Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-08 / 1. szám

UTUNK AnnoUik­­aRoHntaJ! !Folytatás lapunk előző számából) MÁSODIK rész Weagu zsebre dugott kézzel kerül­­geti a tócsákat. Két hete na­ponta négyszer teszi meg ezt az utat, a vendéglő és a fakitermelő vállalat irodája között. Igazán nem bánná, ha valamelyik délben vagy este nem jö­hetne már erre. Ez ugyanis azt jelen­tené, hogy végre valami halaszthatat­lanul sürgős tennivalójuk akadt, va­lami olyan, amit nem lehet abba­hagyni, még akkor sem, ha közben bezár a vendéglő­s­ök ellen marad­nak. Két hete érkezett ide Neagu, egy négytagú ellenőr-csoport vezetője­ként. Két hete ülnek reggeltől estig az alacsony, fenyődeszkákból össze­rótt irodában, vagy a gyorsvizű patak partján húzódó hatalmas raktár bódéi­ban, iratok fölé görnyedve. A henyek közé rejtett kisváros utcáin szívják a metsző havasi levegőt, meg a rothadó avar édes­ kesernyés illatát, amikor le­­lopózik az erdőkből a későőszi sze­lek szárnyán. Két hete dolgoznak minden ered­mény nélkül, s az ellenőrzésre elő­irányzott idő fele már lejárt. Este, amikor a vendégszoba vas­kályhájának imbolygó fényeit bámul­ják, s arra várnak, hogy a nedves hideg enyhüljön egy kicsit — Neagu vitába száll néha önmagával, s van­nak percek, amikor azzal áltatja ma­gát, hogy munkájuk nem is eredmény­telen. Dehát az ilyen pillanatok nem tartanak sokáig, meghátrálnak a té­nyek előtt. A baj nem is az, hogy csak elvétve találtak homályos tételeket a leltár­ban, s alig néhány kétes hitelességű könyvelőségi okmányt. Hiszen az ese­tek döntő többségében a vállalatok ügykezelése nagyjából rendben megy, s ha ezt megállapítja munkája vé­gén az ellenőr, azért még nem szabad arra gondolnia, hogy „hiába" dolgo­zott. A­kkor van baj, ha az ellenőr tud valamit, de nem képes bizonyítani. A cáfolhatatlan tényekkel, iratokkal be nem bizonyítható feltevés pedig mit sem ér. Legfeljebb arra jó, hogy a Neaguhoz hasonló ellenőr életét meg­keserítse, s ne engedje menekülni az elől a gondolat elől, hogy nem telje­sítette a kötelességét. Neagu többször beszélt Mărgeanu­­val, a vállalat főmérnökével. Az első héten amolyan ,,előcsatározásnak" minősítette a főmérnök irodáján ki­alakult vitát, s azzal vigasztalta ma­gát, hogy ennek nem is lehetett még kézzelfogható eredménye. Amikor azokban az ellenőrök főhadiszállá­sául szolgáló, fenyőfadeszka-szagú kis irodába hívatta a főmérnököt, teljes lendülettel indult támadásba, s azt hitte, a dolog lényegét illetően díj­­lőre jut. . . Hiszen komoly tétel rönk­fáról volt szó, amely kétséget kizá­róan eljutott a patak mellett húzódó nagy raktárba, ott nyilvántartásba is vették, aztán március hónap végén, Mărgeanu jóváhagyásával, „veszte­ség" címen törölték a leltárból. A nagy darab, feketebajuszos em­ber halálos nyugalommal felelt a kér­désekre, és hányaveti, szálkás betűi­vel azonnal le is írta válaszait, hogy, amint mondotta, — ezért külön ne zaklassák majd. — Bizonyára tudomása van arról, hogy március elején hatalmas árvíz volt nálunk. A felső gátat a patak át­szakította, s elöntötte az egész rak­tért. Amit sebtében el tudtunk szállí­tani a telepről, azt megmentettük. Ezt a mennyiséget azonban, amiről itt szó van, elvitte a víz. Az iratok kö­zött megtalálhatja erről a jóváhagyott jegyzőkönyvet... A leltárt pedig, egészen véletlenül írtam én