Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-05 / 1. szám

ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 1. (1262.) SZÁM • ÁRA 1 LEJ • KOLOZSVÁR, 1973. JANUÁR 5. ÉTRAVALŐ Minden eddiginél gazdagabb útravalóval lépte át az ország az új esztendő küszöbét, a Köztársaság első negyedszáza­dának útravalójával, amelyről Nicolae Ceau§escu elvtárs a Nagy Nemzetgyűlés jubileumi ülésszakán méltán mondotta, hogy: „Ma egy olyan hős nem­zedék munkáját és győzelmet ünnepeljük, amely 25 ev alatt annvlt valósított meg, mint amennyihez máskor több száz tv kellett, felépitetU Hozama földién a szocializmus ragyo gó épületét, maradandó müvet hatryva a jövő nemzedékre húszmilliós nép vette számba ezen a jubileumon a ,..zda elégtételével szabad ha záia gyarapodását, azzal az el­ekéit szándékkal, hogy min­den alkotóerejét latba vetve to­vábbmunkálkodik a nagy mu kiteljesítésén. Mert általunk és értünk nőtt szárnya az időnek, nyertek J értelmet az évek, lett igaz es édes honunk e táj, ahol ma nemcsak hogy elődünk küz­delmeit, harcát, munkáját tisz telhetjük megbecsülésünkkel, de önmagunkra ismerhetünk: szerte mindenütt folyóink, vő eveink, hegyeink kozott, ke fűnk és szellemünk nyomait viselik városaink és falvaink, s Sként a termőföld kihordja az elvetett magot, u.^ lá^a mind szebben és gazdagabban. Mi vagyunk az ország, ame nek felvirágzását egyember- ként szolgáljuk, mert meggy - zódtünk róla, hogy a dolgozok pártvezette hatalma a SLt «rSb^aSa. VMlX és tanúsítjuk, hogy szocialista rendszerek nagy igazságtételei közé tartozik a nemzeti kérdés marxista re való tekintet nélkül meg srffin.,ssf^ években megvalósult, az eges mtbE ró^TtestvériséSSn élnek SrsBK ssr A legmaradandóbb közkincs: tók a szellem dolgozóinak hoz­zájárulását a .t^sadalom íe .or­dulóján. Minden eddiginél gazdagabb útravalóval lépte át az ország az új esztendő küszöbé . _ egész nép a sokoldalúan fej- IcTt szocialista társadalom programjának a me«^alositó- sára összpontosítja erőit. Egy emberként szolgáljuk mind­annyian toliunkkal, művésze­tünkkel, tudásunkkal, egesz al­kotó energiánkkal a nagy mu kiteljesítését, hogy új szárnyai nőjenek az új időnek. Markos András: Petőfi LÁSZLÓFFY ALADÁR Petőfi bennünk Most megint átrobog a vonat valami téli jeges csatatéren. A leg­ostobább közeg a legbonyolultabb titkokat képes elnyelni mindörökre. Mindörökre előtt néhány megállóval leszáll a történelmi személyzet, s felszáll az új. A vonat csak robog tovább téli valóságában a csatatér­nek, mely már régen nem az, hanem valódi valóság: csak havas mező. Minden valóság emlékek unokája. Ha eszméletem ma valóság, huszonhat éves nagyapja van. Ott Jön vidáman megölve, lóháton gyalogol éppen a virágzó január eleji napraforgótábla szélén, a biedermeier huszárka­lap karimáján. A képe Itt függ kis medalionban a gallérom alatt, még nagymama akasztotta a nyakamba hazaszeretettel. Mi lenne, ha most megnéznénk egy láthatatlan pillantással, mely odabent száll keresztül, mi lenne, ha most meghallgatnánk egy lefulladt, idők kútjába csobbant érzékkel, ha azt szimatolnánk egy asztalon felejtett töltött pisztolyhoz hasonlóan tökéletes és fenyegető figyelemmel: mi ő, Petőfi, ma ben­nünk? Ki ő, kit él, kit tesz, kit kiált, kit kerget és sarkall, kit gondol egy-egy testében-lelkében és minden mai testében-lelkében, valóságában tehát a népnek, melyből vétetett előbb, mennyire fér el a minden mel­lett, a minden között, a mindennel küzdve-keveredve, a mindenre hág­va, a mindenre, melyet a másfél évszázad gyűjtött, ha tetszik érvként, igazságérzet, forradalom, emberi méltóság dolgában az élet útjába, az idegek elébe? Hosszas történelmi láz és hasznos társadalmi egészség után mi lenne, ha Petőfire