Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
lenek, ő csak maradjon meg a kedves gödei szerzetesnek, aki kirázta az agyondédétézett pokrócainkat, ha feljöttünk pihenni, a tűzgyújtó-élvező viszonyt akartam megtartani, s ezért nem sajnáltam a pohár pálinkát sem tőle, így hamarabb elment, s nem ültette belém a szomorúságát. — Anyádék sem örülnek ennek a hóbortnak. — Tudom — feleltem. Ez megint érv volt a javából. Éreztem, gyengülök, lassan elvész a nagy önbizalmam, a dacos elvonulás magabiztossága, amely idehozott az egyetemről, mint aki nagyon jól tudja, hogy jaj a vesztes félnek, s nem is szabad gondolkoznia azon, hogy okosan teszi-e azt, amit tesz. — Persze az öreg ... — Egészen más eset. Én önként jöttem ide, s addig maradok, ameddig éppen jónak látom. Jól ellehettem volna én is a városban, elvégre nem ültem börtönben, se nem gyilkoltam. Járt a pofám, s úgy látták jónak, ha kitesznek az egyetemről, semmi több. Elmehettem volna dolgozni, de én egy időre kívül akartam maradni mindenen, hogy úgy istenigazából megismerhessem saját erőimet. — Ezért nem írtál nekem? — kérdezte. — Talán. Meg hogy ne kavarjalak fel téged is. — Szilveszterkor össze akartunk házasodni, nem? Még egy érv, gondoltam. Ha ez így megy, kiforgat önmagamból, s már dühöngtem, hogy mért is hívtam, mért engedtem magam elgyengülni másfél hónapos egyedüllét után, ha most egy nő szoknyájába kapaszkodom a félelmeimmel és kételyeimmel. — Majd meglátjuk. — Te tudod — felelte. Mellém hajolt, egész lényével hozzám simult. S én éreztem, most az enyém, ha soha nem is kerülünk ilyen közel egymáshoz, most együtt ■vagyunk, s aztán lesz minden, ahogy mások akarják. Elvégre felnőttek vagyunk, s nagy luxus lenne azt tenni, amit akarunk. Később minden kapcsolatunkat elveszítettük ■a világgal, csak mi voltunk egy időre, nem akartunk sem veszekedni, sem marni egymást, csak élni erősen, akarvn az életet. Úgy, mint még nem sikerült senkinek. Jó sokára józanodtunk ki, ő hátat fordítva feküdt az ágyon. Nesztelenül fordultam felé, azt hittem, alszik. De nem aludt, a földet nézte, cigarettája fényében felvillantak a padló repedései, a földet borító apró fahulladékok, s felcsillantak a zsebemből kihullt fémpénz-darabok is. — Semmi — mondta, ahogy magamhoz húztam. Fátyolos volt a hangja, mint mindig, ha sokat cigarettázott. — Semmi — ismételte meg. Felkönyököltem, fejemben enyhe zsibbadtságot éreztem. Nem tudom, az italtól-e vagy a reám szakadó élményektől, nem is gondolkoztam rajta, nehogy elmúljon a varázslat s megint rám törjön a magamban töltött éjszakák fura összevisszasága és süket sötétje, mikor már sem dolgozni, sem aludni nem tudtam. Ilyenkor hosszan kódorogtam az éjszakában, s egy- re az gyötört, hogy mi következik, mindent el kell-e nekem is veszítenem, mint az öreg turistaházi gondnoknak, nem roppanok-e bele én is a fájdalomba és egyedüllétbe. Lám, milyen más minden, hogy jött ő, gondoltam. Lassan elfogyott az ellenkezésem és dacolásom is, s mikor megéreztem simogatását, olyan mohón-idegesen öleltem magamhoz, mint soha addig, mintha el sem akarnám többé engedni magamtól. III. Új hasábokat raktam a tűzre, a nyitott kályhaajtón át szembecsaptak a lángok, bevilágították a szobát. — Alszol? — kérdezte