Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

BÁLINT TIBOR tök spárga módra Ha mondandónk tökszerű, vagyis a zömök semmihez ha­sonlít, szükség esetén a tököt spárga gyanánt is bízvást tá­lalhatjuk. Elkészítési módja a következő: veszünk valamilyen átlagos történést; addig nyújt­juk, amíg papírvékonyságú nem lesz, és négy-öt araszon­ként göböt vetünk a cselek­mény fonalán, vagyis a spár­gán, ami által drámai csomó­pontokat képezünk. A spárga módra készített tök­énycsiklan­dó zamatát fokozhatjuk azzal, ha az így nyert spárgát leönt­jük susogással, vagy ha úgy teszünk, mintha ostorrá fonva csapkodnánk vele. Ha mind­ezeken felül még leitmotívu­­mot is alkalmazni kívánunk, a megfelelő pillanatban ezt az ütemes mondatot hozzuk visz­sza: „És kö-tél-böl os-tort fon-ván-kihaj-tá ő­ ket a temp­­lom-ból!“ Ezen eljárások közös alkalmazásával világirodalmi hatást érhetünk el a svéd konyhán a spárga módra elké­szített laska-, disznó-, vagy guggolótökkel. Novellánkat az akasztott ember házával csat­­tintjuk, esetleg a légtornászok légies lengésére utalunk, de a siker akkor is biztos, ha szá­radó munkásingek jelennek meg a spárgán, kék ég alatt, kohók közelében ... SONKÁS MANGOLD A mángold ősalakja a Béta maritima, amely a Földközi­tenger keleti partvidékén él, nem is olyan messze a világhí­rű írótól, Guytisolótól. A mán­gold előbb volt kultúrnövény, mint a takarmány- vagy a cu­korrépa. A görögök és a ró­maiak még csámcsogva ették, de ma már egyre kisebb terü­leten termesztik. Hazánkban nem ismerték, amíg egy kísér­letező prózaíró meg nem ho­nosította, jobban mondva el nem készítette a sonkás mán­­goldot, mégpedig közönséges csókapityókából. A megspórolt pénzen aztán vett egy üveg Napoca-konyakot és megven­dégelte belőle nagynevű kriti­kus barátját, aki egy hét múl­va már föltálalta az Utunk­ban, hogy Sagyebó sonkás mángoldja, noha nem is mán­­goldból készült és sonka he­lyet bőrbetúróval szórta meg, lesöpörte az egyetemes iroda­lom asztaláról Guytisolo, Up­­dike, sőt Moravia tányérját is, amelyből a mongold eredeti zamatához viszonyítva a kö­zönséges laboda szaga csapott fel... A férfit mindegyre elfogta a düh. Olyannak érezte hely­zetét, mint gyermekkorában, amikor madártojásért nyúlt a fa odvába, s ökle sehogy sem akart kijönni. Hiszen ismerem ezt a szobát — gondolta, s már nem is a szabadulás vá­gya éltette benne az indula­tot, hanem maga a tudat, hogy egy szoba s most már nem is erre az aknasötét helyiségre gondolt, hogy valami, amit az ember létrehoz, ilyen idegenül ellenséges lehet alkotójához. Maga elé képzelte a terv­rajzokat, s tapogatózva meg akarta mérni a fal hosszát, de valami váratlan kiszögellés útját állta. „Ez lehetetlen — gondolta a férfi. — Ez egy teljesen sima falú szoba." Le­hajolt, hogy kitapintsa az a­­kadályt. Egy oszloptalp díszí­tését érte, s megdöbbent az általa ízléstelennek tartott É­­ VÁRI ATTILA szaki fajtán. Az alsó henger néhány ujjnyival szélesebb volt, mint az alatta fekvő kő­lap. „Én ilyen oszlopot nem terveztem soha.“ De nem volt oszlop- A talp fölött kérlelhe­tetlenül folytatódott a fal. Most már hiába méricskélt tovább. Állandóan visszatért az oszloptalphoz. A fokozatos hajlatú zsályalevelek, a meg­munkált kő hidegsége és az értelmetlen fal megbénították fantáziáját, és zavaros képzel­géseket, iszonyatos bizonyta­lanságot eredményeztek, me­lyeket csak úgy győzhetett volna le, ha átvágja a sötét termet és megkeresi a szem­közti falat. Leült. Hangosan számolt, az­tán emlékezete legelrej­tettebb sarkaiból előhalászta az elfe­lejtett verseket és fújta őket, ahogy az iskolás gyerekek szokták. Nem akart figyelni, de a vers dallama eszébe jut­tatta az iskolaablakot, melyen kibámulva ritmizálta valaha: „Exegi monumentum ...