló regénye (A milétoszi hajós, Móra Ferenc Kiadó, 1957., 1.500 példány).Másrészt valószínűnek tartom, hogy nemcsak a felnőttek, de a serdültebb fiatalok is élvezettel forgatják Robrt Gravesnek az idén új, harmadik magyar kiadásban megjelent munkáit, az Én, Claudius-t és a Claudius, az isten-t (Gondolat Kiadó, 1957., 1.000 példány). Órák alatt elfogytak a könyvesboltokból. Néhány hónapja nagy gyönyörűséggel olvastam Deák Tamás szép Ovidius esszéjét (Igaz Szó, 1957., 6. szám.). De valahogy az az érzésem támadt, hogy a céhbelieken kívül, igen kevesekhez szól. Ez távolról sem Deák írásának hibája, sokkalta inkább azé az iskolapolitikáé, mely hosszabb időn keresztül eléggé mostohán bánt az ókori görögrómai kultúra örökségével. De most már úgy látom, eljött az ideje, hogy Midász király borbélyaként ne a gödörbe susogjuk a titkot: a fiatal nemzedék is kezdi birtokba venni a nagy hellén-római örökséget. VERESS DÁNIEL