Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-01-01 / 1. szám
2 Rc^VÜ^E T írta: NAGY ISTVÁN Lászlóffy Aladár egyes verseiből ihletődve Nézlek. Kinek a combja lehettél millió Vagy ötször annyi idő előtt. Hím vagy nőstény gorilláé? Velő belőled ered-e Én ereimbe, Vérré válva? Szédület: Lehettél valamelyik gyűjtögető unokád mancsában Kókuszverő dorong vagy tigrisugrató duda. Hiszen egyre megy. Fontos, hogy ma tán éppen költőszármazékod Írógép-billentyűjén tudatzargató Szabadversként szárnyalhatsz. De megálljunk! Emelkedőben tűhegyét görbíti lábunk. El ne tapossuk! Már csak ennyi mered ki az éjjel frissen hullott Kozmosz sóból. Azaz — akár el is tiporhatjuk, attól még a tavasz feltöri a jeget. Együtt mereng velem a kőzetek naplóját lapozgató régész is. Az ő sípcsontját ki elemzi majd százezer év múltán a krematóriumokból szétszórt hamuban? Radioaktív porként kering majd szelek örvényében Avagy mikrometeoritként likat üz űrhajók héjába? Szédület: Jó ha én is ki nem sodródom az örvénylő jelenből Atombolygónak az űrbe. Nézem a „kezem arcát“, mert lábnak-fülnek is lehet Arca, s az arcnak is ábrázata, ha nem tudnád. Jövömet, a századokon túli megtervezhetetlent Szeretném felfejteni. Egyedül a Tejút dimenzióiban ...?! Azt nem, csak azt nem, de ha mégis... Lehullok fűre vagy fára, a Földre vagy a Vénusz Flórájára. Mindegy, csak oszthassam, szorozhassam magam A végtelen universitas javára. A tervezők rám mégis mi vagyunk. Kárra, kárrr — lengeti ólomesötöl jeges szárnyát Egy arra lézengő varjú. Le is ejti magát a közeli zuzmóságra. Oldalt billent fejjel félszemügyre veszi A pre-Homo évezredekkel szorozható századok csúzával szuvasra mart Lábszárát. Immár hárman révedezünk: Én és a régész, meg ő, a varjú, Melynek többnapos éhség cikkan a csőrén. Varjú ősei közül egyik talán velőt lakomázhatott Abból, amíg csak dög lehetett szülőhonában. Múlj már, révület. Hess az ágról, varjú! A varjú bárgyún ághoz fem vénülő csőrét. Nem ért meg, hogyan is értene! Csak szegény provincialista Varjús... A kétágú ember Egyik folyton nevesedő fiatal költőnk versében olvastam a kétágú emberről. Eleinte azt hittem, azért nevezi így, mivel két lábunk van. Ám ha számításba vesszük kezünket is, rögtön négyágúvá gyarapodunk. Ha meg férfiemberre gondol, ötödik ágra is joggal hivatkozhatunk, mégpedig a legfontosabb ágra, hiszen arról magzik az egész emberiség. Midőn azonban idejutottam versfejtő szándékommal, alaposan meghökkentem. Hátha nem is ilyen sokágú emberre akarta felhívni a figyelmünket. Mert nem egy emberről versel, hanem kettőről. Megdöbbenésemre mindkettőt párezer évesnek ítéli, és „egyazon szív gyökeréről“ származtatja. Hohó! Megálljunk csak. Ennek roppant mélyen fekvő értelme lehet. Talán e lírai ember két édes fiára gondol a költő, a családfa két legifjabb ágára. Meg kell találnom őket, ha újraolvasom a verset. Keresem, keresem, hol rejtőznek? Sajnos sehol sem bukkannak elém a sorok mögül... Kezdem újra elölről, s hirtelen homlokon ütöm magam. Ó, én sekélyes értelmű, gyámoltalan olvasó! Hogy is nem pedzettem mindjárt az elején! Nem kéz- vagy lábágakról van itt szó. Valami összenőtt sziámi ikerféle, kétfelé húzó emberre célozhat a költő. Tehát az „egyazon szív gyökerét“ már a kezemben tartom, de mit süssek ki párezer éves korukra nézve? Közben már az idegesít, hogy a költői kép az összenőtt ikrekkel sem megnyugtató. Mert ha teszem fel, csípőből vagy farból vannak az ikrek