Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-03 / 1. szám
4 JCoxa tavasz (Folytatás az 5. oldalról) — Más dolgom van. Nekem nincs időm bámészkodni! — De tudom, hogy megölne a szégyen, ha egyszer végignéznéd! Hogy miféle kollektívnek lettél te az elnöke! Bálla néhányszor megfordult ugyan abban a szűk istállóban, ahol három növendékállat társaságában a nevezetes bivalynak is helyet szorítottak. De ügyet sem vetett rá, bár hallott a fekete boszorkány furcsa természetéről. A függöny omolva, buggyokat vetve öszszezáródott. A teremben egyszerre fölharsant a taps, olyan erősen, hogy percegtek tőle a dobhártyák, mintha apró borsóval hajigálnák vagy érdes lábú bogár mászkálna, karcolászna rajta. Anti is tapsolt: rövid ujjú kezét néhányszor jó erősen összecsattintotta, tetszett a táncoló párok mutatványa, bár élvezetében zavarta a Fénya folytonos kotyogása. Még zúgott, viharzott a tetszésnyilvánítás, amikor lassú, vontatott mozdulatokkal fölemelkedett ültéből, szétnézett, körbe hordozta tekintetét, alkalmas helyet keresett, ahová áthelyezhetné magát. Üres hely nem volt. Az is reménytelennek látszott, hogy kifurakodhasson a tömegből. Pedig szabadulni szeretett volna a bojtorjánként ráragadt nyájas rokontól. — Emlékeztek? — lamentálta teli szájjal egy asszony a közelben. — Amikor még nem is olyan rég, petróleumlámpa pislogott odafönt a színpad fölött? Hát amikor egyszer engedték le a függönyt, s az olyan szelet csapott, hogy a lámpából kivágódott a láng?! Igazi szerencse volt, hogy nem fogott tüzet a színpad! De Kocsis Vilma még most is viseli vállán az égési seb helyét! Ha a tanító nincsen észnél s nem borítja le pokróccal a lámpát. . Még jó, hogy kéznél volt a pokróc! Anti fülelt. Nyomban visszaereszkedett székére. Vilma vállának említésére megpezsdült inában a vér, borzongás futott végig a hátán, de ez kellemes volt, szédítő, nem olyan, mint amikor Fenya fújta a meleget a nyakszirtjére. Elképzelte a gömbölyű ívelésű, kerek szép vállat s rajta a heget. Nem baj az a heg, talán még szebb tőle a leány válla! Kicsit lehunyta szemét, mintha álom környékezné, szédült. Hátra kellett pillantania és kikeresni a leányt a tömegből. De valami buta szemérmetesség nem hagyta mozdulni a nyakát. — Azóta nem is engedi az apja a tánccsoportba — tette hozzá az iménti hang. — Pedig most már villany van. Nem vet lángot a fotogénes lámpa. — Villany, az igaz, hogy van. De leányok is vannak, mások, fiatalabbak. Ezen elmosolyodott Anti. Hogy Vilmát az öreg lányok közé sorolják! Hiszen alig cseperedett eladó sorba! A két asszony belemelegedett a tercierébe, tették-vették a véleményeket, vitatkoztak, tanakodtak. Aki megpendítette a petróleumlámpa históriáját, határozottan vallotta, hogy attól Vilma még nyugodtan rophatná a táncot a színfalak közt. Hiszen sokan vesznek részt a korabeliek közül a tánccsoportban. — Olyan lába van annak, akár az őzikének! Egy sincs olyan táncos a mostani csitrik között! — védelmezte a fekete keszkenője alatt babráló asszony. — Az igaz. Ami igaz, igaz. — Kénytelen volt ráhagyni a másik. Most meg, e szavakra, a leány lába iránt gerjedt föl a legény tikkadt kíváncsisága. Izgatottan köhécselt. Fülét közelebb tolta a beszélgetőkhöz, minden szót hallani szeretett volna, szívét szomjúság gyötörte. Ha pedig pillanatra leeresztette szemhéját, egyszerre