“ Újra tapogatta a falat. Érez­te a kő semleges voltát, melyet mindig úgy rakatott, hogy a szerkezete ne legyen feltűnő, de sohasem rejtette jobban az anyagot, mint amennyire szük­séges volt. Igen. Ez az ő fala. Odakint a napfényben a fal túlsó oldala is pontosan ilyen, és fent a te­tő alatt a koronázópárkány ki­felé lejt. Eszébe jutott, mennyi vitája volt a mesterekkel, a­­mikor azok véteknek tartották homorúra faragni a követ, leg­alább egy kis zsinóros díszíté­sért könyörögtek, hogy ne le­gyen olyan kegyetlenül mérta­ni a fal teteje. Most a másik irányba in­dult, de ott, ahol a terem kö­zepét sejtette, leült. Nem a­­kart megbizonyosodni arról, ami odaát várta. Hogy ott is fal van. Esetleg egy csonka oszloptalp állja útját, melynek semmi köze sincs az épülethez, s amilyent ő soha életében nem tervezett volna. Mint ahogy az őt körülvevő teret sem érzékelte, ugyanúgy azt sem tudta, hogy mennyi ideje van itt és még mennyi ideig kell itt maradnia. Talán ha visszahátrál a falhoz, meg­tette az időben is visszafele az utat. Arra gondolt, most mód­szeresen ki kellene fárasztania magát, például azzal, hogy részletről részletre maga elé idézi a tervrajzot az alapoktól a tetőszerkezetig. De ez túlzot­tan egyszerű volt. Mint egy sokszor látott táj, úgy állt e­­lőtte az épület. „Inkább a rész­letmegoldásokra kellene gon­dolnom.“ Eszébe jutott, mennyit kínló­dott, hogy az ajtófeleket úgy csoportosítsa, hogy oszlopként hassanak. Újra elindult a fal mellett. Meg akarta találni az ajtót. Úgy érezte, ha megsimíthatja a párhuzamosan futó kőbordá­kat, ha csak ott állhat az ajtó előtt, máris nyugodtabb lesz. Nyugalomra volt szüksége. Szerette volna, ha most nyu­godtan lefekhetik s lemondóan, anélkül hogy az idővel törőd­ne, várhatná a bekövetkezőt, melytől nem félt, mert nem is tudta, hogy mit rejteget szá­mára. Megsimogatta szakállát. Saj­nálta, hogy évekkel ezelőtt megnövesztette, mert most leg­alább a serkenés mutatná az idő múlását. Igaz, egy-egy át­virrasztott éjszaka alatt két­­szer-háromszor annyit nő, mint normálisan. „És az is le­het, hogy még csak órák óta vagyok itt.“ Megnyálazta ujját , körbe­forgatta, bár szinte tudta, hogy nem lehet szemernyi hu­zat sem, mely alapján megta­lálhatná az ajtót. „Most végre itt az alkalom. Hiába nézek bármerre, úgysem látok semmit, s amit kitapin­tok, az sem valóságos, inkább olyan, mint egy álom. Most végre megállhatnék magam e­­lőtt — gondolta a férfi. — Mert annyi hasznos és haszon­talan dolgot jegyeztem meg életemben, és mégsem tudom, minek nevezném ezt a helyze­tet, amelyben vagyok. Nem a fizikai fogság állapotát, hanem ezt a szellemi tehetetlenséget. Vagy vállalom, és akkor meg­próbálok viszonyulni hozzá, te­hát megteremteni a belső bé­két, vagy pedig elvetem ezt az őrült állapotot, és én magam válok őrültté, mert akkor az egyetlen megoldásom az lehet, hogy foggal és körömmel ne­kiesek ennek a falnak és le­bontom." Nem érzett semmi fájdal­mat, pedig a kezdet kezdetén szerette volna, ha kínozza va­lami, mert a mártíromsághoz s talán ezen keresztül a tisz­tuláshoz csak így juthatott volna el. Talán ha szándéko­san a falba veri fejét. Vagy teljes erejéből belerúg az osz­loptalpba, már az is segítene. De túlságosan józan volt, és kiszámított minden mozdulata és gondolata, hogy föl ne fe­dezze: az álfájdalom csak ál­­mártiromságot okozhat és ál­tisztulást. Elképzelte, hogy nyílik az ajtó, fáklyás-csuklyás emberek jönnek, és a pap az utolsó ke­nettel s egészen csöndesen azt mondja majd: „Mire gondoltál utolsó óráidon, fiam?