alá. Az igazgatót több napra behívták a tar­tományi központba, s mint tudja, ilyen esetekben a főmérnök ír alá az igazgató helyett. Vajon ez az ember gúnyolódik ve­lem? — kérdezte magában Neagu, s először érezte a vereség rossz ízét. — De mi a magyarázata annak, hogy az árvíz pontosan ezt a rönk­mennyiséget vitte el? Hiszen a rak­tárfőnök nyilatkozatából kitűnik, hogy az iparvágánytól jobbra, a magasabb részen raktározták el annak idején­ karcsú, szőke, alig meghatároz­va ható eleganciával öltözködő Neagu s a medvetermetű, sáros csiz­máival, báránybőrbekecsével inkább marcona erdőőrnek, semmint főmér­nöknek tűnő Mărgeanu, kínosan hosz­­szú másodperceken át nézett farkas­szemet egymással a tintafoltos íróasz­tal fölött. — Hát tudja, ez pontosan olyan, mintha valaki a csekknél azt rekla­málja, hogy miért nem adják neki vissza éppen azt a százlejest, amelyi­ket befizetett... A fa az fa, ennyi vagy amannyi köbméter. A lényege az, hogy megsemmisült, elhordta a víz. Az egykor leszállított és elraktáro­zott mennyiség s az árvíz alkalmával keletkezett kár — véletlenül — TOMPA ISTVÁN elbeszélése (Hr.) ugyanannyi. Nem tehetünk róla és kész!... Neamu torkát lassan összeszorította a tehetetlen, hideg düh. A névtelen levelekre gondolt, amelyek alapján ezt az ellenőrzést elrendelték. Azt már akkor sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a név nélkül postára tett levelek arra utaltak, hogy szerzőik erősen tartanak Măr­­geanutól. S íme, most az ő kezei kö­zül is kicsúszik ez az ember. Vajon mind hazudtak-e a névtelen levélírók, amikor azt állították, hogy a főmér­nök könyökig vájkál a nép tulajdo­nában, s hogy titkos szállítmányok vi­szik néha a fát, ismeretlen irányba, az erdők közé ékelt kisvárosból? Nem, abban a pillanatban határozottan érez­te, hogy a levélírók nem hazudnak. Mărgeanu lassan, talán szándékos hosszadalmassággal vetette papírra az utolsó kérdésre imént adott válaszát. Azt ugyanis tudta, hogy ebben a vo­natkozásban ez volt az utolsó kérdés. Ennek az ellenőrnek nincs mit firtat­nia többet, ő maradt felül. A revizor pedig, ha kedve tartja, s az idegei még bírják, kutathat újabb tények után, melyekkel újból megkísérelheti majd sarokba szorítani őt. Lassú, szinte szertartásos mozdulattal csa­varta be finom, arany töltőtollát, amely éppen úgy elüt külsejétől, mint a sokat olvasott emberre valló vilá­gos, pontos mondatai és hangjának kellemes, mély zöngéje. —• Tessék, itt a nyilatkozat. .. Azaz bocsánat, majdnem elfelejtettem alá­írni. — Tekintetében most nem volt semmi gúny, arca szinte kedélyesnek tűnt. — Voltak fönt vagy egyszer a kitermelő részlegeknél? Neagu úgy tett, mintha az iratok rendezése foglalná le, s azért nem válaszol. — Hát persze, maguk tőről met­szett városi emberek — folytatta Măr­geanu, — és nem szeretik a hegymá­szást. Pedig fel kellene menniök, amíg szép az idő. Kellemes kirándulás és fogalmat alkothatnának maguknak a vállalat munkájáról. .. Meg aztán, gondolom, elunhatták itt magukat, család és ismerősök nélkül, ebben a fészekben. .. Egy kis változatosság nem ártana ...