összenőve, akkor .. . Nem folytatom, ennyi is elég annak bebizonyítására, hogy hány gondolatsort, képzettársítást indíthat meg csak egyetlen olyan magvas költői kép is, mint a kétágú ember, képzeljük el hányat indíthat el az egész vers tüzetes ízekre bontása. Hiába, be kell látnom, hogy a költői munka manapság tényleg kollektív irodalmi tevékenység. Hogy az olvasó képtelen a gondolatsorokat és a képzettársításokat befejezni, s több órás gyötrődés után is ott tart, ahol az elején? ... Magára vessen. Ezért nem osztozhat a kollektív irodalmi tevékenységből származó honoráriumon. NAGY ISTVÁN Huszár-vágások az interjú terén. Nagy Istvánnal — Ugyebár, hehe, nem veszi tolakodásnak, hogy megkérdem, ugyebár, honnét ez örökösen csillogó derű, amely önből árad? — Költészet és valóság, élet és irodalom közös munkálkodási területe az öröm! Ó, öröm! öröm, az van mindenütt, csak körül kell nézni, csak élni kell, és jön, jön mindenütt felénk, a hajnali erdőn, és mi mezítláb szaladunk elébe a harmatos füvön, szaladunk elébe kitárt karokkal, torkunkból ujjongva tör fel a válasz a pacsirta diadalmas ébresztőjére, és lehajolunk a gyöngyvirágok közé, és ujjunk közt csurgatva a nap felé hajigáljuk fel-fel a magasba az örömünket, és visszhangzik az erdő, és amikor eljön a tél, akkor is, a hókristályok fényességes rendjelei árasztják a békét, szépséget és balzsamot szívemre, és a zúzmarás fenyőágaik közt ki nem tud örülni azoknak a kis kék-arany villámoknak, amelyek a cinkék hegyecskéjéből törnek elő, ahogy feledhetetlenül mondotta a csodálatos, bül-bül szavú kedvenc körítőnk, Lászlóffy Aladár, hogy: „csivitjeik kis nappali csillagok“ ... Mert öröm az mindenütt van, és amikor a félhomályos szoba mélyén magától megrezdül egy húr és sokáig zümmög egy végtelenül törékeny összhangzat, akkor szeretnék lábujjhegyen ugrándozni ---------és—utty vagy -sssüst — sengáusi—tisensien, hogy csingilingi, kész az ebéd, és aki akkor se örül, aki nem tud örülni egy tej- feles csirkepaprikás tündéri illatának, és aki nem látja be, hogy az öröm a legisszentebb dolog, amit letagadni a legnagyobb bűn, az öröm, amely ott hunyo- ■ rog minden dolgok fenekén, azt megtanítanám én, a keserves tolvaj mindenét neki, kézen fognám őket, kivinném a rétre, a virágok közé, és addig mosolyognék közvetlen közelről a szemükbe, amíg szívük halk ibolyalángokkal dalra gyúlna és ők is megtanulnák, hogy mi az örök derű. 2. K a C S . Sándorral — ön ugyebár, feledhetetlen melegséggel megrajzolta a családi otthon derűjét, amint akkoriban az apja belerázta a posáját élete legelső harisnyájába, sikerülve megértetni, hogy a szürke daróc méltóbb egy olyan Nyárád-menti Nemecsek-Birtók Bébinek, mint a katolikusunitárius bankszindikátus hivalkodó fehér abaposztó finánciábravalója, és hogy ön ugyebár mindezt ugyanakkor az ábrázolásban is legalább ugyanennyire felszínre hozta, az eléggé kimondhatatlant is nyílt egyszerűséggel úgy írva meg, amint éppen hogy kell, nem igaz? » — De! — És szemtől szembe kerülve az Én és az ön feladatával, ami abban áll, hogy felismerhessük az irodalom feladatát, ami éppen abban áll, hogy az irodalom itt és most és mindörökké feladat és e feladat lényege: irodalom, és az irodalom az élet házifeladata, és a házifeladat élete az irodalom, ami mindnyájunk szerető közös feladata, nem igaz? — De! — És ne vegye bizalmaskodásnak, de az ízes-zamatos kifejezése a dolognak hozzátartozik az is az irodalom feladatához, hogy