“ És ő nem tudna válaszolni. Voltaképpen most arra gon­dol, hogy kint júliusi hőség van, és a mozdulatlan tavon időnként fölveti magát egy-egy csuka. Vagy pedig arra kellene gon­dolnia, hogy az iskolában van és tudja a leckét, de hiába faggatják, mert nem akar vá­laszolni. Esetleg arra is gon­dolhatna, hogy a vörös hajú nő kimászik a takaró alól és lábujjai közét vakargatja. Eszébe jutott, hogy a terv befejezése előtt, amikor a ló­tusz és akantusz díszítések kö­zött válogatott s időnként meg­­megkísértette a tamariszkusz is, egy botanikus kerti séta mennyire megváltoztata elkép­zeléseit. Éppen virágzott a victoria regia, s az üvegház őre megmutatta, hogy alulról milyen csodálatosan ívelt ez a virág. Utána többször is gon­dolt arra, hogy a dolgokat for­dítva kellene nézni,­­ a börtön homlokzatára helyezett felirat „AZ IGAZSÁG­ REND“ kö­zepén a kettőspont nem mé­­lyedt bele a márványlapba, mint a betűk. A csavarfejeket képeztette ki victoria regia vi­rágoknak. „Nem. A dolgokat nem kell fordítva nézni. Azok úgyis magukban hordják for­­dítottságukat.“ Csörömpölést hallott, aztán vakító fény csapott az arcába. Letettek a földre valamit, s mielőtt a férfi szólhatott vol­na, ismét rácsukódott az ajtó. Nem akart odamenni, de a néhány másodperces fény e­­szébe juttatta, hogy szomjas és éhes. Legyőzte undorát s az ajtó felé tapogatózott. Gör­­nyedten ment. Kezét maga e­­lőtt tartotta, nehogy fölrúgja az edényt. Egyetlen korsó volt, s mellette egy véső és egy ka­lapács. „Nem, ezt nem tehetik velem. Hisz ők is pontosan o­­lyan jól tudják, mint én, hogy innen lehetetlen megszökni.“ Ivott a korsóból. Valamiféle frissítő lehetett. Éretlen görög­dinnye íze volt, s ahogy újra kitapintotta a vésőt és kalapá­csot, elöntötte az izzadság. Tógaszerű fürdőköpeny volt rajta, s a bő ujjal megtörölte homlokát. „Az ajtó balra nyílt. Ez azt jelenti, hogy én a jobb oldali szárnyban va­gyok.“ Visszament a falhoz és újra­­kezdte a méricskélést. A tize­dik lépés előtt óvatosan nyúj­totta a lábát, nem akart bele­rúgni az oszloptalpba. „Tizen­három méter.“ Eszébe jutott, hogy pontosan ott a fal köze­pén, az oszloptalp fölött két­­méternyire van egy vékonyabb falazat. Ha feláll az oszlop­talpra és nyújtózkodik, talán el is éri. Élete egyik legszebb megol­dása volt, ahogy az odakíván­kozó nyílást eldolgozta. Tudta, hogy a kialakuló falfelület nem szabad utaljon az ablak alakjára, nagyságára, körvo­nalaira, mert akkor csak egy­szerű vakablak lenne, így szü­letett meg a legszebb nyílás­zár, melyet építész valaha al­kotott: ólomkarikákat utánzó kőfaragás, s a berakás üveg­mozaikszerű színes kő. Ismét szomjas lett. Vissza­botorkált az ajtóhoz és ivott. Egyik kezében a szerszámokat fogta, másikkal fölemelte a korsót és az oszloptalp felé csoszogott. „Hát be fogom bi­zonyítani, hogy nincs olyan börtön, amelyből ne lehetne megszökni.“ Nem értette, hogy voltaképpen miért akar meg­szökni, és miért zárták be, hisz a kormányzó azt ígérte, hogy a munka befejezése után olyan kitüntetésben lesz része, amilyenről egyetlen műépítész sem álmodhatott. Újra ivott és fölállt az osz­loptalpra. Kesernyés itt érzett szájában, s a hosszú tétlenség­től olyanszerűnek érezte iz­mait, mintha berozsdáztak vol­na. Nehezen tudta fölemelni karját. Ütni akart, de keze nem engedelmeskedett. Torka kiszáradt. „Istenem, ez nem víz volt — jutott hirtelen e­­szébe. — Mihez is hasonlított az íze? Olyan volt, mint az éretlen görögdinnye.“ Felkiáltott. Érezte, hogy kiál­tott, de nem hallotta a hang­ját. „Istenem, megitattak. A­­qua lapis — jutott eszébe. — Folyékony követ itattak ve­lem.