Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-09 / 1. szám

í­t ' ! Székely folklór vagy magyar folklór? A­midőn egy évvel ezelőtt Marosvá­­sárhelyen megalakult és munká­hoz kezdett az Állami Székely Népi Együttes, megbeszéléseinken a követke­zőképpen próbáltuk célját-feladatait körvonalazni: először a romániai ma­gyar folklór (népköltészet, népzene, néptánc, népszokások, néphit) tudomá­nyos gyűjtése és tanulmányozása; másodszor ezek művészi földolgozása és továbbfejlesztése,­­ harmadszor pedig méltó népszerűsítése és képviselete itthon és külországokban, mind a ma­gyar tömegek, mind pedig a román nép és más népek körében. Mondanunk sem kell, hogy az Együttes a hazai magyar népi anyagot a román nép és más né­pek folklórjával, valamint a klasszikus ének-, zene- és táncművészet egyes al­kotásaival egészíti ki. Most nemrégiben ismét összegyűltünk Marosvásárhelyen, hogy egy év múltán az Együttes munkájának jó meg rossz tanulságait szemelgessük. A sokfelé ágazó tanácskozás során merült föl töb­bek között az a kérdés is, hogy vajon az Együttes elsősorban a székely, vagy pedig általában a romániai magyar folk­lórt hivatott-e képviselni? Mondhatná valaki (és hallottuk is), hogy amíg az ország területén csak ez az egy magyar nemzetiségi állami együttes működik, addig nyilvánvalóan az egész romániai magyar folklórt föl kell karolnia; ha viszont a jövőben több hasonló együttesünk lesz, akkor azok majd megoszthatják, és meg is fogják osztani egymás között néprajzi tájaink népművészetének képviselői. Más, ellenkező vélemény szerint viszont az Együttesnek mind elnevezéséből, mind pedig marosvásárhelyi illetőségé­ből következik, hogy elsősorban a szé­kely folklórt kell népszerűsítenie . Az ilyen és ehhez hasonló­­földrajzi érvek azonban egymagukban nem o­lart súlyosak, hogy a mérleget határozottan akár az egyik, akár a másik oldalra bil­lenthetnék. A kérdés elemzése és eldön­­tése során olyan általánosabb f*­71 szempontokat kell érvényesítenünk, amelyek az Együttes elnevezésétől és székhelyétől függetlenül, sőt újabb ha­sonló együttesek alakulása után is ér­vényesek maradnak; vagyis amelyek egyrészt a romániai magyar folklór je­­legéből, másrészt az Együttesnek, mint állami nemzetiségi intézménynek (nem pedig valamelyik üzemi vagy falui mű­kedvelő csoportnak) a feladataiból kö­vetkeznek. Abból a tényből kell kiindulniuk, hogy a Magyar Autonóm Tartomány­ban egyetlen nagy, összefüggő tömb­ben, körülbelül hétszáz faluban több mint öt és félszázezer magyar lakos él — vagyis a Székelyföld olyan hatalmas néprajzi vidékünk, amely mellett a Ro­mán Népköztársaság összes főbb ma­gyar, vagy csak részben magyar nép­rajzi vidékei eltörpül­tek. Területének és népességének nagy arán­yúsága mel­lett a köztudat szerint fo klórja is gaz­dagabb más magyar néprajzi vidékek folklórjánál, s olyan sajátos értékei vannak, amelyek miatt az egész magyar folklórban különleges helyet igényel és érdemel. Nem véletlen, hogy népművé­szeti vonatkozásban a „székely" jelző napjainkra már valósággal fogalommá, mégpedig szépen-tisztán csengő, pati­nás fogalommá vált. A száz esztendő óta folyó néprajzi kutatások a székely folklór jó hírne­vét teljes mértékben igazolták. A tudo­mányos vizsgálódások bebizonyították, hogy valóban: a romániai magyar folk­lór különleges értékeinek javarésze a székely folklórban ölt testet. Sajáto­sá­­gainak sorában a legfontosabb, hogy az egész Román Népköztársaságban mindenekelőtt a székely folklór a ma­gyar nemzeti jelleg hordozója, mert századok folyamán a Székelyföldön va­lósultak meg a legteljesebben mind­azok a néprajzi föltételek, amelyek a folklórban a népi tartalom és a nemzeti forma kibontakozását meghatározták és biztosították. Mindezekből következik, hogy akár ma, akár a jövőben bármilyen hivatá­sos romániai magyar népi együttes, bárhol is működjék az ország területén, munkája során a székely folklórt nem mellőzheti, hacsak nem akar óhatatla­nul dilettáns etnograf­izmusba és provin­cializmusba süllyedni. S hát fordítva? Vajon nemzetiségi művelődésünk mai szükségletei között a székely folklór önmagában elégséges művészi nyersanyagot szolgáltathat e egy hivatásos népi együttes számára? Válaszunkat azzal a látszólagos kité­rővel kezdjük, hogy a székely folklórt naiv elképzelés „nem-székely" folkló­runktól különválasztani. A kutatások tanúsága szerint a néprajzi vidékek között földrajzilag sem mindenütt éles a határ, maguk a néprajzi jelenségek pedig éppenséggel nem ugrásszerű, gyors, hanem általában fokozatos, las­sú átmenetet mutatnak. Igaz ugyan, hogy a népművészeti javak egy része (például a népviselet) vidékről vidékre szembetűnőnek tetsző különbségeket árul el, a színek és formák ilyesféle változatossága mögött azonban szak­értő szemmel sokszor nem is nehéz föl­fedezni a nyelv- és országhatárokon át érvényesülő mély azonosságot. Éppen ezért a néprajzi kutató százszor is megrágja a szót, mielőtt valamit „szé­­lhegy‘‘-nek nevez, de még ilyenkor is megmagyarázza, hogy eredet, illetőleg előfordulás szerinti „székely" néprajzi jelenséggel van-e dolgunk, vagy pedig olyan maradvánnyal, amely egykor ál­talánosabb lehetett, napjainkban azon­ban már csak a Székelyföldön ismere­tes. Tehát, mint ahogy a Székelyföld a magyar nyelvterület egyik néprajzi tá­ga, a székelység pedig a romániai magyar nemzetiség egyik része, ugyan­úgy a székely folklór a magyar folk­lór egyik változata. Fennebb joggal hangsúlyozott sajátosságai a magyar folklóron belül, annak keret­ében, nem pedig a magyar folklóron kívül, mint­egy Gazzal szemben érvényesülnek; ez utóbbi csak akkor lehetne, ha a székely folklór nem magyar, hanem valamilyen idegen folklór volna. S mivel a Székelyföld magyar lakos­sága a romániai m­agyar nemzetiségnek csak körülbelül egyharmad­a, a székely folklór pedig a magyar folklórnak a sok közül csak egyik változata, ez az egyetlen változat nyilvánvalóan nem egyesítheti magában, s nem is képvisel­heti a romániai magyar folklór teljes gazdagságát. Nem, mert gazdagsága, amely önkörén belül kétségtelenül tel­jes, a romániai magyar folklór termé­szetes és valóságos összefüggéseiben, változati jellege miatt, csakis részle­ges lehet. Romániai magyar folklór­un­kat nem egyedül a székelység, hanem összes néprajzi tájaink dolgozó népe együtt teremtette meg. Ha a székely folklór kiemelkedő fa­ntosságaként fen­nebb nemzeti jellegét hangsúlyozzuk, akkor most méltán dicsérhetjük pél­dául nyugaterdélyi néprajzi tájaink folklórjának alföldi vonásait: _ Erdély­­ javarészében és a moldvai