Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-19 / 38. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM + 38. (1090.) SZÁM ♦ ARALEJ ♦ KOLOZSVÁR, 1969. SZEPTEMBER 19. Ííj termés Múlt vasárnap falusi propagandistákkal találkoztunk a pártiskolában, meghívtak továbbképző tanfolyamukra, hogy tájékoztassuk őket arról a termésről, amelyet Kolozsváron megjelenő országos hatókörű irodalmi és művelődési lapok hétről hétre takarítanak be hasábjaikon. Mostanában, hogy többfelé is megemlékeztek a legelső szövetkezeti gazdaságok megalakulásának húszéves évfordulójáról s ebből az alkalomból megvonták a mindenfajta változásoknak azt a gazdag mérlegét, amelyet a közös munka teremtett meg két évtized alatt, érdemes egy pillanatra arra is visszaemlékezni, hogy hozzáértő falusi propagandisták közvetítésével milyen számottevő szerepet, játszott a legfrissebb irodalmi termés a lelkekben, a tudatban megindult nagy fordulat előkészítésében. Azóta persze sokat változott a falusi tanulókörök összetétele. Padsoraiba rendre beültek az újabb nemzedékek, amelyeknek műveltségét és fogékonyságát iskola és képzett tanárok alapozták meg, nem is beszélve azokról a tanulókörökről, amelyeknek a hallgatói között igen szép számban vannak a falusi értelmiségiek. Az újabb termés iránt való érdeklődés időszerűségét ez önmagában véve is indokolttá teszi, hiszen az irodalom és művészet mindig is szerves része volt az ideológiai nevelésnek. S vajon elképzelhető-e a ma eszmeiségében oly lényeges helyet elfoglaló szocialista humánum, emberi méltóság, személyiség kiteljesedése e szüntelenül megújuló termés nélkül? Különösképpen falun, ahová az új könyv, a színház, a kiállítás, a hangverseny, az új film később, ritkábban vagy egyáltalán nem jut még. Ezért tartjuk jelentősnek azoknak a falusi propagandistáknak a kezdeményezését, akik rendszeresen meríteni akarnak abból a termésből, amelyet mi hétről hétre hasábjainkon betakarítunk, akik azt akarják, hogy tanulókörök tagjai ismerjék, tudják, lépést tartsanak mindazzal, ami jelentős és új irodalomban, színházban, zenében, képzőművészetekben. Akik bevonják a falut napjaink alkotó szellemiségének mozgalmas, eleven, hétről hétre megújuló műhelyébe. MIKÓ ERVIN Egyvalami bizonyos. Az irodalom és a művészet területén egyedül az utókor tud pontosan osztályozni, csak az utókor tudja megfelelő helyre illeszteni az értékeket. Ez történt Liviu Rebreanuval is. Egy ideig tudomásul sem vették vagy szándékosan lekicsinyelték, szerfelett súlyos büntetést szabva ki rá néhány hibáért, amelyet nem is a művész, hanem, többnyire akaratán kívül, az ember követett el, hogy most, harmadfél évtizeddel fizikai elmúlása után, elfoglalhassa méltó helyét a román és a világirodalomban. ..Századunk első felében a világ legnagyobb íróinak egyike“ — írja a múlt hónapban a Rio de Janeiróban megjelent Lázadás című regény fordításához készült előszó. „Liviu Rebreanu — mondotta nemrégiben Marin Preda, a román próza egyik legjelentősebb mai képviselője — nemcsak nagy író, ahogy gondolnák, hanem irányt mutató író is, akinek irányulását figyelmen kívül hagyni azzal a kockázattal jár, mint a megkésett fordulatok általában: semmivel sem pótolható erőveszteséggel." Valóban nagy formátumú, de irányt mutató író is. Ennél átfogóbb és szemléletesebb meghatározása talán nincs is írónak és művészetének. Liviu Rebreanu mindmáig nemcsak a legjelentősebb román regényíró — és egyben a szó valódi értelmében vett első román regényíró —, hanem az a prózaíró és művész, akinek műve döntő mozzanat a román próza fejlődésében, egy minőségileg