Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-01-01 / 1. szám
UTUNK. PinCIAlIAK Azt azonban nem áruljuk el, melyik fejezetet ki írta. Találják ki az olvasók. Megfejtések „Pályázat“ felirattal február 15-ig küldendők be a szerkesztőségbe. Minden pályázó indokolja meg, miről ismerte fel az egyes fejezetek szerzőit. A legszellemesebb indoklásokat közzétesszük, és a szerzők dedikált köteteivel jutalmazzuk. A főkönyvelő gyanakodóan meresztette a szemét. Micike puha fehérsége annyira ellentétes volt a keményen vágtázó fekete abroncsokkal, sehogy se tudta beleélni magát. — Hogyan? — Tessék elhinni. — Ez a helyzet száz százalékig. A két nő gyászoló képet vágott. A főkönyvelő mintha megszeppent volna. — Miért nem akadályozták meg — kiáltotta, és megindult egyenesen feléjük. — De hát nem ment egyedül. Egy kedves úriembernek a társaságában. Ez már valószínűbbnek látszott, le is hangolta a főkönyvelőt. Most történt ez, amikor végre egy óriási alkalom adódott, hogy vonzalma valóságát bizonyítsa. Hiszen a felvett jegyzőkönyv minden sora megmásíthatatlanul alátámasztja, hogy a tüzet kizárólag és viszszavonhatatlanul az ablakon behajított égő cigaretta-csikk okozta. — Merre mentek? — förmedt a háztartásiakra. A két nő ijedtségében egymástól várta a feleletet. A raktár elé kezdtek visszaszivárogni az iménti bámészkodók. Nem volt halogatni való idő, a főkönyvelő kinézte magának a háztartásiak közül a pergőbb nyelvűt, megragadta és magával vitte a raktárba, hogy kifaggassa az úriembert illetőleg. Ötödik fejezet: Meleg volt a szobában, mint a krumpliföldeken májusban, amikor a kolorádóbogarak rakják a petéiket, hogy szaporodjanak. A tanár számára kellemetlen volt a meleg, mert termodinamikus szakmájánál fogva önkéntelenül egy szivarcsikktől felgyűlt textilraktár melegéhez asszociálta, de kellemessé tette a tudat, hogy ebben a melegben együtt volt, négyszemközt volt estis tanítványával, Micikével, sőt, mintha némileg ez is lett volna a hő forrása. Micikét a meleg s a tanár jósága ellágyította, s ez a lágyság volt az a rés, amelyen keresztül a nosztalgikus érzés beléje szivárgott, mint a megrepedt fenekű hordón a vízfolyás. Elábrándozva gondolt vissza kislánykori emlékeire, amikor még nem volt önéletrajza — „származásom falusi“ —, amikor még Marikának hívták. A nő előbb szaporán lépkedett, de aztán a félhomály és a titokzatos formájú óriási ládák — koporsóra emlékeztették — megzavarták. Még jól emlékezett, hogy az egyik nagyon kapós filmnél, amikor gazdájának a telefonon megrendelt jegyért ment, a moziigazgató felvitte és végigvezette egy sötét padláson, ahova az ostromlók elől a mozipénztárt rejtették. Míg a pénztárhoz botorkáltak, rémdrámák játszódtak le benne, a jegyről teljesen megfeledkezett. Irtózott valami hasonlót megélni, kirántotta karját a főkönyvelő kezéből, s végigordította a folyosót: — Ne tessék engem sarokba szorítani! Ezt nem szeretem! Olyan megdöbbentő hangja volt, az ablakon kihajolt a raktár fölött lakó férfi, és megkérdezte, mi van már megint? Amikor tudomást szerzett az előzményekről, kacagott. — Micike a bőrkabátos tanárral ment el — mondta. — Aki folyton az utcákon jogászna, aki a termodinamikát tanítja. Könyök utca 26. — tette hozzá, mikor látta, hogy a főkönyvelő nem ismeri. -j- De még pontosabban megnézem. — Eltűnt, fellapozta a telefonkönyvet. — Csülök utca 26. — szólt ki, de akkor már a főkönyvelő