Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-04 / 1. szám
2 SZILÁGYI DOMOKOS Arckép Nagy feneket biz kerítő — merthogy dühödt hittérítő —, s ha érvet mind sorba rakott s nyolcszáz szóviccet faragott (oly jót s oly rosszat — ez vili! — nem gyártott, csak Sexpír Vili), ne feleselj, mert semmit a’ nem ér —: eleme a vita. Hogyha megkérdezed: ki ja? — Hát az Utunk Sáskándija. Még hogyha fejére áll is,a drámája theátreális; ő maga beléstapiszkál rendezésbe, oszteliszkál, hogy a Parnasszusra jusson szamosháti (plebe)jusson, mivel néki ez a kéje; s ámbár nincs nyomorfekélye, egy kis sebpénz nála elkél, min vásárlható ezer kéj — Kent például avagy konyak — s ingyen: költői alkonyat Nincsen itten semmi hézag, s fölülírott, kedves Gézag, továbbra is becsül híven — vitafelem, agresszívem. * Arany Jánostól lopva. Sorok egy tagtársról Lakása nem Eifel-torony, ám ő homlok(zat)a orom, kotsija nem Patkó János, „neve, híre átalános“, ha bíboros, ha kí-sörös, ábrázattya többleg vörös; író, nem kritikus — a teleapatikusa (avagy telegyógyszerésze?) igaz Szavának; merész-e, kitetszik, hogy több spinétet lejátszott már, mégis étet újabbakat csalmatokkal kimagyarázkodott okkal; szegény embert lóvé teszi, ám ő abból is kieszi; ha nincs Vásárhelyre útja, akad néki joghurutja, ha nem is nemzetközi, s azt se mondja, hogy koszi, nékem, ki így megtisztelem, hogy megírom; tán dísztelen számára ily versezet, még megkérdi: vers ez?et caetera; de rögvest csend lesz, ha ablaka alá gyűlik az tömeg, mely reá fűlik, s ordít: — Panek et circenses! Stréber sorok Szilágyi Istvánnak ajánlvák Főszerk-helyettes, de szilaj! Fején alig van némi haj, a többi vaj, a többi haj. Küldte őtet nékünk Zilaj — híres fészek, tyuhaj-ihaj! — — Túrót! — mondja, hogyha bomol. És a szentély, hol is honol, bélmennyország és bélpokol, s ha gyakorta járni szokál benne, zargatásért okol — azért mégis járni fogol. Helyettes ő, rovat múltú, s hajdan, midőn összehulltunk, csórók, pénztelenség mián, s már az antikváriumi lány sem tejelt a könyveinkért, s avítt cipőért meg ingért sem kapánk semmit az ószertt, ő ajánlott csábítószert, fiókját kihúzva legott adott némi előleget. (Ah, te régi-régi Hajdan! S még ez sem segíte rajtam, mert növeltem mennyi bánat! ádáz grafomániámat.) Az utolsó utáni ! Essék szóba mostan Saszek, utolsó utáni maszek (látta őtet már Isaszeg), oly hosszúra nemzetett, hogy csak bokajegyzetet írunk hozzá, s egy szempontból ő, szegény, már csupa csont-borkotló költő, de nem Kassák — nem hagyja, hogy neszokassák. A humor-Parnasszuson Ámbár vagyon hámorom, nincs még nékem tumorom, s ha Utunkék bútoron vesznek részt a Tükör uián, mivel vagyon abba hiány —, túlteszek száz tútoron, verem író-bútorom, hogy megőrül a bokám (már a mellső!) — mert pogány nem vagyok, s ezer kalandot, pillangót, férget (galandot), zenekardot, zsebmetszetet, és annak, ki csak vakon lát: helsingőri katagombát — miegyebet versbe teszek, leszek a nem-lomha gálya, leszek a tudós csacskája, kinek beveszi cselét furfangos férficseléd, csiklandom és viszketek, röhögéstül hisz beteg vagyok, ergo: viszketeg; s ha már képzeletem a szám: leszek csintalan és pajzán, hogy majd’ belepirul a zakató, a pirula is — hiszen krédó-Pilátus nem vagyunk ma, nincs hiátus húmorunkba, kis FIAT húz (hogy ne aszalódjunk búsra) föl