Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

UTUNK A tomiszi piton — Pitonul din Tomis — Évezredek múltak tán, és újra látlak Gyűrűző testtel kő-mássá meredve, Te, pitonja a nagy Duna-lapálynak, Én, Orfeusz, daltól buzogva egyre. ősi bölcsőd nem-kétes jeleképpen őrződ mintegy a Bárányka-fejet te, S szemed mintha te-tükrös lápvidéken Élő tündér-molnárné szeme lenne. S míg múzeumi nézők mennek el szép szobrod előtt s varázsoddal teli Gyönyörködnek megkövült ékeidben, Én hallom, amint felsziszegsz szelíden, S a történelem zengő ködei Hullatják ránk mély mese-múltak pelyhét. Még kell — Mai trebuie — Még mindig nem elég? Még mindig nem elég? Labdát sajtoltam kezetek Ügyébe a szívemből, És rúgni lábatok elé, Hadd szálljon gömbje az égig. Zivatart Bocsátottam keblemen át, Bordáim hárfáján keresztül, S csimpolyaként Ajkam engedte szabadjára A dalt. Üregéből szemem kiástam, és a ti Szemetek üregébe ültettem, Hadd lássátok a jövőt. Hajamból Fonalat fontam Nektek az élet útvesztőihez. Zuhatagként öntöttem vérem turbinákba, Hogy fényként kússzék Lámpásaitokba. Két lábamat Térdig lejártam, hogy Haladtom nyoma ösvényetek legyen. Hagytam, Hogy panasz-betonnal Tömjétek el fülem, S ismét kivájtam, Hadd halljalak benneteket. Sebeitekre Versem selyméből Készítettem kötést. Csillagokra Helyeztem ujjam, S valamennyit sorjában El is magyaráztam. Önmagamból a végtelent Ajándékoztam nektek, Hogy otthonotokban a végest Áttörjétek vele. És mindenekfölött Megtanítottalak Az álomlátás mesterségére, A nagy alkímiára, Mely a szeget Hegyénél fogva Húzza át a Deszkán fejestől. Megtanítottalak A remény művészetére Reménytelenség idején, A győzedelmek titkára Vereségek pernyéi között. S még mindig nem elég? Bensődből egy hang imigyen. Kell, egyre kell még, kell még! AZ IDŐ HÚRJAIN Nem sokkal ezelőtt jelent meg az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában Mihai Beniuc „Pe coardele timpului“ című új verskötete. A gyűjtemény mintegy igazolni látszik a szerző bámulatra méltó termékenységéről néha el-elsuttogott csodálko­zást. Tavalyelőtti és tavalyi kötetei után ez a mostani könyv száznál is több vers­sel igazol egy csakugyan lebilincselő erejű alkotókészséget. Ugyanakkor azonban más meglepetéssel is szolgál Hosszú évek sikerei után a művész olykor hajlamos saját — egyébként értékes és jelentős — modorának kánonszerű alkalmazására. Beniucnál most ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Az évek múlásával egyre teljesedő költői világképe számára keres egyre újabb kifejezési módokat. Több ízben is sajnálkozás nélkül mond le azokról a műfogásokról, amelyeket eddig nála meg­szokhattunk, s amelyek így a könnyű gondolatközlést biztosíthatták számára. Inkább kísérletez, mást, valami egyebet akar elérni — nem mintha az eddigivel akármiben is nem értene egyet, de mert hatékonyabban akarja felhívni az olvasó figyelmét a módosult formában jelentkező, fontosabbnak érzett tartalomra. A kötet elméleti mérlegelése helyett a fordító hasznosabbnak véli, ha mindjárt gyakorlati példák igazolják e fejlődés és változás jellemzőit. Az alább közölt néhány fordítás érde­kessége egyébként az, hogy a szövegeket, mint kötetének legjellegzetesebb darab­jait, maga a szerző jelölte ki. Máskülönben a kötet, a péterfalvi gyár kitűnő pa­pírján, egyike az év legszebb kiadványainak. Dt­ős­ Levél — Scrisoare — Íme, a tér most már közénk feszül, S szembe-hullámaival csapdos az idő. Más-más partokon állunk, Rájuk a hold csak rendre pillant, Ha némán s haloványan Tölti be küldönc-hivatását A szerelemben sínylődök között. Válásunkkor