Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-04 / 1. szám

SINKÓ ZOLTÁN — Kérem, az emberi nemalvásnak számta­lan oka lehet — kezdte meg előadását Slott úr —, annyi azonban száztizenegy százalék, hogy a lelkiismerettel egyáltalán nem függ ösz­­sze. Mert akkor statisztikailag ki lehetne mu­tatható, hogy a hóhérok, tolvajok és általában zsivány természetű emberek egyáltalán nem aludnának. A hopiltoni atyagyilkosra is, amint azt az újságok megírták, úgy találtak rá, hogy édesdeden aludt egy szalmakazalban és még mosolygott is álmában, mert biztosan vala­mi kellemeset álmodhatott, lehet, éppen valami leányzó simogatásában jutott egyre feljebb, de abba kellett hagyja, mert kattant a kezén a bilincs. Míg ellenben statisztikailag is kimu­tatható, hogy ártatlan csecsemők egész éjsza­kán által sírnak, és nem jön álom a szemük­re, mert görcs bántja a hasukat. Lám, az em­beri szervezet ki van téve mindenféle bántal­­maknak, és ezek mind hozzájárulhatnak az em­beri nemalváshoz. Ilyen lehet a görcs, a reu­ma meg satöbbi nyavalyák. Na de még ezer­féle egyéb okok járulhatnak a nemalváshoz ... Egy jó barátomnak a fia állandóan vizsgák­ra készült, angol meg francia nyelvszakra írat­ták be az egyetemre, de sajnos nem volt neki tehetsége a nyelvekre, fát szeretett vágni, mert azt szenvedélyesen szerette és favágó akart lenni. De a barátom, az apja, erőszakosko­dott vele, hogy az nem lehet, mert az ő fia nem lesz favágó, abból nyelvzseni lesz, és be­­erőszakolta az egyetemre a francia és angol nyelvszakra. A gyerek meg inaszakadtából ta­nult, éjjel sem tudott aludni, mindig angol meg francia szavakat mormolt meg ragozott egyfolytában. Persze sohasem tudta kipihen­ni magát, s ennek az lett az eredménye, hogy amikor vizsgára került a sor, hát teljesen ösz­­szekeverte, amit tanult. Angol szavakkal be­szélt, de francia nyelvtannal, nosza meg is buktatták. Akkor az apja beíratta az orvosi egyetemre, de ott is összekeverte a zsigereket a csontokkal, a végén teljesen megzavarodott. Akkor az apja megmérgelődött és elküldte, hogy menjen fát vágni. A baj csak az lett, hogy ezután már fát sem tudott vágni, mert ott is mind ragozott, meg boncolt, szóval teljesen meg volt zavarodva. És nyilvánvalóan attól lett hülye a gyerek, mert tudóst akartak belőle csinálni. 0 0 0 Persze ez sem tipikus eset, mert ismertem olyan embert is, aki tudós volt és egyben hülye is. Egy időben szomszédunk volt az öreg Zolnyák, ki volt kérem tüntetve külföldön is, meg díszdoktor volt vagy húsz egyetemen; a növények gyökerein élő bacilu­­sokkal foglalkozott, azt mondták, hogy vagy százharmincezer fajtát tudott fejből, képzel­jék el, 130 ezer fajta bacilust egyetlen fejben megtartani! Igen, de már negyvenöt éves ko­rától föl kellett öltöztetni, meg meg kellett etetni, mert különben pucéron járt volna, meg éhen halt volna, mert az égvilágán semmi más nem érdekelte, csak azok a vacak gyökérbaci­­lusok. És amikor le akart ülni, akkor gyorsan széket toltak a feneke alá, mert képes volt beleülni a mosdótálba, meg a gyertyatartóba, meg akármibe, mindegy volt neki. A saját fe­leségének többször is bemutatkozott, mert nem ismerte meg. De a felesége kitolt vele, mert kikereste egy könyvből az egyik gyökérbacilus­­nak a nevét, és azt mondta be a Zolnyáknak, és azt már többet nem felejtette el és azontúl észben tartotta a feleségét. De kérem, élet az ilyen? Azt mondták, óriási szolgálatot tett az emberiségnek. Hogy még nem is lehet azt az életében lemérni, mekkora az a szolgálat. Hát persze, hogy nem lehet az életében lemérni, mert nem is volt neki élete, csak szolgálata. Legalábbis én így látom. Tény azonban és ér­dekes ez is, hogy a legtöbb emberről csak a halála után derül ki, milyen nagy és milyen nagyszerű