Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-19 / 38. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM + 38. (1090.) SZÁM ♦ ARA­­­LEJ ♦ KOLOZSVÁR, 1969. SZEPTEMBER 19. Ííj termés Múlt vasárnap falusi propagandistákkal ta­lálkoztunk a pártiskolában, meghívtak to­vábbképző tanfolyamukra, hogy tájékoztassuk őket arról a termésről, amelyet Kolozsváron megjelenő országos hatókörű irodalmi és mű­velődési lapok hétről hétre takarítanak be ha­sábjaikon. Mostanában, hogy többfelé is megemlékeztek a legelső szövetkezeti gazda­ságok megalakulásának húszéves évfor­dulójáról s ebből az alkalomból megvon­ták a mindenfajta változásoknak azt a gazdag mérlegét, amelyet a közös munka teremtett meg két évtized alatt, érdemes egy pillanatra arra is visszaemlékezni, hogy hozzáértő falusi propagandisták közvetítésével milyen számot­tevő szerepet, játszott a legfrissebb irodalmi termés a lelkekben, a tudatban megindult nagy fordulat előkészítésében. Azóta persze sokat változott a falusi tanulókörök összeté­tele. Padsoraiba rendre beültek az újabb nem­zedékek, amelyeknek műveltségét és fogé­konyságát iskola és képzett tanárok alapoz­ták meg, nem is beszélve azokról a tanuló­körökről, amelyeknek a hallgatói között igen szép számban vannak a falusi értelmiségiek. Az újabb termés iránt való érdeklődés idő­szerűségét ez önmagában véve is indokolttá teszi, hiszen az irodalom és művészet mindig is szerves része volt az ideológiai nevelésnek. S vajon elképzelhető-e a ma eszmeiségében oly lényeges helyet elfoglaló szocialista hu­mánum, emberi méltóság, személyiség kitelje­sedése e szüntelenül megújuló termés nélkül? Különösképpen falun, ahová az új könyv, a színház, a kiállítás, a hangverseny, az új film később, ritkábban vagy egyáltalán nem jut még­­. Ezért tartjuk jelentősnek azoknak a falusi propagandistáknak a kezdeményezését, akik rendszeresen meríteni akarnak abból a ter­mésből, amelyet mi hétről hétre hasábjain­kon betakarítunk, akik azt akarják, hogy ta­nulókörök tagjai ismerjék, tudják, lépést tart­sanak mindazzal, ami jelentős és új iroda­lomban, színházban, zenében, képzőművésze­tekben. Akik bevonják a falut napjaink al­kotó szellemiségének mozgalmas, eleven, hét­ről hétre megújuló műhelyébe. MIKÓ ERVIN Egyvalami bizonyos. Az iro­dalom és a művészet területén egyedül az utókor tud ponto­san osztályozni, csak az utó­kor tudja megfelelő helyre il­leszteni az értékeket. Ez tör­tént Liviu Rebreanuval is. Egy ideig tudomásul sem vették vagy szándékosan lekicsinyel­ték, szerfelett súlyos büntetést szabva ki rá néhány hibáért, amelyet nem is a művész, ha­nem, többnyire akaratán kívül, az ember követett el, hogy most, harmadfél évtizeddel fi­zikai elmúlása után, elfoglal­hassa méltó helyét a román és a világirodalomban. ..Szá­zadunk első felében a világ legnagyobb íróinak egyike“ — írja a múlt hónapban a Rio de Janeiróban megjelent Lázadás című regény fordításához ké­szült előszó. „Liviu Rebreanu — mondotta nemrégiben Marin Preda, a román próza egyik legjelentősebb mai képviselője — nemcsak nagy író, ahogy gondolnák, hanem irányt mu­tató író is, akinek irányulását figyelmen kívül hagyni azzal a kockázattal jár, mint a meg­késett fordulatok általában: semmivel sem pótolható erő­veszteséggel." Valóban nagy formátumú, de irányt mutató író is. Ennél átfogóbb és szemléletesebb meghatározása talán nincs is írónak és művészetének. Li­viu Rebreanu mindmáig nem­csak a legjelentősebb román regényíró — és egyben a szó valódi értelmében vett első ro­mán regényíró —, hanem az a prózaíró és művész, akinek műve döntő mozzanat a román próza fejlődésében, egy minő­ségileg magasabbrendű