a kifejezés úgy gyöngyözzék az író tolla végén, mint ahogy a kacsa tollán is a hajnali tóbeli felbukkanásakor a gyöngyöző vízcseppek gyöngyöt hánynak, nem igaz? — De! 3. Csehi Gyulával — Ne vegye bizalmaskodásnak, ugyebár, de olvasva az ön fejtegetéseit a szimmetria szerepéről a klasszikus művészetben ... — Nézze, fiatal barátom, ha valamit is értene ehhez a dologhoz, tudhatná, hogy az egyenlőtlen fejlődés nem azonosítható a fejlett egyenlőtlenséggel, mert ha valami egyenlőtlenül fejlett, a kiegyenlítődés és az egyértetlenítés fejlettségi fokának szükségszerűsége törvényszerűségnek tekinthető egy bizonyos fokon, egy bizonyos körülmények között, egy bizonyos adottságnak, összefüggésnek értelme vonatkozásában, legalábbis egy adott mérce szerint. — De mondjuk, konkrétan, lehet például ferde a klasszikus szimmetria szerint egy művészi.... — Fiatal barátom, annyi beférhetne már a maga egyenlően fejletlen kobakjába is, hogy valami ferde vagy nem ferde, az tisztán beállítás dolga, ez századunk nagy matematikai eszméje, hogy ami az egyenes oldaláról ferde, az a ferde oldaláról viszont egyenes, és akkor milyen alapon mer maga különbséget tenni.. . — De mondjuk, konkrétan, egy szimmetria egyik fele különbözhet a másik ... — Ha egy szimmetriának az egyik fele nem olyan, mint a másik, az, barátom, csak a maga összefüggésében ítélhető meg, mert ami az egyik felében más, az a másik felében egyenlítődik ki, mert az ott túl szintén más. A kétféle más pedig közös okra vezethető vissza, s ami magának tűnik másnak, az másnak úgy fog tűnni, hogy nem az a más ... — Értem. Szóval ha valakinek ... — Dehogy érti. Ahhoz ilyen fej kellene, mint az enyém. 4. Horváth Istvánnal — Ugyebár, örökösen gondolkozni tetszik? — Örökösön, biza fiam, örökösön .. . — És mindig ugyanazon? — Mindig ugyanazon, biza fiam, mindig ugyanazon. — És min is végeredményben? — Nézze meg, fiam, rajtan ezt a kabátot. Úgy hívják az urak, hogy szalonkabát. De konfekciós ez a szalonkabát! S én, aki, egy vagyok a természettel, magával az ősfaluval, akkor amikor a rák kibújhatik a páncéljából, a csirke feltöri a tojáshéjat, mert az egyiknek, ugye, nő az új páncélja, a másiknak tolla, nekem, mondja meg, mi nő új? A sors ránk adta köntösét, s viseljük. Ezen gondolkozom. Több mint harminc éve elszakítottak a falutól, és ezen gondolkoznom kell. — De muszáj most is elszakítva tetszeni lenni? Mi akadályozza meg, hogy a szalonkabátot visszacserélje posztóujjasra, ugyebár? — Nem úgy van az, fiam. Mert ha valami is akadályozna, ha valaki is azt mondaná, hogy neked örökkétig, halálig ezt a kabátot kellene viselni, akkor én levetném, s bújnék vissza abba a poszóujjasamba. De éppen az, hogy nem mondják, ez a rettenetes végzet. Mert a végzet nem az, hogy azt tesszük, amit kénytelenek vagyunk, hanem hogy azt tesszük, amire senki sem erőltet, s mégis úgy teszünk, mintha mást nem is tehetnénk. Szerintem az irodalomnak és a kritikának is kellene evvel foglalkozni. — És még mit tetszik gondolkozni? — Neveltem az én kicsi kertemben egy bisalmacsemetét, hogy hátha nő rajta egy bisalme(így mondja: bisalma), hátha bejön egy kritikus, hátha beleharap és hátha megfullad tőle. Mind csak ezen gondolkozom, hogy vajon megérte-e, vajon érdemes volt-e bisalmacsemetét nevelni! — Csősz — ASZTALOS SÁNDOR fotokarikatúrái „A halmokon ezüst kolomp szól“ Fején az atyafiság Fövünk a saját lenünkben Kecskére bízták ... SZENCZÉDI SÁNDOR KISPLASZTIKÁI UTUNK