elrobogott a milicista motorkerékpárján. Természetesen mindez pillanatok alatt zajlott le. Míg a sétatéren elszakad a fától és a nyirkos föld felé indul elenyészni egy sárga halvány, szomorú gesztenyelevél, nem tudta, mi a termodinamika meg a belső monológ, még mellei sem voltak, együtt fürdött pucéran a fiúkkal, jóllehet akkor még az éneket sem tudta, hogy: A lányok, a lányok olyanok, mint a fiúk, csak egy kicsit mások ... „Nem kellett volna szegény jó apám azt mondja, amikor eljöttem otthonról, hogy ügyelj, Marika, nehogy a rossz híred előtted hazajöjjön. Most már eddig otthon van a rossz hírem, hogy milyen gyanúperbe keveredtem egy raktárégéssel kapcsolatban — annyian vannak irigyeim! —, s lehet, éppen az a vonat vitte, amelyiknek a kerekei alá kellett volna versem magam, mint Lujzi annak idején Brassóban — istenem, milyen nagy híre volt! —, de nekem a tanár bácsi azzal a jó szívével nem hagyta ezt, s különben is ma nem az a világ van. De hiába, hogy apám szavaira gondolva s szemem előtt tartva olyan jól ügyeltem a jó magaviseletemre, most már...“ Erről eszébe jutott az anekdota, hogy két egyfalubeli lány találkozik városon, s mikor az egyik megtudja, hogy a másik már átesett a kerítésen, kérdi: „S aztán hogy volt, te, szerelemből-e vagy pénzért?" „Eiszen szerelemből.“ „Hogy-hogy eiszen?" „Hát az a száz lej pénz?" Elpirult, mert észrevette, hogy a tanár erősen nézi. „Istenem, milyen jobb is lett volna otthon maradni, s a kolorádóbogarakat irtani kézzel a krumpliföldeken! Itt városon úgyis panaszkodnak, hogy a permetezésnek érzik a szagaíze a pityókán." A tanár már úgy nézte, hogy érezte, hogy meg kell szólalnia, hogy most már a szemébe nézzen a tanár, ne a térdkalácsába, mert még meg talál főni az étvágya. A térdkalácsról a búza jutott eszébe. — Egyszer nálunk is volt, otthon a faluban, egy nagy tűzvész, a szérün, aratás után, most a nyáron múlt hét esztendeje. Beleütött volt a villám az osztagba. Sokáig nyomozták, hogy kinek a műve, mert ez még az osztályharc idején volt. Szegény édesapámat elküldték onnan, amikor oltani ment, mert nem azt a szerszámot vitte oltani, amit a tűzoltóság égés esetére a kapunkra rajzolt, hogy vinni kell. Rajzolva csákány volt, s ő csebret vitt, pedig az sokkal nehezebb volt, mint a csákány. De az semmi volt, ott csak búza égett, nem ilyen gyönyörű rózsás emprimék ... olyan jól állt volna egy olyanból egy ruha az alakomra, s el kellett égjen. — A térdkalácsára nézett, elképzelte rajta az emprimét, nem égve, de vakítva. Most már, hogy ezt mondta, a tanár meg leplezetlenebbül végignézhetett a Micike csupafesz alakján. Nem vette észre a könnyet a Micike szemén, mert a szép melleket nézte — „ez maga a kétfelé ágazott termodinamika“ — gondolta, s úgy érezte, hogy ez így, kétfelé is a szakmájába vág. De a hang szíven ütötte: — Most már meg van lékelve az én életem, hogy ilyen gyanúperbe keveredtem. Biztosan most azt mondják, hogy én gyújtottam meg, mert hiányom volt, pedig ahhoz nem is öltöztem én olyan fessül. — Ugyan, Micike! — Ne tessék mondani, Micike. Tessék mondani, Marika. Úgy érzem, ez most jobban megy a hangulatomhoz. Jó, tanár bácsi? Láthatóan el volt keseredve, de azért jól állt neki a kacérság. Bűbáj volt. A tanár forró hullámokat gyűrt-kavart maga körül, amint odaült mellé, s ezt igyekezett olyan arccal ellensúlyozni, mintha termodinamikából készült volna előadást