a húmor-Parnasszusra, s csücsülendünk — Jesszusom! — a húmor-Parnasszuson, hol elzengi víg imánk imádott Palestrimánk, és a Laci, a Király szól majd: — Bözse*, pomiláj (avagy: és a Laci, a Király szól majd: — Bözse, pomiláj!) * pl. Tóth SASZET GÉZA Kétszemközti Sziszenett Szilágyi Domokos nyomán Vice — Weöres2 / verso — Babits Dülöngél két3 / mankón csakits; Kulcslyukon át / hányik rímet. És elhasal / örök innét. Humorúja / is csak homor- Üka férc éle / nincsen hogy bor 1 Elitta ja /zisten lovát / rímtanodát / nyitott.5 Nohát! 1 Nem elírás 2 Lehet Eliotnak is olvasni 3 Esetleg több 4 Igen ritka, annál megbecsülendőbb mondattani káprázat 5 K. Jakab Antal rovata számára Jobbágy Sándor maszkjai Bálint Tibor írásának folytatása az első oldalról káplárt, s abban bizonyára akad egy-két találó célzás a költészet hatalmáról — mondta. — Egyébként olvassak csak fel nyugodtan magyarul — bíztatott —, mert a jó írást mindenki megérti... Mindezek ellenére sápadtan ültem, féltem a lebegéstől, s csupán mint távoli szavalást, úgy hallottam az első kolléga felolvasását. Kisregény méretű történetében egy katonáról volt szó, akit megműtenek és lázálmában félrebeszélve lázas látomásból kellett volna az olvasóknak kiépíteniök a lélektani összefüggéseket, de az első fejezet után vagy négy-öt anyóka is elejtette a fejét, úgyhogy barátunk elővette piros ceruzáját, minduntalan áthúzott egy-egy fejezetet és rokonszenvesen mosolyogva leszólt a néphez: — Ne búsuljanak, már nincs sok hátra— Mire reménykedve megmozdult a virrasztók hősies csapata. Egy jó óra múlva a konferáló bejelentése szerint nekem kellett fölállnom. Most már mihez is kezdjek? — ijedtem meg és szinte véletlenül nyitottam fel a kötetet ott, ahol a Szerencsemalac lapult. Ebben a fikarcnyi történetben azt mondom el, hogy valaki hazafelé rohan a vásárból, ölében a malaccal, s noha gondolatban lassan már fel is trancsírozta és meg is ette, nem tud szabadulni az emberek kérdéseitől, gépies jókívánságaitól. Belekiáltottam hát az alvó hombár csöndjébe: Pálffy Árpád kerámiája „SZERENCSEMALAC“ s mindjárt örvendezve láttam, hogy fölébred a közönségnek több mint fele. Még mosolyogtak is, amiből sejteni lehetett, hogy otthonos számukra a téma, s remélik, hogy előttük ki fog terebélyesedni, sőt némi zsiradékot is szed magára. Egy bácsika, aki úgy csüngette le hatalmas bajuszát, mintha mezei nyulat tartana a fogai között, horkantva földredt, kidörzsölte szeméből az álmot és reám pillantva valami effélét motyogott: Netene, de haragos emberke! Én meg olvasni kezdtem, s azt hittem, hogy csoda történik, mert lassanként fölébredt a közönség másik fele is. A Dzsingisz kán képű férfi arca valósággal ragyogott. Aztán fölugrott és félbeszakítva a fölolvasást, diadalmasan így szólt: — Nekem ennyi elég is, elvtárs! ... Mindent megértettem! — Aztán a közönséghez fordult, szinte fenyegetőn. — Látjátok, mennyi gond és baj van még egy malaccal is? Hát akkor hogyne volna nehéz nekem, akinek százhúsz tehénnel kell bajlódnom!... Én a borjakat is az ölemben vittem megitatni, mert gyengék voltak... — Igen ám, de miattad voltak gyengék, te máléberdl, hogy a fene essék veled hasra! — sipította egy asszony. S a következő pillanatban úgy röpködtek a súlyos szavak, mintha vasvillákat hajigálnának. Az állatokról a községi utakra