Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
BÁLINT TIBOR tök spárga módra Ha mondandónk tökszerű, vagyis a zömök semmihez hasonlít, szükség esetén a tököt spárga gyanánt is bízvást tálalhatjuk. Elkészítési módja a következő: veszünk valamilyen átlagos történést; addig nyújtjuk, amíg papírvékonyságú nem lesz, és négy-öt araszonként göböt vetünk a cselekmény fonalán, vagyis a spárgán, ami által drámai csomópontokat képezünk. A spárga módra készített tökénycsiklandó zamatát fokozhatjuk azzal, ha az így nyert spárgát leöntjük susogással, vagy ha úgy teszünk, mintha ostorrá fonva csapkodnánk vele. Ha mindezeken felül még leitmotívumot is alkalmazni kívánunk, a megfelelő pillanatban ezt az ütemes mondatot hozzuk viszsza: „És kö-tél-böl os-tort fon-ván-kihaj-tá ő ket a templom-ból!“ Ezen eljárások közös alkalmazásával világirodalmi hatást érhetünk el a svéd konyhán a spárga módra elkészített laska-, disznó-, vagy guggolótökkel. Novellánkat az akasztott ember házával csattintjuk, esetleg a légtornászok légies lengésére utalunk, de a siker akkor is biztos, ha száradó munkásingek jelennek meg a spárgán, kék ég alatt, kohók közelében ... SONKÁS MANGOLD A mángold ősalakja a Béta maritima, amely a Földközitenger keleti partvidékén él, nem is olyan messze a világhírű írótól, Guytisolótól. A mángold előbb volt kultúrnövény, mint a takarmány- vagy a cukorrépa. A görögök és a rómaiak még csámcsogva ették, de ma már egyre kisebb területen termesztik. Hazánkban nem ismerték, amíg egy kísérletező prózaíró meg nem honosította, jobban mondva el nem készítette a sonkás mángoldot, mégpedig közönséges csókapityókából. A megspórolt pénzen aztán vett egy üveg Napoca-konyakot és megvendégelte belőle nagynevű kritikus barátját, aki egy hét múlva már föltálalta az Utunkban, hogy Sagyebó sonkás mángoldja, noha nem is mángoldból készült és sonka helyet bőrbetúróval szórta meg, lesöpörte az egyetemes irodalom asztaláról Guytisolo, Updike, sőt Moravia tányérját is, amelyből a mongold eredeti zamatához viszonyítva a közönséges laboda szaga csapott fel... A férfit mindegyre elfogta a düh. Olyannak érezte helyzetét, mint gyermekkorában, amikor madártojásért nyúlt a fa odvába, s ökle sehogy sem akart kijönni. Hiszen ismerem ezt a szobát — gondolta, s már nem is a szabadulás vágya éltette benne az indulatot, hanem maga a tudat, hogy egy szoba s most már nem is erre az aknasötét helyiségre gondolt, hogy valami, amit az ember létrehoz, ilyen idegenül ellenséges lehet alkotójához. Maga elé képzelte a tervrajzokat, s tapogatózva meg akarta mérni a fal hosszát, de valami váratlan kiszögellés útját állta. „Ez lehetetlen — gondolta a férfi. — Ez egy teljesen sima falú szoba." Lehajolt, hogy kitapintsa az akadályt. Egy oszloptalp díszítését érte, s megdöbbent az általa ízléstelennek tartott É VÁRI ATTILA szaki fajtán. Az alsó henger néhány ujjnyival szélesebb volt, mint az alatta fekvő kőlap. „Én ilyen oszlopot nem terveztem soha.