Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-05 / 1. szám

A ViZdg proletárjai, egyesüljetek! <\T r UTUNK., V!9lWV!VVIVV99!V9fVin9!VVPVf9VlV9VaRPWf>«9nVIPi999QNISIHViH»r ?/ JB (il A MI [fiat/líf f * 11 ti v * W [\ff4v4Y rW* VfiTtt I MlliMdMMÎliiV vv Jiir.n u»stza. T-mv/ *k*'f L HMfll ril» ROMANIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIII. ÉVFOLYAM, 1. (1001.) SZÁM- ARA 1 LEJ ­KOLOZSVÁR, 1968. JANUÁR 5. Szabó Gyula, Szilágyi István. Várad! B. László novellái Panek Zoltán, Szabó Zoltán riportjai Aldous Huxley humoreszkje Közönségsiker i művészi siker í M cgszoktuk azt is, hogy a *'* sikernek ez a két fajtá­ja nem jár mindig együtt, mint ahogy megszoktuk azt is, hogy együtt is jár. Mert legalább annyiszor, ahányszor beszámol­tunk e kétfajta siker ellentété­ről, dilemmájáról, ugyanany- nyiszor meg is állapítottuk diadalmasan, hogy mindkettő­ből „az igazi“, az feltétlenül — egybeesik. Még említenünk kell a művelődési életünkben egy szintén nem ritka fajtájú sikertípust, az úgynevezett er­kölcsi sikert. Ez azt jelenti, hogy sem a közönség nem ment el kellő számban az elő­adásra, sem a művészi teljesít­mény nem vigasztalt meg ezért, viszont a szóban forgo művészi előadás olyan vállal­kozás volt, ami valamilyen „nagy hiányt pótolt“. Például: gyenge együttes megpróbálko­zott erejét meghaladó feladat­tal, nagyon nehéz előadhatósá- gú művel, vagy pedig lelkes szerző olyan darabját vitték színre, amely nem volt ugyan irodalmi értékű, de a fölvetett kérdések fontossága, a monda­nivaló közérdekűsége, a tárgy időszerűsége stb. stb. megkí­vánták a műsorra tűzését. Ma színházi életünkben kü­lönös, de sajátságosán ellenté­tes jelenségnek vagyunk tanúi. A hazai müvek közül az el­múlt években sok nemcsak „er­kölcsi sikert“ ért el, hanem akárhány közönség-, sőt iga­zi művészi sikert is. A hazai színpadi irodalom már sokszor nem amolyan „kötelező házi­olvasmány“ jellegű tétel a já­tékrenden, azaz már kinőtt ab­ból a szakaszból, amikor gyön­géd tapintattal, kisgyereknek kijáró bátorító tapsikolással nógatjuk. Színházi vonatko­zásban elmondhatjuk, hogy e téren sokkal jobb a helyzet, mint például a zeneszerzésben. Mert amíg a filharmonikus ze­nekarok műsorán még mindig obiigát „velejáródként, türe­lempróbaként szerepelnek a fiatal hazaiak a hangversenyek műsorán, hangulatilag nem hozzájuk illő müvek közé ik­tatva s az egyetemes értékű nagy művek hendikepjében, addig nemegy színház esetében „a hazai“ jelző nem idézi már fel semmilyen különös „áldo­zatot igénylés“ vagy beletörődő jóakarat hangulatát. Másrészt és ez a kérdés komorabb olda­la (amint erre Pompiliu Ma- covei az Állami Művelődési és Müvészetügyi Bizottság elnöke is hivatkozott a decemberben tartott országos pártkonferen­cián elmondott felszólalásá­ban), a színházak (akárcsak a hangversenyek és mozgókép­színházak) látogatottsága csök­kent, az utóbbi időben pedig ez a csökkenés sok helyt hir­telen meredek vonalú lett. Nemcsak rosszmájúság, ha­nem kifejezett tévedés is vol­na a két jelenséget egymással magyarázni. Az elmúlt évek színházi tárgyú vezércikkeiben vagy elemző tanulmányaiban az unalomig ismételve kimutat­tuk, hazai szerzők művei is el­értek százas és százon felüli sorozatokat, és buktak meg társulatok Brechttel, Dürren- matt-tal, sőt Shakespeare-rel, sőt, amire színháztörténetben kevés példa van, még Rómeó és Júliával is. Az említett felszólalás hi­vatkozott arra, hogy ezt a kö­rülményt nem lehet csupán a televízió térhódításának tulaj­donítani. Ami igaz, igaz, sok­szor inkább hever kényelmes helyzetben a televízió előtt sok tunya néző és oda se figyelve élvez valamilyen műsorszá­mot, amelyik tartalmáról utóbb képtelen volna beszámolni, mint gálába vágni magát és el­menni a színházba. De az is igaz, hogy akárhányszor a szí- nielöadás híre, vagy a darab miatt dönt úgy, hogy akkor in­kább a krimi vagy a bálna- zsírfözés — otthon. Nem is csupán :z a hiba, hogy nem jó darabokat tűzné­nek a színházak műsorukra. Inkább az, hogy noha a saj­tó éveken át cikkezett erről — a műsortervek összeállítása esetleges. A lapok sok esetben mutattak rá, nem egy színház­nál egyik vagy