Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

4 JCoxa tavasz (Folytatás az 5. oldalról) — Más dolgom van. Nekem nincs időm bámészkodni! — De tudom, hogy megölne a szégyen, ha egyszer végignéznéd! Hogy miféle kollektív­nek lettél te az elnöke! Bálla néhányszor megfordult ugyan ab­ban a szűk istállóban, ahol három növen­dékállat társaságában a nevezetes bivalynak is helyet szorítottak. De ügyet sem vetett rá, bár hallott a fekete boszorkány furcsa természetéről. A függöny omolva, buggyokat vetve ösz­­szezáródott. A teremben egyszerre föl­­harsant a taps, olyan erősen, hogy perceg­­tek tőle a dobhártyák, mintha apró borsó­val hajigálnák vagy érdes lábú bogár mász­kálna, karcolászna rajta. Anti is tapsolt: rövid ujjú kezét néhány­szor jó erősen összecsattintotta, tetszett a táncoló párok mutatványa, bár élvezetében zavarta a Fénya folytonos kotyogása. Még zúgott, viharzott a tetszésnyilvánítás, ami­kor lassú, vontatott mozdulatokkal fölemel­kedett ültéből, szétnézett, körbe hordozta tekintetét, alkalmas helyet keresett, ahová áthelyezhetné magát. Üres hely nem volt. Az is reménytelennek látszott, hogy kifura­­kodhasson a tömegből. Pedig szabadulni szeretett volna a bojtorjánként ráragadt nyájas rokontól. — Emlékeztek? — lamentálta teli szájjal egy asszony a közelben. — Amikor még­ nem is olyan rég, petróleumlámpa pislogott odafönt a színpad fölött? Hát amikor egy­szer engedték le a függönyt, s az olyan szelet csapott, hogy a lámpából kivágódott a láng?! Igazi szerencse volt, hogy nem fo­gott tüzet a színpad! De Kocsis Vilma még most is viseli vállán az égési seb helyét! Ha a tanító nincsen észnél s nem borítja le pokróccal a lámpát. . Még jó, hogy kéz­nél volt a pokróc! Anti fülelt. Nyomban visszaereszkedett székére. Vilma vállának említésére meg­pezsdült inában a vér, borzongás futott vé­gig a hátán, de ez kellemes volt, szédítő, nem olyan, mint amikor Fenya fújta a me­leget a nyakszirtjére. Elképzelte a gömbö­lyű ívelésű, kerek szép vállat s rajta a he­get. Nem baj az a heg, talán még szebb tőle a leány válla! Kicsit lehunyta szemét, mintha álom környékezné, szédült. Hátra kellett pillantania és kikeresni a leányt a tömegből. De valami buta szemérmetesség nem hagyta mozdulni a nyakát. — Azóta nem is engedi az apja a tánc­csoportba — tette hozzá az iménti hang. — Pedig most már villany van. Nem vet lángot a fotogénes lámpa. — Villany, az igaz, hogy van. De leá­nyok is vannak, mások, fiatalabbak. Ezen elmosolyodott Anti. Hogy Vilmát az öreg lányok közé sorolják! Hiszen alig cse­peredett eladó sorba! A két asszony belemelegedett a tercie­rébe, tették-vették a véleményeket, vitat­koztak, tanakodtak. Aki megpendítette a petróleumlámpa históriáját, határozottan val­lotta, hogy attól Vilma még nyugodtan rop­hatná a táncot a színfalak közt. Hiszen sokan vesznek részt a korabeliek közül a tánccsoportban. — Olyan lába van annak, akár az őzi­kének! Egy sincs olyan táncos a mostani csitrik között! — védelmezte a fekete kesz­kenője alatt babráló asszony. — Az igaz. Ami igaz, igaz. — Kénytelen volt ráhagyni a másik. Most meg, e szavakra, a leány lába iránt gerjedt föl a legény tikkadt kíváncsisága. Izgatottan köhécselt. Fülét közelebb tolta a beszélgetőkhöz, minden szót hallani szeretett volna, szívét szomjúság gyötörte. Ha pedig pillanatra leeresztette szemhéját, egyszerre