“ De nem volt oszlop- A talp fölött kérlelhetetlenül folytatódott a fal. Most már hiába méricskélt tovább. Állandóan visszatért az oszloptalphoz. A fokozatos hajlatú zsályalevelek, a megmunkált kő hidegsége és az értelmetlen fal megbénították fantáziáját, és zavaros képzelgéseket, iszonyatos bizonytalanságot eredményeztek, melyeket csak úgy győzhetett volna le, ha átvágja a sötét termet és megkeresi a szemközti falat. Leült. Hangosan számolt, aztán emlékezete legelrejtettebb sarkaiból előhalászta az elfelejtett verseket és fújta őket, ahogy az iskolás gyerekek szokták. Nem akart figyelni, de a vers dallama eszébe juttatta az iskolaablakot, melyen kibámulva ritmizálta valaha: „Exegi monumentum ...“ Újra tapogatta a falat. Érezte a kő semleges voltát, melyet mindig úgy rakatott, hogy a szerkezete ne legyen feltűnő, de sohasem rejtette jobban az anyagot, mint amennyire szükséges volt. Igen. Ez az ő fala. Odakint a napfényben a fal túlsó oldala is pontosan ilyen, és fent a tető alatt a koronázópárkány kifelé lejt. Eszébe jutott, mennyi vitája volt a mesterekkel, amikor azok véteknek tartották homorúra faragni a követ, legalább egy kis zsinóros díszítésért könyörögtek, hogy ne legyen olyan kegyetlenül mértani a fal teteje. Most a másik irányba indult, de ott, ahol a terem közepét sejtette, leült. Nem akart megbizonyosodni arról, ami odaát várta. Hogy ott is fal van. Esetleg egy csonka oszloptalp állja útját, melynek semmi köze sincs az épülethez, s amilyent ő soha életében nem tervezett volna. Mint ahogy az őt körülvevő teret sem érzékelte, ugyanúgy azt sem tudta, hogy mennyi ideje van itt és még mennyi ideig kell itt maradnia. Talán ha visszahátrál a falhoz, megtette az időben is visszafele az utat. Arra gondolt, most módszeresen ki kellene fárasztania magát, például azzal, hogy részletről részletre maga elé idézi a tervrajzot az alapoktól a tetőszerkezetig. De ez túlzottan egyszerű volt. Mint egy sokszor látott táj, úgy állt előtte az épület. „Inkább a részletmegoldásokra kellene gondolnom.“ Eszébe jutott, mennyit kínlódott, hogy az ajtófeleket úgy csoportosítsa, hogy oszlopként hassanak. Újra elindult a fal mellett. Meg akarta találni az ajtót. Úgy érezte, ha megsimíthatja a párhuzamosan futó kőbordákat, ha csak ott állhat az ajtó előtt, máris nyugodtabb lesz. Nyugalomra volt szüksége. Szerette volna, ha most nyugodtan lefekhetik s lemondóan, anélkül hogy az idővel törődne, várhatná a bekövetkezőt, melytől nem félt, mert nem is tudta, hogy mit rejteget számára. Megsimogatta szakállát. Sajnálta, hogy évekkel ezelőtt megnövesztette, mert most legalább a serkenés mutatná az idő múlását. Igaz, egy-egy átvirrasztott éjszaka alatt kétszer-háromszor annyit nő, mint normálisan. „És az is lehet, hogy még csak órák óta vagyok itt.“ Megnyálazta ujját , körbeforgatta, bár szinte tudta, hogy nem lehet szemernyi huzat sem, mely alapján megtalálhatná az ajtót. „Most végre itt az alkalom. Hiába nézek bármerre, úgysem látok semmit, s amit kitapintok, az sem valóságos, inkább olyan, mint egy álom. Most végre megállhatnék magam előtt — gondolta a férfi. — Mert annyi hasznos és haszontalan dolgot jegyeztem meg életemben, és mégsem tudom, minek nevezném ezt a helyzetet, amelyben vagyok. Nem a fizikai fogság állapotát, hanem ezt a szellemi tehetetlenséget. Vagy vállalom, és akkor megpróbálok viszonyulni hozzá, tehát megteremteni a belső békét, vagy pedig elvetem ezt az őrült állapotot, és én magam válok őrültté, mert