Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-08 / 1. szám
UTUNK AnnoUikaRoHntaJ! !Folytatás lapunk előző számából) MÁSODIK rész Weagu zsebre dugott kézzel kerülgeti a tócsákat. Két hete naponta négyszer teszi meg ezt az utat, a vendéglő és a fakitermelő vállalat irodája között. Igazán nem bánná, ha valamelyik délben vagy este nem jöhetne már erre. Ez ugyanis azt jelentené, hogy végre valami halaszthatatlanul sürgős tennivalójuk akadt, valami olyan, amit nem lehet abbahagyni, még akkor sem, ha közben bezár a vendéglősök ellen maradnak. Két hete érkezett ide Neagu, egy négytagú ellenőr-csoport vezetőjeként. Két hete ülnek reggeltől estig az alacsony, fenyődeszkákból összerótt irodában, vagy a gyorsvizű patak partján húzódó hatalmas raktár bódéiban, iratok fölé görnyedve. A henyek közé rejtett kisváros utcáin szívják a metsző havasi levegőt, meg a rothadó avar édes kesernyés illatát, amikor lelopózik az erdőkből a későőszi szelek szárnyán. Két hete dolgoznak minden eredmény nélkül, s az ellenőrzésre előirányzott idő fele már lejárt. Este, amikor a vendégszoba vaskályhájának imbolygó fényeit bámulják, s arra várnak, hogy a nedves hideg enyhüljön egy kicsit — Neagu vitába száll néha önmagával, s vannak percek, amikor azzal áltatja magát, hogy munkájuk nem is eredménytelen. Dehát az ilyen pillanatok nem tartanak sokáig, meghátrálnak a tények előtt. A baj nem is az, hogy csak elvétve találtak homályos tételeket a leltárban, s alig néhány kétes hitelességű könyvelőségi okmányt. Hiszen az esetek döntő többségében a vállalatok ügykezelése nagyjából rendben megy, s ha ezt megállapítja munkája végén az ellenőr, azért még nem szabad arra gondolnia, hogy „hiába" dolgozott. Akkor van baj, ha az ellenőr tud valamit, de nem képes bizonyítani. A cáfolhatatlan tényekkel, iratokkal be nem bizonyítható feltevés pedig mit sem ér. Legfeljebb arra jó, hogy a Neaguhoz hasonló ellenőr életét megkeserítse, s ne engedje menekülni az elől a gondolat elől, hogy nem teljesítette a kötelességét. Neagu többször beszélt Mărgeanuval, a vállalat főmérnökével. Az első héten amolyan ,,előcsatározásnak" minősítette a főmérnök irodáján kialakult vitát, s azzal vigasztalta magát, hogy ennek nem is lehetett még kézzelfogható eredménye. Amikor azokban az ellenőrök főhadiszállásául szolgáló, fenyőfadeszka-szagú kis irodába hívatta a főmérnököt, teljes lendülettel indult támadásba, s azt hitte, a dolog lényegét illetően díjlőre jut. . . Hiszen komoly tétel rönkfáról volt szó, amely kétséget kizáróan eljutott a patak mellett húzódó nagy raktárba, ott nyilvántartásba is vették, aztán március hónap végén, Mărgeanu jóváhagyásával, „veszteség" címen törölték a leltárból. A nagy darab, feketebajuszos ember halálos nyugalommal felelt a kérdésekre, és hányaveti, szálkás betűivel azonnal le is írta válaszait, hogy, amint mondotta, — ezért külön ne zaklassák majd. — Bizonyára tudomása van arról, hogy március elején hatalmas árvíz volt nálunk. A felső gátat a patak átszakította, s elöntötte az egész raktért. Amit sebtében el tudtunk szállítani a telepről, azt megmentettük. Ezt a mennyiséget azonban, amiről itt szó van, elvitte a víz. Az iratok között megtalálhatja erről a jóváhagyott jegyzőkönyvet... A leltárt pedig, egészen véletlenül írtam én alá. Az igazgatót