kinyílt előtte a színpad, káprázatos fények­ben tündökölt, és a fürge lábú Kovács Vil­ma, akár a meséből előtoppant tündér, rop­ta előtte a táncot... De a tüneményt hirtelen elrebbentette a csengő hangja, s az Anti szempillái szét­röppentek. Álmélkodva nézett maga elé. Mozdult a függöny két szárnya, szétnyílt, hullámzott, ráncolódott, és a színpadon láb­ujjhegyen, óvatosan, hogy minél kisebb zajt üssenek, fölsorakoztak a dalárda tagjai, fér­fiak, legények, leányok vegyesen. Leghátul, az utolsó sorban, püdrött bajuszú, szigorú arcú, élemedett atyafiak préselődtek egy­más mellé. Csak most lepődött meg igazán Anti! Mert abban a leghátulsó sorban meg­pillantotta Dobál Jóska bát is, a volt el­nököt, akinek sötét bőrű arca, azokkal a kék szemekkel erősen kirítt a többi közül. Ijedten gondolt rá, hogy ha már Dobál is ott feszít a dalosok közt, akkor őt is, az új elnököt, előbb-utóbb berántják a kultúr­­csoportba! S lehet, hogy éppen a táncosok közé! Hiszen ő még fiatal, s ruganyosak az izmai! Kissé oldalt billentette a fejét. Odaszólt a mellette üldögélő kurta ny­akú, éles arc­­csontú férfinak: — Mondja csak. Zsiga bá, mióta énekel­get Dobál Jóska? — Amióta futja az idejéből! — bökte oda. — Tehát amióta megvált az elnökségtől — találta ki Bálla ráhagyólag. — Mert egy elnöknek nem juthat ideje arra is, hogy a csoportban ... A követelő taps elnyelte a mondat végét. Az a bizonyos Zsiga bá pedig, nyakát bekapva a válla közé, ráhagyta. Nem vette észre a tudakozódás igazi okát. — Úgy van. Csak mostanában állott kö­zéjük, amióta nem elnök. Hanem igazi fegyelmezett, ügyes csoport volt a dalosoké! Már első pillanatban, amint fölharsant a hangjuk, úgy kivágták a re­zet, hogy nem csupán a falak remegtek meg tőle, de az ismét előrekunkorodó Fé­nya duruzsolását sem lehetett már érteni: — Azt hiszed, az a bivaly megmaradha­tott volna, ha nem a Dobál apósáé lett volna eredetileg? Csak szórakozásnak tart­ják, tiszta csúfság!... Tudod, Anti öcsém, a familiarizmus! Az' A familiarizmus a kollektív gazdaság rákfenéje! Azt vezette be Dobál azzal a bivallyal is! Valósággal tépték már idegeit a monda­tok. Azt hitte, mindjárt kiugrik a bőréből , talán csak azért, hogy elhallgattassa a folytonosan kotyogót, vállát vont s ráhagyta: — Nem mondom, azt a bivalyát tényleg be lehetne adni... Ha már annyira a be­gyükben van keeteknek ... De nem értem, kinek mit vétett az a szerencsétlen állat? Hát jó, vehetünk helyette tehenet. Fényű, mintha csak ezt a döntő szót leste volna, egyszerre megkönnyebbülten szusszan­tott. Visszahúzódott, derekát kifeszítette, egyenesen ült, s kék szemét elégedetten, győ­zelmesen hordozta körül a termen. Így hát a bivalyat sikerült elintézni! — álla­pította meg diadalmasan magában. Még csak a lovakat kéne visszavásároltatni. De abban hajlíthatatlannak mutatkozott az új elnök. Igaz ugyan, hogy Fonya Károly bá és Czifra eleresztették a híreszteléseket a faluban a lovak visszavásárlásáról, de ab­ból olyan kavarodás keletkezett, hogy a hazug hírverőknek elromlottak az éjsza­káik, izzadtak a hálóban, amibe belegaba­lyodtak, vakargatták a tarkójukat, gyötörte őket a félelem, hogy lelepleződnek, s" vé­gül még ki is pécézik őket a közgyűlésen, mint a kollektív gazdaság egységének há­­borgatóit. Ők ugyan nagy ügyesen a Bal­la Antal szájába adták a lovak visszavá­sárlásának szándékát. De az új elnök he­vesen tiltakozott a gyanúsítás ellen, ami­kor itt is, ott is kérdésekkel ostromolták­. Még az utcán is megállították egyesek, s olyan hangon tudakozódtak a lovak felől, hogy az már felelősségre vonásnak is be­illett.