művé­szt alkotó folyamat kiinduló­pontja. A román irodalomnak — mutattak rá kritikusok és esztéták, mint G. Calinescu és T. Vianu — sok elbeszélője volt Liviu Rebreanuig is, de a szó korszerű értelmében egyet­len regényírója sem, aki Bal­zac és Zola, Tolsztoj és Dosz­tojevszkij, Thomas Mann és Galsworthy mellé állítható. Rebreanuval — mondja többek között Tudor Vianu — a ro­mán regény bekapcsolódott a műfaj világ­körforgásába s ér­tékei folytán azoknak az al­kotói tetteknek sorába emel­kedett, amelyek az első világ­háború végén a román kultúra nagyvonalúságának biztosítá­sára irányuló törekvésekből sarjadtak. Liviu Rebreanu mű­vészetének, a „kulturális nagy­vonalúság ” kifejezőjének“ ér­deme elsősorban az, állapítja meg Calinescu, hogy bár intu­itív indíttatású, megmaradt egy magasabbrendű művészi tudatosság szintjén, elvetette a lírai hangot és megteremtet­te „az objektív regényt“. Liviu Rebreanu, a román „objektív“ regény, a szubjek­tivizmustól valóban ment, har­madik személy­s írásmód meg­teremtője mindenekelőtt e „felsőbbrendű művészi tuda­tosság“ által él és hat, amely egy mélységesen megrázó és drámai belső küzdelemnek, rendkívüli erőfeszítéseknek, ember és művész állandó, kö­nyörtelen mérkőzésének ered­ménye. Az ember, tudjuk, Erdélyben, a Szamos menti Trilisina köz­ségben született, egy súlyos gondokkal viaskodó, tizenhá­rom gyermekes tanító gyerme­keként. Iskoláit sok nehézség árán végezte, ahol és ahogy tudta, Naszódon, Besztercén, majd a Habsburg-birodalom egyik tisztiiskolájában. Aztán átkelt a Kárpátokon és — jó­val az első világháború előtt — véglegesen letelepedett Bu­karestben, s itt — mint meg­annyi alapos és rendszeres er­délyi honfitársa — nem éppen fényes, de tiszteletre méltó tár­sadalmi „állást“ vívott ki ma­gának, melyet a Nemzeti Szín­ház igazgatósága tetőzött be. A művész ellenben nehezen és későn született meg, an­nak az óriási erőfeszítésnek az árán, amelyről fentebb szól­tam. Mindenekelőtt az irodal­mi nyelvet kellett elsajátítania, vagyis a legértékesebb írói fegyverre kellett szert tennie, amelyet nem kaphatott meg az iskolában, csak folytonos gya­korlással — akárcsak Emines­­cu vagy Caragiale vagy Ady — a napi újságírásban, de sem be nem hódolt neki, sem le­győzni nem hagyta magát ál­tala. Azután meg, szerényen, közepes karcolatokkal és tár­canovellákkal jelentkezett, amelyek nemigen utaltak elő­re a későbbi íróra, s ilyenfor­mán elég súlyos akadályt je­lentettek elismerése útjában. Végül pedig le kellett gyűrnie az „első személyt“, objektivá­­lódnia kellett, megzaboláznia érzelmeit és szenvedélyeit. Sikerült neki. Amúgy erdé­ lyiesen. Vagyis lassan, mély­re hatóan és biztosan. Diadal­maskodott az állhatatos, meg­vesztegethetetlen, a felsőbb­rendű tudattal rendelkező mű­vész. Nyomdába adta a Ion-t, azt a regényét, amely — Cali­nescu szavaival — a kezdetleges folklórból az objektiválás ered­ményeként és a lírizmus el­vetésének eredményeként a világméretű művészet magas­latára emelkedett. A­zon után következett a nemcsak itthon, de határainkon túl is közis­mert nagy elbeszélő eposz, a Lázadás, majd egyéb munkák, egy hatalmas, lenyűgöző klasz­­szikus építmény kockakövei, amelyek között első helyen áll az ugyancsak közismert re­mekmű, Az akasztottak erde­je. Ezek a művek beszédes bi­zonyítékai annak, hogy az iga­zi művész, aki soha, egyetlen pillanatra sem mond le a fel­sőbbrendű művészi tudatos­ságról, mindig az IGAZSÁ­GOT fejezi ki. Következéskép­pen a Ion, a Lázadás, Az akasztottak erdeje és Rebrea­nu egyéb munkáinak nagy ré­sze éppen ennek az „életigaz­ságnak“ a képe, nem idillizált, nem mesterkélten szépített kép, amelynek