egy kis idő múlva, hogy visszabújtam az ágyba. Felém fordult, hajtincsei a homlokában fityegtek. Szempillái majd leragadtak az álmosságtól. — Uhüm ... — feleltem. — Aludj, jó? — biztatott. — Kedvesem — mondta még. Feje visszahanyatlott a párnára. Magamhoz öleltem, megcsókoltam az arcát. Kivártam, amíg elalszik, aztán újra visszaültem a kályha elé. Találomra felnyitottam egy könyvet, s amíg fellapoztam, nagyon idegennek, semmitmondónak találtam az egész míves cirkuszt. Inkább bámultam a tüzet, roskadozott az égett fa, hamar izzó széndarabkákra töredezett, hogy lassan hamvadni kezdjen a parazsa is. Hát igen, gondoltam, mit is akarhatnék egyebet. Lényegében semmi nem történt, itt vagyunk a kedvenc helyünkön, annyi várakozás után eljött ő is, elmúlik a rossz szájízem is előbb-utóbb. Írtam néhány jó oldalt, s ha nem is kell most senkinek, nekem legalább örömet szerzett, s majd csak lesz valahogy. Csak nem szabad engedni elhatalmasodni magunkon a fájdalmainkat, mert a létezés, bármilyen jól menjen is sorunk, mindig fájni fog, mert mindennap igazolni kell valamivel. Önmagunk előtt nem jó hazudni, nem szabad, nem ildomos s főleg nem lehet. Csak bátorság kell hozzá s kemény könyörtelenség. Kiléptem a folyosóra. A völgyben éppen vonat zakatolt el, kerekei maguk alá gyűrték a teret és sötétséget. Ismerős helyeken jártam, melyek napfénynél barátságosan fogadtak, örömöm lettem bennük. Most sötéten sorakoztak a fák, koronájuk suhogott a szélben, s alattam a Maros most mérgesen, vad morajlással tépte az elébe kerülő akadályokat. Ez hát a bűnhődés, gondoltam. Leültem egy fenyőtönkre, s míg cigarettára gyújtottam, újra a rémképek jöttek. Ilyen magányos éjszakákkal fizet a világ a gőgért és semmibevevésért, a közönyért, így büntet az akaratos kívülállásért, a dacért, hogy a melletted pihegő embert-társat is idegennek érzed — csak pillanatokra oldódsz fel az örömeiben és létében —, más világból idetévedtnek, aki csak azért jött, hogy eszedbe juttassa a kívülszakadást és kirekesztettséget. Az égen gyenge fénnyel, elszórtan csillagok ragyogtak. Lábam verdeste a harmatos fű, ahogy elindultam az ösvényen, fejemben egy gondolat virrasztott: vajon a jövésével eloszlatja-e a kétségeimet, a bajaimat, vagy még inkább elmélyíti őket? Aztán hogy szabad-e idegennek éreznem, amikor évek óta együtt voltunk mindenben, s ha ő hamarább került állásba és ért el sikereket, szabad-e irigyelnem ezért? Kell-e féltenem a kisváros kedveskedéseitől, ahova színésznőnek ment, mert nem találom természetesnek, hogy körülrajongják, szeretik? Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha én nem a legmélyebbre esem mellőle, ha legalább az' az elégtételem megmarad, hogy közölhetek 'T néhány írást,'befejezem az orvosit, s nem úgy állunk egymás előtt, mint most. Nekidőltem egy fának, lehunytam a szemem, s a következő percben úgy találtam, lármázó emberek gyűlnek körém, arcukról ordít a jóllakottság, a gondtalan élet, s mindnek ugyanaz a pöffeszkedő mosolygás a szemében, ugyanaz a határozott mozgás és magabiztosság a járásában. Ettől még jobban kikészültem, s mikor ismét kinyílt a szemem, nem akartam elhinni, hogy ilyesmi is megeshet az emberrel. A fáradtságot és az italt okoltam, de nem nyugtatott meg eléggé. Az idegeimre gyanakodtam, mostanában gyakran éreztem, hogy valami nincs rendjén, egyre többször kaptam rajta magam azon, hogy eltöprengek valamin, s egészen más dolgok sülnek ki a gondolataimból, mint rendesen. Fény gyűlt fenn a szobában, s néhány pillanat múlva őt hallottam. Engem szólított. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a csendet megszakító hangra, kezemet fülemre szorítottam, s szaladni kezdtem, csak hogy minél messzibbre kerüljek tőle, a háztól, ahol örömben, szerelemben a teljességet érintettem, de ahol a legmélyebbre, már-már öngyilkossági gondolatokig jutottam el az egyedülléttől. Szerettem volna, ha vad vihar kerekedik, és beleroppannak a fák, ha szél tombol, és letépázza a fákról az utolsó leveleket is,recsegjenek a törzsükből hajló fenyők, csak hogy feledkezhessek meg magamról, ha csak kis időre is, ne kelljen számon kérnem magamtól az elkövetetteket vagy elkövetkezendőket. Őt se lássam, amíg nem egyenlő felekként állhatunk egymással szemben, hogy ne ronthasson össze bennem semmit a nagy életével és örömeivel. Ne juttassa eszembe az én helyzetemet azzal, hogy neki minden jól megy, ne kényszerítsen méltatlan párhuzamok meghúzására. Egyáltalán senkit se lássak, amíg leprásnak tekintenek s félnek tőlem. Amíg a barátaim elbújnak előlem, vagy fontos elintéznivalójukra hivatkozva sietősen továbbmennek. Leültem, rágyújtottam. Nyugaton vaskos sötétség borította az eget, semmi jele nem mutatkozott még a hajnalnak. — Még mindig ébren? — rebbentett fel a bácsi hangja. Most még öregebbnek éreztem, mint napfénynél, töpörödött alakja, bicegő lába s fázós összekucorodása leleplezte a napközben kedélyesen jövő-menő öreget. Puskája most is a vállán fityegett, mint máskor, ha találkoztunk, szájában a pipája füstölgőtt elmaradhatatlanul. Kezét báránybőrbundáján tartotta. — Nem hagy aludni — mondta, s a szíve tájékára mutatott. Darabig mozdulatlanul állt, egy fatörzshöz támaszkodott. A kezéért nyúltam, elhúzta. Közelebb léptem hozzá, s ellenkezést nem tűrőn a pulzusára tettem a kezem. Alig tapintható ütéseket éreztem az ujjam hegyén. — Máskor is? — kérdeztem. — Igen, főleg éjszaka — felelte. Néhány perc telhetett el, kezem végig a pulzusán tartottam, s figyeltem, mint enged a görcs. — Angina — mondtam. Az öreg értetlenül nézett. Akaratlanul is a zsebembe nyúltam, hátha találhatnék valami értágítószert. De nem volt nálam semmi gyógyszer, s ettől ideges tehetetlenségtudat töltött el, hogy akár fel is fordulhatna az orrom előtt, s én nem tudnék mit kezdeni vele gyógyszer nélkül. — Elmúlt — mondta, s megint szájába vette pipáját. Nem törődött velem, hiába magyaráztam, hogy csak rosszat csinál vele. — Egyszer túl kell lenni rajta — mondta. — Nem mindegy, hogy mikor feleltem. Legyintett, úgy, mint azok, akik igazán nem félnek semmitől, vagy akiknek nincs már veszítenivalójuk. Elindultunk. Lennebb egy darabka tisztáson kukoricatábla virított, száraz leveleikkel ingtak-lengtek a szélben a kicsövett kerék. Az öreg mellett lépdeltem. Az eget nézte. Lassan felszakadoztak fejünk fölött a fellegek, hasadozott a hajnal, s lassan a világosodó ég ráfolyt a fákra, bokrokra s a völgyben sorakozó cserepes házakra. A ház előtt még megálltunk, fából faragott