Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-03 / 1. szám

Első pillanatban furcsának tűnt a hangja, má­­sa s ha mégis örültem, az inkább szólt a v­arakozás igazolásainak, mint su­ ki. Is­ol, mi? — mondta, és átfonta karjával v­illám. s­­ehely csak rém­­om ellenkeztem, l­ehajoltam a táskájáért. A váratlan örömtől belém szorultak a szavak, nem állottak össze mondatokká. — Hagyd, majd később. — Körülnézett, tet­tetett arccal figyelte a környéket, jó magasan felettünk még kék volt az ég, őszi hamuszürke-kékje már-már érintette a völgykatlant lezáró láthatárt. Áttetsző felhők tarkították az eget, libegve, sután szállingóztak keletnek, nagyon ráérősen, lomhán. __ S borostás is vagy — zsörtölődött. — Egyáltalán, mért ereszted el magad? Ez van — feleltem. Kilöktem számból a csikket, lestem a mozdulatait. Ismerős érzések kavarogtak bennem. Kesernyés doh­ánytörmelék ragadt az ajkamra, de belül valami nagyon lo­gikusnak, elintézettnek tűnt. Örvendtem, hogy eljött, itt van velem, de ezt nem akartam még elmondani. Előttem ment, karcsún lépdelt a kavicsozott­­ösvényen. Alakja beleringott az őszbe, a szél megsuhogtatta fák ringásába. Még mindig fur­csának találtam, hogy itt van, s mikor megáll­tunk, újra és újra magamhoz kellett ölelnem, hogy érezzem a leheletét, hajának illatát s a ruhájából jövő szagokat. Kissé hátramaradtam, próbáltam rendezni a fejemben kavargó gondolatokat. Átvágtunk a vízmosáson, óvatosan kerülgetve a szanaszét heverő csutakokat, a süppedékes részeken lapu­ló rönköket. Előttünk sziklák közé ékelten me­redt a nyaralóház, apró, keletre néző ablakain gyenge fény derengett, verandáján virítottak a nyírfaszékek. Neszezett a csend, suhogtak a bokrok, s bő­meg lombhullató fák ágaskodnak az égre, ho­gy itt­ átadják helyüket a fenyőknek; itt már csak azokat látni, zöldjükkel uralják a hangulatot, s a tájat átmentik valami misztikus örök ta­vaszba. — Ha elmennek, a kulcsot tegyék a helyére — hagyta meg az öreg. Felállt, az asztalhoz totyogott, felhajtott még egy pohár italt, s ki­lépett a szobából. — Szegény öreg — mondta sajnálkozva, ahogy becsukódott az ajtó. — Mért nem megy el a fiához? — Nem mehet — felelte ő. — Nem hiszem, hogy jó lenne neki másutt. Hirtelen eszembe jutott az öreg egész múltja, a háború, ahol átlőtték a lábát, a hazatérése. A falubeliektől szedtünk össze néhány adatot, s ezeket rakosgattuk egymás mellé, hogy megért­hessük ezt a fura­ önkínzó életet. Feleségét a háború utáni napokban terítette le egy elté­vedt szilánk, az öreg, mikor hazajött a front­ról, úgy találta a verandára kitéve, holtan a fiatal, vadvérű örmény asszonyt. — Több, mint húsz év telt el azóta — mond­tam, hogy eltereljem a figyelmét. Nehezen ment, láttam az arcán elmélyülő redőkön, hogy mind csak a bácsi sorsán töpreng. — Azóta nem mozdult ki Gödéről. Ha lát­nád, mindennap elmegy az asszony sírjához, órákig ott ül, szunnyad a fapadkán. Egyik nap is onnan szedtem elő, részeg volt, hóna alatt a puskájával, szájában a pipájával. Csend szakadt ránk, átkozott nagy csend, ön­emésztő gondolatokkal. Aztán elűztem a rossz érzéseimet, próbáltam szabadulni­ az öreg sorsá­tól is, hogy most ne zavarjon az örömben. Hi­szen megint együtt, vagyunk, s ha soha többé nem is jöhetünk kettesben Gödére, most még itt vagyunk, kedvünkre csatangolhatunk ked­venc helyeinken, dumálhatunk a cserépkályha előtt. Márkó Imre L­ágy morajláss­al a­ ézen hajladoztak a fenyők. Mint régi ismerő­seit várt a ház, ahol diákkoromban pár