kezed Csókot bocsátott szárnyra S galambként röpítette felém. Pilláid sűrűjében Kéken bújt meg az ég, S elnyelte a könny tengerszeme. Én meg eltévedtem az ősz ködeiben, És gyorsan árvuló szívemben Tünékeny boldogságunk Rövid nyarának képeit kutattam. A galambot visszaküldeném hozzád, Hadd mondja el, de komor az emlék monostora, Ha nem ragyog már benne Mosolyod fénye S válaszul rá a cseresznyevirág. A galamb csőrével szárnya mögött Ajkam eresze alatt szunnyad. Nem küldhetem el Esőben, hózivatarban hozzád öt, ki a tiéd, avagy a senkié tán. S szegény lesz a halott — ki mortul rámine sárac — Bármelyik halott, mikor elmegy, Az élőkre hagyja bánatait. Gyászköntöst szabat belőlük ez, Borús mosolyt amaz. Alkalmi igékre váltja ez. Amaz bánatai közé fogadja S még növeli is. Emez borba áztatva rágicsálja, Amaz darabonként kenyérrel eszi, A bort meg rája issza. Lassan a holtak búja elidegenül, Azt is feledjük, akiben kicsi­ázott, S földhöz ragadt Szegény lesz a halott. A legszebb — Cea mai frumoasă — Melyik leány a legszebb? Én láttam őt a víznél, Mikor a kútkávára hajolt. Kötényében sóvári almával Gyümölcsszedéskor láttam a fán. Láttam átmenni az éren, Gondosan emelte Szoknyáját térde fölé. Láttam a mezőn is, amint SZERVATIUSZ JENO ­ Megnyitotta ingét a melegtől. Egy percre az ablakon át Láttam, amint lustán s ruhátlan Bújt be az ágyba. Meglestem a folyón fűzek ágain át Miként ringatják a teste Fényeitől megrészegült habok. De nem kiáltottam fel soha láttán. Csak annyi volt, hogy ujjaimba haraptam. Mondjátok, melyik leány a legszebb? !Á­rnyék — Umbra — Árnyéka van a testeknek mind, Kinyújthatják, akár az ormányt. Borotvaként metszi a fényt az árnyék. — Eredj napom elől! — Szól bosszúsan a beárnyékolt. A nap, hogy elrejtse árnyát, Atom-láng lepleibe bújt, De elárulják foltjai. Holdra árnyékot föld vet, Napra a hold, Mi árnyékot a földre vetünk, S egymást próbáljuk árnyba borítani. Ez itt idegen árnyba bújtatja árnyát, De ha indul, Az árny utána veti magát. Mars! rühös eb!... Hiába, Az árny utána veti magát. Néha hasznos az árnyék, Például erdei árny a szeretőknek, Vagy Hamlet árnya Shakespeare-darabok íróinak. Legszebb mégis saját árnyékunk. Ameddig tetszik, s ingyen, Táncoltatjuk, akár a medvét, Csak lánc és orrkarika nélkül. Ha belefáradunk s megunjuk, ön-árnyékunkba keveredhetünk. Mint valami agg eb Orrával hátsó lába alatt. Lészás-kert — Gardul de spini — Az észbe fogazom, Mint tövises lészás-kertbe. Tenyerembe tekintek, Szegfűvé változott. A napra pillantok — Kristály-szilánk! Az égre nézek: Virágzó len, de volt már Kék-egyenruhás katona is, Ki szögesdróton akadt fenn. Megszemlélem magamban A kerítés vágyát s félelmét. Szomszédomat figyelem: Távol tartja magát! Csupán a kígyó Siklik némán, sértetlenül, Csak a kikerics nyílik Árnyban a kert alatt. Mérges a csúszómászó, Mérges a kikerics, a szép. Sem kígyó, sem kikerics Nem képes mosolygásra. De én mosolygok, és A töviskerítésbe fogazom. Háború — Rázborul — Némelyek saját fejükkel játszanak — Egy labda csak ez. Feldobható, Elhajítható, Kézbe vehető, Lábbal rúgható — Csak egyetlen labda ez. Mások játéka a mások feje, Egyszerre sok fej, valamennyi. Elkapják s a levegőbe hajítják Ügyesen, hogy egy is le ne essék. Fejekkel telik a szemhatár, Fejekkel az ég teteje is, A négy égtáj hasonlóképpen, a­ úgy röppennek a fejek, Hogy köztük helyét nem leli Sem a fecske, sem napsugár. Abbamarad egyszer a játék — S a föld tele koponyákkal. A diadalt várom, hogy mikor ér el A földre nem halállal, csupa fénnyel. SZEMLÉR FERENC fordításai MIHAI BENIUC

Next