tartani. — Jó, Marika, de akkor te se mondd nekem, hogy „tanár bácsi“. Legyek neked is Ottó, mint annyinak, akiknek a sorsát pedig nem is viselem anyagira a szívemen, mint a tiedet. A lány elérzékenyült, szédült, elöntötte a forróság a tegezéstől, az égési emlékektől, a kolorádóbogaraktól, mindentől, s attól is, hogy ha most a gyanúper rajta marad, nem elég, hogy rossz híre hazamegy — lehet, már haza is ment, éppen azzal a vonattal —, de a kártérítés fejében még le is vetkőztetik. Mondta is: — Most engem biztosan levetkeztetnek. A tanár hebegett, erőltetetten kacagott. — Hát csakugyan ... olyan forróság van itt.. . mintha a szakmámat illusztrálná ... csuda, hogy a tűzoltóság... ha nagyon meleged van, levetheted a blúzodat... A lány el volt keseredve, de azért meghatotta, hogy ő a tanárnak már nem tanítvány, ha Ottó, és máris a blúzát gombolja. Jólesett ez a szeretet neki most, nagyon jól jött élete mélypontján, meglékelve, ebben az elkeseredett állapotban, amikor már — hiába ügyelt olyan jól a magaviseletére — úgyis elment a rossz híre, s még csak — szép mellei ellenére — vőlegénye sincs, aki emprimét vegyen neki, értékelve a jómagaviseletét — egészen elérzékenyült mindettől, jóllehet érezte, hogy ez hiszen még nem szerelemből. Foga összekoccant az Ottóéval, annyira el volt keseredve s olyan jólesően kacagott: — Hát ez jó, kicsi Ottó, hogy az én mellem a maga szakmájába vág. De, ha jól emlékszem — keverte csókkal a szavakat —, termodinamikából nem buktam el, hogy magánórákon kelljen tanuljam... — „Termodinamikából“ sohasem lehet eleget tudni ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: most már nem bukom el. Ez olyan szakma, hogy direkt bukással kell kezdeni ahhoz, hogy az ember jól megtanulja. Végigbukott a heverőn, most Hatodik fejezet- Csak a második, sürgetőbb, vészjóslóbb csengetésre kapott észbe. Nem az előszoba csengője, ismét saját telefonja berregett őrjítően. És hányadszor már aznap, pedig az időváltozástól kegyetlenül nyilalló karját mozdítani is alig bírja. — Kiért zaklat már megint? — förmedt a kagylóba. — Mondtam, hogy csak egy félóra múlva... — Régen lejárt — csicseregte engesztelően az ügyeletes gépírónő. — Kit küldjék be elsőnek? — Kit, kit? Egyelőre azt a műszaki tanársegédet, azt a Kutyfalvi Ottót. Bőrkabátos, már nem éppen fiatalember oldalgott be. Izgatottnak látszott, mint bárki, akinek először akadt ebben az irodában dolga, különösen ha olyan rendkívüli ügyben vetette ide a sorsa, mint Kutyfalvi Ottót. Zavarában alig hitte, hogy az íróasztal másik felén hátradülő zordképű főnököt kínálja hellyel. Leült, s rettegéssel vegyülő bizakodással tekintett rá. Az megemelt egy iratcsomót: — Maga írta ezt a füstölgő pinceablakot? — Ki más írta volna, mester? — Nézze fiatalember, engem nem téveszthet meg ... — Hát. .. nem tagadom. Lehet, hogy itt-ott érződik kedvenc íróimnak a hatása. Melyik kezdővel nem fordul ez elő? A mester felemelte az előtte heverő kéziratcsomót, s meglobogtatta. — De nem ennyire, fiatalember. Pontosan felsorolhatnám azt az öt írót, akik annyira hatottak magára, mégpedig sekélyesebb tematikájukkal, hogy az nemcsak magát, hanem kissé őket is beárnyékolja. Ez önmagában is elég volna ahhoz, hogy kéziratát közölhetetlennek ítéljem. De van súlyosabb hibája is. Nincs befejezve. A bőrkabátos tanársegéd kigombolkozott, nyakkendőjén is lazított kissé. Felbátorodott, úgy érezte, védhetőbb