“ Már nem tudott mozogni. Emlékezett rá, hogy ott, ahol a zsályalevelek összeérnek az oszloptalpon, van egy sima felület, mintha névtáblának hagyták volna, s most megér­tette, hogy mit keres itt alatta az oszloptalp, hogy miért küld­tek neki vésőt és kalapácsot, és miért áll itt úgy, mint egy szobor. Nyílt az ajtó, már nem va­kította a fény. Kőművesek jöt­tek. Nem látta őket, csak fa­talpú cipőjük csoszogásáról tudta, hogy ők azok. — Már egészen márványsze­rű — mondta az egyik. — Most tegyék rá a koszo­rút, mert később már nem le­het — hallotta a szobrász hangját. Érezte, hogy meztelen talpa alá habarcsot nyomnak, aztán két szeggel fejére erősí­tették a fehér márványból fa­ragott babérkoszorút. Cseh Gusztáv illusztrációi HORVÁTH IMRE Csak kérem Csúcsra szökken, ki zergével rokon. Te ívelj át a szakadékokon. Halljad meg, ha nincs is visszhangja már, az oroszlán bőg-e, vagy a szamár. Felfújt hólyag könnyű célpont lehet — csukott szemmel találd el a legyet. Az eb jelez ellenséget, halált. Te jelezd, ha születik egy barát. VIRGIL TEODORESCU Abraba Abraba rókához hasonlít mióta orron teremtették abraba pohárba ontja könnyeit és szakasztott olyan mint egy róka de éppúgy hasonlít a rénszarvashoz bivalyborjúhoz hasonlíthat emelődaruhoz is bármihez hasonlíthat abraba potom napi tíz lej ellenében Abraba én szerelmem abraba hajóskapitány is lehetnél hiszen az arcod olyan mint a sült tök a perecárusok kirakatában lehetnél hírhedt kapitány a perzsa öböl felé hajózhatnál Abraba megrögzött alkoholista s ha iszik mintha megmerevedett álla után kapkodna jobban mondva az alsó állkapcsa után mely szétfoszlott a sötét öröklétben Abraha légy te a megrontott vérű kapitány s akkor minden hajó köddel dacolva orkánnal dacolva simán fut be a nagy perzsa öbölbe. MAJTÉNYI ERIK fordítása KISS JENŐ Folyamat Ész, kikezd a mész Haj, több volt tavaly Vér, lapályra ér Láb, alább, alább SZÉKELY JÁNOS A szöveg metamorfózisa 1. Denevér Légy villan­­ó öröm! Utána! Ne vesszen étlen életem. A­kár­mi? Jót lehet nevetni Denevér­nevelő legyen. 2. Légy villanóöröm utána Nevesszen étlen életem Akármi jót lehet nevetni Denevérnevelő legyen 3. Légy vil­lanó öröm után a Nevess zenétlen életem Akármi jót lehetne vetni Denevér nevelő legyen 4. Légy villanó öröm után a Nevess zenétlen életem Akármi jót lehetne vetni De­nevér nevelő legyen 5. De­ne­vér Légy villanó öröm, utána Nevess, zenétlen életem. Akármi jót lehetne venni. De­ne­vér, ne­velő legyen! 6. Légy, villanó öröm! Utána Légy villan. Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Denevér-nevelő legyen! 7. Légy villan­ Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Légy villanó öröm, utána Nevess, zenétien életem! öreg szobrász­nő, véső. Nő? Késő, ölhet is Mi ég, az ölhet is. A gáz, a szén, az eszme ölhet is. És a rögeszme. Sajnálat Ki megveszett, az elveszett. Annak nincs kegyelem. Szegény dühös ebek, s ti dühös emberek! Sajnállak titeket. 8. Légy villanó öröm után a Légy! Villanó öröm! Utána Nevess, zenétlen életem! De­ne­vér, ne­velő legyen! 9. Légy villan. Ó öröm! Utána! Nevess, zenétien életem. Akármi jót lehetne venni, Denevér-nevelő legyen! 10. Légy villan. Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Nevess, zenétien életem. Légy villanó öröm utána! 11. Ne vesszen étien életem. Légy villan­­ó öröm! Utána! Légy villanó öröm utána. Nevess, zenétien életem! 12. Ne vesszen étien életem. Denevér-nevelő legyen! Légy vilanó öröm után a Légy! Villanó öröm! Utána! 13. Nevess! Zenétien életem Denevér-nevelő legyen. Akármi jót lehetne vetni. A­kár­mi? Jót lehet nevetni. 14. Akármi jót lehetne vetni, A­kár­mi? Jót lehet nevetni. Légy villanó öröm után a Légy villan­­ó öröm! Utána! És így tovább nagyon sokáig (1970) 3

Next