Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
Első pillanatban furcsának tűnt a hangja, mása s ha mégis örültem, az inkább szólt a varakozás igazolásainak, mint su ki. Isol, mi? — mondta, és átfonta karjával villám. sehely csak rémom ellenkeztem, lehajoltam a táskájáért. A váratlan örömtől belém szorultak a szavak, nem állottak össze mondatokká. — Hagyd, majd később. — Körülnézett, tettetett arccal figyelte a környéket, jó magasan felettünk még kék volt az ég, őszi hamuszürke-kékje már-már érintette a völgykatlant lezáró láthatárt. Áttetsző felhők tarkították az eget, libegve, sután szállingóztak keletnek, nagyon ráérősen, lomhán. __ S borostás is vagy — zsörtölődött. — Egyáltalán, mért ereszted el magad? Ez van — feleltem. Kilöktem számból a csikket, lestem a mozdulatait. Ismerős érzések kavarogtak bennem. Kesernyés dohánytörmelék ragadt az ajkamra, de belül valami nagyon logikusnak, elintézettnek tűnt. Örvendtem, hogy eljött, itt van velem, de ezt nem akartam még elmondani. Előttem ment, karcsún lépdelt a kavicsozottösvényen. Alakja beleringott az őszbe, a szél megsuhogtatta fák ringásába. Még mindig furcsának találtam, hogy itt van, s mikor megálltunk, újra és újra magamhoz kellett ölelnem, hogy érezzem a leheletét, hajának illatát s a ruhájából jövő szagokat. Kissé hátramaradtam, próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolatokat. Átvágtunk a vízmosáson, óvatosan kerülgetve a szanaszét heverő csutakokat, a süppedékes részeken lapuló rönköket. Előttünk sziklák közé ékelten meredt a nyaralóház, apró, keletre néző ablakain gyenge fény derengett, verandáján virítottak a nyírfaszékek. Neszezett a csend, suhogtak a bokrok, s bőmeg lombhullató fák ágaskodnak az égre, hogy itt átadják helyüket a fenyőknek; itt már csak azokat látni, zöldjükkel uralják a hangulatot, s a tájat átmentik valami misztikus örök tavaszba. — Ha elmennek, a kulcsot tegyék a helyére — hagyta meg az öreg. Felállt, az asztalhoz totyogott, felhajtott még egy pohár italt, s kilépett a szobából. — Szegény öreg — mondta sajnálkozva, ahogy becsukódott az ajtó. — Mért nem megy el a fiához? — Nem mehet — felelte ő. — Nem hiszem, hogy jó lenne neki másutt. Hirtelen eszembe jutott az öreg egész múltja, a háború, ahol átlőtték a lábát, a hazatérése. A falubeliektől szedtünk össze néhány adatot, s ezeket rakosgattuk egymás mellé, hogy megérthessük ezt a fura önkínzó életet. Feleségét a háború utáni napokban terítette le egy eltévedt szilánk, az öreg, mikor hazajött a frontról, úgy találta a verandára kitéve, holtan a fiatal, vadvérű örmény asszonyt. — Több, mint húsz év telt el azóta — mondtam, hogy eltereljem a figyelmét. Nehezen ment, láttam az arcán elmélyülő redőkön, hogy mind csak a bácsi sorsán töpreng. — Azóta nem mozdult ki Gödéről. Ha látnád, mindennap elmegy az asszony sírjához, órákig ott ül, szunnyad a fapadkán. Egyik nap is onnan szedtem elő, részeg volt, hóna alatt a puskájával, szájában a pipájával. Csend szakadt ránk, átkozott nagy csend, önemésztő gondolatokkal. Aztán elűztem a rossz érzéseimet, próbáltam szabadulni az öreg sorsától is, hogy most ne zavarjon az örömben. Hiszen megint együtt, vagyunk, s ha soha többé nem is jöhetünk kettesben Gödére, most még itt vagyunk, kedvünkre csatangolhatunk kedvenc helyeinken, dumálhatunk a cserépkályha előtt. Márkó Imre Lágy morajlással a ézen hajladoztak a fenyők. Mint régi ismerőseit várt a ház, ahol diákkoromban pár