Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-02-26 / 9. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 9. (1165.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. FEBRUÁR 26. Nagy Albert: Auróra A mi utcánk „A mi utcánk a beszép“ mondom tovább, dúdolva, a helyesírással sem törődve, a címet, ahogy a sláger fülembe sulykolta. Pedig a vers, amelyre utalni akarok, így kezdődik: A mi utcánk olyan utca, nem is utca, csak fél utca. És ez lényeges különbség, a művészet s a művészetpótlék különbözése. Az indítás közvetlensége alighanem mindkettőben ugyanazt a célt szolgálja: már az első pillanatban bensőséges kapcsolatot teremteni a hallgatóval, az olvasóval, de míg az előbbi hazugul elandalít (épp mert szívesen dúdolom), az utóbbi játékos őszinteségével késztet továbbolvasásra. Kányádi Sándor nyitja ezzel a verssel első gyűjteményes kötetét, a Fától fáig tizenöt év termését felmutató összegezését. S noha a szerző semmiféle látványos átrendezésre nem tesz kísérletet — a Virágzik a cseresznyefa (1955) után megjelent köteteinek belső sorrendjében adja a költeményeket, kevés kihagyással —, szerencsésen választva meg a kezdés pillanatát, költészetének következetességét bizonyítja, a változatlanságot a változásban. Mert igaz ugyan, hogy a galambfalvi „fél utcából“ a költő régi bérházak és templomok, tegnap épült blokkok határolta széles útra költözött át, de ez ma éppúgy az ő utcája, „a mi utcánk“, amelynek földrajzához és etnikailag ugyancsak kitágult történelméhez a régi hűséggel hű. Persze, ez a hűség szükségszerűen magával hoz egyfajta hűtlenséget, hiszen a régi utca sarkán magányosan várakozó pózna helyét a trolivezeték betonoszlopai foglalták el — és ez nem mennyiségi kérdés, nem is csupán a villanypózna anyagának, a technikai fejlődésnek a kérdése. A költői tartás, az elkötelezettség-tudat, a szüntelen szolgálat viszont szemléleti folytonosságra utal, jóllehet útközben Kányádi szabadulni akar a hamis illúzióktól, valóságérzékét urbanizálódott világában is paraszti makacssággal őrzi. De változatlanul hiszi és hirdeti a „nem zsákutca, csak tarisznya“ három faházáról, rossz kerítéséről s három fűzfájáról: / Becsületből, akit innen tarisznyáltak, azt egykönnyen nem fogja az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta. A Verskötetre ritkábban figyelnek úgy fel, mint egy regényre, a műfaj eleve kevesebbek számára adja azt a társadalmi élményt (legalábbis századunkban), amit a prózai mű jelenthet. Pedig ahogy Sütő András Anyám könnyű álmot ígér címen közreadott „naplójegyzetei“ közéleti eseményszámba mentek, ugyanúgy lehetne egy irodalomszociológiai elemzés tárgya Kányádi Sándor költészetének tizenöt éves fejlődése. (A képet teljesebbé tenné — bár nem változtatná meg — a megelőző öt-hat év, a Virágzik a cseresznyefa versanyagának számbavétele.) Mert Kányádi költői fejlődése nemcsak esztétikai jelenségként érdekes, elemzésre váró, nemcsak egyediségében jellemző, a népi tehetség mai kibontakozásának törvényszerűségeit és belső ellentmondásait világítva meg, hanem egy közösség változó sorsát, vágyainak és reményeinek alakulását is példázza. Bármennyire csábító azonban egy ilyenfajta vizsgálódás, bízzuk ezt a szakemberekre (szociológusokra, történészekre, publicistákra), s maradjunk meg a költői mű elemeinél, hiszen ezek is hasznos, izgalmas tanulságokat ígérnek — akár társadalmi vetületükben is. • Nem óhajtok versenyre kelni a nyelvészekkel, akik pontokba foglalva tudják, mi a korszerű irodalmi elemzés, s nem is az ő intelmüknek engedek, amikor Kányádi költői útját vázolva először alapszókincsére utalok. Tudom, a statisztikai vizsgálatok idején módszerem, sőt terminológiám eleve „tudománytalan“, hiszen az alapszókincs körülhatárolására pontos mennyiségi méréseket kell végezni, s nem lehet azt csupán a névszókra, közülük is a főnevekre korlátozni. Engedtessék meg mégis ez az „impresszionizmus", amely