* CT lőadás után újrakezdődött a gyúródás, *■” most még kevésbé voltak tekintettel egymás testi épségére, mert siettek haza, csakhogy ez alkalommal az ajtón belül préselték egymást a kifelé törtetők. Anti félrehúzódott, s fél szemmel arra­felé sandítgatott, ahol Vilmát fölfedezte volt. Azt is látta, hogy a leány anyja a terem túlsó végéből, a legutolsó padsorból iparkodott a kijárat felé. Vilma türelmesen álldogált, várta, hogy anyjával találkozza­nak. ■Voltak, akik észrevették Bálla Antit, s előzékenyen előre akarták tessékelni. De az lemaradt, nem sietett, sőt mindenkit igye­kezett maga elé tolni, olyan mozdulatok­kal, mintha kifelé hajigálná a teremből a keze ügyébe kerülőket. Némelyek meg is jegyezték magukban: „Hiába fiatal ember, de tudja, hogy mi az illendőség!“ Az idő­sebbek hálásan pislogtak feléje. Úgy vél­ték, Balla Anti rácáfol a mai fiatalokról kialakított véleményükre. (Az öregek min­dig sérelmezik a fiatalok viselkedését, min­dig elégedetlenek velük, szidják, leszólják őket. Így volt ez mindig.) Anti nemcsak a leányt tartotta szemmel nagy titokban, elrejtve kíváncsiságát a fa­lu elől. Másik pillantásával az apát ke­reste, figyelte, próbálta kitalálni a szán­dékát. Kocsis Béni azok közé tartozott, akik nem sodródtak az erlberárral. Nyu­godtan várakozott, később cigarettát húzott elő, szájába illesztette nagy lassan, egyszer­­kétszer végigtörölt bozontos bajuszán, mintha füstölnivalónak egyengetne he­lyet, de még nem gyújtott rá. Később há­tat fordított, mintha elunta volna a tolon­gás szemlélését, s eltűnt a színpad mellett nyíló kis ajtón át. Nyilván a dalosok kö­zül akarta kihalászni cimboráját, Dobál Jóskát. Ez idáig úgy tűnt Antinak, hogy Ko­csisné meg Vilma a családfőt várja. De miután a férfi másfelé vette az irányt, ott is kezdtek utat fúrni maguknak a kijárat felé, persze az utolsók közt voltak. Anti ekkor már beszorult az ajtófél kö­zött tolongók sokaságába, préselődött kife­lé, lökték hátulról, gyömöszölték, gyúrták. Még egy búcsúpillantást vetett a háta mö­gé, de már nem láthatta sem Kocsisnét, sem a leányát. Marian kívülről kiáltott be neki: — Megvárjalak, Balla elvtárs? A többiek feje fölött felelt: — Eredj csak... Én más irányba me­gyek! ... Érezte magán a néptanácsi elnök dióbarna szemének csodálkozását, megakadt rajta a tekintete, kérdőleg, magyarázat után kutat­va, de Anti elfordította az arcát, ezzel vet­te elejét a kérdezősködésnek­: ugyan hol­­merre lehet dolga neki ilyen szokatlan időben, amikor mindenki serénykedik ha­zafelé, hogy megvacsorázzon és ágyba búj­jon? Tíz óra is elmúlhatott. A műsor hosz­­szabbra nyúlt, mint eredetileg tervezték. Sok volt a ráadás, főleg a táncban. Balla megfeledkezett az órájáról, nem nézegette. A nappalok érezhetően megnyúltak, a sö­tétség hátrált a tavaszi fények éles kardja elől, az éjszakai fagyok pedig reggel ha­mar fölengedtek. A fiatalember kiállt a szállingózók közül, félrehúzódott az utca szélére, és cigaret­tára gyújtott. A tömeg, amint kizúdult a kultúrház terméből, oldott csokorként om­lott szét és szóródott el a falu utcáján. Csupán néhányan baktattak, elmaradozva, egyre