Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-01-01 / 1. szám

2 UTUNK Rc^VÜ^E T írta: NAGY ISTVÁN Lászlólfy Aladár egyes verseiből ihletődve Nézlek. Kinek a combja lehettél millió Vagy ötször annyi idő előtt. Hím vagy nőstény gorilláé? Velő belőled ered-e Én ereimbe, Vérré válva? Szédület: Lehettél valamelyik gyűjtögető unokád mancsában Kókuszverö dorong vagy tigrisugrató duda, Hiszen egyre megy. Fontos, hogy ma tán éppen költöszármazékod Írógép-billentyűjén tudatzargató Szabadversként szárnyalhatsz. De megálljunk! Emelkedőben jűhegyét görbíti lábunk. El ne tapossuk! Már csak ennyi mered ki az éjjel frissen hullott Kozmosz sóból. Azaz — akár el is tiporhatjuk, attól még a tavasz feltöri a jeget. Együtt mereng velem a kőzetek naplóját lapozgató régész is. Az Ö sípcsontját ki elemzi majd százezer év múltán a krematóriumokból szétszórt hamuban? Radioaktív porként kering majd szelek örvényében Avagy mikrometeoritkcnt likat üt űrhajók héjába? Szédület: Jó ha én is ki nem sodródom az örvénylő jelenből Atombolygónak az űrbe. Nézem a „kezem arcát“, mert lábnak-fülnek is lehet Arca, s az arcnak is ábrázata, ha nem tudnád. Jövömet, a századokon túli megtervezhetetlent Szeretném felfejteni. Egyedül3 a Tejút dimenzióiban ...?! Azt nem, csak azt nem, de ha mégis... Lehullok fűre vagy fára, a Földre vagy a Vénusz Flórájára. Mindegy, csak oszthassam, szorozhassam magam A végtelen universitas javára. A tervezők lám mégis mi vagyunk. Kárrr, kárrr — lengeti ólomesötöl jeges szárnyát Egy arra lézengő varjú. Le is ejti magát a közeli zuzmós ágra. Oldalt billent fejjel félszemügyre veszi A pre-Homo évezredekkel szorozható századok csúzával szuvasra mart Lábszárát. Immár hárman révedezünk: Én és a régész, meg ő, a varjú, Melynek többnapos éhség cikkan a csőrén. Varjú ősei közül egyik talán velőt lakomázhatott Abból, amíg csak dög lehetett szülöhonában. Múlj már, révület. Hess az ágról, varjú! A varjú bárgyún ághoz feni vénülő csőrét. Nem ért meg, hogyan is értene! Csak szegény provincialista Varjú ő... A kétágú ember Egyik folyton nevesedé fiatal költőnk versében olvastam a kétágú emberről. Eleinte azt hittem, azért nevezi így, mivel két lábunk van. Ám ha számításba vesszük kezünket is, rög­tön négyágúvá gyarapodunk. Ha meg férfiemberre gondol, ötödik ágra is joggal hivatkozhatunk, mégpedig a legfontosabb ágra, hiszen arról magzik az egész emberiség. Midőn azonban idejutottam versfejtö szándékommal, ala­posan meghökkentem. Hátha nem is ilyen sokágú emberre akarta felhívni a figyelmünket. Mert nem egy emberről ver­sel, hanem kettőről. Megdöbbenésemre mindkettőt párezer évesnek ítéli, és „egyazon szív gyökeréről“ származtatja. Ho- hó! Megálljunk csak. Ennek roppant mélyenfekvö értelme le­het. Talán e lírai ember két édes íiára gondol a költő, a csa­ládfa két legifjabb ágára. Meg kell találnom őket, ha újraol­vasom a verset. Keresem, keresem, hol rejtőznek? Sajnos sehol sem bukkannak elém a sorok mögül... Kezdem újra elölről, s hirtelen homlokon ütöm magam. Ö, én sekélyes értelmű, gyámoltalan olvasó! Hogy is nem pedzettem mindjárt az ele­jén! Nem kéz- vagy lábágakról van itt szó. Valami összenőtt sziámi ikerféle, kétfelé húzó emberre célozhat a költő. Tehát az „egyazon szív gyökerét“ már a kezemben tartom, de mit süssek ki párezer éves korukra nézve? Közben már az idege­sít, hogy a költői kép az összenőtt ikrekkel sem megnyugtató. Mert ha teszem fel, csípőből vagy farból vannak az ikrek összenőve, akkor .. . Nem