napra elbújtunk a zaj elől. — Gyere , biztattam. Elöl ment isrmét, ke­rülte a vizes részeket. Az éjszaka fagyott elő­ször, reggelre a sár tetején piszkos-szürke jég­kéreg képződött, maga alá préselte az erdei fü­vet s az apróbb állatokat. Az első napsugarak hamar felolvasztották a jégkérget, a szél felbor­zolta a füvet, s csak a mélyebb részeken ma­radt Vissza pocsolya. Maga elé meredt, a földet nézte, a mindenszí­nű leveleket, melyek néma roggyanással süly­­lyedtek a latyakba. — Már a zöldje is hull — mondta, s fel­nézett a fákra. A csupasz ágak idomtalanul hosszúaknak tűntek. — Ma először — nyugtattam. Lehajoltam, marókra való levelet sepertem a markomba. A törzs mentén még zöldes vonalka húzódott, de a széli részeken már sárgán kunkorodott meg a rajzolat. Átvágtunk a patakon, s a dombot megkerülve a ház elé értünk. ..... — Hát itt vagyunk — mondtam. Letettem a táskáját, kifújtam magam. — Gödé... — mélázott el. Belehuppant az együk nyírfaszékbe, s a távolba bámult. Isme­rősek voltak a fák és hajlatok, a házat maguk közé ékelő sziklák, a dombot kettéosztó vízmo­sás és a völgyben, alattunk, a Maros vonalát követő, sínpár. — Csecsemőhangon csivitelt... — mondta, s kérdőn nézett’ rám. Erről eszembe jutott első ittlétünk, amikor mindenképpen alliterációkat akartunk gyártani a Marosra és sehogy sem sikerült. Ez a két szó maradt meg, sokáig emlegettük még azután is, s valahányszor erre jártunk, csak ezt kellett valamelyikünknek kiejteni a száján, s már a másik is tudta, miről van szó. — Csacska — csobogás, csattanó — csitt... — próbáltam újra. Ő elkacagta magát, felállt a nyírfaszékből, s elindult a bejárat felé. Az asztalon krizantém csokor állt köröndi agyagvázában, frissen mosott gézfüggöny fedte az ablakokat, s a kályhából jóleső meleg öm­lött el a tárgyakon. — Gyönyörű — ugrándozott az örömtől, ke­zébe vette a vázát s végigsimogatta a virágo­kat. Kopogtak. A bácsi nyitott be, az ismerős, kedves, halk­­szavú öreg, „a gödei szerzetes“. — Végre, végre... Csakhogy újra együtt látom magukat — mondta. Aztán természetes-könnyed mozdulattal fel­vette az egyik poharat az asztalról, fenékig kiitta, s a botjára támaszkodva a kályha mellé vonszolta magát. Pipájából kékesszürke füstöt eregetett, szakálla mögül ránk mosolygott. — Köszönöm a virágot — mondta ő. — Legalább ennyit — biccentett az öreg. — Két-három nappal előbb még elég lett volna az erdő — botjával kimutatott az ablakon a szélseperte levélkupacok irányába. — Mind el­hull — motyogta csendesen. — Ez a sorsuk, akár az emberé. Még szerencse, hogy a fe­nyőket nem bántja a fagy. — Ez ilyen — mondtam. Próbáltam elterelni a figyelmüket az őszies hangulatról. Ezért szerettem Gödét mindig, mert itt látni át legtisztábban az ész logikáját, az elmúlás pa­rancsoló­i szükségszerűségét s az ezzel dacoló élniakarást. Innen lefelé pár kilométeren át — De jó, hogy jöttél — mondtam. Ugrálni tudtam volna az örömtől, a gondatlanságtól és jóérzéstől, az élettől, ami, éreztem, az ő jövésé­­vel visszatért belém. Mesélni az itt töltött na­pokról, az egyedül tett sétákról és lötyögések­­ről a domboldalon, a mindennapos fejfájásról, a lelkesedésről és dacról, aminek új írásokat köszönhetek, az éjszaka termékeny-terméket­len, de mindenképpen riasztó gyötrődéseiről, a csendről, amely megejtett s lenyűgözött. — Tölthetsz! — mondta kis idő múlva. Ép­pen a táskáját csomagolta ki. A háta mögé ke­rültem, kezébe nyomtam a poharat. — Erős? — kérdezte. — Eléggé — feleltem. Megmozdult bennem a vér, vad táncba kezdett a testemben, ő mel­lém ült az ágyra, együtt nyitogattuk fel a le­­pedőnyi újság­oldalakat. — Nem rossz — mondta, ahogy meglátta az első megjelent írásomat. Nagyon nehezen, sok gyötrődéssel jutottam odáig, hogy végre közöl­tek, s most, hogy arra gondoltam, megint min­dent elölről kell kezdenem, elszomorított. — Első és utolsó — mondtam.