ajtó bámult ránk, ajtaján vésett betűk éktelenkedtek, s a tornácon friss állatbőrök sorakoztak. — Tudna valami szert a szívemre? — kérdezte, ahogy átléptük a küszöböt. — Igen — feleltem. — Megint kezdi — mondta, s a töltényes ládikára kucorodott. Akaratlanul is a pulzusáért nyúltam, de elhúzta a kezét, s felkacagott. — Semmiség — mondta. Furcsán villant meg a szeme, könnycseppek buggyantak elő a pillák mögül, így, a hajnal derengésében alaposan belenézhettem az arcába, vastag redők vagdalták csupa árokká a bőrét, s mély, akaratos barázdákba torkolltak a finomabb ráncok. — Reggel lemegyünk a városba — mondtam. Határozott akartam lenni, de éreztem hangomon a rekedtséget és gyengeséget. Fáradt is voltam, idegesen szívtam a bagót, tüdőre, mélyen, s ettől förtelmes súlyt éreztem a testemben. — Egy pohár erőset. — Legyen — hagytam rá. Az öreg töltött, ránéztem. — Jobb híján ez az egyetlen értágítószerünk. — Vissza kell mennie a lányhoz. Felijedhet. Bólintottam s felálltam az asztal mellől. — Nagyon kell ügyelni rájuk! — folytatta. — Én akartam, de nem volt kire egy idő után. Szép asszonyom volt ám, tüzesvérű... Olyan belevaló asszony, örmény. Koromfekete hajjal... De rég volt, nagyon rég. Pipájából kiverte a törmeléket, rákönyökölt az asztalra. Kinézett az ablakon. Jócskán világosodott, a tárgyak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak, s tisztán tapinthatón bukkantak elő a kontúrok. — Tényleg komoly a bajom? — kérdezte. — Korral jár — feleltem. — Telefonálni nem kell a fiamnak, csak amikor meghalok. Neki sok dolga van, gyerek, aszszony, munka, minek hazabolondítani értem. — Akkor lemegyünk a városba. Mikor megy az első vonat? — kérdeztem. Nem felelt, látszott, nehezére esik a beszélgetés. Elgondoltam még egyszer az életét: belehullt a fájdalomba, s nemcsak hogy nem tudott kimászni belőle, hanem halálra is gyötörte magát vele. Úgy gondolhatta, eltelik az élete egyedül is; nem akart a fia terhére lenni, s amellett az egészségével sem törődött eleget, újra és újra meghűtötte magát az éjszakai kóborlásokkal, s gyenge fizikumát bagóval meg itallal mérgezte. Egy idő után aztán felállt, eltette az üveget. Arcán félelem ült és nagy irtózás. Derengett az ég, párájukból előbújtak a fák, s álmos nyújtózkodással ébredtek a bokrok is. Lenn a völgyben szürke füstöt pipáltak a házak kéményei, s valahonnan messziről kutyacsaholás hallott. Elindultam lefelé az ösvényen. A reggel hűvösében megvilágosodott sok minden, s már alig vártam, hogy visszaérjek a házba, hadd ébresszem fel őt és mondjam el neki az éjszakai élményeimet. Azt, hogy szívesen elmennék vele, nekem is ez lenne a jobbik megoldás, még akkor is, ha kicsit nehezemre esik az egész buli, de úgy érzem, még maradnom kell. Dolgozhatom a vasútnál vagy a fakitermelésnél, éjszakánként kedvemre írhatok, s jól elleszünk a bácsival kettesben. Minden elintézettnek tűnt egy pillanatra, ő nyugodtan utazhat vissza az alföldre, nem kell áldozatokat hoznia értem, lemondani a sikereiről és a fél életéről azért, hogy egy megbillent életet istápoljon. Persze ez rövid igazságnak bizonyult, éreztem, valami ezzel a logikával sincs rendjén, s a következő percben minden tervezgetést és okos agytörést áthúzott a puskalövés. Megfordultam, a