napra elbújtunk a zaj elől. — Gyere , biztattam. Elöl ment isrmét, kerülte a vizes részeket. Az éjszaka fagyott először, reggelre a sár tetején piszkos-szürke jégkéreg képződött, maga alá préselte az erdei füvet s az apróbb állatokat. Az első napsugarak hamar felolvasztották a jégkérget, a szél felborzolta a füvet, s csak a mélyebb részeken maradt Vissza pocsolya. Maga elé meredt, a földet nézte, a mindenszínű leveleket, melyek néma roggyanással sülylyedtek a latyakba. — Már a zöldje is hull — mondta, s felnézett a fákra. A csupasz ágak idomtalanul hosszúaknak tűntek. — Ma először — nyugtattam. Lehajoltam, marókra való levelet sepertem a markomba. A törzs mentén még zöldes vonalka húzódott, de a széli részeken már sárgán kunkorodott meg a rajzolat. Átvágtunk a patakon, s a dombot megkerülve a ház elé értünk. ..... — Hát itt vagyunk — mondtam. Letettem a táskáját, kifújtam magam. — Gödé... — mélázott el. Belehuppant az együk nyírfaszékbe, s a távolba bámult. Ismerősek voltak a fák és hajlatok, a házat maguk közé ékelő sziklák, a dombot kettéosztó vízmosás és a völgyben, alattunk, a Maros vonalát követő, sínpár. — Csecsemőhangon csivitelt... — mondta, s kérdőn nézett’ rám. Erről eszembe jutott első ittlétünk, amikor mindenképpen alliterációkat akartunk gyártani a Marosra és sehogy sem sikerült. Ez a két szó maradt meg, sokáig emlegettük még azután is, s valahányszor erre jártunk, csak ezt kellett valamelyikünknek kiejteni a száján, s már a másik is tudta, miről van szó. — Csacska — csobogás, csattanó — csitt... — próbáltam újra. Ő elkacagta magát, felállt a nyírfaszékből, s elindult a bejárat felé. Az asztalon krizantém csokor állt köröndi agyagvázában, frissen mosott gézfüggöny fedte az ablakokat, s a kályhából jóleső meleg ömlött el a tárgyakon. — Gyönyörű — ugrándozott az örömtől, kezébe vette a vázát s végigsimogatta a virágokat. Kopogtak. A bácsi nyitott be, az ismerős, kedves, halkszavú öreg, „a gödei szerzetes“. — Végre, végre... Csakhogy újra együtt látom magukat — mondta. Aztán természetes-könnyed mozdulattal felvette az egyik poharat az asztalról, fenékig kiitta, s a botjára támaszkodva a kályha mellé vonszolta magát. Pipájából kékesszürke füstöt eregetett, szakálla mögül ránk mosolygott. — Köszönöm a virágot — mondta ő. — Legalább ennyit — biccentett az öreg. — Két-három nappal előbb még elég lett volna az erdő — botjával kimutatott az ablakon a szélseperte levélkupacok irányába. — Mind elhull — motyogta csendesen. — Ez a sorsuk, akár az emberé. Még szerencse, hogy a fenyőket nem bántja a fagy. — Ez ilyen — mondtam. Próbáltam elterelni a figyelmüket az őszies hangulatról. Ezért szerettem Gödét mindig, mert itt látni át legtisztábban az ész logikáját, az elmúlás parancsolói szükségszerűségét s az ezzel dacoló élniakarást. Innen lefelé pár kilométeren át — De jó, hogy jöttél — mondtam. Ugrálni tudtam volna az örömtől, a gondatlanságtól és jóérzéstől, az élettől, ami, éreztem, az ő jövésével visszatért belém. Mesélni az itt töltött napokról, az egyedül tett sétákról és lötyögésekről a domboldalon, a mindennapos fejfájásról, a lelkesedésről és dacról, aminek új írásokat köszönhetek, az éjszaka termékeny-terméketlen, de mindenképpen riasztó gyötrődéseiről, a csendről, amely megejtett s lenyűgözött. — Tölthetsz! — mondta kis idő múlva. Éppen a táskáját csomagolta ki. A háta mögé kerültem, kezébe nyomtam a poharat. — Erős? — kérdezte. — Eléggé — feleltem. Megmozdult bennem a vér, vad táncba kezdett a testemben, ő mellém ült az ágyra, együtt nyitogattuk fel a lepedőnyi újságoldalakat. — Nem rossz — mondta, ahogy meglátta az első megjelent írásomat. Nagyon nehezen, sok gyötrődéssel jutottam odáig, hogy végre közöltek, s most, hogy arra gondoltam, megint mindent elölről kell kezdenem, elszomorított. — Első és utolsó — mondtam.