több napra behívták a tartományi központba, s mint tudja, ilyen esetekben a főmérnök ír alá az igazgató helyett. Vajon ez az ember gúnyolódik velem? — kérdezte magában Neagu, s először érezte a vereség rossz ízét. — De mi a magyarázata annak, hogy az árvíz pontosan ezt a rönkmennyiséget vitte el? Hiszen a raktárfőnök nyilatkozatából kitűnik, hogy az iparvágánytól jobbra, a magasabb részen raktározták el annak idején karcsú, szőke, alig meghatározva ható eleganciával öltözködő Neagu s a medvetermetű, sáros csizmáival, báránybőrbekecsével inkább marcona erdőőrnek, semmint főmérnöknek tűnő Mărgeanu, kínosan hoszszú másodperceken át nézett farkasszemet egymással a tintafoltos íróasztal fölött. — Hát tudja, ez pontosan olyan, mintha valaki a csekknél azt reklamálja, hogy miért nem adják neki vissza éppen azt a százlejest, amelyiket befizetett... A fa az fa, ennyi vagy amannyi köbméter. A lényege az, hogy megsemmisült, elhordta a víz. Az egykor leszállított és elraktározott mennyiség s az árvíz alkalmával keletkezett kár — véletlenül — TOMPA ISTVÁN elbeszélése (Hr.) ugyanannyi. Nem tehetünk róla és kész!... Neamu torkát lassan összeszorította a tehetetlen, hideg düh. A névtelen levelekre gondolt, amelyek alapján ezt az ellenőrzést elrendelték. Azt már akkor sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a név nélkül postára tett levelek arra utaltak, hogy szerzőik erősen tartanak Mărgeanutól. S íme, most az ő kezei közül is kicsúszik ez az ember. Vajon mind hazudtak-e a névtelen levélírók, amikor azt állították, hogy a főmérnök könyökig vájkál a nép tulajdonában, s hogy titkos szállítmányok viszik néha a fát, ismeretlen irányba, az erdők közé ékelt kisvárosból? Nem, abban a pillanatban határozottan érezte, hogy a levélírók nem hazudnak. Mărgeanu lassan, talán szándékos hosszadalmassággal vetette papírra az utolsó kérdésre imént adott válaszát. Azt ugyanis tudta, hogy ebben a vonatkozásban ez volt az utolsó kérdés. Ennek az ellenőrnek nincs mit firtatnia többet, ő maradt felül. A revizor pedig, ha kedve tartja, s az idegei még bírják, kutathat újabb tények után, melyekkel újból megkísérelheti majd sarokba szorítani őt. Lassú, szinte szertartásos mozdulattal csavarta be finom, arany töltőtollát, amely éppen úgy elüt külsejétől, mint a sokat olvasott emberre valló világos, pontos mondatai és hangjának kellemes, mély zöngéje. —• Tessék, itt a nyilatkozat. .. Azaz bocsánat, majdnem elfelejtettem aláírni. — Tekintetében most nem volt semmi gúny, arca szinte kedélyesnek tűnt. — Voltak fönt vagy egyszer a kitermelő részlegeknél? Neagu úgy tett, mintha az iratok rendezése foglalná le, s azért nem válaszol. — Hát persze, maguk tőről metszett városi emberek — folytatta Mărgeanu, — és nem szeretik a hegymászást. Pedig fel kellene menniök, amíg szép az idő. Kellemes kirándulás és fogalmat alkothatnának maguknak a vállalat munkájáról. .. Meg aztán, gondolom, elunhatták itt magukat, család és ismerősök nélkül, ebben a fészekben. .. Egy kis változatosság nem ártana ...