területre érkeztek. — Szándékosan választottam ezt a megoldást. Érdekesebb, ha az olvasókra bízom a befejezést. A mesternek kegyetlenül nyilallott a spondilozistól gyötört nyakszirtje. Szemöldöke meg-megrándult. — Minek nézi maga az olvasót, barátom? A legérdekesebb részt Micikével lelőtte az olvasó elöl. Legalábbis bizonyos olvasók szívesebben vállalnák azt a nem éppen tehetségtelen meglékelési műveletet az ötödik fejezetben. Kutyfalvi Ottó elmosolyodott. — Ön is szívesebben vállalná, mester? A mester nyakszirtjéhez kapott, s felháborodva pattant fel. Ide hallgasson, kezdő barátom. Először is én nem vagy akármilyen olvasó, hanem az Ösvényünk főszerkesztője. Másodszor pedig egy meghatározott koron felül én nem tételezek fel a férfiakról olyasmit, amit ugyan szeretnének, de amire egyébként képtelenek. Mindezeken túl pedig szerintem galádság, amit maga művelt azzal a szerencsétlen Micikével. Nem elég, hogy a pinceablakon bedobott égő cigaretta-csikkel az öngyilkosság szélére sodorta, ráadásul még fel is hurcolta a lakására. Ez a maga ars poeticája?! már úgy kacagott a lány, a könnyei is potyogtak. Részben az örömtől és a bánattól, de lehet, hogy egyébtől is. Mindentől. Attól, hogy szegény édesapja csebret vitt csákány helyett, hogy most emprimé égett, nem búza, hogy nincs vőlegénye, s a vonat is elment, itt fekszik ahelyett, hogy a síneken feküdne. Ottó lett a mozdony, aki alá magát vetette, s hogy ilyenkor, novemberben a kolorádóbogarak már nem tesznek kárt a pityókában Májusig pedig: lesz, ami lesz ... ... Ottónak az volt az első mozdulata, mint mindig ilyenkor és a termodinamika óra után, hogy rágyújtson, de aztán eszébe jutott, hogy mióta Marikával találkozott, tüntetően nem gyújtott rá, ha jól emlékszik, mondta is, hogy pár napja elhagyta a cigarettát. Így aztán nem gyújtott rá. Az előszobában felharsant a csengő, csengettek. Valaki na— Tiltakozom! Tiszteletteljesen, de nyomatékosan tiltakozom — termett talpon a bőrkabátos. — Ne tessék novellaalakjaim erkölcsi magatartását az enyémmel azonosítani. — Üljön csak vissza, fiatal barátom. Akár tiltakozik, akár nem, balul sikerült, harmadik személyben megírt önéletrajzi vallomás ez a maga szerzeménye. — De mester!... — Vegye tudomásul, amit Hemingway vallott Minden novella és regény önéletrajz. — Az én esetemben ez nem érvényes. Az én lakásomra még szépszerével sem vittem fel nőket. Nekem kérem nincs is ahhoz elég rendes lakásom. — De szeretné, hogy legyen, hogy felvihesse őket. Még ilyen áron is, ahogy megírta, és éppen így le is terítené szegényeket. — Értsen meg, mester... Csakis arról van szó... Én hús-vér embereket kívántam ábrázolni... Feltételezem, hogy ön is... ön mit tenne a Micikééhez hasonló szituációkban? A mester nyakából kihagyott a nyilallás, de tudta, hogy a másik pillanatban még hevesebben tör rá, s ezért lemondóan legyintett. — Hagyjuk ezt... Először is én nem kerülhetnék hasonló helyzetbe, mert nem dobálom be az égő cigarettavégeket a pinceablakokon. Én szubverzív regényeket és kiáltványokat dobáltam be valamikor. Másodszor, ha véletlenül mégis felgyújtanék oly módon egy szövetáru-raktárt, mint maga, rögtön önként jelentkeznék a milícián... — De drága mester, Micikének azalatt ideje jutna a vonat alá feküdni. Őt kell először megnyugtatni. — Gyönyörű módját választotta a megnyugtatásnak, mondhatom, de ha már belekeveredett ebbe a