ébrednénk, csak egy több mint patetikus: már okos pillanatra, abból az alkalomból, hogy a fény, az értelem s a leg­nagyobb hangú viták, legmagabiztosabb döntések korában kellő hozzáér­téssel új érvet lehet kovácsolni minden évfordulóból, letelő történelmi (Folytatása a 6. oldalon) MIHAI BENIUC Szabadságra, hazaszeretetre vezérlő kalauz Jó sok éve annak, hogy Puskinéból I.eningrádba menet amolyan szavaló­versenynek lehettem tanúja az autóban. Egy szovjet Író s a kocsivezető vetél­kedőjéből meglepetésemre a sofőr ke­rült ki győztesen. Ha nem az író marad alul, fel se figyelek a dologra, elvégre ki nem szaval Puskin-verseket a Szov­jetunióban? Amikor Németországban diákoskod- tam, egyszer elbeszélgettem egy öreg német gépésszel, aki ragaszkodott hoz­zá, hogy Heine a legnagyobb német költő, még Goethénél is nagyobb. A bukaresti Világifjúsági Találko­zón egy angol diáklány s honfitársa, egy ifjú munkás arra kért fel, dönte­nem el, nagy költő-e T. S. Eliot, mert a munkásifjú nem akarja alább adniSha- kespeare-nél. Romániában persze Eminescu múlna felül mindenkit — akár az olvasókat, akár a legbeavatottabb kritikusokat és költőket szavaztatnák meg ebben a kér­désben. Minden országnak, pontosabban min­den népnek megvan a maga kedvenc költője, akinek alakja odakerül a társa­dalmi tudatban, sőt a legendák világá­ban is a nemzet hősei mellé. Jeszenyin és Majakovszkij páratlanul népszerű a Szovjetunióban; tehetségüknek és élet­művük népi gyökereinek köszönhetik ezt a népszerűséget. Ugyanezt mondhat­juk Franco embereinek áldozatáról, a spanyol Federico Garda Lorcáról. Egészen külön helyet foglal el aztán a világ poétái között Petőfi Sándor, nemcsak mint a magyarok nemzeti költője, hanem mint az a művész is, aki valóságos hőssé vált életében és halálában. Senki se beszélheti el az 1848-as magyar forradalom s a Habs- burgbirodalom ellen vívott harc törté­netét anélkül, hogy Petőfi neve ne ke­rülne elbeszélésének középpontjába. De hát: ezt mindenki tudja. Ezért csak néhány, Petőfi költésze­téhez kapcsolódó gyermekkori emléke­met mondom el ez alkalommal. Kisiskolás koromban már az első osz­tályban megismerkedtünk Petőfi versei­vel. Annyira hatottak ránk, hogy szinte be se kellett vágnunk a sorokat. A mi pékünknek volt egy könyve: Petőfi ösz- szes versei. Fia mellett ültem a pád­ban, tőle kaptam kölcsön a kötetet. Igaz, nem tudtam még elég jól magya­rul, de azért jó hangosan olvastam fel e könyvből a kertben, séta közben, olyan hangosan, hogy édesanyám azt hitte, megzavarodtam. Es emlékszem arra is, mennyire ha­tott rám annak idején A kutyák dala és ami rá következett, A farkasok dala. Meg se tudtam volna mondani, miért. Mindenesetre: a farkasok vonzottak. Mint ahogy játék közben se vállaltam soha, hogy pandúr legyek... Gimnazista koromban aztán le is sze­rettem volna fordítani ezt a két ver­set. Véletlenül rájuk bukkantam azon­ban Th. M. Stoenescunak, ennek a ta­lán Macedonski köréhez tartozó költő­nek egyik kötetében; nem volt odaírva a versek alá, hogy fordítások. Végered­ményben — gondoltam magamban — minek fordítanám le Petőfit, amikor e- redetiben is olvashatom a versét? Jóval később értettem csak meg, hogy nem mindenki olvashatja Petőfit sem eredetiben, hogy tehát szükség van for­dításokra. Addigra azonban a Föld majd minden nyelvén rég megszólalt már a költő. Ugyanakkortájt — a gimnázium u- tolsó évében — ébredtem rá arra is, miért hatott rám annyira A kutyák dala és A farkasok dala, s miért nem cserélném el a világ minden kincséért sem a farkasok sorsát a kutyákéval. Petőfi költészetét egész életemben a szabadságra és a hazaszeretetre vezérlő nagyszerű kalauznak tartottam. 2-3 oldal VERSEK PETŐFIRŐL

Next

/
Thumbnails
Contents