Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-03 / 1. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! „OfC. 1^, '*? 1. 3'JOAPEsj ROMANIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM • 1. (1053), SZÁM • ÄRA 1 LEJ « KOLOZSVÁR, 1969. JANUAR 3. KIRÁLY LÁSZLÓ \ r íme, mik vagyunk Gondoljunk Frank Bormanra, James Lowellre és William Andersre. Gondoljunk Frank Bormanra, James Lowellre és William Andersre. Gondoljunk Frank Bormanra. James Lowellre, William Andersre. Gondoljunk órájuk, s mos* az egyszer próbáljuk minél hamarabb elfelejteni a Saturn-5 rakéta első lépcsőjének száznyolcvanmillió lóerős, hihetetlen teljesítményét, a harminchat emeletnyi magas repülő építményt, a háromszázötvenkétezer kilométeres utat, felejtsük el most az egyszer a technikát, a lehetetlennek tűnő műszaki bravúrokat, és gondoljunk Frank Bormanra és az emberre, James Lowellre és az emberre, William Andersre és az emberre; és örüljünk annak, hogy szívünk szerint percenkét elismételnök ezt a mondatot a világ minden rádióadójában, a világ minden nyelvén, mint valami újfajta imádságot, varázsos, ördögűző mondókát, rossz szellemtől óvó, szerencsehozó ráolvasást: — gondoljunk Frank Bormanra és önmagunkra, — gondoljunk James Lowellre és önmagunkra, — gondoljunk William Andersre és önmagunkra; mert mi mást képviselnének ők hárman, mint azt, ami bennünk a legjobb, a legigazabb: a hitet, az erőt, az akaratot, s mert mi másra kényszerítene mindnyájunkat az ő cse­lekedetük, mint arra, hogy magától értetődően maga­sabbra emeljük a tekintetünket, feszesebbé húzzuk a gerincünket, nyugodtan, méltósággal és jogos büszke­séggel kezdve a beszédet: íme, mik vagyunk. II. Frank Borman, James Lowell és William Anders tette a kép­zelet határait feszegeti. Minden bizonnyal az ő számukra időt­lennek tűnik ez az utazás, mely aligha mérhető valamihez is az emberiség máig ismert történetéből, s amely esetében a leg­minimálisabb zavar is elegendő lehet a pusztuláshoz. Olyan csúcson állnak ők hárman, mely alatt valahol messze a mély­ben pislákolnak a történelem véres háborúinak gyöngécske tü- zei, a félelmetes hadvezérek kivajúdott, „tökéletes“ ötletei, a híres-legendás vitézek sárkánypusztításai. Olyan csúcson, mely­nek magassága kiemeli őket a földi mércék hatásköréből. Hogy költői legyek: ők hárman első ízben merészelték elhagyni a Föld gravitációs terét, első ízben mertek elszakadni a Föld, az Anya vonzerejétől — s talán éppen ezért az ő lépésük az em­beriség igazi nagykorúvá válásának első pillanata. III. Ezért mondom hát: most az egyszer próbáljuk meg elfelejteni a számokat, a rajzokat és a képleteket, mert amikor e sorokat írom, s tisztelegni próbálok őelőttük, még nem tudom, csak hiszem és érzem, hogy sikerrel zárul ez a repülés, azt azonban tudom, hogy feszült figyelem húrjai pengenek a Földön, és várakozásban élünk, hitet ébresztő várakozásban, mely ha többre nem is, de e repülés idejére közelebb hoz egymáshoz minket, földieket, figyelmeztetve, hogy végül is együvé tartozunk. És ezért mondom, hogy gondoljunk egymásra s önmagunkra. S GONDOLJUNK FRANK BORMANRA, JAMES LOWELLRE, WILLIAM ANDERSRE! 1968. december 23. Ez jól sikerült ÍRTA: KACSÓ SÁNDOR Persze, meg kellett szervezni ezt is ... Azt, hogy ne csak az írók, hanem az olvasók is ünnepel­hessék a 85. életévét betöltött Kós Károlyt. Az írót, az épí­tészt, az irodalomszervezőt, a demokrata harcost. Mert az igazi az olvasó. Az olvasónak ugyanis csak alkalom az író, még ha 85 éves is. Az olvasó csak - látszólag ünnepli az írót, voltaképpen azért lelkesedik, tapsol, esetleg könnyezik, amit az elmúlt évtizedek alatt az író műveiből, közéleti alak­jából, emlékezetes cselekede - iről magának kiszűrt, megtar­tott, megőrzött... És jól vgn ez így, mert nem kétséges, hogy ennyi az, am igaz volt benne, az íróban, bi­zonyára ... Ennek örvend az író is, mivel annak igazán nem is örvendhet, hogy azért ün­nepük, mert — sajnor’— már 85 éves... Az Igaz Szó nagyon helye­sen járt el, hogy nem hivata­los ünnepséget Szervezett, ha­nem csak aljplmat. Alkalmat szervezett a^a, hogy az olva­sók ünnepeljék az íróban azt, amit szeretnek és tisztelnek benne. így flett az Igaz Szó Irodalmi Színpadának decem­ber 20-án tar ott előadása honosán meleg és .