másik darabot csak azért tűzték a műsorra, mert a rendező ezt már más­hol is rendezte és nem került fáradságába még egyszer be­állítani (miután újrarendezés­ről nemigen van szó ilyenkor). Az első rendezéskor olykor úgy gondolkozik a rendező, hogy most „csak“ kikísérlete­zi a dolgot, majd a másik, esetleg előkelőbb társulatnál aztán a tanulságok alapján jó előadást rittyent. A második előadás esetében azonban való­ban csak rittyentésről szokott szó lenni, nincs már meg a kellő odaadás, érdeklődés, a felfedezés izgalma, rendszerint másolják az előzőt, aminek megvan az a rossz következ­ménye is, hogy a színészekre rátukmálnak az ő alkatukhoz nem illő, de az előző előadás színészeinél bevált gageket, játékokat. Ilyen volt például legutóbb Méhes György Barbár komédiá jának váradi és ko­(Folytatása a 8. oldalon) SZŐCS ISTVÁN Csalód (A marosvásárhelyi őszi tárlat anyagából) SZÉKELY ERZSÉBET stenek és királyok versengenek az antik görög drámákban; ha közren­di' embert szólaltat meg a költő, legfen- nebb azért teszi, hogy távollevő istenek és királyok szávait tolmácsolja, hírnök­ként. Későbbi korok irodalma szintúgy tele van királyokkal, fejedelmekkel, her­cegekkel; az egyetemes irodalomban leg­gyakrabban előforduló „foglalkozás“, azt hiszem, az uralkodóé, — hogy egyebet ne mondjak, ott van Shakespeare, ö egy egész drámaciklust szentelt a királyok­nak. Mindez nem azért van így, mintha ama régebbi korok költői és írói hajbó­kolni akartak volna az uralkodók előtt, örökké róluk írván — hanem mert az ember jelentőségét, teltei súlyát, szavai értelmét hallatlan mértékben növelte az a tény, hogy tőle országok és népek sorsa függ; a költők tehát az ember dimenzió­it nagyították fel a vállára helyezett ural­kodói gonddal — függetlenül attól, hogy az írásmű problematikájának volt-e vagy sem társadalmilag gyakorlati jelentősé­ge. Közrendnek felelőssége Ez jut most eszembe a Nagy Nemzet- gyűlés ülésszakával kapcsolatban: az em­ber súlya, dimenzióit felnagyító orszá­gos gondja és felelőssége — ami nem fiktív, mint Oidipusz királyé vagy Ham­let királyfié, és nem egyéni, mint ugyan­csak az övék, de valóságos és közös; kol­lektív nagyság* ez, mert szülője, az or­szágos felelősség nemcsak a képviselők vállára nehezedik, hanem mindazokéra, akiket képviselnek, s akik az ország min­den egyes sarkából úgy nézik munkáju­kat, mint a maguk munkáját. Mindenki részt vett azoknak az irány­elveknek a megvitatásában, amelyeket most a Nagy Nemzetgyűlés törvényekbe fogalmaz. S mindenki részt fog venni a megszavazott törvények őrzésében, az el­fogadott terv teljesítésében. Mindnyájunk szívében ott az elégedettség az elért sikerek és ott az elszántság az új felada­tok láttán; s jóllehet egyikünk sem ki­rály, mi, közrendűek, legnagyobb és leg­kisebb funkciójú láncszemek, mindnyá­jan érezzük váltunkon az országos mé­retű felelősséget, amely hiába oszlik el több milliónk közt, ha teljes komolyság­gal fogjuk fel, egyénileg épp olyan sú­lyos marad, nem lesz több milliószor könnyebb, — és mindez mindnyájunkat akkora egyéniségekké kell hogy növeljen, mint egy-egy régi király, nagy és bölcs uralkodó, és nemcsak akkor, amikor a magunk őrhelyén valóban társadalmi fe­lelősséget kell vállalnunk, de minden percünkben. S ezért költö-kortársainknak már nem szükséges a magasztos gondolatokat, a nagy szenvedélyeket istenekre s uralko­dókra ruházniuk, hogy mennyei és földi birodalmaik „hinterlandja“ emelje prob­lémáik jelentőségét a mindennapiság fö­lé. Elég, ha a közrendűekröl írnak — őszintén, hitelesen, az ő s a maguk lelke mélyéről. VERESS ZOLTÁN Színház és látaányasság Ü gy érzem: a gondolati színház lényegének félreértéséből származik az a manapság eléggé általános jelenség,, hogy az előadások egy része nem igyekszik megkapó szín­padképet tárni a közönség elé, lebecsüli a látványosságot. Egyesek úgy gondolják — vagy legalábbis magatartásukkal azt bizonyítják, hogy felfogásuk szerint érzékelés és gondo­lat között csupán egymást megsemmisítő kizárólagosság lé­tezhet, kölcsönös összefüggés nem. Nyilván attól félnek, hogy a látványosság elvonja a néző figyelmét a dráma gondolati