— Ne butáskodj! — nyugtatott. Jó lett volna legalább félórára egyedül maradni, kicsit őszintén szembenézni a dolgokkal-tényekkel, könyörtelenül és tiszta fejjel. Felemelte ő is a poharát, rám nézett, szeme sarkából ravaszkásan hunyorított: — Kevesebb... — elhallgatott. — Úgy értem, nagyon kiteregettél dolgokat. — Na és? — kérdeztem. Nagyon nem hiányzott ez a pökhendi vállvonás, láttam, megütközik ezen. — Ha jól meggondolom, nem volt miért kirakniuk az egyetemről. Pusztán a dac és elkeseredés miatt, ami bennem volt, s amit az váltott ki, hogy félreállítottak, örökösen kételkedtek bennem, megkülönböztetett figyelemmel lesték a szavaimat, hogy aztán mindent belemagyarázhassanak. — Írtál? — kérdezte. — Ahogy vesszük — feleltem, s megrándítottam a vállam. Eszembe jutottak az írásaim. Nagyon hittem bennük, addig is, amíg írtam, s azután is, ahogy befejeztem valamelyiket. Éreztem, ezek kell megváltsanak, visszavigyenek a világba, ahonnan kilökettem magam, ahonnan orvosi jövőmet otthagyva elvonultam a hegyekbe. — Értem — bólintott. — Minden tiszta, csak bírjad szusszal! — Megpróbálom — mondtam. Ránéztem, arca sápadt volt, sovány nyakán kovácsolt ezüstlánc fityegett, azzal babrált. Átfutottam a tárgyakat, a kopott székeket, a sodronyos ágyat, s a lámpacső körül szédelgő légypapírt. Ez mind az enyém, gondoltam, s nyomban felsorakoztattam az összes esélyeimet: enyém a csend, az erdő, enyémek az éjszakák, egyedül magamhoz tartozom, nem vonhatnak kérdőre semmiért. S mint utolsó, villanásnyi megvilágosodás, az ő jöttének tudata futott át agyamon. Az enyém ő is, ha csak egy éjszakára is, de itt van, megosztja velem az életét. — Nem megyünk le? — kérdezte, s gyapjúpulóvert húzott magára. Átöleltem, erősen magamhoz szorítottam s magamba szívtam a leheletét, hajának illatát. így értünk a fenyősorra, ziláltan, egymásba kapaszkodva, abban a langyos-kesernyés hangulatban, ami még fenn a házban kezdődött el, s most a séta kellett volna elűzze. Éreztem, most kellene mesélnem az életemről, a félig vad, emberi erőt meghaladó magányról, a tervezgetéseimről, az újírásokról. Többnyire éjszaka gyilkoltam magam, amikor rám szakadt az erdő csendje, fejem körül apró bogarak csapkodtak, s sárgás-gyér fényével éppen csak pislogott a lámpa. Lenn a völgyben ilyenkor vonatok zakatoltak tova, s ettől béke töltött el, mert éreztem, nem állt meg semmi, csak én szakadtam — szakasztottam ki magam a világból. Kicsit mindig a bácsival való párhuzam kísértett, de hamar tisztázódott bennem, hogy az öreg háborúban kapta a leckét, én békében, s ha a szilánk ejtette seb gyógyíthatatlan, úgy az én ügyem csak felnagyítva éri el az övét. II. — Figyeled? — kérdeztem, lemutatva a forrás felé. — ezek — mondta. Testét összehúzta, lekuporodott az ösvényre. Melléhajoltam én is, együtt figyeltük a zöldesbarna háttérből előkecmergő őzeket A kanyargózó gyepösvényen lépdeltek, fejüket éberül ingatták ide-oda. Kettesével hajoltak a forrás fölé, ittak, aztán újra elindultak. — Három ... négy őz — számolta.’ — El ne riasszuk őket — kértem. De hiábavaló volt a kérés, mert ivás után kinyújtóztak, s elindultak a bozótos felé. Talpuk alatt megreccsent a hulladékfa. Kecsesen bújtak át az ágak alatt, éppen csak érintve bőrükkel az útjukba behajló gallyakat. • ■ Eltűntek hamar, csak a lépteik alatt öszszeroggyanó fadarabkák zaja hallatszott, s az is egyre messzibbről. Visszakanyarodtunk az ösvényre. A fák lassan elvesztették színüket, később az alakjuk is elmosódott, s nemsokára félelmetes szürkévé, vad rengeteggé változott körülöttünk az erdő. Nem akaródzott lennebb menni a völgy irányába, kivilágított ablakaival hívott a turistaház, füstölgő kéményével otthonos érzékeket ébresztett bennünk. — Nem is örülsz, hogy jöttem — mondta szemrehányóan. Lebiggyesztette ajkát, morcosnak tűnt és idegesnek. — Nagyon jó, hogy jöttél — védekeztem. Elképzeltem, jó meleg vár majd benn, a kályhában táncot pattog a fenyőhasáb, mi majd elébe telepszünk, s csak a csapkodó lángokat kell figyelnünk, hogy megértsük egymást. Az öreg éppen akkor lépett ki a verandára, mikor mi odaértünk. Aztán sokáig figyeltük az alkonyatban lefelé baktató-bukdácsoló alakját. Sárgás lámpafény világította meg a szobát, s mi a kályha elé ültünk, mint régebbi ittléteinkkor. Az ital átmelegített hamar, feloldott minden gátlást és köteléket. Csak mi léteztünk egy időre, a beteljesült élet jött el hát, hogy részeseivé tegyen minden emberi örömnek, a társas lét nagy egymás-felmorzsolásának, új élményeiről mesélt, az alföldről, amely elképzelhetetlen világnak tűnt előttem lapos közönyével és akácaival. A mi életünk a hegyek között kezdődött, ahol mindennek kétszeres súlya-neheze van, ahol mindenért kétszeresen kell küszködni. Örömért, bánatért egyaránt. Aztán a szavak is elfogytak, de nem mozdultunk a kályha elől, a kicsapó lángokat néztük, s éreztem, nem ismétlődhet meg az ilyesmi, ritkán hoz az élet ilyen teljességet az ember elé. Ritkán lángol ennyire az ember akarása-élnivágyása, az a mohó mindent most érzése, ritkán, jobb pillanatainkban érezzük csak enynyire kézzelfogható közelségben embertársunkat. Csak az szomorított el, hogy fel kell ébredni ebből is, mint sok más álmunkból, neki vissza kell mennie, s én ismét egyedül maradok, jönnek az őrületig néma éjszakák, amikor hallod saját lélegzésedet s a lámpakanóc sercegését. S mintha dühvel fellebbezni lehetne, egyszeriben kiráztam magamból a rossz érzéseimet, rárontottam a kételyeimmel és haragommal, mindazzal, amit mások érdemeltek volna, de nem voltak ott. — Te persze holnap összecsomagolsz, s elmégy — mondtam. Éreztem, felforr a vérem, minden felgyűlt keserűség egyszerre sömlik ki belőlem. Magamhozrántottam s megráztam. — Mért jöttél egyáltalán, ha újra elmégy, mondjad, mért az istennyiláért kellett felzaklass, kizökkents a megszokottságból? — Te hívtál — mondta. Nagyon halk és lágy volt a hangja, mint mindig, mikor megijedt valamitől. Olyan, mint a Maros lágy morajlása, az a gyerekded, éppen csak a köveken átarra barangoltam ,éjszakánként. — Én hívtalak, persze — mondtam lemondóan. — Ne haragudj rám! — Elhallgatott, maga elé meredt, s ez a szótlan pillanat újabb kételyeket ébresztett bennem. Tudod, sok mindent megtanultam rövid másfél hónap alatt. Azt hiszem, csomó mindenből kimehet gyógyulni, ha az ember még akarja is. Másképpen jönnek értelmesnek ugyanazok a dolgok, mint régebben. Például az, amilyen bőszen-pökhendien jártunk köpenyeinkkel a városban, büszkén arra, hogy orvosok leszünk. Aztán