• Nincs időnk unatkozni. Éppen elég munkánk van. Mărgeanu szedelőzködött, levette a fogasról báránybőrrel bélelt rövid kabátját. — Bizony, bizony furcsa mesterség ez a maguké... — Mintha mindezt csak úgy, saját magának hümmögné... — Hosszú hetekre eljönnek egy isten háta mögötti fészekbe, hideg vagy bolhás szobákban alusznak, még a lábukat sincsen hol megmossák, s aztán nekiállanak, hátha ki tudnak kotorni valahonnét valami szemetet... — Itt cigaretta után kutatott a csizmanadrágja zsebében, rágyújtott, aztán a füst fátyolán keresztül odapillantott az íróasztalon dühösen és türelmetlenül rendezgető Neagura. — Igen, igen, furcsa dolog, vannak, akik munkájuk nyomán dicséreteket, jutalmakat szednek össze, önök pedig a szemetet gyűjtik, azt, ami kellemetlen, amiről a jóérzésű ember legszívesebben tudni sem akar . . . Neagu most már felkapta a fejét. — Lenne szíves megtartani magának ezeket a rosszagú elméleteket!! Mărgeanu jóízűen felkacagott. — Bocsásson meg, igazán nem volt szándékomban sérteni. Hiszen nagyon tiszteletreméltó mesterség az önöké... Csak azt akartam éreztetni, hogy milyen nehéz lehet... Persze igyekezni kellene, a lehetőségekhez képest megkönnyíteni a dolgot. Mélyebb kapcsolatokat kellene kiépíteni az emberekkel. Hiszen az ellenőr is „társas lény", s a munka után egy kis szórakozásra is szüksége van. Az embereket is jobban megismerheti így, s kevésbé teszi ki magát annak, hogy értelmetlen gyanakvástól hajtva, túlfeszítse a húrt, és minden ok nélkül kínos helyzetekbe sodorja magát. Különösen itt, a hegyek között van föltétlenül szükség erre... Tudja, itt mások, keményebbek az emberek. Hálásabbak a jó szóért, de ha megharagítják őket, kíméletlenebbek. Jó, ha megismerik a jellemüket, nehogy egy szép napon veszélybe sodorják magukat. — Nem azért jöttünk ide, hogy lélektani tanulmányokat folytassunk! Mărgeanu arcáról most már eltűnt a kedélyesség minden nyoma. — Hát csak úgy mondtam... — vonta fel a vállát. — No de megyek is ... ár napja zajlott le ez a beszélgetés, de Neagu úgy emlékezik vissza minden szóra, mint ahogy fájó seb emlékét hordozza az ember. Reggelenként komoran baktattak egymás mellett a vállalat irodája felé, s minden nap megállapították, hogy az alacsonyan szálló felhők egyre jobban eltakarják a környező csúcsokat. Mikor idejöttek, a koraősz megejtően tarka színeiben pompázott az erdő, most pedig aprószemű, hideg őszi esők vettek már birtokukba mindent nyirkos lehelletükkel. Neagu látta társai tekintetéből, hogy nem bíznak többé a sikerben. Nem bíznak abban, hogy Mărgeanut térdre kényszeríthetik. Hiszen még azt is megengedheti magának, hogy gúnyolódjék! Mintha maga mögött érezné az egész erdőt, megközelíthetetlen, homályos völgyeivel, úszkáló felhőfoszlányok ködében dolgozó favágóival. A hónap végén pedig írnak egy jegyzőkönyvet arról, hogy a szállítási eszközökkel nem gazdálkodtak minden esetben jól, s a kitermelésnél, a megengedettnél nagyobb a faanyag veszteség .. . Úgy tesznek majd, mintha nem is lett volna másról szó és továbbállnak. Neagu nem tudná megmondani, melyik a keserűbb érzés: az, hogy alulmarad, s a csoport embereinek bizalmát nem váltja be, vagy pedig az, hogy valakit fosztogatónak tart, s nem tudja ártalmatlanná tenni. És ez a nap sem ígér semmi újat Neagu számára. Azaz, mégis történik valami. .. Délben, az ebédtől jövet, Danát pillantja meg a fűrészüzem irodája előtt. Percekig követi szemmel a lányt, amíg megbizonyosodik arról, hogy valóban ő az. Nem is csoda. Hol van már az a karcsú, komolykodó, szőke diáklány. Pedig, ha akkor, az