ház felől füst gomolygott a levegőben. Az ágy lábánál találtam rá a bácsira, mozdulatlan volt, szótlan. — Miért? — ejtettem ki a számon, s míg megértettem, hogy nem balesetről vagy öngyilkosságról van szó, abban a tévhitben totyogtam a szobában, ami természetes logikusnak tűnt. Hogy az öngyilkosságról szó sem lehet, hamar kiderült, mert a golyó az ablak üvegén át távozott, semmi jele sem látszott annak, hogy önmaga ellen irányított tettről lenne szó. Maradt az a lehetőség, hogy új szívroham jött, s az öreg ijedtében, utolsó erejével még elhúzta a ravaszt, hogy így értesítsen a bajáról. — Ez ilyen — mondtam. Lepedőt borítottam a bácsira, puskáját felakasztottam a szegre. Az asztal sarkán álló maradék italt egy szuszra kiittam, s ettől még inkább ordíthatnékom támadt, a semmi érzéstől meg a tehetetlenségtől. A fák előkecmeregtek a szürkés háttérből, a völgyből ködfoszlányok libegtek délnek. Összébb húztam magamon a pulóverem, elnéztem a dombok vonalát szegélyező fenyőcsemeték irányába, mintha engem kísértenének, úgy sorakoztak nagy nyugalmukkal egymás után. Halkan léptem át a küszöböt, nem akartam őt is felébreszteni. Lehúztam a nadrágom, az ablakra akasztottam. A kályhában felpiszkáltam a parazsat, új hasábokat raktam a gerjedő lángokra. Elképzeltem, milyen szép lehetett volna a reggelünk; az, hogy együtt, ébredünk, velünk lehetnének a ködből elősejlő fák, az erdő sok-sok életével, a patakhoz inni járó állatok, lenn a köveken lágy morajlással csivitelő Maros, s békés-tiszta csillogásával a forrás. Velünk lehetne múltunk és jövőnk is, s mindennél szebben a jelenünk, hogy most már el sem válunk egymástól. Aztán eszembe ötlött az éjszaka, a bácsi sorsa. Élek, gondoltam, s ez akkor elég volt, hogy a holnapra gondolhassak. Mellé bújtam az ágyra, jólesett a melege anynyi fázadás után. Ő felemelkedett, átkarolt, motyogott is valamit, de ölelése hamar ellazult s feje visszahullt a párnára. Pedig nagyon el akartam mondani az éjszakai sétát, az öreg utolsó mondatait az asszonyáról, a puskaroppanást és azt, miként találtam rá az ágy előtt. Végül is nem ébresztettem fel, eldobtam a cigarettám, az darabig még villogott, míg beleolvadt a szürkeségbe. — Aludj! — kért ő. Álmosan fészkelődött az ágyon. Magamhoz öleltem, szinte görcsösen szorítottam, mintha minden bajomat feloldhatnám egy ölelésben. Aztán lehunytam a szemem s próbáltam elaludni. A kályhában utolsókat lobbant a tűz, valahonnan messziről harangzúgást hozott a szél, s a hajnalban hívó-halkan visszhangoztak a dombok. KISS JENŐ A tenger felé Megyek a tengerhez, a vonatom esős mezőkön vág át, tócsa, lucsok mindenfelé, pocséták tarkítják a vágányt... És esik most is, hull szünetlen, a fák, a földek mint a bendő. Rövidülő napokkal int már a tél, a szigorú jövendő. Csak bámulok ki, a vonat ring, latyakká ázott híg téven visz — Megyek a tengerhez, akárha azt mondanám: ha víz — legyen ví zsőben A szakadó esőben kialszanak a tenger színei, miként parázs a szakadó esőben, lucskos hamuvá áznak a tenger színei, a tenger fölszikrázó, lobogó, szemet vakító színei! Ott van, tudom: az a nagy halom szürkeség, az ott a tenger, az a fájón füstölgő, keserű üstök-halom, az ott a tenger, nézem a szakadó esőben, s a szívem