­­— Ne butáskodj! — nyugtatott. Jó lett volna legalább félórára egyedül ma­radni, kicsit őszintén szembenézni a dolgok­­kal-tényekkel, könyörtelenül és tiszta fejjel. Felemelte ő is a poharát, rám nézett, szeme sarkából ravaszkásan hunyorított: — Kevesebb... — elhallgatott. — Úgy ér­tem, nagyon kiteregettél dolgokat. — Na és? — kérdeztem. Nagyon nem hi­ányzott ez a pökhendi vállvonás, láttam, meg­ütközik ezen. — Ha jól meggondolom, nem volt miért kirakniuk az egyetemről. Pusztán a dac és elkeseredés miatt, ami bennem volt, s amit az váltott ki, hogy félreállítottak, örökösen ké­telkedtek bennem, megkülönböztetett figye­lemmel lesték a szavaimat, hogy aztán mindent belemagyarázhassanak. — Írtál? — kérdezte. — Ahogy vesszük — feleltem, s megrándí­tottam a vállam. Eszembe jutottak az írásaim. Nagyon hittem bennük, addig is, amíg írtam, s azután is, ahogy befejeztem valamelyiket. Éreztem, ezek kell megváltsanak, visszavigye­nek a világba, ahonnan kilökettem magam, ahonnan orvosi jövőmet otthagyva elvonultam a hegyekbe. — Értem — bólintott. — Minden tiszta, csak bírjad szusszal! — Megpróbálom — mondtam. Ránéztem, ar­ca sápadt volt, sovány nyakán kovácsolt ezüst­lánc fityegett, azzal babrált. Átfutottam a tár­gyakat, a kopott székeket, a sodronyos ágyat, s a lámpacső körül szédelgő légypapírt. Ez mind az enyém, gondoltam, s nyomban felso­rakoztattam az összes esélyeimet: enyém a csend, az erdő, enyémek az éjszakák, egyedül magamhoz tartozom, nem vonhatnak kérdőre semmiért. S mint utolsó, villanásnyi megvi­lágosodás, az ő jöttének tudata futott át agya­mon. Az enyém ő is, ha csak egy éjszakára is, de itt van, megosztja velem az életét. — Nem megyünk le? — kérdezte, s gyapjú­pulóvert húzott magára. Átöleltem, erősen ma­gamhoz szorítottam s magamba szívtam a lehe­letét, hajának illatát. így értünk a fenyősorra, ziláltan, egymásba kapaszkodva, abban a lan­gyos-kesernyés hangulatban, ami még fenn a házban kezdődött el, s most a séta kellett volna elűzze. Éreztem, most kellene mesélnem az életem­ről, a félig vad, emberi erőt meghaladó ma­gányról, a tervezgetéseimről, az új­­­írásokról. Többnyire éjszaka gyilkoltam magam, amikor rám szakadt az erdő csendje, fejem körül apró bogarak csapkodtak, s sárgás-gyér fényével ép­pen csak pislogott a lámpa. Lenn a völgyben ilyenkor vonatok zakatoltak tova, s ettől béke töl­tött el, mert éreztem, nem állt meg semmi, csak én szakadtam — szakasztottam ki magam a világból. Kicsit mindig a bácsival való párhu­zam kísértett, de hamar tisztázódott bennem, hogy az öreg háborúban kapta a leckét, én békében, s ha a szilánk ejtette seb gyógyít­hatatlan, úgy az én ügyem csak felnagyítva éri el az övét. II. — Figyeled? — kérdeztem, lemutatva a for­rás felé. — ezek — mondta. Testét összehúzta, leku­porodott az ösvényre. Melléhajoltam én is, együtt figyeltük a zöldesbarna háttérből elő­­kecmergő őzeket A kanyargózó gyepösvényen lépdeltek, fejüket éberül ingatták ide-oda. Ket­tesével hajoltak a forrás fölé, ittak, aztán újra elindultak. — Három ... négy őz — számolta.’ — El ne riasszuk őket — kértem. De hiá­bavaló volt a kérés, mert ivás után kinyújtóz­tak, s elindultak a bozótos felé.­ Talpuk alatt megreccsent a hulladékfa. Kecsesen bújtak át­ az ágak alatt, éppen csak érintve bőrükkel az útjukba behajló gallyakat.­­ • ■ Eltűntek hamar, csak a lépteik alatt ösz­­szeroggyanó fadarabkák zaja hallatszott, s az is egyre messzibbről. Visszakanyarodtunk az ösvényre. A fák lassan elvesztették színüket, később az alakjuk is el­mosódott, s nemsokára félelmetes szürkévé, vad rengeteggé változott körülöttünk az erdő. Nem akaródzott lennebb menni a völgy irá­nyába, kivilágított ablakaival hívott a turista­­ház, füstölgő kéményével otthonos érzékeket éb­resztett bennünk. — Nem is örülsz, hogy jöttem — mondta szemrehányóan. Lebiggyesztette ajkát, morcos­nak tűnt és idegesnek. — Nagyon jó, hogy jöttél — védekeztem. El­képzeltem, jó meleg vár majd benn, a kályhá­ban táncot pattog a fenyőhasáb, mi majd elébe telepszünk, s csak a csapkodó lángokat kell figyelnünk, hogy megértsük egymást. Az öreg éppen akkor lépett ki a verandára, mikor mi odaértünk. Aztán sokáig figyeltük az alkonyatban lefelé baktató-bukdácsoló alakját. Sárgás lámpafény világította meg a szobát, s mi a kályha elé ültünk, mint régebbi ittléte­inkkor. Az ital átmelegített hamar, feloldott minden gátlást és köteléket. Csak mi léteztünk egy időre, a beteljesült élet jött el hát, hogy részeseivé tegyen minden emberi örömnek, a társas lét nagy egymás-felmorzsolásának,­­ új élményeiről mesélt, az alföldről, amely elkép­zelhetetlen világnak tűnt előttem lapos közö­nyével és akácaival. A mi életünk a hegyek között kezdődött, ahol mindennek kétszeres súlya-neheze van, ahol mindenért kétszeresen kell küszködni. Örömért, bánatért egyaránt. Aztán a szavak is elfogytak, de nem moz­dultunk a kályha elől, a kicsapó lángokat néz­tük, s éreztem, nem ismétlődhet meg az ilyes­mi, ritkán hoz az élet ilyen teljességet az em­ber elé. Ritkán lángol ennyire az ember aka­­rása-élnivágyása, az a mohó mindent most érzése, ritkán, jobb pillanatainkban érezzük csak eny­­nyire kézzelfogható közelségben embertársun­kat. Csak az szomorított el, hogy fel kell éb­redni ebből is, mint sok más álmunkból, neki vissza kell mennie, s én ismét egyedül mara­dok, jönnek az őrületig néma éjszakák, amikor hallod saját lélegzésedet s a lámpakanóc ser­cegését. S mintha dühvel fellebbezni lehetne, egyszeriben kiráztam magamból a rossz érzé­seimet, rárontottam a kételyeimmel és hara­gommal, mindazzal, amit mások érdemeltek volna, de nem voltak ott. — Te persze holnap összecsomagolsz, s el­­mégy — mondtam. Éreztem, felforr a vérem, minden felgyűlt keserűség egyszerre sömlik ki belőlem. Magamho­z­­rántottam s megrá­ztam. — Mért jöttél egyáltalán, ha újra elmégy, mondjad, mért az istennyiláért kellett fel­zaklass, kizökkents a megszokottságból? — Te hívtál — mondta. Nagyon halk és lágy volt a hangja, mint mindig, mikor megijedt valamitől. Olyan, mint a Maros lágy moraj­lása, az a gyerekded, éppen csak a köveken át­arra barangoltam ,é­jszakánként. — Én hívtalak, persze — mondtam lemon­dóan. — Ne haragudj rám! — Elhallgatott, maga elé meredt, s ez a szótlan pillanat újabb kéte­lyeket ébresztett bennem.