Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-01-01 / 1. szám

2 Rc^VÜ^E T írta: NAGY ISTVÁN Lászlóffy Aladár egyes verseiből ihletődve Nézlek. Kinek a combja lehettél millió Vagy ötször annyi idő előtt. Hím vagy nőstény gorilláé? Velő belőled ered-e Én ereimbe, Vérré válva? Szédület: Lehettél valamelyik gyűjtögető unokád mancsában Kókuszverő dorong vagy tigrisugrató duda. Hiszen egyre megy. Fontos, hogy ma tán éppen költőszármazékod Írógép-billentyűjén tudatzargató Szabadversként szárnyalhatsz. De megálljunk! Emelkedőben tűhegyét görbíti lábunk. El ne tapossuk! Már csak ennyi mered ki az éjjel frissen hullott Kozmosz sóból. Azaz — akár el is tiporhatjuk, attól még a tavasz feltöri a jeget. Együtt mereng velem a kőzetek naplóját lapozgató régész is. Az ő sípcsontját ki elemzi majd százezer év múltán a krematóriumokból szétszórt hamuban? Radioaktív porként kering majd szelek örvényében Avagy mikrometeoritként likat üz űrhajók héjába? Szédület: Jó ha én is ki nem sodródom az örvénylő jelenből Atombolygónak az űrbe. Nézem a „kezem arcát“, mert lábnak-fülnek is lehet Arca, s az arcnak is ábrázata, ha nem tudnád. Jövömet, a századokon túli megtervezhetetlent Szeretném felfejteni. Egyedül­ a Tejút dimenzióiban ...?! Azt nem, csak azt nem, de ha mégis... Lehullok fűre vagy fára, a Földre vagy a Vénusz Flórájára. Mindegy, csak oszthassam, szorozhassam magam A végtelen universitas javára. A tervezők rám mégis mi vagyunk. Kárra, kárrr — lengeti ólomesötöl jeges szárnyát Egy arra lézengő varjú. Le is ejti magát a közeli zuzmós­ágra. Oldalt billent fejjel félszemügyre veszi A pre-Homo évezredekkel szorozható századok csúzával szuvasra mart Lábszárát. Immár hárman révedezünk: Én és a régész, meg ő, a varjú, Melynek többnapos éhség cikkan a csőrén. Varjú ősei közül egyik talán velőt lakomázhatott Abból, amíg csak dög lehetett szülőhonában. Múlj már, révület. Hess az ágról, varjú! A varjú bárgyún ághoz fem­ vénülő csőrét. Nem ért meg, hogyan is értene! Csak szegény provincialista Varjú­s... A kétágú ember Egyik folyton nevesedő fiatal költőnk versében olvastam a kétágú emberről. Eleinte azt hittem, azért nevezi így, mivel két lábunk van. Ám ha számításba vesszük kezünket is, rög­tön négyágúvá gyarapodunk. Ha meg férfiemberre gondol, ötödik ágra is joggal hivatkozhatunk, mégpedig a legfontosabb ágra, hiszen arról magzik az egész emberiség. Midőn azonban idejutottam versfejtő szándékommal, ala­posan meghökkentem. Hátha nem is ilyen sokágú emberre akarta felhívni a figyelmünket. Mert nem egy emberről ver­sel, hanem kettőről. Megdöbbenésemre mindkettőt párezer évesnek ítéli, és „egyazon szív gyökeréről“ származtatja. Ho­­hó! Megálljunk csak. Ennek roppant mélyen fekvő értelme le­het. Talán e lírai ember két édes fiára gondol a költő, a csa­ládfa két legifjabb ágára. Meg kell találnom őket, ha újraol­vasom a verset. Keresem, keresem, hol rejtőznek? Sajnos sehol sem bukkannak elém a sorok mögül... Kezdem újra elölről, s hirtelen homlokon ütöm magam. Ó, én sekélyes értelmű, gyámoltalan olvasó! Hogy is nem pedzettem mindjárt az ele­jén! Nem kéz- vagy lábágakról van itt szó. Valami összenőtt sziámi ikerféle, kétfelé húzó emberre célozhat a költő. Tehát az „egyazon szív gyökerét“ már a kezemben tartom, de mit süssek ki párezer éves korukra nézve? Közben már az idege­sít, hogy a költői kép az összenőtt ikrekkel sem megnyugtató. Mert ha teszem fel, csípőből vagy farból vannak az ikrek összenőve, akkor .. . Nem