slamasztikába, hogyan mászna ki abból? Tegyük fel, hogy maga is olvasó. — Én, mármint hogy én — hebegett a bőrkabátos —, hát én ezen még igazán nem gondolkoztam, de ha kaphatnék öntől valami jó tanácsot... A görcs, amint a főszerkesztő azt előre látta, ismét nyakszirten szúrta. Homlokán kivert a verejték. — Tőlem tanácsot?... Ne hozzon egészen dühbe, fiatalember. Én amilyen ingerült vagyok most, csak egyet mondhatnék. Mikor a tanár ajtót gyón rajta tartotta a kezét a gombon. A tanár úgy érezte — bár termodinamikai szempontból semmi tudományos alapja nem volt (de annál inkább volt a kétfelé ágazott termodinamika szempontjából) —, hogy az elektromosság által létrehozott hangrezgés hidegzuhanyú hullámokká változva öntötte el az előszobát, mint egy jó nagy hordó jó nagy fenekének egy jó nagy repedésén a vízfolyás. Három lehetőség volt: vagy a feleség, vagy a nyomozóhatóság, vagy valaki más. Nem tudta, melyik a rosszabb. Mielőtt indult ajtót nyitni, Marikára pillantott, leszamitesz hangulatban feküdt, s ehhez a hangulatához nagyon jól ment, hogy nem volt rajta emprimé, sem egyéb. Látta rajta Ottó, hogy szegény csakugyan meglékelve érzi magát, de azért bízott benne, hogy majd tanúsítja: pár napja elhagyta a cigarettát, nyit, találja magát szemközt: egy: a Micike főkönyvelőjével; kettő: a saját feleségével; három: a raktártűz ügyében nyomozó milicista őrnaggyal. Rontsanak be a tanár lakásába, kapják ott Micikét meztelenül a feldúlt hitvesi ágyban, aki ijedtében elájul. A főkönyvelő ragadja torkon a tanárt. Mit tett első szerelmének liliomával? A felesége ultramodern nőhöz illően ne sikoltozzék, hanem vegye magához az autóesekkönyvet, csomagolja össze hűtlen férje kacatjait és dobja ki a lépcsőházba. A tanár veszítse el, a fejét. Kezdjen romantikusan lovagiaskodni. Kotyogja ki, hogy a cigarettavéget ő dobta be az ablakon. Erkölcsi kötelességének érezte Micskét visszatartani az öngyilkosságtól. Erre a milicista őrnagy kérdezze meg: Milyen Carpafit szív ön? Sepsiszentgyörgyit futru nélkül — vallja be a tanár töredelmesen. Akkor nem ön a gyújtogató, mert a raktártüzet egy filtrus Carpati okozta, de az eljárást azért meg kell indítanom ön ellen közvagyon iránt tanúsított hallatlan lelkiismeretlenségért, továbbá házasságtörésért és a Micike megerőszakolásáért, mert olyan lelkiállapotban, amilyenben ő volt... Remélem tisztában van vele, hány évi börtön jár tetten ért házasságtörés és a nemi erőszak bűntettéért. A hanyagok és lelkiismeretlenek elrettentéséül indítványozni fogom, hogy a megégett szövetekért húszezer lej kártérítést fizessen. Azonkívül a válóper költségeit is ön viselje, végül pedig feleségül veszi Micikét, ha ő is úgy akarja ... Erre a tanár ájultan essen össze ... Kutyfalvi Ottónak ragyogott az ábrázata. — De hiszen ez nagyszerű befejezés, drága mesterem. Ha így fejezem be, kinyomtatja a Füstöt a pinceablakot az ösvényünkben? — Micsoda! Hogy még ki is nyomtassam? Most végképp elárulta magát, barátom. Hatodikul tőlem is a gyengébb hatásokat venné át. Hát nem látja, hogy ilyen elképesztő tragikomikus halmozás öt vígjátékban is túlzás lenne? — De mester — ijedezett a bőrkabátos ikezdőt, felét törölhetnénk ... — Törölhetnénk, ugye, belekontárkodna az én művembe! Hát tudja mit? Maradjon csak a termodinamikánál, ahhoz talán van még gerince. Végeztem ... Kiszólt a gépírónőnek. — Kéretem azt a tehetségesebb kezdő novellistát.