ahogy beléptünk a boncterembe, elcsendesedtünk, elfogytak a viccek és elfogyott arcunkról a fiatalság is. Az ember nem szívesen beszél róla, örvend, hogy ő is túljutott az ilyesmin, de úgy néz ki, újra és újra végig kell gondolni dolgokat. Azt is, hogy az asszony, akit meg tegnap a belgyógyászati klinikán párnák közé támasztva hallgattunk végig, hogy megtudjuk, milyen a kóros szívhang, most ott feküdt előtted az asztalon, fehér lepedővel leterítve, s ha lehúztad a takaróját, felismerted az arcát, vékonyka teste összekucorodott, mintha fázna, mellei petyhüdten lógtak alá a hasára, s téged odaállítottak, hogy nyisd meg a mellkasát. Mindannyian ott voltunk, meg is néztük alaposan. Csak a nagyon elegáns autókkal járó profiaink hiányoztak ilyenkor, többnyire névtelen tanársegédekre bízták az ilyesmit, s mi nem tudtuk hová tenni az eszünket. Aztán, ahogy múltak az évek, sok mindent megértettünk, azt is, hogy naponta két-három embert felcipelnek a kórbonctanra, s az egészségtől majd kicsattanó laboráns határozott mozdulatokkal vagdalja szét őket. Úgy mondják, gyomor dolga, meg hogy mindenen átesik az ember. De belénk ült, emlékszem, valami nyavalya nagy irtózás mindentől. Azt sem felejtem el soha, hogy a laboráns majd felrobbant az egészségtől, s mindig mókázott a lányokkal, amíg bemutatott egy-egy rutinmozdulatot a koponya vagy a has megnyitására. Egyik reggel aztán őt találtuk az asztalon, ugyanolyan lepedő borította, mint a többit. Őt is végigfektették az asztalon, s nekünk az általa betanított mozdulatokkal kellett darabokra hasogatnunk, amíg meg nem találtuk tüdejében a vérrögöt. Gyomor dolga, úgy mondják, én sem tudom, hogy van, de éreztem, valami szétmegy bennem, ha sokáig tart a buli. — Ezekről soha nem beszéltél nekem mondta. Szemrehányás volt a hangjában meg kíváncsiság. — Huszonöt-huszonhat éves korára, azt hiszem, mindent megtud az ember a világról és az emberről, eléggé kiismeri magát ahhoz, hogy a saját fejével gondolkozzék, a saját lábán járjon, s akár el is lője a saját életét. — Mint te is — szólt közbe. — Pontosan úgy, mint én. — Most mi lesz? — kérdezte. Ránéztem, haragos villanás volt az arcom, düh, amért nincs jobb lehetőségem kitombolni magamat. — Te azért jöttél, hogy megválts engem, nemde? — Nem, hanem hogy lecipeljelek innen. — Abba beletörik a fogad — ordítottam. Szét tudtam volna verni a szobát. Ittam egy pohár italt, rágyújtottam, visszaültem mellé a kályha elé. — A bácsi sorsára akarsz jutni? — kérdezte. Nagyon az elevenembe vágott ezzel a kérdéssel. Nemegyszer végiggondoltam én is az esélyeimet. Tiszta víz volt, hogy előbb-utóbb visszavesznek az egyetemre, idő kérdése az egész, el kell telnie két-három évnek, amíg elfelejtenek, addig dolgoznom kell valahol. Engem inkább a másik oldala izgatott a dolognak, az, hogy a bácsi sorsára juthatok, belehullok valami olyan nyavalyába, ami még jobban kirekeszt a világból, s esetleg elvágja az utakat visszafelé. Na meg hogy a dacoló hegyi élet nem egészséges, mert a társtalanság és egyedüllét elvadítja az embert, s úgy járhatók:’, írt ifti az öreg.” akit a fia sem érdekel, hiába hívja minden nyáron, hogy menjen hozzájuk, örüljön az unokáinak, az öreg nem tud szabadulni a magára erőszakolt fájdalomtól és keserűségtől, a múltjától s a sírtól, ahova az örmény asszonyát temette. Kicsit ezért is akartam, hogy találkozásaink az öreggel ne legyenek tudatosak, hanem vélet- Sipos László illusztrációja