kinyílt előtte a színpad, káprázatos fényekben tündökölt, és a fürge lábú Kovács Vilma, akár a meséből előtoppant tündér, ropta előtte a táncot... De a tüneményt hirtelen elrebbentette a csengő hangja, s az Anti szempillái szétröppentek. Álmélkodva nézett maga elé. Mozdult a függöny két szárnya, szétnyílt, hullámzott, ráncolódott, és a színpadon lábujjhegyen, óvatosan, hogy minél kisebb zajt üssenek, fölsorakoztak a dalárda tagjai, férfiak, legények, leányok vegyesen. Leghátul, az utolsó sorban, püdrött bajuszú, szigorú arcú, élemedett atyafiak préselődtek egymás mellé. Csak most lepődött meg igazán Anti! Mert abban a leghátulsó sorban megpillantotta Dobál Jóska bát is, a volt elnököt, akinek sötét bőrű arca, azokkal a kék szemekkel erősen kirítt a többi közül. Ijedten gondolt rá, hogy ha már Dobál is ott feszít a dalosok közt, akkor őt is, az új elnököt, előbb-utóbb berántják a kultúrcsoportba! S lehet, hogy éppen a táncosok közé! Hiszen ő még fiatal, s ruganyosak az izmai! Kissé oldalt billentette a fejét. Odaszólt a mellette üldögélő kurta nyakú, éles arccsontú férfinak: — Mondja csak. Zsiga bá, mióta énekelget Dobál Jóska? — Amióta futja az idejéből! — bökte oda. — Tehát amióta megvált az elnökségtől — találta ki Bálla ráhagyólag. — Mert egy elnöknek nem juthat ideje arra is, hogy a csoportban ... A követelő taps elnyelte a mondat végét. Az a bizonyos Zsiga bá pedig, nyakát bekapva a válla közé, ráhagyta. Nem vette észre a tudakozódás igazi okát. — Úgy van. Csak mostanában állott közéjük, amióta nem elnök. Hanem igazi fegyelmezett, ügyes csoport volt a dalosoké! Már első pillanatban, amint fölharsant a hangjuk, úgy kivágták a rezet, hogy nem csupán a falak remegtek meg tőle, de az ismét előrekunkorodó Fénya duruzsolását sem lehetett már érteni: — Azt hiszed, az a bivaly megmaradhatott volna, ha nem a Dobál apósáé lett volna eredetileg? Csak szórakozásnak tartják, tiszta csúfság!... Tudod, Anti öcsém, a familiarizmus! Az' A familiarizmus a kollektív gazdaság rákfenéje! Azt vezette be Dobál azzal a bivallyal is! Valósággal tépték már idegeit a mondatok. Azt hitte, mindjárt kiugrik a bőréből , talán csak azért, hogy elhallgattassa a folytonosan kotyogót, vállát vont s ráhagyta: — Nem mondom, azt a bivalyát tényleg be lehetne adni... Ha már annyira a begyükben van keeteknek ... De nem értem, kinek mit vétett az a szerencsétlen állat? Hát jó, vehetünk helyette tehenet. Fényű, mintha csak ezt a döntő szót leste volna, egyszerre megkönnyebbülten szusszantott. Visszahúzódott, derekát kifeszítette, egyenesen ült, s kék szemét elégedetten, győzelmesen hordozta körül a termen. Így hát a bivalyat sikerült elintézni! — állapította meg diadalmasan magában. Még csak a lovakat kéne visszavásároltatni. De abban hajlíthatatlannak mutatkozott az új elnök. Igaz ugyan, hogy Fonya Károly bá és Czifra eleresztették a híreszteléseket a faluban a lovak visszavásárlásáról, de abból olyan kavarodás keletkezett, hogy a hazug hírverőknek elromlottak az éjszakáik, izzadtak a hálóban, amibe belegabalyodtak, vakargatták a tarkójukat, gyötörte őket a félelem, hogy lelepleződnek, s" végül még ki is pécézik őket a közgyűlésen, mint a kollektív gazdaság egységének háborgatóit. Ők ugyan nagy ügyesen a Balla Antal szájába adták a lovak visszavásárlásának szándékát. De az új elnök hevesen tiltakozott a gyanúsítás ellen, amikor itt is, ott is kérdésekkel ostromolták. Még az utcán is megállították egyesek, s olyan hangon tudakozódtak a lovak felől, hogy az már felelősségre vonásnak is beillett.