ábrázolása cso­dálatosnak tűnik a későbbi ku­tató szemében, bár valójában épp ebben áll remekmű volta, ez jellemzi a magasrendű, hi­teles, hamisítatlan művészetet. A művész Rebreanu legyőz­te Rebreanut, a nyugalmas, csendes, kispolgári kedvtelé­sekkel tarkított megalkuvó életre hajlamos embert. Ez a magyarázata annak, hogy közvetlenül az első világhábo­rú után, a polgári reakció és reformizmus terjeszkedése ide­jén jelent meg a­zon, amely megrázó realizmussal szemlél­teti a parasztság földéhségét, forró vágyát, hogy munkájá­nak gyümölcseit maga, ne pe­dig mások élvezzék. Ezzel ma­gyarázható a Lázadás megjele­nése, az 1907-es felkelés pate­­tikus idézése is a román pro­letariátus 1933-as nagy forra­dalmi harcainak küszöbén. És ezzel magyarázható Az akasz­tottak erdejének, e háborúel­lenes és az emberi megértést nemzetiségre való tekintet nél­kül meghirdető szózatnak a megjelenése egy olyan időszak­ban, amikor az olasz és Hitler­­fasizmus hatására a soven­na­(Folytatása a 2. oldalon) ION MANIslU OLVASTAM HARGITA, 1969 Az augusztusi Igaz Szó­ban jelentkeznek először együtt mindazok, akiknek Hargita megyében is az a „szent szán­dékuk“, hogy „gyönyörüket írjanak“ csíki, udvarhelyi, gyergyói övéik mai minden­napjairól és a holnapjaikról is. Persze, hogy kik csinálnak napilapot Csíkszeredán több mint egy esztendő óta, eddig is tudtuk, s hogy kiben mi lappang — íróiság — e zsur­nalisztákban, az sem titok azok számára, akik szorgalmas olvasói folyóiratainknak és na­pisajtónknak. Szóval, a Hargi­ta szerkesztői és állandó mun­katársai sem kezdték elölről mesterségüket, hanem kisebb­­nagyobb újságírói tapasztala­tok és reménykeltőbb vagy szerényebb művészi kísérletek után kerültek össze, hogy­ va­lami újnak vessék meg az alapját. Újnak, egyelőre a szó irodalomszociológiai értelmé­ben. Ezzel kapcsolatban mind­egyre a Tompa László és a Tomcsa Sándor sorsára gondo­lok. Mindkettőjük ravatalára velem küldték el az Utunk szerkesztői koszorújukat, s azokon a temetéseken folyton az járt eszemben — és ki nem gondolt erre? —, hogy a Köl­tő és a Humorista halálával Székelyudvarhelyet és azt az egész vidéket letörölhetjük az eleven irodalmi műhelyek térképéről. Mert mostantól kezdve nem maradt olyan je­lesebb író, aki itt a székelyek között élne, hanem mind más tájakról emlékeznek csak visz­­sza gyermekkoruk falvainak életére. Sőt, nagyobb általáno­sítás is kínálkozott az aggo­dalmaskodó lélek számára azokon a temetéseken. Hogy tudniillik végleg eltűnik nálunk a vidéken élő (nem vidéki!) író figurája, elmennek azok a magányos férfiak, akik a két világháború közötti nehéz időkben egy-egy kisvárosba fogózkodva őrizték embersé­güket, s az irodalom egyre inkább behúzódik a nagyobb városok vagy a nagyvárosok szerkesztőségeinek és kávé­bárjainak világába. Ezeknek az aggodalmaknak az eleven cáfolatát kínálják, így együtt, a Hargita szerkesz­tői és munkatársai. Nem tu­dom, ki marad ott végleg kö­zülük és ki pályázik majd el másfelé, bizonyos azonban, hogy ebből a gárdából és az utódaikból kerülnek ki azok a tollforgatók Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen és Gyer­­gyószentmiklóson is, akik új­ra visszalopják városuk hírét­­nevét az élő irodalom térké­peire. Mert többet akarnak, mint tájirodalmat írni. Vágyaikra éles fényt vet, amit a csíki festészet nagy hagyományairól vallanak ebben az összefüg­gésben. A festő Nagy István és Nagy Imre példájából — például — nemcsak a tájhoz (Folytatása a 4. oldalon) MAROSI PÉTER Livi­u1 Rebreanu vagy az „objektivizálás”* művészete HUNYADI LÁSZLÓ fémdomborítása Páll Árpád: Színház vagy vendéglátóipar? Látó Anna: A rázós színház

Next