ember volt. Most nem arról beszé­lek, félreértés kerülendő, hogy amikor benne vagy a koporsóban és már nem tudsz el se pirulni, akkor a papok mindig azt mondják, hogy szerető jó férj, meg dolgos férfiú, meg mindenféle szuperlatívusz voltál. Ettől függet­lenül, hogy a papok mit beszélnek (különben azért nem lehet őket megróni, hogy nem hor­danak le egy szerencsétlen hullát), mondom, ettől függetlenül, azért egy kicsit sok azon személyiségek száma, akikről minden jó csak a haláluk után derül ki. Sőt, több jó derül ki, mint amennyi volt. 0 0 0 Ott van az a költő, az a Derényi. Szíveskednek tudni, mek­kora neki a becse, és most már azt állítják, hogy ő hatott a néger ősköltészetre is, ha jól odafigyeltem. Merthogy a humanizmusa, az a nagy emberszeretete, abból fakadt ki az a sok gyönyörű vers. Hát kérem, ténylegesen gyönyörű verseket írt a szerelemről, a leg­több itt cseng-bong a fülemben nekem is. A baj csak az, hogy a nagyanyám jól ismerte, mert ugyanabban a házban laktak egy ideig, és kérem, a nagyanyám megesküdött, hogy minden héten elverte a feleségét, akihez azo­kat a gyönyörű verseket írta. Na most már, ez nem tudom, hogyan megy, mert én nem ér­tek a költészethez, hogy előbb megveri s az­tán írja a verset hozzá, vagy előbb megírja a verset s csak aztán veri meg. Tény azért, hogy szerették egymást a Nellyvel, mert különben az a nőszemély sem tűrt volna annyit neki, hanem otthagyta volna. De ha a humanisták is verik az édes feleségüket, akkor honnan jön a humanizmus? Tényigazság azonban az is, hogy nagyon sok olyan házasságot is láthat az ember, ahol egyhuzamban veszekednek meg verekednek, mégsem tudnak egymástól megvál­ni. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Hát sok ilyen összevonzott ellentétet láttam én már életemben. Így lett az édesem­­drágámból tíz perc alatt te büdös ringyó. De az is lehet, hogy csak az egyedülálló valódi igazságot ismerte fel az, aki így beszélt, mert­hogy hány meg hány nőben lelhetjük fel egy­ben a liliomot a ringlóval. De ez így van jól, mert ennek így kell lenni. 0 0 0 Emlékszem például a Hepefalvi Szövetkezet elnökének a feleségére, az, kérem, egész áldott nap az ő férjéről beszélt, de olyan rajongással, hogy az ember már szinte irigyelte a férjét. Pedig an­nak a nőnek akkora véres orra volt, mint egy janicsárnak, és negyvenegyes lábai voltak, de az ember mégis irigyelhette az urát, hogy mennyire szereti és tiszteli a felesége. Az ura azelőtt köszörűs volt, de egy adott ponton át­tért az osztályharc élezésére, egy nap aztán elnök lett belőle Hepében. Minden jól ment, gyönyörű gyűléseket tartott, ő tudott a legfo­lyékonyabban beszélni a faluban, mert amikor elakadt, akkor megint elölről kezdte, szóval kitűnő ember volt, de volt egy kis hibája sze­génynek, hogy fatökű volt. És nagyon akartak gyereket, és persze hogy nem lett. De aztán egyszer csak lett, és akkor az elnök nagyon büszke volt. Igen ám, de mindenki tudta rajta kívül, hogy a gyereket nem ő csinálta, hanem a kollektív gazdaság elnöke. És a gyereken látszott is, ahogy cseperedett, mindinkább ha­sonlított a kollektív elnökre. Persze hogy ezt a faluban mindenki beszélte, szépen halkan, úgy, ahogy illik, mindenki tudta, csak éppen az az elnök nem, aki a gyereknek­­az apja volt, vagyis hogy nem volt az apja. No de mi itt a lényeg? Itt az a lényeg, hogy az az asz­­szony örömöt szerzett az urának, tartós örömöt és ügyelt arra, hogy az önbizalmán ne essék csorba. Mert az elnök sokat adott magára, hogy ő a falu igen fontos embere, és az emberek fölnéznek rá. Nagyon ügyelt a tekintélyére, mert amikor a falu bolondja egyszer pont az ő háza előtt tolta le a nadrágját és lekuporo­dott az árokba, hát kitárta az ajtót és torka­ szakadtából bömbölt: „te disznó, te gazember, nem szégyelled magad! Pont az én házam elé tolsz, nem kaptál magadnak jobb helyet, majd adok én neked!