őszintén, szinte-sz; nte könnyesen meg­kapó. Az író lelkiben azért, mert lám nem kellett nagy tobor; s: néháry plakát és udvarasságból kiküldött meg­hívó elég volt, hogy megmoz­gassa Marosvásárhely társadal­mát. á Művelődési Palota nagy színházterme zsúfolásig megteli, ’s a hallgatóság meleg érdek/ődéssel hallgatta végig, aho.vy öreg vagy öregedő kor- társai, költők és prózaírók (Sartalis János, Molter Károly, Kiss Jenő) üdvözölték Kós Ká­rolyt, vagy emlékeiket felem­legetve beszéltek róla, mint íróról, műépítészről és főként mint emberről... A maros­vásárhelyi színház több kivá­ló művésze pedig (Csorba And­rás, Erdős Irma, Kovács György és Lohinszky Lóránd, valamint Adám Erzsébet és Szabó Éva) Kós Károly mű­veiből vagy róla szóló írások­ból olvastak föl. Lehet, mind­erre nem is volt szüksége a közönségnek, de azért jólesett hallgatnia, hogy az öreg és fi­atalabb írók ugyanúgy szeretik és tisztelik Kós Károlyt, mint ő, s ennek a kifejezéséhez nem­igen van szüksége egynek is művirágok nyújtogatására. Ha nincs a helyén, amúgy is csak szemét még az igazi virág is! Itt Kós Károlynál aztán iga­zán nem lett volna helyén semmiféle szóvirágfüzér. Szüksége volt azonban a kö­zönségnek, hogy Kós Károlytól halljon valamit. Ez kitűnt ab­ból, ahogyan Bajor Andort hallgatta végig, aki interjút készített a 85 éves Kós Ká­rollyal s ezt olvasta fel, olyan sikerrel, hogy a hallgatóság kétszer is viharosan beletap­solt a szövegbe, s maga Kós is mosolyogva csóválgatta a fejét (láttam, mellette ültem): — Ügy is van! Igazat mond! — Hát hiszen Te nyilatkoz- tad! — Én mondtam hát! Csak nem éppen úgy ... De úgy is nagyon jól volt, ahogy a riporter Bajor Andor fogalmazta meg Kós Károly igazságát. Egyetértett vele Kós Károly is, meggyőzött engem is, s látszott abból, ahogy fel­olvasta, hogy egyetért vele ma­ga Bajor Andor is. Szülők gondja Ma is restelkedik bennem a meghatódottság. Nem mintha valamit is el kellene hallgatni abból a beszélgetésből, amit Dsida Jenő szüleivel folytat­tam — de inkább azért, amit már akkor, ezelőtt tizenkét- tizenhárem évvel nem jegyez­tem le, nem írtam meg. Jel­lemző, hogy akkor nemcsak nekem, hanem egyikünknek sem jutott eszébe az Utunk szerkesztőségében a pillanat megörökítése. Pedig már újra le lehetett írni — a kirobbant vita számtalan cikkében leír­tuk a költő nevét. A költc# már akkor sem kellett felt*' masztani: nem róla, mag^11"' ról kellett némi port leve:rn- Dsida Jenő ébresztésé-éíi ' tam olyan köszöneté ~ amire igazán neu1 szám, c tam, Dsida Jen0, akkorioan Győrben élő szülei megkeres­tek az Utunk szerkesztosege- ben. Először azt hittem, nen. tem jól- A szülők? De hiszen a költő akkor már húsz éve hal^ volt. két fehér hajú öreg p^dig leül velem szemben, beszélgetünk, igen, elkezdünk beszélgetni, ahogy a mindnyá­junkban feszengő zavar kis­sé csillapodik, Szatmárról be­szélgetünk, arról, hogy hol állt a család háza, milyen gyer­mek volt Jenő — szinte le sem merem írni: Jenő, igen, ugyanabban a gimnáziumban végeztem én is; hány évesek vagyunk, hány éves az embe­riség? Az apa — de hiszen ő Amundsen kortársa, hogy kér­lelte a fiú, ne menjen a hi­vatalba, de hiába, most is megy, megy a Hivatalba, még mindig van eljárnivalója. de boldogan teszi, hogyne menne fiáért — és vele megy az anya is, százkilométereket tö­rődik vonaton, hogy még egy­szer fölkeressék azokat a he­lyeket, ahol fiuk élt — és új­ra élni kezd, mert nekik so­hasem halt meg, de most & boldogság, ha van valaki ha­lálában boldogság: nem élt hiába mégsem, ö, akinek meg kellett volna tiltani, a leg­szigorúbban, hogy ne menjen olyan szenvedéllyel a Hiva­talba, ossza be jobban az éle­tét, hiszen az azutánival nincs baj. Megrendítő volt nézni a két öreget. Voltaképpen azt érték meg, amire titkon minden szü­lő vágyik: gyermekük gyermek maradt, az ő kedves gyerme­kük, akit — íme — húsz évig kellett halála után, féltett kincsként bújtatni: Öreg Má­ria és öreg József mennek a Hivatalba, mennek Egyiptom­ba, menekítik a kisdedet, aki­ben a költészet szunnyad, aki­ben a költészet jósága vár áz emberekre, akiben nem volt gyűlölet senki iránt, azért ka­pott ő váratlanul annyit, aki vállalta az emberséget, pedig (Folytatása a 2. oldalon) PANEK ZOLTÁN A NÉMA: LAOKOON Bretter György esszéje wmmmammm NÉPMŰVÉSZET- AM ATŐRMÍTVÉSZÉT Bandi Dezső tanulmánya Georgeta Arämescu Anderson: Kolostorfa!

Next

/
Thumbnails
Contents