utolsó vizsgája után nem kell olyan hirtelen elutaznia, pont, amikor elhatározta, hogy másnap dűlőre viszi a dolgot... Hosszú lépteivel csakhamar utoléri Danát, s szó nélkül melléje zárkózik, mintha úgy, „vagánymódra" ismerkedni akarna. Pár lépés után a szépen ívelt szemöldökök alól haragoszöld szempár fordul feléje. Neagu kötekedő, hamiskás képpel néz szótlanul farkasszemet. Csakhamar csodálkozás, majd megkönnyebbült mosoly oldja fel a bájos arc komoly vonásait — Maga az?! Azt hittem, valaki szemtelenkedni akar. Hogy kerül ide? — Semmi csodálatos sincs ebben, kedves Dana . .. Ellenőr vagyok, s ha nem tudná, az ellenőrök mindenütt fellelhetők, s majdnem mindenütt savanyú arccal fogadott emberek. Inkább azt mondja meg, maga hogy kerül ide? Csizmásan és gyapjúkendőben alig ismertem meg. Nem mondom, nem áll rosszul magának, csak tudja, szokatlan látvány ... — Ne mentegetőzzék. Tisztában vagyok azzal, hogy aránylag fiatalon „erdei bányává" váltam itt a hegyek között. Egyébként, a fűrészüzemnél dolgozom. Felelős poszton, úgy nézzen rám. A tervosztály főnöke vagyok. Beosztottjaim vannak, saját lakásom s még tekintélyem is. Mit szól hozzá? — Szép, nagyon szép! De azt még nem mondta meg, hogy miként került ide... — és Neaguban hirtelen feltámad az egyetemi évek minden emléke. Figyelmesen vizsgálgatja a lányt. Cseppet sem változott. Éppen olyan csinos. Hát persze, ez a vastag posztókabát... — Azt hiszem, semmi csodálni való sincs abban, hogy itt vagyok. — A lány hangja most komolyabbá válik. — Két évvel maga után végeztem, s a minisztérium ide osztott be. Csak annyi történt, hogy nem tiltakoztam a beosztás ellen, hanem „közcsodálatra", elfogadtam az állást. Persze, tisztában voltam azzal, hogy nem kerülök valami különösen vonzó kultúrközpontba, dehát tudja maga, mi az a romantika! Hegyek, erdők, különös emberek, ismeretlen világ, ahol majd sok újat láthatok, ez lebegett a szemem előtt... Szóval itt vagyok. — S hogy érzi magát? Bárkiről elhittem volna, hogy itt találom, csak éppen magáról nem .. . — Hogy érzem magam? .. . Megszoktam, dolgozom. Az emberek megbecsülnek. Egyszer-kétszer bemegyek a rajoni központba, ha színtársulat érkezik oda. Néha-néha beutazom a tartományi székhelyre is. Persze, vannak dolgok, amiket másképpen képzelt el az ember... Dehát, nem panaszkodom. — Férjhez ment? — Nem ... Itt egy kicsit hosszabb a szünet, mint, amennyi természetes lenne, s Neagu érzi, hogy sok minden húzódhatik meg az egyszavas tagadás mögött. De milyen jogon feszegethetné ezt a dolgot? A lány most megáll, szembefordul Neaguval, s kezet nyújt. — Most már el kell köszönnünk. Viszontlátásra. — Két hétig itt vagyok még. Remélem, találkozhatunk. — Nincs kizárva ... — Mikor láthatom, annyi mindent mesélhetnénk. — Nem tudom ... Sok a dolgom, délután legtöbbször akad valami gyűlés ... — De hát mégis csak lesz egy kis szabad ideje! — Meglátjuk. Ne haragudjék, mennem kell. Viszontlátásra. Neagu ott álldogál egy ideig a sáros út szélén, bár a lány rég eltűnt már a kapu alatt. Határozottan jobb a kedve, mint félórával ezelőtt. Egy kicsit el is mosolyodik. Milyen tartózkodó lett a kis Dana... Hát persze, sok idő telt el azóta... Milyen kár, hogy akkor elszakadtak egymástól. Csak most érzi igazában, milyen kár . ..osolyogva lép be az irodába ... De abban a pillanatban arcára fagy a mosoly, mert azonnal felméri, hogy valami rendkívüli történt. Társai egy irat fölé hajolnak, velük szemben pedig, az asztal túlsó oldalán negyvenöt év körüli férfi ül, ruhája után ítélve, favágó. Az ellenőrök szó nélkül nyújtják oda Neagunak a papírt. Pár perc telik belé, míg kisilabizálja a szinte olvashatatlan, pont és vessző nélküli írást. Végre megérti, hogy társai miért olyan izgatottak. Benn, a hegyek között egy telken, ahol villát készül építeni, Mărgeanu faanyagot raktározott le, s a fa nem juthatott tisztességes uton a birtokába. Persze, Mărgeanu egyéb ügyeihez képest ez bizonyára aprócska dolog. De ha ez bebizonyosodik, akkor az is bizonyos, hogy Mărgeanu tolvaj, és megindíttathatják ellene az eljárást. És a többi már megy magától. Elhatározzák, hogy hajnalban indulnak a megjelölt helyre. Este a szokottnál korábban mennek haza a szállásra, hogy hajnalig kialudhassák magukat. Mióta ide érkeztek, először várták fütyörészve, míg a levetkőzéshez kicsit kimelegszik a szoba. Sőt, a rendkívüli nap tiszteletére még azt is megszavazzák, hogy a vendéglői vacsora pótlására megesznek egy különleges alkalmakra tárolt.. . húskonzervet. Másnap délben két órára vissza is érkeztek. Simán ment a dolog. Úgy találtak mindent, ahogy a favágó állította. Barta szép nyugodtan felköbötte a fát, s már telefonáltak is az ügyészségre, hogy a vizsgálat lefolytatásáig foglalja le a mennyiséget. Üzennek Mărgeanunak, hogy délután öt órára „fáradjon át" hozzájuk, mert beszélniök kell vele. Neagu pedig kiszámítja, hogy addig éppen elég ideje marad megkeresni Danát. Hiszen nincs abban semmi különös, hogy megkeresi. Jól tudta ezt már tegnap délután, amikor elváltak. Olyan az egész, mint a vigasztalan későősz kellős közepén váratlanul felcsillanó napsugár. Meg aztán, mintha a tegnapi találkozással kezdődött volna az egész fordulat, mely huszonnégy óra alatt annyira más, kedvező irányba lendített mindent. .. Elbeszélgetnek egy kicsit, utána meg ... térdre kényszeríti Mărgeanut. Nem, most már semmi kétség sem fér ahhoz, hogy sikerül... Jól sejtette, Dana ugyanabban az órában jön ki az üzem kapuján, mint előző nap. Láthatóan zavarban van, amikor Neagut megpillantja, nem örül annak, hogy a férfi várja. Ugyanazt az utat teszik meg együtt, mint tegnap. A lány alig szól két szót, Neagu pedig arról fecseg, hogy milyen szerencsét hozott tegnapi találkozásuk, s „nagy hal" akadt a hálóba. Aztán a lány gyorsan, idegesen elköszön, s Neagu újra egyedül találja magát az utón. Hát ez a találkozás távolról sem sikerült úgy, ahogy szerette volna. De Neagu jókedve mégsem csappant meg. — Sebaj, — gondolja magában. — Bizonyára tart valamitől a leány, vagy éppen érdekesebbé akarja tenni magát. Majd holnap. Ha holnap nem, holnapután. De most lássuk Mărgeanut .. . — Kérem, én ebben az órában dolgozni szoktam. Ha már idehívattak, végezzünk lehetőleg gyorsan. — Nem nehéz leolvasni a főmérnök arcáról, hogy hányaveti fölényessége ellenére, ez esetben rosszat sejt. — Hamar végzünk, főmérnök elvtárs, nagyon hamar. Ad nekünk néhány felvilágosítást, s azzal be is fejeztük. Legyen olyan szíves, mondja meg nekünk, hogyan jutott birtokába annak a farakásnak, ott a Verespatak melletti telken ... (Folytatása a 8. oldalon) ARZ HELMUT rajzai