* CT lőadás után újrakezdődött a gyúródás, *■” most még kevésbé voltak tekintettel egymás testi épségére, mert siettek haza, csakhogy ez alkalommal az ajtón belül préselték egymást a kifelé törtetők. Anti félrehúzódott, s fél szemmel arrafelé sandítgatott, ahol Vilmát fölfedezte volt. Azt is látta, hogy a leány anyja a terem túlsó végéből, a legutolsó padsorból iparkodott a kijárat felé. Vilma türelmesen álldogált, várta, hogy anyjával találkozzanak. ■Voltak, akik észrevették Bálla Antit, s előzékenyen előre akarták tessékelni. De az lemaradt, nem sietett, sőt mindenkit igyekezett maga elé tolni, olyan mozdulatokkal, mintha kifelé hajigálná a teremből a keze ügyébe kerülőket. Némelyek meg is jegyezték magukban: „Hiába fiatal ember, de tudja, hogy mi az illendőség!“ Az idősebbek hálásan pislogtak feléje. Úgy vélték, Balla Anti rácáfol a mai fiatalokról kialakított véleményükre. (Az öregek mindig sérelmezik a fiatalok viselkedését, mindig elégedetlenek velük, szidják, leszólják őket. Így volt ez mindig.) Anti nemcsak a leányt tartotta szemmel nagy titokban, elrejtve kíváncsiságát a falu elől. Másik pillantásával az apát kereste, figyelte, próbálta kitalálni a szándékát. Kocsis Béni azok közé tartozott, akik nem sodródtak az erlberárral. Nyugodtan várakozott, később cigarettát húzott elő, szájába illesztette nagy lassan, egyszerkétszer végigtörölt bozontos bajuszán, mintha füstölnivalónak egyengetne helyet, de még nem gyújtott rá. Később hátat fordított, mintha elunta volna a tolongás szemlélését, s eltűnt a színpad mellett nyíló kis ajtón át. Nyilván a dalosok közül akarta kihalászni cimboráját, Dobál Jóskát. Ez idáig úgy tűnt Antinak, hogy Kocsisné meg Vilma a családfőt várja. De miután a férfi másfelé vette az irányt, ott is kezdtek utat fúrni maguknak a kijárat felé, persze az utolsók közt voltak. Anti ekkor már beszorult az ajtófél között tolongók sokaságába, préselődött kifelé, lökték hátulról, gyömöszölték, gyúrták. Még egy búcsúpillantást vetett a háta mögé, de már nem láthatta sem Kocsisnét, sem a leányát. Marian kívülről kiáltott be neki: — Megvárjalak, Balla elvtárs? A többiek feje fölött felelt: — Eredj csak... Én más irányba megyek! ... Érezte magán a néptanácsi elnök dióbarna szemének csodálkozását, megakadt rajta a tekintete, kérdőleg, magyarázat után kutatva, de Anti elfordította az arcát, ezzel vette elejét a kérdezősködésnek: ugyan holmerre lehet dolga neki ilyen szokatlan időben, amikor mindenki serénykedik hazafelé, hogy megvacsorázzon és ágyba bújjon? Tíz óra is elmúlhatott. A műsor hoszszabbra nyúlt, mint eredetileg tervezték. Sok volt a ráadás, főleg a táncban. Balla megfeledkezett az órájáról, nem nézegette. A nappalok érezhetően megnyúltak, a sötétség hátrált a tavaszi fények éles kardja elől, az éjszakai fagyok pedig reggel hamar fölengedtek. A fiatalember kiállt a szállingózók közül, félrehúzódott az utca szélére, és cigarettára gyújtott. A tömeg, amint kizúdult a kultúrház terméből, oldott csokorként omlott szét és szóródott el a falu utcáján. Csupán néhányan baktattak, elmaradozva, egyre