terelődött a veszekedés, aztán az önkéntes megajánlásra. Mikor izzadtan lekászálódtunk az emelvényről, a néptanács elnöke lelkesen szorongatta a kezem: — Látják, elvtársak: ilyen problémafelvető írásokra van szükség, amelyek közvetlen az állatállományt ostorozzák, vagy a takarmányalapot mérlegelik. Igazán hálás vagyok maguknak... Jöjjenek el máskor is! FÜLÖP MIKLÓS Lakáscsere A Bajazzók második felvonásában mindenki színpadra jön, énekkar, statiszták, táncosok. Nem kell semmit csináljanak, csak leülnek háttal a nézőtérnek. Canio a feleségével vesződik, a közönség őket figyeli. Ludvig Guszti Makkné mellé, az alt hangú karénekesnő mellé ül le. Nem véletlenül. Mondanivalója van, valamit meg akar beszélni Makknéval. Olyan ritkán jönnek ilyen jól össze. — Van valami baj? — kérdi Makkné, mert Guszti izegmozog mellette. — Ő ... Sok baj van — így Guszti, aki szenzációsan selypít. Így született. Szerencsére táncol. Nem énekel. Canio már rángatja a feleségét: „Nedda! Nedda!“ Nedda hallgat. Jó kiadós jelenet. — A lakászeeje... — folytatja Guszti. — Ja! — kap észbe Makkné. A tavaly szó volt, hogy cserélnek. Azóta nem játsztak bajazzókat. Simán, minden fennakadás nélkül folytatták a beszélgetést. A múltkor a lelépésben akadtunk el. Makhné tízet kért, én ígértem hatot. — Nyolcat. Sípos László illusztrációja — Hatot! — Úgy éljek, hogy nyolcat ígért. Mielőtt Neddát leszúrták volna, azelőtt két perccel az ölembe tett összesen nyolc ujjat a kezéről. — Hatot tettem, Makhné drága, a hat ujjamat mutattam. Nyolc ezert akkor szem,ész moszt szem tudnék adni. — Nem is kell. Mondtam, hogy annak tíz az ára. — Ész ha mondjuk lenne egy heteszem? — Kevés. Canio még nem vette elő a kését. — Mit szólna hét ész félhez, például? — Nyolc, és adja a zongorát. — A zongorát?! Még anyámnak szem! — Hét és fél, és a zongora. Rendben van? — A zongoráról, nagyon kérem, ne beszéljünk. Adok egy nyolcaszt... De nincsz anynyi pénzem. Adom részletekben, nem jó? — Mennyit? — Minden hónapban háromszázat. — Azt kérdeztem, hogy öszszesen mennyit? összeszen? Hát összeszen izé... Nyolcat! A többit havi ötszázanként? — Milyen ötszázanként?! Érik a dráma: Canio keresi a kését. Hódisznó! Annyi péncet kidobjak, mert lopom! — Adjon kilencet és hagyja nálam egy évig a zongoráját. — Vegyen magának! Adok nyolcat, aból vegyen magának zongorát. Pénet isz, zongorát isz? Nekem isz van gyerekem, jövőre megy zeneóvodába. Canio már-már döf. Mindjárt vége a darabnak. Ki tudja, mikor lesz újra Bajazzók, csak hébe-hóba játsszák. — ... Nagyon tudna ügyelni a zongorámra? — Mit kell arra ügyelni? — Hogy ne üssze nagyon a billentyűket és törölgessze rendeszen. Volt még valaha zongorája? — Csak kettő. Két bécsi Hohner. — Akkor tudja, hogyan kell gondozni? — Tudom. És akkor még mennyit adjak? Kilencet, kápéban. Kilencet, kápéban... — Guszti lehajtotta a fejét, torka elszorult, ad kilencet és a zongoráját. Egy évig nem lesz zongorája... A kis Guszti már két ujjal pötyögteti a tarka kutyát, amikor a zongorát elviszik, Gusztika sírni fog, így: ja, ja, ha... Így sír, csukladozva, ja, ja, ha ... Canio döfött, ütött az óra! Neddát is leszúrta és azt a szerencsétlen Silviót is, aki csapta a szelet Neddának. „A komédiának vége!“ Mindenki tapsol. Telt ház van, felemelt helyárú, rendkívüli előadáson mindig telt ház van.