­­• Nincs időnk unatkozni. Éppen elég munkánk van. Mărgeanu szedelőzködött, levette a fogasról báránybőrrel bélelt rövid ka­bátját. — Bizony, bizony furcsa mesterség ez a maguké... — Mintha mindezt csak úgy, saját magának hümmögné... — Hosszú hetekre eljönnek egy isten háta mögötti fészekbe, hideg vagy bolhás szobákban alusznak, m­ég a lá­bukat sincsen hol megmossák, s aztán nekiállanak, hátha ki tudnak kotorni valahonnét valami szemetet... — Itt cigaretta után kutatott a csizmanad­rágja zsebében, rágyújtott, aztán a füst fátyolán keresztül odapillantott az íróasztalon dühösen és türelmetle­nül rendezgető Neagura. — Igen, igen, furcsa dolog, vannak, akik munkájuk nyomán dicséreteket, jutalmakat szed­nek össze, önök pedig a szemetet gyűjtik, azt, ami kellemetlen, amiről a jóérzésű ember legszívesebben tudni sem akar . . . Neagu most már felkapta a fejét. — Lenne szíves megtartani magának ezeket a rosszagú elméleteket!! Mărgeanu jóízűen felkacagott. — Bocsásson meg, igazán nem volt szándékomban sérteni. Hiszen nagyon tiszteletreméltó mesterség az önöké... Csak azt akartam éreztetni, hogy milyen nehéz lehet... Persze igye­kezni kellene, a lehetőségekhez ké­pest megkönnyíteni a dolgot­. Mélyebb kapcsolatokat kellene kiépíteni az emberekkel. Hiszen az ellenőr is „tár­sas lény", s a munka után egy kis szórakozásra is szüksége van. Az em­bereket is jobban megismerheti így, s kevésbé teszi ki magát annak, hogy értelmetlen gyanakvástól hajtva, túl­feszítse a húrt, és minden ok nélkül kínos helyzetekbe sodorja magát. Kü­lönösen itt, a hegyek között van föl­tétlenül szükség erre... Tudja, itt mások, keményebbek az emberek. Há­­lásabbak a jó szóért, de ha meghara­gítják őket, kíméletlenebbek. Jó, ha megismerik a jellemüket, nehogy egy szép napon veszélybe sodorják ma­gukat. — Nem azért jöttünk ide, hogy lé­lektani tanulmányokat folytassunk! Mărgeanu arcáról most már eltűnt a kedélyesség minden nyoma. — Hát csak úgy mondtam... — vonta fel a vállát. — No de megyek is ... ár napja zajlott le ez a beszél­getés, de Neagu úgy emlékezik vissza minden szóra, mint ahogy fájó seb emlékét hordozza az ember. Reggelenként komoran baktattak egymás mellett a vállalat irodája felé, s minden nap megállapították, hogy az alacsonyan szálló felhők egyre jobban eltakarják a környező csúcsokat. Mikor idejöttek, a kora­ősz megejtően tarka színeiben pom­pázott az erdő,­­ most pedig apró­szemű, hideg őszi esők vettek már birtokukba mindent nyirkos lehelle­­tükkel. Neagu látta társai tekintetéből, hogy nem bíznak többé a sikerben. Nem bíznak abban, hogy Mărgeanut térdre kényszeríthetik. Hiszen még azt is megengedheti magának, hogy gúnyolódjék! Mintha maga mögött érezné az egész erdőt, megközelíthe­tetlen, homályos völgyeivel, úszkáló felhőfoszlányok ködében dolgozó fa­vágóival. A hónap végén pedig írnak egy jegyzőkönyvet arról, hogy a szál­lítási eszközökkel nem gazdálkodtak minden esetben jól, s a kitermelésnél, a megengedettnél nagyobb a faanyag veszteség .. . Úgy tesznek majd, mint­ha nem is lett volna másról szó és továbbállnak. Neagu nem tudná megmondani, me­lyik a keserűbb érzés: az, hogy alul­marad, s a csoport embereinek bizal­mát nem váltja be, vagy pedig az, hogy valakit fosztogatónak tart, s nem tudja ártalmatlanná tenni. És ez a nap sem ígér semmi újat Neagu számára. Azaz, mégis történik valami. .. Délben, az ebédtől jövet, Danát pillantja meg a fűrészüzem iro­dája előtt. Percekig követi szemmel a lányt, amíg megbizonyosodik arról, hogy valóban ő az. Nem is csoda. Hol van már az a karcsú, komoly­kodó, szőke diáklány. Pedig, ha