folytatom, ennyi is elég annak bebizonyítására, hogy hány gondolatsort, képzettársítást indíthat meg csak egyetlen olyan magvas költői kép is, mint a kétágú ember, képzeljük el hányat indíthat el az egész vers tüzetes ízekre bontása. Hiá­ba, be kell látnom, hogy a költői munka manapság tényleg kol­lektív irodalmi tevékenység. Hogy az olvasó képtelen a gon­dolatsorokat és a képzettársításokat befejezni, s több órás gyötrődés után is ott tart, ahol az elején? ... Magára vessen. Ezért nem osztozhat a kollektív irodalmi tevékenységből szár­mazó honoráriumon. NAGY ISTVÁN Huszár-vágások az interjú terén /. Nagy Istvánnal — Ugyebár, hehe, nem veszi tolako­dásnak, hogy megkérdem, ugyebár, hon- nét ez örökösen csillogó derű, amely ön­ből árad? — Költészet és valóság, élet és iroda­lom közös munkálkodási területe az öröm! Ö, öröm! öröm, az van mindenütt, csak körül kell nézni, csak élni kell, és jön, jön mindenütt felénk, a hajnali er­dőn, és mi mezítláb szaladunk elébe a harmatos füvön, szaladunk elébe kitárt karokkal, torkunkból ujjongva tör fel a válasz a pacsirta diadalmas ébresztőjére, és lehajolunk a gyöngyvirágok közé, és ujjunk közt csurgatva a nap felé haji- gáljuk fel-fel a magasba az örömünket, és visszhangzik az erdő, és amikor eljön a tél, akkor is, a hókristályok fényes- séges rendjelei árasztják a békét, szépsé­get és balzsamot szívemre, és a zúzma- rás fenyőágaik közt ki nem tud örülni azoknak a kis kék-arany villámoknak, ASZTALOS SÁNDOR fotokarikatúrái amelyek a cinkék begyecskéjéből törnek elő, ahogy feledhetetlenül mondotta a csodálatos, bül-bül szavú kedvenc köl- í tőnk, Lászlóffy Aladár, hogy: „csivitjeik kis nappali csillagok“ ... Mert öröm az mindenütt van, és ami­kor a félhomályos szoba mélyén magától j megrezdül egy húr és sokáig zümmög egy végtelenül törékeny összhangzat, ak­kor szeretnék lábujjhegyen ugrándozni---------és—utty uagy -sssüst — sengáusl—t isenBsiUn. hogy csingilingi, kész az ebéd, és aki aik- kor se örül, aki nem tud örülni egy tej- j feles csirkepaprikás tündéri illatának, és aki nem látja be, hogy az öröm a lég­ii szentebb dolog, amit letagadni a legna- j gyobb bűn, az öröm, amely ott hunyo- ■ rog minden dolgok fenekén, azt megta­nítanám én, a keserves tolvaj minde­nét neki, kézen fognám őket, kivinném a rétre, a virágok közé, és addig moso­lyognék közvetlen közelről a szemükbe, 5 amíg szívük halk ibolyalángokkal dalra gyúlna és ők is megtanulnák, hogy mi az örök derű. 2. K a C S Ó Sándorral — ön ugyebár, feledhetetlen meleg­séggel megrajzolta a családi otthon de­rűjét, amint akkoriban az apja belerázta a pujáját élete legelső harisnyájába, si­kerülve megértetni, hogy a szürke daróc méltóbb egy olyan Nyárád-menti Neme- csek-Birtók Bébinek, mint a katolikus­unitárius bankszindikátus hivalkodó fe­hér abaposztó finánclábraválója, és hogy ön ugyebár mindezt ugyanakkor az áb­rázolásban is legalább ugyanennyire fel­színre hozta, az eléggé kimondhatatlant is nyílt egyszerűséggel úgy írva meg, amint éppen hogy kell, nem igaz? » — De! — És szemtől sz'embe kerülve az Én és az ön feladatával, ami abban áll, hogy felismerhessük az irodalom feladatát, ami éppen abban áll, hogy az irodalom itt és most és mindörökké feladat és e feladat lényege: irodalom, és az iroda­lom az élet házifeladata, és a házifeladat élete az irodalom, ami mindnyájunk sze­rető közös feladata, nem igaz? — De! — És ne vegye bizalmaskodásnak, de az ízes-zamatos kifejezése a dolognak hoz­zátartozik az is az irodalom