gyérebben. Aztán, a legutolsók közt, kibukkant a teremből Kocsisné nagyken­dőbe ponyált alakja is, jobbra-balra néz­­delődve, a lépcsőfokokon is vigyáznia kell, hogy el ne csússzon, meg a leányát is szemmel kell tartania, hogy el ne marad­jon tőle. Vilma kávébarna szírtű nagyka­bátján még egyszer végigpásztázott a te­rem ajtaján kicsapódó villanyfény. A leány a parázsló cigarettára rebbentett, s nagyot szorított az anyja karján: — Látta keed, édes? — Mit, te? — ijedt meg a szorítástól. — 15 volt. Ott a kultúrház sarkánál — pusmogta izgatottan a leány. Amáli nén visszafordult, de a szeme már nem pásztázott olyan éberen az éjszaká­ba, mint régente. — Ki, te? Nem látok senkit. — Az új elnök. Ballá . . . Vilmának hevesen dobogott a szíve, majd kiugrott a nagykabát alól, izgalom járta át, még a végtagjai is zsibbadoztak. Anya és leánya szorosan összebújtak, akárha egy test lennének. Lépést tartva kopogtak az egyre néptelenebb utcán, amelynek sara a késő esti órában kör­­mödzni kezdett. A göröngyök csavargat­ták, tördelték a bokájukat. Egyikük sem mert hátranézni. Talán mert a régiek fölfogása szerint aki hátra­­pillantgat az utcán, a halált hívogatja.. . Ha nem is a halál, de másvalaki szapora léptekkel surrant utánuk. A csizma kemé­nyen, erőteljesen kopogott a fagyni készülő köves úttesten. Vilma szíve még serényeb­ben verdesett, nyakában lüktettek az inak. A föld testén dobbanó zajok előbb kissé tá­volabbról szegődtek a nyomukba, aztán mind közelebbről, egyre erősödve dobog­tak, már egészen közel hozzájuk, közvet­len a hátuk mögött törtetett valaki. W­ilma volt az, aki kettejük közül ke­v­­ésbé tartott az utánuk szegődött ,,haláltól", s nagy elszántan visszanézett: — Ó az! Utánunk jön! — suttogta tik­kadt torokkal. — Mindjárt a sarkunkra lép! Kocsisné erőset rándított a leányán: — Siessünk, mert ez megint az üsző miatt kerülget! De a nagy sietségben a leány megbot­lott, s halkan fölszisszent, mert megbi­csaklott a lába: — Jaj, milyen nehéz menni ezeken a göröngyökön! Az úttest közepén elolvadt a hó. A ke­rekek napestig szaggatták a sárt, sűrű, mély nyomokat préselve bele. Ráadásul a sötétben megbúvó kövek is alattomosan a lábak elé tolakodtak. A távolból ideszűrő­dő villanyfényben nem fedezhette fel őket a szem. De hát ki is nézegetne folyton a lába elé? Tényleg bicsaklott a láb minden lépésre, még csizmában is, nemhogy az olyan magas sarkú félcipőben, amilyen a Vilma lábán feszült. Anti hamarosan rá is köszönt a fehér­­népekre: — Jó estét! — Neked is, fiam — suttogta vissza az anya. S már szét is rebbentek az imént összesimulók. Vilma nem tudta, hová le­gyen el. Lehajtott fejjel, mint a kalickába került madár, megadta magát sorsának Hallgatott. Amáli nén nagyot sóhajtott, s mintha csak azért lassult volna meg, hogy lazít­son a mellén szorosra húzott vastag, fe­kete hárászkendőn. Régi ruhadarab ez raj­ta, jobb az minden nagykabátnál, ebben vészelte át hosszú évtizedek óta a kemény, csikorgó teleket. Még fiatalasszony korá­ban vásárolta Segesváron, s azóta is esz­tendőről esztendőre nagy gonddal óvja a molyok kártevésétől. Olyan is az, mintha még mindig vadonatúj volna! Úgy elszorult a melle az Anti előtoppa­­nására, hogy egy kis levegőt kellett szív­nia, nagyot lélegzeni, mélyet szippantani a tavaszi légáramlásból, mely körültáncolta arcát, incselkedve kapdosta fejkendője