csángóföl­dön a magyar folklór gazdag, változa­tos összeszövődését a románnal, másutt Erdélyben a magyar-szász népi művelő­dési kapcsolatokat — és igy tovább. Mindezek a maguk nemében éppen olyan értékes, fontos és sajátos műve­lődési javaink, mint a székely folklór különböző fajtái. Mivel és mennyivel kell a romániai magyar nemzeti kisebbségnek az or­szág és a nagyvilág kulturális kincses­tárához hozzájárulnia? Vajon népi mű­velődésünknek csak egyik változatával, vagy pedig összes elképzelhető értékei­vel? E kérdésre a válasz egy pillana­tig sem kétséges, hiszen a folklórban, s általában a kultúrában ugyanannak a változatnak akárhányszori ismétel­getése sem közelítheti meg a variánsok összességében rejlő teljes gazdagságot. Nyilvánvaló, hogy a székely folklór egyedül nem lehet gazdagabb, hanem csakis szegényebb, mint a romániai ma­gyar folklór­javak együttesen, önma­gunkat s az egész világot csaljuk és szegényítjük tehát, ha nem igyekszünk a romániai magyar nemzetiség va­l­­mennyi rejtett népi értékét mielőbb fel­színre hozni, és a művelődési forrada­lom fényében a magunk örömére is, a másokéra is újra meg újra megcsil­logta­tni-ragyogtatni. Ezek után pedig, befejezésül, próbál­juk megoldani a csomót. Az Állami Székely Népi Együttes­nek a székely folklór összes értékeit­­szépségeit szüntelenül kamatoztatnia kell, mert így kívánja ezt a székely folklór helye és jelentősége a romániai magyar folklórban. Ám mindaddig, amíg nem alakulnak újabb magyar nem­zetiségi állami együttesek, az Együttes nem maradhat csak „székely", hanem akarva-akaratlanul „romániai magyar­rá kell válnia. Minél lassabban közelít e cél felé, annál több kárt okoz mű­­velődési forradalmunknak, s annál gyor­­sabban és biztosabban eljut ugyanah­hoz az etnografizmushoz és provincia­lizmushoz, amelyet fennebb másik ol­daláról már említettünk. FARAGÓ JÓZSEF UTUNK Dr. PETRU GROZA (Folytatás az első oldalról) Megértette a munkásosztálynak, az ország felvirágzása legfőbb társa­dalmi erejének történelmi szerepét, csatlakozott hozzá és önfeláldo­­zóan szolgálta a román népet. A nemzeti büszkeség érzésétől áthatva, tűrhetetlenül hitt szabad és a sorsát önmaga formáló népünk alkotó erejében Petru Groza elvtárs elhunyta súlyos és fájdalmas veszteség a román nép és a Román Népköztársaságban együttlakó nemzetiségek számára. Adózzunk emlékének a dolgozók mind szorosabb felzárkózásával a Román Munkáspárt és az ország kormánya köré és azzal, hogy minden erőt mozgósítunk a szocializmus építése és a békevédelem művében azoknak a nagyszerű eszméknek megvalósítására, ame­lyekért felejthetetlen elvtársunk, dr. Petru Groza dolgozott és harco­l. Petru Groza emléke örökké élni fog hazánk dolgozó népének szívében és tudatában. A ROMÁN MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI VEZETOSÉGE A ROMÁN NEPKÖZTARSASÁG NAGY NEMZETGYŰLÉSÉNEK ELNÖKSÉGE A ROMÁN NEPKÖZTARSASÁG MINISZTERTANÁCSA Nagy ember halt meg f­ronzszínű arcát, mintha bárddal faragták volna ki. Széles válla, szálas termete a dévai uacokra em­lékeztetett. Erős szemöldöke alól ko­molyan mérte fel az előtte állót, csak azután nyújtott kezet. Erős kézszorí­­tása volt, de mind­g barátságos. Háromszor találkozhattam vele. Először 1946-ban a magyar írók buka­resti estjén. A „Szamár" című novel­­lámat olvastam fel. Vacsorán látott vendégül mind­annyiunkat. És vacsora közben megszólított. — Még mindig sok szamár van a határ miatt — utalt a novellámra. — Látja, sokat kell még írni a barát­ságról. — Majd így folytatta: — Nincs szebb írói feladat, mint küz­deni a népek barátságáért. Ő az volt: a népek közötti barátság harcosa.