akkor az egyetlen megoldásom az lehet, hogy foggal és körömmel nekiesek ennek a falnak és lebontom." Nem érzett semmi fájdalmat, pedig a kezdet kezdetén szerette volna, ha kínozza valami, mert a mártíromsághoz s talán ezen keresztül a tisztuláshoz csak így juthatott volna el. Talán ha szándékosan a falba veri fejét. Vagy teljes erejéből belerúg az oszloptalpba, már az is segítene. De túlságosan józan volt, és kiszámított minden mozdulata és gondolata, hogy föl ne fedezze: az álfájdalom csak álmártiromságot okozhat és áltisztulást. Elképzelte, hogy nyílik az ajtó, fáklyás-csuklyás emberek jönnek, és a pap az utolsó kenettel s egészen csöndesen azt mondja majd: „Mire gondoltál utolsó óráidon, fiam?“ És ő nem tudna válaszolni. Voltaképpen most arra gondol, hogy kint júliusi hőség van, és a mozdulatlan tavon időnként fölveti magát egy-egy csuka. Vagy pedig arra kellene gondolnia, hogy az iskolában van és tudja a leckét, de hiába faggatják, mert nem akar válaszolni. Esetleg arra is gondolhatna, hogy a vörös hajú nő kimászik a takaró alól és lábujjai közét vakargatja. Eszébe jutott, hogy a terv befejezése előtt, amikor a lótusz és akantusz díszítések között válogatott s időnként megmegkísértette a tamariszkusz is, egy botanikus kerti séta mennyire megváltoztata elképzeléseit. Éppen virágzott a victoria regia, s az üvegház őre megmutatta, hogy alulról milyen csodálatosan ívelt ez a virág. Utána többször is gondolt arra, hogy a dolgokat fordítva kellene nézni, a börtön homlokzatára helyezett felirat „AZ IGAZSÁG REND“ közepén a kettőspont nem mélyedt bele a márványlapba, mint a betűk. A csavarfejeket képeztette ki victoria regia virágoknak. „Nem. A dolgokat nem kell fordítva nézni. Azok úgyis magukban hordják fordítottságukat.“ Csörömpölést hallott, aztán vakító fény csapott az arcába. Letettek a földre valamit, s mielőtt a férfi szólhatott volna, ismét rácsukódott az ajtó. Nem akart odamenni, de a néhány másodperces fény eszébe juttatta, hogy szomjas és éhes. Legyőzte undorát s az ajtó felé tapogatózott. Görnyedten ment. Kezét maga előtt tartotta, nehogy fölrúgja az edényt. Egyetlen korsó volt, s mellette egy véső és egy kalapács. „Nem, ezt nem tehetik velem. Hisz ők is pontosan olyan jól tudják, mint én, hogy innen lehetetlen megszökni.“ Ivott a korsóból. Valamiféle frissítő lehetett. Éretlen görögdinnye íze volt, s ahogy újra kitapintotta a vésőt és kalapácsot, elöntötte az izzadság. Tógaszerű fürdőköpeny volt rajta, s a bő ujjal megtörölte homlokát. „Az ajtó balra nyílt. Ez azt jelenti, hogy én a jobb oldali szárnyban vagyok.“ Visszament a falhoz és újrakezdte a méricskélést. A tizedik lépés előtt óvatosan nyújtotta a lábát, nem akart belerúgni az oszloptalpba. „Tizenhárom méter.“ Eszébe jutott, hogy pontosan ott a fal közepén, az oszloptalp fölött kétméternyire van egy vékonyabb falazat. Ha feláll az oszloptalpra és nyújtózkodik, talán el is éri. Élete egyik legszebb megoldása volt, ahogy az odakívánkozó nyílást eldolgozta. Tudta, hogy a kialakuló falfelület nem szabad utaljon az ablak alakjára, nagyságára, körvonalaira, mert akkor csak egyszerű vakablak lenne, így született meg a legszebb nyílászár, melyet építész valaha alkotott: ólomkarikákat utánzó kőfaragás, s a berakás üvegmozaikszerű színes kő. Ismét szomjas lett. Visszabotorkált az ajtóhoz és ivott. Egyik kezében a szerszámokat fogta, másikkal fölemelte a korsót és az oszloptalp felé csoszogott. „Hát be fogom bizonyítani, hogy nincs olyan börtön, amelyből ne lehetne megszökni.