a Harmat a csillagon ciklus (kötet) verseinek újraolvasásakor ilyen szavakat jegyeztet ki a kritikussal: tarisznya, fűzfa, furulya, bot, pakulár, kút, vödör, malom, ló, szekér, zab, gerenda, folyó, fenyő, kapca, bojtár, dombhajlat, pacsirta, pipevirág, barka, vadalma, varjú, juh, harmat, erdő, dér, őzsuta, tisztás, mogyoró, nyírfa, farkas, bogyó, fejsze, tövis, korsó, eső, patak, szénaillat, zápor, pajta, csikó, csacsi, csobán, bárány, bocskor, csónak. A felsorolás önkényes, amennyiben sok köznapi, különösebb hangulati értéket nem hordozó főnévtől eltekint, de talán mégsem az, ha figyelembe vesszük, hogy az említett ciklus (az 1964-ben megjelent kötet) verseinek java részét e szavak jelezte koordináták közé helyezhetjük be. A költői pályakezdés mutálásain túljutva, egy mindenek fölött érvényesülő tájélmény szól a Harmat a csillagon költeményeiből. E táj Kányádinak nemcsak a fenyőt, a girbegurba utcákat, a dombhajlatot, a patakot jelenti, hanem az embereket is, a pajta építőjét, a ló hámba-fogóját s a csobánt — hozzájuk tér vissza gondolatban, városi otthonából. Jellegzetes műfaja e fejlődési szakaszban az életkép (a vers végén levont vagy levonatlan, a felvillantott képben benne rejlő tanulsággal). Amiről oly sok szó esett, a Petőfi-hatás tulajdonképpen egy rokon szemléletben leli magyarázatát, s nem elsősorban a példakép utánzása, inkább a faluról elszármazott, de ahhoz, illetve a szűken értelmezett hazai tájhoz ragaszkodó költő objektív helyzete fejeződik ki benne. Persze, lehetetlen nem Petőfire gondolnunk, amikor Kányádi ilyen versindításait olvassuk: „Legelső ajándék, mit kaptam", „öreg kút az utca (Folytatása a 5—6—7. oldalon) KÁNTOR LAJOS PRÓZA Bajor Andor Bodor Ádám Sinkó Zoltán Horváth Imre írja AZ ILLATOK „Semmi sem idézi fel annyira a múltat, mint a letűnt idők illata.“ Még ma is az orromban van az apám drogériájából csent parfümök illatának kavargása, amelynek beszippantása egyszer csaknem ájulásig hódított. Az Ibolya üdesége Matild nénémre, a Gyöngyvirág tiszta lehelete anyámra, a Széna diszkrét szúróssága a házunkban megforduló komoly külsejű és tréfás szavú férfiakra, az Akác fojtó tavaszi illata Cseh Máriára, a szép varrólányra, a Lorigan rafinált, könnyű mérge a korzón elsuhanó tiszti aszonyokra, a Kaliforniai mák kábítóan édes párolgása pedig egy cigánylányra emlékeztet, aki vörösbarna ruhájában olyan volt, mint a spanyol virágárus lányok a színes filmeken. Illatszereim elfogytak, és évtizedekig az illatos mosdószappant is a csípős szagú mosószappan helyettesítette. Most már vásárolhatnék parfümöt, de megváltoztak az illatszerek. A napokban végre kaptam Szénaparfümöt. Izgatottan bontottam fel, szagolgattam cseppjeit a tenyeremen. Vártam, hogy most, mint a mélyvízből kihúzott hálóban a gazdag zsákmány, elém bukkannak kamaszkorom emlékei. A Szénának azonban az illata már nem a régi: ha neve nem is változott, a Széna sem Széna már! Azért nem tudom a múltamat felidézni, mert az illatszerek nem hajlandók megismételni illatukat? Vagy azért nem ismétlik illatukat az illatszerek, mert a múlt sem ismételheti önmagát? Olyan az a múlt, ami az új szénaparfüm illatára dalolni kezd, mint egy fáradtan visszatapsolt, gikszereket fogó énekes. Maradok a folyóvíznél, aminek illattalanságában a múlt és jövő józanító tisztaságát érzem. FÉNYI ISTVÁN Meditáció Lengő két kezem, a semmit és földet fogó, motyogom, szárny, szárnyam is lehetne, fecske, repülőhal, sáska, rakéta, jaj, mi lennék s mi vagyok, nem hagyom holnap s az ezredik napon se a mondatot, most az egyszer beleverődtem a világba, s tart, mint a fecskéket, szitakötőket, amihez nem érek el, az öl meg, mi lennél, lengés-pár az oldalamon, emberek, de jó, hogy minden lehetnénk, megfigyeltétek, a gyönyörű könyvekben a balladákat s a meséket is az a lengés-pár hajtotta oda. Ha az életvize kútjába egyszer beleesnék, szárnyat vagy kezet növesztenék magamnak?