gyérebben. Aztán, a legutolsók közt, kibukkant a teremből Kocsisné nagykendőbe ponyált alakja is, jobbra-balra nézdelődve, a lépcsőfokokon is vigyáznia kell, hogy el ne csússzon, meg a leányát is szemmel kell tartania, hogy el ne maradjon tőle. Vilma kávébarna szírtű nagykabátján még egyszer végigpásztázott a terem ajtaján kicsapódó villanyfény. A leány a parázsló cigarettára rebbentett, s nagyot szorított az anyja karján: — Látta keed, édes? — Mit, te? — ijedt meg a szorítástól. — 15 volt. Ott a kultúrház sarkánál — pusmogta izgatottan a leány. Amáli nén visszafordult, de a szeme már nem pásztázott olyan éberen az éjszakába, mint régente. — Ki, te? Nem látok senkit. — Az új elnök. Ballá . . . Vilmának hevesen dobogott a szíve, majd kiugrott a nagykabát alól, izgalom járta át, még a végtagjai is zsibbadoztak. Anya és leánya szorosan összebújtak, akárha egy test lennének. Lépést tartva kopogtak az egyre néptelenebb utcán, amelynek sara a késő esti órában körmödzni kezdett. A göröngyök csavargatták, tördelték a bokájukat. Egyikük sem mert hátranézni. Talán mert a régiek fölfogása szerint aki hátrapillantgat az utcán, a halált hívogatja.. . Ha nem is a halál, de másvalaki szapora léptekkel surrant utánuk. A csizma keményen, erőteljesen kopogott a fagyni készülő köves úttesten. Vilma szíve még serényebben verdesett, nyakában lüktettek az inak. A föld testén dobbanó zajok előbb kissé távolabbról szegődtek a nyomukba, aztán mind közelebbről, egyre erősödve dobogtak, már egészen közel hozzájuk, közvetlen a hátuk mögött törtetett valaki. Wilma volt az, aki kettejük közül kevésbé tartott az utánuk szegődött ,,haláltól", s nagy elszántan visszanézett: — Ó az! Utánunk jön! — suttogta tikkadt torokkal. — Mindjárt a sarkunkra lép! Kocsisné erőset rándított a leányán: — Siessünk, mert ez megint az üsző miatt kerülget! De a nagy sietségben a leány megbotlott, s halkan fölszisszent, mert megbicsaklott a lába: — Jaj, milyen nehéz menni ezeken a göröngyökön! Az úttest közepén elolvadt a hó. A kerekek napestig szaggatták a sárt, sűrű, mély nyomokat préselve bele. Ráadásul a sötétben megbúvó kövek is alattomosan a lábak elé tolakodtak. A távolból ideszűrődő villanyfényben nem fedezhette fel őket a szem. De hát ki is nézegetne folyton a lába elé? Tényleg bicsaklott a láb minden lépésre, még csizmában is, nemhogy az olyan magas sarkú félcipőben, amilyen a Vilma lábán feszült. Anti hamarosan rá is köszönt a fehérnépekre: — Jó estét! — Neked is, fiam — suttogta vissza az anya. S már szét is rebbentek az imént összesimulók. Vilma nem tudta, hová legyen el. Lehajtott fejjel, mint a kalickába került madár, megadta magát sorsának Hallgatott. Amáli nén nagyot sóhajtott, s mintha csak azért lassult volna meg, hogy lazítson a mellén szorosra húzott vastag, fekete hárászkendőn. Régi ruhadarab ez rajta, jobb az minden nagykabátnál, ebben vészelte át hosszú évtizedek óta a kemény, csikorgó teleket. Még fiatalasszony korában vásárolta Segesváron, s azóta is esztendőről esztendőre nagy gonddal óvja a molyok kártevésétől. Olyan is az, mintha még mindig vadonatúj volna! Úgy elszorult a melle az Anti előtoppanására, hogy egy kis levegőt kellett szívnia, nagyot lélegzeni, mélyet szippantani a tavaszi légáramlásból, mely körültáncolta arcát, incselkedve kapdosta fejkendője