ak­kor, az utolsó vizsgája után nem kell olyan hirtelen elutaznia,­­ pont, ami­kor elhatározta, hogy másnap dűlőre viszi a dolgot... Hosszú lépteivel csakhamar utoléri Danát, s szó nélkül melléje zárkózik, mintha úgy, „vagánymódra" ismer­kedni akarna. Pár lépés után a szépen ívelt szemöldökök alól haragoszöld szempár fordul feléje. Neagu köte­kedő, hamiskás képpel néz szótlanul farkasszemet. Csakhamar csodálko­zás, majd megkönnyebbült mosoly oldja fel a bájos arc komoly vonásait — Maga az?! Azt hittem, valaki szemtelenkedni akar. Hogy kerül ide? — Semmi csodálatos sincs ebben, kedves Dana . .. Ellenőr vagyok, s ha nem tudná, az ellenőrök mindenütt fellelhetők, s majdnem mindenütt sa­vanyú arccal fogadott emberek. In­kább azt mondja meg, maga hogy ke­rül ide? Csizmásan és gyapjúkendő­ben alig ismertem meg. Nem mondom, nem áll rosszul magának, csak tudja, szokatlan látvány ... — Ne mentegetőzzék. Tisztában va­gyok azzal, hogy aránylag fiatalon „erdei bányává" váltam itt a hegyek között. Egyébként, a fűrészüzemnél dolgozom. Felelős poszton, úgy néz­zen rám. A tervosztály főnöke va­gyok. Beosztottjaim vannak, saját la­kásom s még tekintélyem is. Mit szól hozzá? — Szép, nagyon szép! De azt még nem mondta meg, hogy miként került ide... — és Neaguban hirtelen fel­támad az egyetemi évek minden em­léke. Figyelmesen vizsgálgatja a lányt. Cseppet sem változott. Éppen olyan csinos. Hát persze, ez a vastag posztókabát... — Azt hiszem, semmi csodálni való sincs abban, hogy itt vagyok. — A lány hangja most komolyabbá vá­lik. — Két évvel maga után végeztem, s a minisztérium ide osztott be. Csak annyi történt, hogy nem tiltakoztam a beosztás ellen, hanem „közcsodá­latra", elfogadtam az állást. Persze,­­ tisztában voltam azzal, hogy nem ke­rülök valami különösen vonzó kultúr­­központba, dehát tudja maga, mi az a romantika! Hegyek, erdők, különös emberek, ismeretlen világ, ahol majd sok újat láthatok, ez lebegett a sze­mem előtt... Szóval itt vagyok. — S hogy érzi magát? Bárkiről el­hittem volna, hogy itt találom, csak éppen magáról nem .. . — Hogy érzem magam? .. . Meg­szoktam, dolgozom. Az emberek meg­becsülnek. Egyszer-kétszer bemegyek a rajoni központba, ha színtársulat érkezik oda. Néha-néha beutazom a tartományi székhelyre is. Persze, van­nak dolgok, amiket másképpen kép­zelt el az ember... Dehát, nem pa­naszkodom. — Férjhez ment? — Nem ... Itt egy kicsit hosszabb a szünet, mint, amennyi természetes lenne, s Neagu érzi, hogy sok minden húzód­­hatik meg az egyszavas tagadás mö­gött. De milyen jogon feszegethetné ezt a dolgot? A lány most megáll, szembefordul Neaguval, s kezet nyújt. — Most már el kell köszönnünk. Viszontlátásra. — Két hétig itt vagyok még. Remé­lem, találkozhatunk. — Nincs kizárva ... — Mikor láthatom, annyi mindent mesélhetnénk. — Nem tudom ... Sok a dolgom, délután legtöbbször akad valami gyű­lés ... — De hát mégis csak lesz egy kis szabad ideje! — Meglátjuk. Ne haragudjék, men­nem kell. Viszontlátásra. Neagu ott álldogál egy ideig a sáros út szélén, bár a lány rég eltűnt már a kapu alatt. Határozottan jobb a kedve, mint félórával ezelőtt. Egy kicsit el is mo­­solyodik. Milyen tartózkodó lett a kis Dana... Hát persze, sok idő telt el azóta... Milyen kár, hogy akkor elszakadtak egymástól. Csak most érzi igazában, milyen kár . ..