tartalmától, túlzott aggodalmukban azt képzelik, hogy ha a díszlet, kosztüm vagy a világítás gyönyörködteti a szemet, az agy kikönyököl a szemüregbe csodálkozni, és minden más tevékenysége megszűnik. Távol áll tőlem a szándék, hogy az előadások kulcsát a díszletben vagy a kosztümben keressem, hogy a vizuális él­mény nevében a színpadképet tartsam az előadás kiinduló­pontjának és végcéljának. A színház története azt bizonyítja, hogy valahányszor a látványosság a gondolati tartalom rová­sára érvényesült, valahányszor elsődlegességet tulajdonítot­tak neki, a színház hanyatlásának korszaka következett be. Shakespeare korában a szó mai értelmében vett díszletek nem is léteztek, a darabjaiban lévő epikai részek, a taj- vagy színhely-leíró szövegek épp a díszleteket pótoltak, sza­vakkal ecsetelték az ardeni erdőt, a királyi palotát vagy a Székesegyházat s egyben lehetőséget adtak a színésznek, hogy eleven kapcsolatot teremtsen a nézővel, személyi varázsával, szuggesztív erejével közvetle­nül hasson rá. Es épp a Shakes­peare korát követő cromwelli puritanizmus volt az, amely előbb az előadások fő követelményévé tette a látványossá­got, majd szétszórta a társulatokat, üldözte a színészeket. Shakespeare kortársa, Lope de Vega, 1625-ben, amikor a díszlet kezdett teret hódítani, egyik darabjában kicsúfolja azokat, akiknél az iparosság pótol eszmét, bonyodalmat. De saját tapasztalataink vagy az előttünk járó nemzedék tapasz­talatai alapján is meggyőződhettünk róla, hogy a felfoko­zott látványosság «Setében valami bűzlik... — nem Dániá­ban, hanem a színházban. A két világháború közötti idő­szakban, amikor valósággal burjánoztak a tingli-tangli kom- mersz-darabok, amikor tettnek számított klasszikusokat, Ib­sent, Hauptmannt, Caragialét, Bródyt vagy Móricz Zsigmon- dot játszani, akkor is a kiállítás pótolta az eszmét, bonyodal­mat. Az a közönség, amely valósággal megkövetelte, hogy a függöny felgördülésekor elégedett mormolás, halk csodálko­zás, elragadtatás fusson végig sorain, amelyhez oly szerve­sen és szertartásosan tartozott hozzá mindez, mint a kemény­kalap vagy a lornyon, ijedten hökkent vissza nemcsak Ernst Toller vagy Brecht művészetétől (nálunk akkor még nem is igen játszották őket), de még az egykori avantgárd­nak meghökkentésre, az ellustult, meszesedésnek indult gon­dolkodás megütköztetésére írt darabjaitól is, csakúgy mint a lugasokat, kerteket, napfényt és csillogást nélkülöző „kopár“ színpadtól. Felvetődik azonban a kérdés: amiért mindez történelmi­leg így volt, indokolt-e egyes mai színpadképeink valódi és nem idézőjeles kopársága, geometriai ábrákat esetlegesen halmozó szürkesége, illúziót romboló közönségriasztása? Mindenki tudja: a színház kollektív művészet, követke­zésképpen a színpadképet is az előadás egészében kell elhe­lyeznünk, úgy kell megítélnünk, a rendező és az együttes művészi mondanivalójával, a többi kifejezőeszközzel: a hang­gal, mozgással való összefüggésében. Azt is tudja mindenki: a különböző korokkal az ízlések változnak. Amit apáink, nagyapáink idejében egyszerűnek és természetesnek tartot­tak, az ma többnyire cikornyásnak, túldíszítettnek tűnik. Akkor hát miért vigyük ad absurdum a puritánságot? Ha egy színpadkép tíz-tizenöt évvel ezelőtt, a színpadi na­turalizmus meglehetős elterjedtségének idején dísztelensé- gével, cicomátlanságával mintegy elhessegette magáról a fi­gyelmet, és azt szuggerálta: tessék a mondanivalóra, a színé­szi játékra figyelni — ez a magatartás akkor és ott elméleti­leg lehetett felrázó, eszméltető hatású. (Azért írom, hogy el­méletileg, mert gyakorlatilag a jó színpadképek rendszerint nem szorítkoztak csupán tagadásra, hanem az általános, sablonos, megszokott vízióval új képzőművészeti látásmódot szegeztek szembe.) De miért és mi ellen hadakozik a mai ko­pár színpadkép, amikor a jelzéses díszlet ilyen vagy amolyan válfaja úgyszólván egyeduralkodóvá — már-már túlságosan is egyeduralkodóvá — vált színpadjainkon? A mai színjátszás általában a szintézis felé törekszik. Bő­víti eszköztárát nemcsak a különböző stílusok eredményei­(Folytatása a 9. oldalon) PÁLL ÁRPÁD

Next

/
Thumbnails
Contents