* Másodszor sokadmagammal ugyan­csak vacsorán látott szívesen. Ma­gyar költőket, írókat. Lelkesedve és sokáig b­eszélt nekünk Traian Vuiá­­ról, a repülés román úttörőjéről. — Nem becsüljük eléggé nagyjain­­kat, pedig nekünk, úgynevezett kisné­­peknek is bőven vannak nagyjaink. Eminescu, Creangă ... Majd lelkesedve sorolta fel Petőfit, Aranyt, Adyt és nemcsak felsorolta a nevüket, hanem idézte verseiket. Ver­sengve velünk idézte a Toldit, János Vitézit Csongor és Tündét, Margitta élni akart. — Meg k­el becsüljük hagyomá­nyainkat, hogy haladni tudjunk, épí­teni a jövőt — mondta. Az volt: műveit, bölcs ember, a hagyományok ápolója, a haladás igénylője.* Harmadízben a kolozsvári írisz te­lepen találkoztam vele. Én ott lak­tam, ő meg, mint képviselő jött vá­lasztói közé. Jókedvű volt, vidám. Meglátogatta a hatgyermekes Váradi családot, onnan átment Buzecskóék­­hoz és kérésükre szívesen vállalta az akkor született kicsi lány keresztapa­ságát. A munkásasszonyok csokrokkal kedveskedtek neki. És ő a legszebb csokrot a tízgyermekes Kocsisnénak adta tisztelete jeléül. Anekdotákat me­sélt el és hallgatott meg. És együtt nevetett az emberekkel. Az írisz telepi asszonyok megkérték, fényképezisse le magát velük. Szívesen megtette. — N­ekem is küldjön a képből, Groza elvtárs — kérte a kicsi Váradiné. És két hét múlva megérkezett a fénykép. Otthon volt a nép között, a fia volt.­­ * És most meghalt. Sirassuk bará­taim, nagy ember halt meg. ASZTALOS ISTVÁN Meghalt dr. Petru Groza... K­olozsvárom január 7-e szomorú napján, a reggeli órákban ter­jedt el a megrendítő hír, hogy elhunyt dr. Petru Groza elvtárs, a Nagy Nem­zetgyűlés Elnökségének elnöke. A hír megrázott, és mérhetetlen szomorúság­gal töltött el mindnyájunkat. Minden reményünk és önáltatásunk ellenére ki­esett a sorból az az ember, akiről nem tudtuk, nem akartuk elképzelni, hogy valaha is elhagyhat bennünket. Tudtuk, hogy már régebben megren­dült egészségi állapota, és aggódó részvéttel gondoltunk fizikai fájdal­maira, de erősebbnek hittük a halálnál, szilárdan lettunk közeli és teljes fel­­gyógyulásában. Még most, a lesújtó halálhír után sem békülünk meg a gondolattal, hogy eltávozott közülünk. Meggyőződésün­ket táplálta az a tény, hogy még pár nappal ezelőtt is hősies helytállással vett részt a Nagy Nemzetgyűlés leg­utóbbi munkálataiban. Jobban tudhatta, mint mi, hogy a természet kíméletlen törvénye vele se tesz kivételt. Pillan­tásával még egyszer bátorítóan átkarol­ta bajtársait és munkatársait, az egész Nemzetgyűlést , és visszavonult meghalni, mint az antik Hősök, a kö­telesség magas­­posztján. Az ily korán és váratlanul bekövet­kezett gyászos vég mindnyájunkat megrendített. A kolozsvári dolgozók, az üzemek és intézmények dolgozói, öregek és ifjak egyaránt, de főként az ifjúság, és kü­lönösen az egyetemek ifjúsága mindig közel érezte magához páratlanul nép­szerű alakját, tartósan és elválaszt­hatatlanul