megszakad — hát így látlak viszont, te hajdani tűzlobogás? Így, e minden lángolást kioltó, szakadó esőben? Hát ide fordult az idő? E kései ősz bús lics-pocs napjai hoznak össze, elborongni egymás kialvó színein? — Ó, tenger, tenger! Nagyon ránk kaptak már a fellegek Nagyon nyakunkba lóg a firmamentum — de bárhogy is van, mégis jólesik itt látni téged újra, két karom repesve int feléd, köszöntlek így is, a szakadó esőben ... Meiláza lla zöld vizén szél fergetegre húz át, a tenger ki-kivet egy-egy medúzát, így történt most is. Háborgott viharzón, s lám, egy medúza fekszik kinn a parton. Lebernyege és kocsonyás korongja ottan hever, homokban megforogva; áttetsző teste most nehéz, idétlen ... Ila visszadobnám, föléledne? Kétlem. Azért csak megkísérlem. De hiába. Elpusztult, vége. Szétfolyó, hideg folt. Úgy fáj így látni, így találni rája. Hiszen tudom, míg élt, szegény milyen volt... A tengeröblök áttetsző vizében mint játszi ejtőernyősök lebegnek, maguk is áttetszőn, s oly lenge szépen, ernyős csapatjaként a tengereknek. Ma is előttem az a fénylő reggel, midőn először tűntek föl sereggel hajónk körül, a forrástiszta vízben — én akkor láttam őket első ízben. S ahogy rejtelmes testük előtűnt lenn, átlátszón, szinte már anyagszerűtlen, úgy tetszett: káprázat csak lepge lényük, magát csalja a kapzsi elme véliik... S most itt van ez, nyálkásan, kocsonyásan! Mint holtaké, oly földnehéz a súlya, torz, szétlepcsent-------elfordulok, ne lássam, ne lássam azt, mi lebegett — kimúlva. S egy gond kél bennem és követ kitartón, míg ott hagyom romjában, szétterülten, egyszer majd mi is így fekszünk a Parton, ily értelmetlen kocsonyává halton ... Egy szalmakalap teteje A büszke szállodák becsukva. A vendéglőkben egymáson a székek. Nem várnak engem itt, csak pár szobor siet elém a sétányokra ... Szépek. A vendéglőkben egymáson a székek, csupa üveg faluk most csak tükörnek szolgál a parti csöndnek. Mert csönd van mindenütt, és hervadás, valami tükrös, áttetsző varázs. A part kihalt. A hűs homok most selymesen terül szét, kivasaltan — nem gyűrik lábak, keblek, tomporok, csupán a szél jár, lépked rajta halkan, no meg egy kóbor eb után kivetett kagylókra, vízipókokra vadászik. Megállt itt minden, ami sietett, a ki elment, elment, nem jött helyébe másik. Egy szalmakalap foszlott teteje ott a homokban, félig eltemetve; valami pénzes pók kedves neje hagyhatta itt. Azóta elfeledte. Lehet, most Nizzában pipeskedik, egén új nappal, fején új kalappal — Alig volt dél s már — lám — sötétedik — Mind több az éj, mind kevesebb a nappal. A vérzékeny alkony Lám, a vérzékeny alkony most is vérfoltos, mostan is piros, még szerencse, hogy itt a tenger, minden bemocskolt, bús eget kimos. 1 haJó Indiákéi Ameddig ellát itt a szem, hajók, hajók, hajók — furcsa nevű nagy gőzösök, vagy nem is oly nagyok. Az például épp Indiából, Bombayből való. Mit hoztál, Buddha-homlokú hajó? Szerettem volna, hogyha fátylakat, leheteskönnyű fátylakat hozol, hogy abban táncoljon az ősz, ne legyen ily komoly. Vagy elefántot, nagyfülűt és pödrött agyarat, örüljön neki, mint a gyermekek, amerre elhalad, az út. Vagy kígyóbűvölő fakírt, vagy épp szent tehenet — mindent, min ámulni, bámulni és derülni lehet! egyedetis a tengerrel