csücskét, ő is úgy érezte, mindjárt elakad a szívverése. Jaj, ha meglátná az ura, az a folyton zsörtölődő, ellenségeskedő, ker­­gült ember, hogy az új elnök hozzájuk sze­gődött az utcán?! — Még foga van a levegőnek éccakán­­ként — nyelt nagyokat Balla Anti. Nem tudta, mivel riassza el a feszült csendet. — De a veteményekkel már lehet dolgoz­ni. — Ez Vilmának szólt, aki a kerté­szeti brigádban dolgozott. Megértette. De hát azt is számon tartja az új elnök, hogy ő melyik brigádnak, melyik csoportnak a tagja? Antinak be nem állt a szája, hirtelen heves beszélhetnékje támadt. Ide is, oda is kapkodott szavaival, mintha minden el­nöki gond épp a Kocsis Vilma társaságá­ban szállotta volna meg. Elkotyogta, hogy a nyárnak és ősznek mely időszakában mennyi paradicsomot és mennyi paprikát kell szállítani az állami szervek részére Ezt szerződések szabályozzák. Aztán rátért a paszulyra. Nem elég az, ha csupán a ku­korica közé ültetnek fuszulykát, a ker­tészetből már tavasszal hordani lehet a piacra, s ott olyankor jó ára van az új­donságnak: a legkeresettebb zöldség. A vá­á­rosi lakosság ki van éhezve a vitaminra. Majd a veteményesről általában értekezett. Hogy a tavasszal és nyáron valóságos kin­csesbányája lehet a kollektív gazdaságnak, vékával önti a pénzt, ami pedig azt je­lenti, hogy a tagoknak mindegyre lehet készpénzt osztani előleg fejében. Vilma nem bírta követni a fiatalember kapkodó mondatait. Csak néha szólt köz­be, amikor a másik, talán hogy lélegzetet vegyen, pillanatnyi szünetet tartott. Ak­kor is szakadozott, oda nem illő mondato­kat szúrogatott közbe, olykor egészen más­ról, mint amiről Anti beszélt. Például: — Tényleg hideg van még!... Én is fá­zom . .. Jaj, a kezem, hogy meggémbere­­dett!. . . Az anya odalesett nyűgösködő leányára. Hogy lehet az, hogy a Vilma ujjaiba any­­nyira belebújt a hideg? Bezzeg ő, mármint Amáli nén, nem vacog, nem didereg, sőt úgy érzi, akkora hőség hevíti belülről, hogy akár a nagykendőt is ledobhatná magá­ról. Addig s addig sandítgatott a leányára, míg észrevette, hogy az már meg is lelte a helyet, ahol megmelegítheti gémberedett ujjait. Vilma befonta karját a fiatalembe­rébe. A sötétben nem lehetett ugyan min­dent tisztán látni, de az asszony megré­mült a gondolattól, hogy talán azok fogják is egymás kezét! Amáli nén megnémult az ijedtségtől Mert... jaj istenem! — ha Kocsis Béni látná vagy megtudná, hogy az ő leánya kézen fogva lófrál a falu utcáján, a sö­tétben az új elnökkel, az ő halálos ellen­felével?! ... Nem merte végiggondolni, csak hallga­tott. Persze közben szét-szétnézegetett a ki­halt utcán. Senki sehol a közelben, még az ebek sem ugatnak, halálos mély csend üli meg a falut. Ez némileg megnyugtatta az anyát. De csak akkor lélegzett föl meg­könnyebbülten, mikor végre a kapujuk előt­ti kis hídhoz érkeztek. Anti nem tágított, kísérte őket. Holott már előbb le kellett volna maradnia, a saját házikójuk előtt. De hát ez alkalommal is igaznak bizo­nyult, amit általában mondanak róla a fa­luban, hogy milyen előzékeny, kellemes egy személy ez a fiatal elnök. Csak akkor keményszik meg, válik hajthatatlanná és nem ismer pardont, amikor a munkát szer­vezi. Már ezt is bebizonyította. Az utca élettelen volt, sehol senki, csu­pán az áradó folyó duruzsolt haragosan a kora tavaszi est csöndjében ... KOVÁCS GYÖRGY DEÁK FERENC illusztrációi UTUNK

Next