folytatom, ennyi is elég annak bebizonyítására, hogy hány gondolatsort, képzettársítást indíthat meg csak egyetlen olyan magvas költői kép is, mint a kétágú ember, képzeljük el hányat indíthat el az egész vers tüzetes ízekre bontása. Hiá­ba, be kell látnom, hogy a költői munka manapság tényleg kol­lektív irodalmi tevékenység. Hogy az olvasó képtelen a gon­dolatsorokat és a képzettársításokat befejezni, s több órás gyötrődés után is ott tart, ahol az elején? ... Magára vessen. Ezért nem osztozhat a kollektív irodalmi tevékenységből szár­mazó honoráriumon. NAGY ISTVÁN Huszár-vágások az interjú terén­­. Nagy Istvánnal — Ugyebár, hehe, nem veszi tolako­dásnak, hogy megkérdem, ugyebár, hon­­nét ez örökösen csillogó derű, amely ön­ből árad? — Költészet és valóság, élet és iroda­lom közös munkálkodási területe az öröm! Ó, öröm! öröm, az van mindenütt, csak körül kell nézni, csak élni kell, és jön, jön mindenütt felénk, a hajnali er­dőn, és mi mezítláb szaladunk elébe a harmatos füvön, szaladunk elébe kitárt karokkal, torkunkból ujjongva tör fel a válasz a pacsirta diadalmas ébresztőjére, és lehajolunk a gyöngyvirágok közé, és ujjunk közt csurgatva a nap felé haji­­gáljuk fel-fel a magasba az örömünket, és visszhangzik az erdő, és amikor eljön a tél, akkor is, a hókristályok fényes­­séges rendjelei árasztják a békét, szépsé­get és balzsamot szívemre, és a zúzma­­rás fenyőágaik közt ki nem tud örülni azoknak a kis kék-arany villámoknak, amelyek a cinkék hegyecskéjéből törnek elő, ahogy feledhetetlenül mondotta a csodálatos, bül-bül szavú kedvenc kör­­í­tőnk, Lászlóffy Aladár, hogy: „csivitjeik kis nappali csillagok“ ... Mert öröm az mindenütt van, és ami­kor a félhomályos szoba mélyén magától­­ megrezdül egy húr és sokáig zümmög egy végtelenül törékeny összhangzat, ak­kor szeretnék lábujjhegyen ugrándozni ---------és—utty vagy -sssüst — sengáusi—t­isen­sien, hogy csingilingi, kész az ebéd, és aki a­k­­kor se örül, aki nem tud örülni egy tej-­­ feles csirkepaprikás tündéri illatának, és aki nem látja be, hogy az öröm a leg­is­szentebb dolog, amit letagadni a legna­­­­gyobb bűn, az öröm, amely ott hunyo- ■ rog minden dolgok fenekén, azt megta­nítanám én, a keserves tolvaj minde­nét neki, kézen fognám őket, kivinném a rétre, a virágok közé, és addig moso­lyognék közvetlen közelről a szemükbe,­­ amíg szívük halk ibolyalángokkal dalra gyúlna és ők is megtanulnák, hogy mi az örök derű. 2. K a C S . Sándorral — ön ugyebár, feledhetetlen meleg­séggel megrajzolta a családi otthon de­rűjét, amint akkoriban az apja belerázta a posáját élete legelső harisnyájába, si­kerülve megértetni, hogy a szürke daróc méltóbb egy olyan Nyárád-menti Neme­­csek-Birtók Bébinek, mint a katolikus­unitárius bankszindikátus hivalkodó fe­hér abaposztó finánciábravalója, és hogy ön ugyebár mindezt ugyanakkor az áb­rázolásban is legalább ugyanennyire fel­színre hozta, az eléggé kimondhatatlant is nyílt egyszerűséggel úgy írva meg, amint éppen hogy kell, nem igaz? » — De! — És szemtől sz­embe kerülve az Én és az ön feladatával, ami abban áll, hogy felismerhessük az irodalom feladatát, ami éppen abban áll, hogy az irodalom itt és most és mindörökké feladat és e feladat lényege: irodalom, és az iroda­lom az élet házifeladata, és a házifeladat élete az irodalom, ami mindnyájunk sze­rető közös feladata, nem igaz? — De! — És ne vegye bizalmaskodásnak, de az ízes-zamatos kifejezése a dolognak hoz­zátartozik az is az irodalom feladatához, hogy a kifejezés