magasabbrendű művészt alkotó folyamat kiindulópontja. A román irodalomnak — mutattak rá kritikusok és esztéták, mint G. Calinescu és T. Vianu — sok elbeszélője volt Liviu Rebreanuig is, de a szó korszerű értelmében egyetlen regényírója sem, aki Balzac és Zola, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Thomas Mann és Galsworthy mellé állítható. Rebreanuval — mondja többek között Tudor Vianu — a román regény bekapcsolódott a műfaj világkörforgásába s értékei folytán azoknak az alkotói tetteknek sorába emelkedett, amelyek az első világháború végén a román kultúra nagyvonalúságának biztosítására irányuló törekvésekből sarjadtak. Liviu Rebreanu művészetének, a „kulturális nagyvonalúság ” kifejezőjének“ érdeme elsősorban az, állapítja meg Calinescu, hogy bár intuitív indíttatású, megmaradt egy magasabbrendű művészi tudatosság szintjén, elvetette a lírai hangot és megteremtette „az objektív regényt“. Liviu Rebreanu, a román „objektív“ regény, a szubjektivizmustól valóban ment, harmadik személys írásmód megteremtője mindenekelőtt e „felsőbbrendű művészi tudatosság“ által él és hat, amely egy mélységesen megrázó és drámai belső küzdelemnek, rendkívüli erőfeszítéseknek, ember és művész állandó, könyörtelen mérkőzésének eredménye. Az ember, tudjuk, Erdélyben, a Szamos menti Trilisina községben született, egy súlyos gondokkal viaskodó, tizenhárom gyermekes tanító gyermekeként. Iskoláit sok nehézség árán végezte, ahol és ahogy tudta, Naszódon, Besztercén, majd a Habsburg-birodalom egyik tisztiiskolájában. Aztán átkelt a Kárpátokon és — jóval az első világháború előtt — véglegesen letelepedett Bukarestben, s itt — mint megannyi alapos és rendszeres erdélyi honfitársa — nem éppen fényes, de tiszteletre méltó társadalmi „állást“ vívott ki magának, melyet a Nemzeti Színház igazgatósága tetőzött be. A művész ellenben nehezen és későn született meg, annak az óriási erőfeszítésnek az árán, amelyről fentebb szóltam. Mindenekelőtt az irodalmi nyelvet kellett elsajátítania, vagyis a legértékesebb írói fegyverre kellett szert tennie, amelyet nem kaphatott meg az iskolában, csak folytonos gyakorlással — akárcsak Eminescu vagy Caragiale vagy Ady — a napi újságírásban, de sem be nem hódolt neki, sem legyőzni nem hagyta magát általa. Azután meg, szerényen, közepes karcolatokkal és tárcanovellákkal jelentkezett, amelyek nemigen utaltak előre a későbbi íróra, s ilyenformán elég súlyos akadályt jelentettek elismerése útjában. Végül pedig le kellett gyűrnie az „első személyt“, objektiválódnia kellett, megzaboláznia érzelmeit és szenvedélyeit. Sikerült neki. Amúgy erdé lyiesen. Vagyis lassan, mélyre hatóan és biztosan. Diadalmaskodott az állhatatos, megvesztegethetetlen, a felsőbbrendű tudattal rendelkező művész. Nyomdába adta a Ion-t, azt a regényét, amely — Calinescu szavaival — a kezdetleges folklórból az objektiválás eredményeként és a lírizmus elvetésének eredményeként a világméretű művészet magaslatára emelkedett. Azon után következett a nemcsak itthon, de határainkon túl is közismert nagy elbeszélő eposz, a Lázadás, majd egyéb munkák, egy hatalmas, lenyűgöző klaszszikus építmény kockakövei, amelyek között első helyen áll az ugyancsak közismert remekmű, Az akasztottak erdeje. Ezek a művek beszédes bizonyítékai annak, hogy az igazi művész, aki soha, egyetlen pillanatra sem mond le a felsőbbrendű művészi tudatosságról, mindig az IGAZSÁGOT fejezi ki. Következésképpen a Ion, a Lázadás, Az akasztottak erdeje és Rebreanu egyéb munkáinak nagy része éppen ennek az „életigazságnak“ a képe, nem idillizált, nem mesterkélten