­osolyogva lép be az irodába ... De abban a pillanatban arcára fagy a mosoly, mert azonnal felméri, hogy valami rendkívüli történt. Társai egy irat fölé hajolnak, velük szemben pedig, az asztal túlsó oldalán negy­venöt év körüli férfi ül, ruhája után ítélve, favágó. Az ellenőrök szó nélkül nyújtják oda Neagunak a papírt. Pár perc telik belé, míg kisilabizálja a szinte olvashatatlan, pont és vessző nélküli írást. Végre megérti, hogy társai miért olyan izgatottak. Benn, a hegyek kö­zött egy telken, ahol villát készül építeni, Mărgeanu faanyagot raktáro­zott le, s a fa nem juthatott tisztes­séges uton a birtokába. Persze, Mărgeanu egyéb ügyeihez képest ez bizonyára aprócska dolog. De ha ez bebizonyosodik, akkor az is bizonyos, hogy Mărgeanu tolvaj, és megindíttathatják ellene az eljá­rást. És a többi már megy magától. Elhatározzák, hogy hajnalban indul­nak a megjelölt helyre. Este a szokottnál korábban mennek haza a szállásra, hogy hajnalig ki­­aludhassák magukat. Mióta ide ér­keztek, először várták fütyörészve, míg a levetkőzéshez kicsit kimeleg­szik a szoba. Sőt, a rendkívüli nap tiszteletére még azt is megszavazzák, hogy a vendéglői vacsora pótlására megesznek egy különleges alkalmak­ra tárolt.. . húskonzervet. Másnap délben két órára vissza is érkeztek. Simán ment a dolog. Úgy találtak mindent, ahogy a favágó ál­lította. Barta szép nyugodtan felkö­­bötte a fát, s már telefonáltak is az ügyészségre, hogy a vizsgálat lefoly­tatásáig foglalja le a mennyiséget. Üzennek Mărgeanunak, hogy dél­után öt órára „fáradjon át" hozzájuk, mert beszélniök kell vele. Neagu pe­dig kiszámítja, hogy addig éppen elég ideje marad megkeresni Danát. Hiszen nincs abban semmi különös, hogy megkeresi. Jól tudta ezt már tegnap délután, amikor elváltak. Olyan az egész, mint a vigasztalan későősz kellős közepén váratlanul felcsillanó napsugár. Meg aztán, mintha a tegnapi találkozással kezdő­dött volna az egész fordulat, mely huszonnégy óra alatt annyira más, kedvező irányba lendített mindent. .. Elbeszélgetnek egy kicsit, utána meg ... térdre kényszeríti Mărgeanut. Nem, most már semmi kétség sem fér ahhoz, hogy sikerül... Jól sejtette, Dana ugyanabban az órában jön ki az üzem kapuján, mint előző nap. Láthatóan zavarban van, amikor Neagut megpillantja, nem örül annak, hogy a férfi várja. Ugyanazt az utat teszik meg együtt, mint teg­nap. A lány alig szól két szót, Neagu pedig arról fecseg, hogy milyen sze­rencsét hozott tegnapi találkozásuk, s „nagy hal" akadt a hálóba. Aztán a lány gyorsan, idegesen elköszön, s Neagu újra egyedül találja magát az utón. Hát ez a találkozás távolról sem sikerült úgy, ahogy szerette volna. De Neagu jókedve mégsem csappan­t meg. — Sebaj, — gondolja magában. — Bizonyára tart valamitől a leány, vagy éppen érdekesebbé akarja tenni ma­gát. Majd holnap. Ha holnap nem, holnapután. De most lássuk Mărgea­nut .. . — Kérem, én ebben az órában dol­gozni szoktam. Ha már idehívattak, végezzünk lehetőleg gyorsan. — Nem nehéz leolvasni a főmérnök arcáról, hogy hányaveti fölényessége ellenére, ez esetben rosszat sejt. — Hamar végzünk, főmérnök elv­társ, nagyon hamar. Ad nekünk né­hány felvilágosítást, s azzal be is fejeztük. Legyen olyan szíves, mondja meg nekünk, hogyan jutott birtokába annak a farakásnak, ott a Verespatak melletti telken ... (Folytatása a 8. oldalon) ARZ HELMUT rajzai

Next