“ És a bolond csak állt ottan letolt nadrággal és hallgatta és boldog volt, hogy ilyen nagy ember áll szóba vele és elége­detten visszamosolygott az ordítozó emberre és bólintott nagyokat, aztán elvégezte a dolgát és ment tovább. De miután már rég elment, az elnök még mindig kint állt az ajtóban és ordí­tozott, hogy ő megmutatja, hogy az ő háza elé nem lehet tolni. És erre összecsődült egy csomó ember és élvezte az eseményt, de ha az elnök nem ordítozik, akkor senki sem vet­te volna észre az egészet. Ezért nem érdemes mindenért kiabálni, mint az oktondi tyúk, mert az is, ha megtojik, akkor telekotkodácsolja a baromfiudvart, aztán még úgy melegen elvi­szik a tojását. # • # Pontosan így járt az a barátom is, aki egyszerű melós volt, de foly­ton találmányokon törte a fejét és kitalálta, hogy hogyan lehet egyszerre négy idomot esz­tergálni egy helyett. És folyton törte a fejét és közben fűnek-fának elmondta, hogy né, mi­lyen egyszerű a dolog, és amikor már megvolt a találmány, akkor két mérnök is odadugta a fejét és nagyokat bólogattak, aztán szépen le­rajzolták az egészet és beadták Rakovecz-Bo­­bovac újításnak, és egyből kiutaltak nekik har­mincezret újítási díjért. A barátom meg­állt, mint a retyezáti kecske és csak akkor vette észre, hogy mi történt vele. Na és akkor ne­kifogtak az újítás nyomán esztergálni, de nem merett a dolog, mert minden idom elégett, mert nem volt megoldva a hűtés. Akkor aztán megint megjelent a két mérnök és kedvesked­tek a barátomnak, hogy mondja el azt, amit ők elfelejtettek. De a barátom megsértődött és azt mondta, ő nem kapott egy fityinget se, őt ez a dolog többet nem érdekli. Erre azt mondták a mérnökök, hogy nyugodjon meg, őt is beveszik az újításba. Be is vették, és most már úgy hívják az újítást, hogy Rakovecz- Bobovac-N. újítás. Az N. a barátom nevének a rövidítése volt, mert azt mondták, hogy nem lehet ilyen hosszú nevet adni az újításnak. És megdicsérték, amiért ő is segítséget nyújtott a fontos találmány kidolgozásában. Így van ez, uraim, mert századunk a technika százada, s ki minél technikásabban működik, annál több­re viszi Nem muszáj az embernek feltaláló­nak lenni, hanem az a fontos, hogy minden helyzetben föltalálja magát. 0 0 0 Megfi­gyeltem azt, kérem, hogy vannak balfékek, akiknek nagy fejük van, mégsem mennek vele semmire. Míg ellenben gyengédebb elmével má­sok úgy futnak föl, mint a vadszőlő a ké­ményre. Ismertem egyszer egy ilyen embert, valami madárneve volt, Rigó, Veréb, Varjú... valami efféle, már elfelejtettem, elég az hozzá, hogy ezt leszerelték a tűzoltóktól, elég magas rangban volt, de nagyon hamar leszerelték, mert amelyik tűzoltást ő irányította, ott min­dig átterjedt a tűz a környékre. Volt az az­tán az iparban, meg a keresedelemben, meg az adófelügyelőknél is, de mindenütt mindent összekavart azzal, hogy rendet akart teremte­ni. És a rendteremtést mindig a tűzbiztonsá­gi intézkedésekkel kezdte és mindig az akció­készségről szavalt, de a szája az be nem ál­lott, mert megszokta, még tiszt korából, hogy őt mindenki végig kell hallgassa. Na, aztán ez a madárnevű fickó mindenbe beleszólt, min­denhez egyből értett, és mindent át akart ren­dezni, így aztán úgy összezavart mindent és mindenkit, hogy egykettőre igyekeztek tőle megszabadulni, de csak úgy lehetett tőle meg­szabadulni, hogy kerestek neki egy olyan posztot, ahol ne tegyen kárt semmiben. De aztán leégett az irodája, s így már nem volt hol fontoskodjon, hát nagy nehezen elfo­gadta a nyugdíjat. Azért mondom, az ember sohasem tudhatja, hogy kiből mi lesz, mert néha az élet érdekes meglepetéseket tartogat. 