összekapcsolta politikai, tár­sadalmi, gazdasági és művelődési éle­tünk pezsgő valóságával. Hiszen Petru Groza a történelemalkotó tömegek ex­ponense volt, a munkásosztály és a dolgozó nép hatalma emelte arra a posztra, amelyet haláláig híven betöl­tött. Valamennyi felsőfokú tanintézetünk tanári kara és diáksága érezte állandó atyai gondoskodását, odaadó munkás­ságának hatását az államügyek in­tézésében, és különösen a felnövekvő nemzedék jövőjét biztosító ügyek inté­zésében. Ezek a nevelők és tanulók határta­lanul bíztak vezetői képességében és megértő jóságában, úgy tisztelték és becsülték, úgy rajongtak érte, akár egy szerető és igazságos szülőért. Hiszen annyiszor láttuk városunk­ban, a kolozsvári egyetemeken, az elő­adótermekben, a diákotthonokban, az egyetemisták körében, annak az ifjú­ságnak körében, amelyet annyira sze­retett nagy halottunk. Petru Groza da­liás alakja és energikus egyénisége, mindent lebíró derűlátása, bölcs szavai mozgósítottak, bátorítottak és megfia­talítottak bennünket. És mindezek az erények megnyilatkoztak a dolgozó nép történelmi harcában a demokrá­ciáért és a szocializmusért. Az egyetemistákat áthatotta az a tudat, hogy dr. Petru Groza elnök, hu­szonötéves munkájával és harcával, a nép leghívebb fiainak egyik megtes­tesítője, a munkásosztály pártjának egyik leghűségesebb harcosa. Ez a magyarázata, hogy miért bírta ez az ember az ifjúság — és vele együtt az egész dolgozó nép — szere­­tetét, bámulatát és bizalmát. Ezért olyan lesújtó a fájdalom, ezért olyan mély a gyász, hogy eltá­vozott az élők sorából. A dolgozók — öregek és fiatalok egyaránt . követni fogják ragyogó példáját, és dr. Petru Grozának, az egész Embernek emléke örökké élni fog hálás szivükben. C. DAICOVICIU Elnök elvtárs.. Tydélek írni, mert nem akarom, hogy a szavakból szemfödél legyen, amely eltakarja a­z ő arcát. Sohasem beszéltem Vele, mert valahányszor megláttam az utcán, lámpaláz fogott el és nem mertem megszólítani. Pedig magamban alaposan meggon­doltam, hogy mit fogok mondani. Elébe állok, megemelem a kalapomat és így szólok: „Elnök elvtársi Nagyon szépen megköszönöm, amit tett, és szívből kívánom, hogy dolgozzék a szocializmusért tovább! Máskülönben: én egy állampolgár vagyok!“ S azzal megemelem kalapomat és ha van még idő, bocsánatot kérek a zavarásért. Később, amikor láttam, hogy még több dolga van, lényegesen rövidítet­tem a szövegen: „Elnök elvtárs, köszö­nöm, hogy állampolgár vagyok.“ Ezen sokat gondolkoztam, de nem lehetett tovább rövidíteni. Mert annak, hogy „Elnök“ föltétlenül szerepelnie kellett benne, minthogy szivünk mélyén is az volt. Az „elvtárs“ nem maradhatott ki, mert azért tudott igazi elnök l­nni a számunkra s ez a szó volt a leg­fontosabb mindenik között: ha ezt ki­hagyom, az egész dolog értelmét vesz­ti. A többi, az reám vonatkozott, s rö­videbben nem fejezhettem ki, hogy ez az ország az én köztársaságom, min­denestül és én is felelősséget érzek a magam helyén, akárcsak ő, ki engem az ország élén képvisel. Végül arra gondoltam, mikor mellet­tem elhalad, — hogy ne raboljak el semmit az idejéből — odakiáltom „El­nök elvtárs, mi nagyon szeretjük“, s azzal el is tűnök egy kapu alatt, ne­hogy hízelgőnek nézzen, mert tudtam: igazi nagy emberek nem szeretik