szépített kép, amelynek ábrázolása csodálatosnak tűnik a későbbi kutató szemében, bár valójában épp ebben áll remekmű volta, ez jellemzi a magasrendű, hiteles, hamisítatlan művészetet. A művész Rebreanu legyőzte Rebreanut, a nyugalmas, csendes, kispolgári kedvtelésekkel tarkított megalkuvó életre hajlamos embert. Ez a magyarázata annak, hogy közvetlenül az első világháború után, a polgári reakció és reformizmus terjeszkedése idején jelent meg azon, amely megrázó realizmussal szemlélteti a parasztság földéhségét, forró vágyát, hogy munkájának gyümölcseit maga, ne pedig mások élvezzék. Ezzel magyarázható a Lázadás megjelenése, az 1907-es felkelés patetikus idézése is a román proletariátus 1933-as nagy forradalmi harcainak küszöbén. És ezzel magyarázható Az akasztottak erdejének, e háborúellenes és az emberi megértést nemzetiségre való tekintet nélkül meghirdető szózatnak a megjelenése egy olyan időszakban, amikor az olasz és Hitlerfasizmus hatására a sovenna(Folytatása a 2. oldalon) ION MANIslU OLVASTAM HARGITA, 1969 Az augusztusi Igaz Szóban jelentkeznek először együtt mindazok, akiknek Hargita megyében is az a „szent szándékuk“, hogy „gyönyörüket írjanak“ csíki, udvarhelyi, gyergyói övéik mai mindennapjairól és a holnapjaikról is. Persze, hogy kik csinálnak napilapot Csíkszeredán több mint egy esztendő óta, eddig is tudtuk, s hogy kiben mi lappang — íróiság — e zsurnalisztákban, az sem titok azok számára, akik szorgalmas olvasói folyóiratainknak és napisajtónknak. Szóval, a Hargita szerkesztői és állandó munkatársai sem kezdték elölről mesterségüket, hanem kisebbnagyobb újságírói tapasztalatok és reménykeltőbb vagy szerényebb művészi kísérletek után kerültek össze, hogy valami újnak vessék meg az alapját. Újnak, egyelőre a szó irodalomszociológiai értelmében. Ezzel kapcsolatban mindegyre a Tompa László és a Tomcsa Sándor sorsára gondolok. Mindkettőjük ravatalára velem küldték el az Utunk szerkesztői koszorújukat, s azokon a temetéseken folyton az járt eszemben — és ki nem gondolt erre? —, hogy a Költő és a Humorista halálával Székelyudvarhelyet és azt az egész vidéket letörölhetjük az eleven irodalmi műhelyek térképéről. Mert mostantól kezdve nem maradt olyan jelesebb író, aki itt a székelyek között élne, hanem mind más tájakról emlékeznek csak viszsza gyermekkoruk falvainak életére. Sőt, nagyobb általánosítás is kínálkozott az aggodalmaskodó lélek számára azokon a temetéseken. Hogy tudniillik végleg eltűnik nálunk a vidéken élő (nem vidéki!) író figurája, elmennek azok a magányos férfiak, akik a két világháború közötti nehéz időkben egy-egy kisvárosba fogózkodva őrizték emberségüket, s az irodalom egyre inkább behúzódik a nagyobb városok vagy a nagyvárosok szerkesztőségeinek és kávébárjainak világába. Ezeknek az aggodalmaknak az eleven cáfolatát kínálják, így együtt, a Hargita szerkesztői és munkatársai. Nem tudom, ki marad ott végleg közülük és ki pályázik majd el másfelé, bizonyos azonban, hogy ebből a gárdából és az utódaikból kerülnek ki azok a tollforgatók Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is, akik újra visszalopják városuk hírétnevét az élő irodalom térképeire. Mert többet akarnak, mint tájirodalmat írni. Vágyaikra éles fényt vet, amit a csíki festészet nagy hagyományairól vallanak ebben az összefüggésben. A festő Nagy István és Nagy Imre példájából — például — nemcsak a tájhoz (Folytatása a 4. oldalon) MAROSI PÉTER Liviu1 Rebreanu vagy az „objektivizálás”* művészete HUNYADI LÁSZLÓ fémdomborítása Páll Árpád: Színház vagy vendéglátóipar? Látó Anna: A rázós színház