­­­ Tudod, sok mindent megtanultam rövid másfél hónap alatt. Azt hiszem, csomó min­­denből ki­mehet gyógyulni, ha az ember még akarja is. Másképpen j­önnek értelmesnek ugyanazok a dolgok, mint régebben. Például az, amilyen bőszen-pökhendien jártunk köpe­nyeinkkel a városban, büszkén arra, hogy or­­vosok leszünk. Aztán ahogy beléptünk a bonc­terembe, elcsendesedtünk, elfogytak a viccek és elfogyott arcunkról a fiatalság is. Az ember nem szívesen beszél róla, örvend, hogy ő is túljutott az ilyesmin, de úgy néz ki, újra és újra végig kell gondolni dolgokat. Azt is, hogy az asszony, akit meg tegnap a belgyógyászati klinikán párnák közé támasztva hallgattunk végig, hogy megtudjuk, milye­n a kóros szív­hang, most ott feküdt előtted az asztalon, fehér lepedővel leterítve, s ha lehúztad a takaróját, felismerted az arcát, vékonyka teste összeku­corodott, mintha fázna, mellei petyhüdten lóg­tak alá a hasára, s téged odaállítottak, hogy nyisd meg a mellkasát. Mindannyian ott vol­tunk, meg is néztük alaposan. Csak a nagyon elegáns autókkal járó profiaink hiányoztak ilyenkor, többnyire névtelen tanársegédekre bízták az ilyesmit, s mi nem tudtuk hová ten­ni az eszünket. Aztán, ahogy múltak az évek, sok mindent megértettünk, azt is, hogy naponta két-három embert felcipelnek a kórbonctanra, s az egészségtől majd kicsattanó laboráns ha­tározott mozdulatokkal vagdalja szét őket. Úgy mondják, gyomor dolga, meg hogy mindenen átesik az ember. De belénk ült, emlékszem, valami nyavalya nagy ir­tózás mindentől. Azt sem felejtem el soha, hogy a laboráns majd felrobbant az egészség­től, s mindig mókázott a lányokkal, amíg be­mutatott egy-egy rutinmozdulatot a koponya vagy a has megnyitására. Egyik reggel aztán őt találtuk az asztalon, ugyanolyan lepedő bo­rította, mint a többit. Őt is végigfektették az asztalon, s nekünk az általa betanított mozdu­latokkal kellett darabokra hasogatnunk, amíg meg nem találtuk tüdejében a vérrögöt. Gyo­mor dolga, úgy mondják, én s­em tudom, hogy van, de éreztem, valami szétmegy bennem, ha sokáig tart a buli. — Ezekről soha nem beszéltél nekem mondta. Szemrehányás volt a hangjában meg kíváncsiság. — Huszonöt-huszonhat éves korára, azt hi­szem, mindent megtud az ember a világról és az emberről, eléggé kiismeri magát ahhoz, hogy a saját fejével gondolkozzék, a saját lábán jár­jon, s akár el is lője a saját életét. — Mint te is — szólt közbe. — Pontosan úgy, mint én. — Most mi lesz? — kérdezte. Ránéztem, haragos villanás volt az arcom, düh, amért nincs jobb lehetőségem kitombolni magamat. — Te azért jöttél, hogy megválts engem, nemde? — Nem, hanem hogy lecipeljelek innen. — Abba beletörik a fogad — ordítottam. Szét tudtam volna verni a szobát. Ittam egy pohár italt, rágyújtottam, visszaültem mellé a kályha elé. — A bácsi sorsára akarsz jutni? — kérdez­te. Nagyon az elevenembe vágott ezzel a kér­déssel. Nemegyszer végiggondoltam én is az esélyeimet. Tiszta víz volt, hogy előbb-utóbb visszavesznek az egyetemre, idő kérdése az egész, el kell telnie két-három évnek, amíg el­felejtenek, addig dolgoznom kell valahol. En­gem inkább a másik oldala izgatott a dolog­nak, az, hogy a bácsi sorsára juthatok, bele­hullok valami olyan nyavalyába, ami még job­ban kirekeszt a világból, s esetleg elvágja az utakat visszafelé. Na meg hogy a dacoló hegyi élet nem egészséges, mert a társtalanság és egyedüllét elvadítja az embert, s úgy járha­tók:’, írt ifti a­z öreg.” akit­ a fia sem érdekel, hiá­ba hívja minden nyáron, hogy menjen hozzá­juk, örüljön az unokáinak, az öreg nem tud szabadulni a magára erőszakolt fájdalomtól és keserűségtől, a múltjától s a sírtól, ahova az örmény asszonyát temette. Kicsit ezért is akartam, hogy találkozásaink az öreggel ne legyenek tudatosak, hanem vélet- Sipos László illusztrációja

Next