a hí­zelgést. Fáj, hogy bármennyire rövidítem a mondatot, nincs már idő és ő nem ért­heti meg. De talán tudta, gondolhatta mindnyájunkról, hiszen nagy ember volt, aki ismerte, mit gondolunk, azért járt közöttünk mindég. • Kommunista államférfi volt, aki év­századok hagyományát törte meg, ami­kor az utcán nevén­­nevezte a magyar munkást, móc parasztot, és gondjaikat magára vette. Különös ál­lamférfi volt, aki sohasem titkolta em­berségét, s abban volt rendkívüli, hogy annyira közel állott hozzá a hét­köznapok igazsága. Ezért nem az öntudatlan anyag vi­lága lesz Vele gazdagabb, hamm a történelem, emberek és népek emléke­zete. Hiszen román és magyar egyaránt siratja, s még most is, amikor alkotó keze megpihent, népeket hoz egymás­hoz közelebb. BAJOR ANDOR MIDÁSZ KIRÁLY eméleti középiskoláinkba, a VIII., IX. és X. osztályba, új­ra bevezették a latin nyelv tanítá­sát. E tény szükségességével, az ab­­lativus absolutus rejtelmeivel küz­­ködő tanulókon kívül mindenki egyetért, (ők majd később fognak rájönni hasznosságára.) A XX. szá­zad művelődésének bölcsője az an­tik korban ringott. Ismerete nélkül szegényebb szellemünk, erkölcsünk, egyoldalúbb világképünk. Persze, tudjuk mindnyájan, kik valaha is átmentünk a latin és görög nyelvek izzasztóján, hogy az unalmas szöveg­­elemzésektől hosszú út vezet Se­neca leveleinek és Propertius elé­giáinak élvezéséig. Ezt valóban nem lehet az iskolában „megtanulni", de az alapot kétségkívül ott rak­­ják le. Ha nem értjük pontosan a kort, ha nem érezzük szellemét, gondolkodását, nem mozgunk bizo­nyos otthonossággal mitológiájában, a­ nyelv is, a művelődés is idegen marad számunkra. Ezért üdvözlöm a talán nem e célból kiadott, de e célt kitűnően szolgáló újabb és újabb kiadványokat. Legjobb segéd­eszközei a klasszikus nyelv és kultúra elsajátításának. A könyvna­­pon vásároltam meg az Ifjúsági Kiadó füzetkéjét: Midász király és más mesék. Ez az Ovidius művei­ből (Átváltozások, Ünnepi naptár) kiválasztott, hét mesét tartalmazó kiadvány imponáló példányszámban jelent meg (6.000), és remek ka­lauzként szolgálhat fiataljainknak a görög—római múlt felé. Éppúgy, mint a homéroszi eposzok világát regényben bemutató Trójai háború (Szabó Árpád könyve, Ifjúsági Ki­adó, 1956, 1.500 példány), vagy Hegedűs Gézának a görög-perzsa háborúkról szóló regénye (A milé­­toszi hajós, Móra Ferenc Kiadó, 1957., 1.500 példány).­­Másrészt va­lószínűnek tartom, hogy nemcsak a felnőttek, de a serdültebb fiatalok is élvezettel forgatják Rob­rt Gra­vesnek az idén új, harmadik ma­gyar kiadásban megjelent munkáit, az Én, Claudius-t és a Claudius, az isten-t (Gondolat Kiadó, 1957., 1.000 példány). Órák alatt elfogytak a könyvesboltokból. Néhány hónapja nagy gyönyörű­séggel olvastam Deák Tamás szép Ovidius esszéjét (Igaz Szó, 1957., 6. szám.). De valahogy az az érzé­sem támadt, hogy a céhbelieken kí­vül, igen kevesekhez szól. Ez tá­­volról sem Deák írásának hibája, sokkalta inkább azé az iskola­politi­káé, mely hosszabb időn keresztül eléggé mostohán bánt az ókori görög­római kultúra örökségével. De most már úgy látom, eljött az ideje, hogy Midász király borbélyaként ne a gödörbe susogjuk a titkot: a fiatal nemzedék is kezdi birtokba venni a nagy hellén-római örökséget. VERESS DÁNIEL

Next