úgy gyöngyözzék az író tolla végén, mint ahogy a kacsa tollán is a hajnali tóbeli felbukkanásakor a gyöngyöző vízcseppek­ gyöngyöt hány­nak, nem igaz? — De! 3. Csehi Gyulával — Ne vegye bizalmaskodásnak, ugye­bár, de olvasva az ön fejtegetéseit a szimmetria szerepéről a klasszikus mű­vészetben ... — Nézze, fiatal barátom, ha valamit is értene ehhez a dologhoz, tudhatná, hogy az egyenlőtlen fejlődés nem azono­sítható a fejlett egyenlőtlenséggel, mert ha valami egyenlőtlenül fejlett, a kie­gyenlítődés és az egyér­tetlenítés fejlett­ségi fokának szükségszerűsége törvény­­szerűségnek tekinthető egy bizonyos fo­kon, egy bizonyos körülmények között, egy bizonyos adottságnak, összefüggés­nek értelme vonatkozásában, legalábbis egy adott mérce szerint. — De mondjuk, konkrétan, lehet pél­dául ferde a klasszikus szimmetria sze­rint egy művészi.... — Fiatal barátom, annyi beférhetne már a maga egyenlően fejletlen kobak­jába is, hogy valami ferde vagy nem ferde, az tisztán beállítás dolga, ez szá­zadunk nagy matematikai eszméje, hogy ami az egyenes oldaláról ferde, az a ferde oldaláról viszont egyenes, és ak­kor milyen alapon mer maga különbsé­get tenni.. . — De mondjuk, konkrétan, egy szim­metria egyik fele különbözhet a másik ... — Ha egy szimmetriának az egyik fele nem olyan, mint a másik, az, barátom, csak a maga összefüggésében ítélhető meg, mert ami az egyik felében más, az a másik felében egyenlítődik ki, mert az ott túl szintén más. A kétféle más pe­dig közös okra vezethető vissza, s ami magának tűnik másnak, az másnak úgy fog tűnni, hogy nem az a más ... — Értem. Szóval ha valakinek ... — Dehogy érti. Ahhoz ilyen fej kelle­ne, mint az enyém. 4. Horváth Istvánnal — Ugyebár, örökösen gondolkozni tet­szik? — Örökösön, biza fiam, örökösön .. . — És mindig ugyanazon? — Mindig ugyanazon, biza fiam, min­dig ugyanazon. — És min is végeredményben? — Nézze meg, fiam, rajtan ezt a ka­bátot. Úgy hívják az urak, hogy szalon­kabát. De konfekciós ez a szalonkabát! S én, aki, egy vagyok a természettel, ma­gával az ős­faluval, akkor amikor a rák kibújhatik a páncéljából, a csirke feltöri a tojáshéjat, mert az egyiknek, ugye, nő az új páncélja, a másiknak tolla, nekem, mondja meg, mi nő új? A sors ránk ad­ta köntösét, s viseljük. Ezen gondolko­zom. Több mint harminc éve elszakítot­tak a falutól, és ezen gondolkoznom kell. — De muszáj most is elszakítva tet­szeni lenni? Mi akadályozza meg, hogy a szalonkabátot visszacserélje posztóuj­­jasra, ugyebár? — Nem úgy van az, fiam. Mert ha va­lami is akadályozna, ha valaki is azt mondaná, hogy neked örökkétig, halálig ezt a kabátot kellene viselni, akkor én levetném, s bújnék vissza abba a posz­­óujjasamba. De éppen az, hogy nem mondják, ez a rettenetes végzet. Mert a végzet nem az, hogy azt tesszük, amit kénytelenek vagyunk, hanem hogy azt tesszük, amire senki sem erőltet, s még­is úgy teszünk, mintha mást nem is te­hetnénk. Szerintem az irodalomnak és a kritikának is kellene evvel foglalkozni. — És még mit tetszik gondolkozni? — Neveltem az én kicsi kertemben egy bisalmacsemetét, hogy hátha nő raj­ta egy bisalme(így mondja: bisalma), hátha bejön egy kritikus, hátha beleha­rap és hátha megfullad tőle. Mind csak ezen gondolkozom, hogy vajon megér­te-e, vajon érdemes volt-e bisalmacse­­metét nevelni! — Csősz — ASZTALOS SÁNDOR fotokarikatúrái „A halmokon ezüst kolomp szól“ Fején az atyafiság Fövünk a saját lenünkben Kecskére bízták ... SZENCZÉDI SÁNDOR KISPLASZTIKÁI UTUNK

Next