csücskét, ő is úgy érezte, mindjárt elakad a szívverése. Jaj, ha meglátná az ura, az a folyton zsörtölődő, ellenségeskedő, kergült ember, hogy az új elnök hozzájuk szegődött az utcán?! — Még foga van a levegőnek éccakánként — nyelt nagyokat Balla Anti. Nem tudta, mivel riassza el a feszült csendet. — De a veteményekkel már lehet dolgozni. — Ez Vilmának szólt, aki a kertészeti brigádban dolgozott. Megértette. De hát azt is számon tartja az új elnök, hogy ő melyik brigádnak, melyik csoportnak a tagja? Antinak be nem állt a szája, hirtelen heves beszélhetnékje támadt. Ide is, oda is kapkodott szavaival, mintha minden elnöki gond épp a Kocsis Vilma társaságában szállotta volna meg. Elkotyogta, hogy a nyárnak és ősznek mely időszakában mennyi paradicsomot és mennyi paprikát kell szállítani az állami szervek részére Ezt szerződések szabályozzák. Aztán rátért a paszulyra. Nem elég az, ha csupán a kukorica közé ültetnek fuszulykát, a kertészetből már tavasszal hordani lehet a piacra, s ott olyankor jó ára van az újdonságnak: a legkeresettebb zöldség. A váárosi lakosság ki van éhezve a vitaminra. Majd a veteményesről általában értekezett. Hogy a tavasszal és nyáron valóságos kincsesbányája lehet a kollektív gazdaságnak, vékával önti a pénzt, ami pedig azt jelenti, hogy a tagoknak mindegyre lehet készpénzt osztani előleg fejében. Vilma nem bírta követni a fiatalember kapkodó mondatait. Csak néha szólt közbe, amikor a másik, talán hogy lélegzetet vegyen, pillanatnyi szünetet tartott. Akkor is szakadozott, oda nem illő mondatokat szúrogatott közbe, olykor egészen másról, mint amiről Anti beszélt. Például: — Tényleg hideg van még!... Én is fázom . .. Jaj, a kezem, hogy meggémberedett!. . . Az anya odalesett nyűgösködő leányára. Hogy lehet az, hogy a Vilma ujjaiba anynyira belebújt a hideg? Bezzeg ő, mármint Amáli nén, nem vacog, nem didereg, sőt úgy érzi, akkora hőség hevíti belülről, hogy akár a nagykendőt is ledobhatná magáról. Addig s addig sandítgatott a leányára, míg észrevette, hogy az már meg is lelte a helyet, ahol megmelegítheti gémberedett ujjait. Vilma befonta karját a fiatalemberébe. A sötétben nem lehetett ugyan mindent tisztán látni, de az asszony megrémült a gondolattól, hogy talán azok fogják is egymás kezét! Amáli nén megnémult az ijedtségtől Mert... jaj istenem! — ha Kocsis Béni látná vagy megtudná, hogy az ő leánya kézen fogva lófrál a falu utcáján, a sötétben az új elnökkel, az ő halálos ellenfelével?! ... Nem merte végiggondolni, csak hallgatott. Persze közben szét-szétnézegetett a kihalt utcán. Senki sehol a közelben, még az ebek sem ugatnak, halálos mély csend üli meg a falut. Ez némileg megnyugtatta az anyát. De csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor végre a kapujuk előtti kis hídhoz érkeztek. Anti nem tágított, kísérte őket. Holott már előbb le kellett volna maradnia, a saját házikójuk előtt. De hát ez alkalommal is igaznak bizonyult, amit általában mondanak róla a faluban, hogy milyen előzékeny, kellemes egy személy ez a fiatal elnök. Csak akkor keményszik meg, válik hajthatatlanná és nem ismer pardont, amikor a munkát szervezi. Már ezt is bebizonyította. Az utca élettelen volt, sehol senki, csupán az áradó folyó duruzsolt haragosan a kora tavaszi est csöndjében ... KOVÁCS GYÖRGY DEÁK FERENC illusztrációi UTUNK