0 0 0 Az is megtörtént már, kérem, hogy egy híres orvosprofesszornak az egyik bolond lett a főnöke. Az pedig úgy történt, hogy M. városnak egyik színfoltja volt Domokos, egy teljesen lezüllött egyén, aki gyakran került de­lirium tremensbe, és olyanokat művelt, hogy az sértette a közszemérmet meg az utca állam­­polgári nyugalmát. Ilyenkor aztán megfogták a Domokost és bevitték az elmegyógyintézet­be, ahol doktor Doba Lajos professzor vette kezelésbe a nyomorult egyént. Persze hogy a hideg zuhanyokért meg a sokkolásért a zül­lött alak nagyon kivolt a professzorra. Gyak­ran hangosan tüntetett ellene, amikor az or­vostanhallgatók jöttek ki az egyetemről: „Stu­­dentok, ne tanuljatok! Doba úgyis megbuktat!“ — ordította teli torokból. Persze ennek a Do­mokosnak csak delirium tremense volt, s egy­kettőre ő lett az elmebetegek között a fejes. Megette előlük az ételt s uralkodott fölöttük, mint egy basa. Aztán egy szép napon mit ád isten, az a szerencsétlen doktor Dóra is be­­dilizett a sok bolondtól és bekerült ő is a be­tegek közé. Paralitikus lett, vagy hogy mond­ják az ilyennek, de elég az hozzá, hogy bár­mit mondtak is neki, ő elismételte. Azt mond­tad neki: Jó napot — azt mondta: Jó napot. Azt kérdezted: Hány óra? — azt válaszolta: Hány óra? S aztán ez a bitang Domokos ren­geteget szórakozott a professzorral. Délben amikor kanalazták a paszulylevest, persze Do­mokos az asztalton ült, s hirtelen elrikkantotta magát: Dóba Lajos, a töke olajos! Mire a sze­rencsétlen professzor letette a kanalát és ő is azt mondta: Dóba Lajos, a töke olajos. És a delirium tremenses meg röhögött, csapkodta a térdét, és szórakozott. Tetszik látni, hogy mik vannak az életben, amely bonyolult, mint a háziszalámi-gyártás. Ezért mondom én, hogy az emberi nemalvásnak ezer oka lehet — fe­jezte be előadását Slott úr.­ ­ — Slott úr előadása egy sétatéri padon — Unipan Helga illusztrációi 0 SOLTÉSZ JÓZSEF Göb a (mondó) kákán Volt egy ember, toldott-foldott, benőtte az útilapu; Volt egyszer egy egész város. Úgy hívták, hogy Siessjános. Vizet ivott, gyomra korgott; Volt egyszer egy egész világ, Volt egy másik, sokat evett. Úgy elhervadt, mint a virág. Keveset szólt és berekedt: Volt egy­más, kit átkozott A fél világ, mert krákogott. Volt egyszer egy kicsi hétfő, Volt egy, aki megtanult Nem is hiszi, aki kétlő. Viselkedni, s elvadult. Volt egyszer egy kicsi kedd, Ugasd meg, ha szereted. Volt egyszer egy egész szerda. de el is tűnt, bizony, mert a Csütörtök, ki gyorsan jött, Futott és nem zötyögött. Tyúkszeme volt, s mindent hitt, Volt egyszer egy kicsi péntek, Volt egy másik ott és ott, Benne kicsi péntek-rétek, Kit a lába otthagyott, Volt egyszer egy kicsi szombat, Volt egy másik, kit a derű Most is a padláson korhad. Meggörnyesztett mint a terv. Volt egyszer egy vasárnap, Volt egy ember imitt-amott, Kit már nem is találnak. Felderült, ha pofont kapott.0 Volt egy másik ehejt-ahajt, Kenyeret kért, kerek karajt. Volt egyszer egy hetvenhárom, Elment, többé sose látom. 0 Volt egy ember itt és itt, Volt egyszer egy egész falu. 0 Vége a kákának MOLNOS LAJOS Csupa­ lírai vallomás Engem, babám, ki ne­vess, hogy utána kinevess! Mert ha engem kivetek árva magot ki vet el?! Fohászkodom az égnek, s szívemben kínok égnek. Hogyha tőled elkések, tudd meg: lábamban kések hasogatnak, ... s maradok — De még bőven marad­ok, hogyha hozzád érkezem és kezedhez ér­kezem, lásd: a szemem lángoló, s a szivem is lángol, ó! De te, jaj, gőgös levél, és nem jön tőled levél!... Pedig tudod jól: várom! Életem így csak vár­ rom, kísértetektől dongó ... Csíp, már a bánat-dongó — Értsd meg végre hát, babám: az én szívem nem bab­ám! Jöjj hát s szeress „ingemet"!. S mosd ki zoknim, ingemet! Másképp bamban elveszek, s feleségül mást veszek!... 3

Next