feladatához, hogy a kifejezés úgy gyöngyözzék az író tolla végén, mint ahogy a kacsa tollán is a hajnali tóbóli felbukkanásakor a gyöngyöző vízcseppek. gyöngyöt hány­nak, nem igaz? — De! 3. Csehi Gyulával — Ne vegye bizalmaskodásnak, ugye­bár, de olvasva az ön fejtegetéseit a szimmetria szerepéről a klasszikus mű­vészetben ... — Nézze, fiatal barátom, ha valamit is értene ehhez a dologhoz, tudhatná, hogy az egyenlőtlen fejlődés nem azono­sítható a lejlett egyenlőtlenséggel, mert ha valami egyenlőtlenül fejlett, a kie­gyenlítődés és az egyér.ietlenítés fejlett­ségi fokának szükségszerűsége törvény- szerűségnek tekinthető egy bizonyos fo­kon, egy bizonyos körülmények között, egy bizonyos adottságnak, összefüggés­nek értelme vonatkozásában, legalábbis egy adott mérce szerint. — De mondjuk, konkrétan, lehet pél­dául ferde a klasszikus szimmetria sze­rint egy művészi.... — Fiatal barátom, annyi beférhetne már a maga egyenlően fejletlen kobak­jába is, hogy valami ferde vagy nem ferde, az tisztán beállítás dolga, ez szá­zadunk nagy matematikai eszméje, hogy ami az egyenes oldaláról ferde, az a ferde oldaláról viszont egyenes, és ak­kor milyen alapon mer maga különbsé­get tenni.. . — De mondjuk, konkrétan, egy szim­metria egyik fele különbözhet a másik ... — Ha egy szimmetriának az egyik fele nem olyan, mint a másik, az, barátom, csak a maga összefüggésében ítélhető meg: mert ami az egyik felében más, az a másik felében egyenlítődik ki, mert az ott túl szintén más. A kétféle más pe­dig közös okra vezethető vissza, s ami magának tűnik másnak, az másnak úgy fog tűnni, hogy nem az a más ... — Értem. Szóval ha valakinek ... — Dehogy érti. Ahhoz ilyen fej kelle­ne, mint az enyém. 4. Horváth Istvánnal — Ugyebár, örökösen gondolkozni tet­szik? — Örökösön, biza fiam, örökösön .. . — És mindig ugyanazon? — Mindig ugyanazon, biza fiam, min­dig ugyanazon. — És min is végeredményben? — Nézze meg, fiam, rajtan ezt a ka­bátot. Ügy hívják az urak, hogy szalon­kabát. De konfekciós ez a szalonkabát! S én, aki, egy vagyok a természettel, ma­gával az ős faluval, akkor amikor a rák kibújhatik a páncéljából, a csirke feltöri a tojáshéjat, mert az egyiknek, ugye, nő az új páncélja, a másiknak tolla, nekem, mondja meg, mi nő új? A sors ránk ad­ta köntösét, s viseljük. Ezen gondolko­zom. Több mint harminc éve elszakítot­tak a falutól, és ezen gondolkoznom kell. — De muszáj most is elszakítva tet­szeni lenni? Mi akadályozza meg, hogy a szalonkabátot visszacserélje posztóuj- jasra, ugyebár? — Nem úgy van az, fiam. Mert ha va­lami is akadályozna, ha valaki is azt mondaná, hogy neked örökkétig, halálig ezt a kabátot kellene viselni, akkor én levetném, s bújnék vissza abba a posz- óujjasamba. De éppen az, hogy nem mondják, ez a rettenetes végzet. Mert a végzet nem az, hogy azt tesszük, amit kénytelenek vágyónk, hanem hogy azt tesszük, amire senki sem erőltet, s még­is úgy teszünk, mintha mást nem is te­hetnénk. Szerintem az irodalomnak és a kritikának is kellene evvel foglalkozni. — És még mij tetszik gondolkozni? — Neveltem tz én kicsi kertemben egy bisalmacsenetét, hogy hátha nő raj­ta egy bisalme(így mondja: bisalma), hátha bejön ejy kritikus, hátha beleha­rap és hátha megfullad tőle. Mind csak ezen gondolkoiom, hogy vajon megér­te-e, vajon ériemes volt-e bisalmacse- metét nevelni! — Csősz — Fövünk a saját lenünkben „A halmokon ezüst kolomp szól“ Fején az atyajiság Kecskére bízták ... I3ENCZÉDI SÁNDOR KISPLASZTIKÁI

Next

/
Thumbnails
Contents