“ Nem értette, hogy voltaképpen miért akar megszökni, és miért zárták be, hisz a kormányzó azt ígérte, hogy a munka befejezése után olyan kitüntetésben lesz része, amilyenről egyetlen műépítész sem álmodhatott. Újra ivott és fölállt az oszloptalpra. Kesernyés itt érzett szájában, s a hosszú tétlenségtől olyanszerűnek érezte izmait, mintha berozsdáztak volna. Nehezen tudta fölemelni karját. Ütni akart, de keze nem engedelmeskedett. Torka kiszáradt. „Istenem, ez nem víz volt — jutott hirtelen eszébe. — Mihez is hasonlított az íze? Olyan volt, mint az éretlen görögdinnye.“ Felkiáltott. Érezte, hogy kiáltott, de nem hallotta a hangját. „Istenem, megitattak. Aqua lapis — jutott eszébe. — Folyékony követ itattak velem.“ Már nem tudott mozogni. Emlékezett rá, hogy ott, ahol a zsályalevelek összeérnek az oszloptalpon, van egy sima felület, mintha névtáblának hagyták volna, s most megértette, hogy mit keres itt alatta az oszloptalp, hogy miért küldtek neki vésőt és kalapácsot, és miért áll itt úgy, mint egy szobor. Nyílt az ajtó, már nem vakította a fény. Kőművesek jöttek. Nem látta őket, csak fatalpú cipőjük csoszogásáról tudta, hogy ők azok. — Már egészen márványszerű — mondta az egyik. — Most tegyék rá a koszorút, mert később már nem lehet — hallotta a szobrász hangját. Érezte, hogy meztelen talpa alá habarcsot nyomnak, aztán két szeggel fejére erősítették a fehér márványból faragott babérkoszorút. Cseh Gusztáv illusztrációi HORVÁTH IMRE Csak kérem Csúcsra szökken, ki zergével rokon. Te ívelj át a szakadékokon. Halljad meg, ha nincs is visszhangja már, az oroszlán bőg-e, vagy a szamár. Felfújt hólyag könnyű célpont lehet — csukott szemmel találd el a legyet. Az eb jelez ellenséget, halált. Te jelezd, ha születik egy barát. VIRGIL TEODORESCU Abraba Abraba rókához hasonlít mióta orron teremtették abraba pohárba ontja könnyeit és szakasztott olyan mint egy róka de éppúgy hasonlít a rénszarvashoz bivalyborjúhoz hasonlíthat emelődaruhoz is bármihez hasonlíthat abraba potom napi tíz lej ellenében Abraba én szerelmem abraba hajóskapitány is lehetnél hiszen az arcod olyan mint a sült tök a perecárusok kirakatában lehetnél hírhedt kapitány a perzsa öböl felé hajózhatnál Abraba megrögzött alkoholista s ha iszik mintha megmerevedett álla után kapkodna jobban mondva az alsó állkapcsa után mely szétfoszlott a sötét öröklétben Abraha légy te a megrontott vérű kapitány s akkor minden hajó köddel dacolva orkánnal dacolva simán fut be a nagy perzsa öbölbe. MAJTÉNYI ERIK fordítása KISS JENŐ Folyamat Ész, kikezd a mész Haj, több volt tavaly Vér, lapályra ér Láb, alább, alább SZÉKELY JÁNOS A szöveg metamorfózisa 1. Denevér Légy villanó öröm! Utána! Ne vesszen étlen életem. Akármi? Jót lehet nevetni Denevérnevelő legyen. 2. Légy villanóöröm utána Nevesszen étlen életem Akármi jót lehet nevetni Denevérnevelő legyen 3. Légy villanó öröm után a Nevess zenétlen életem Akármi jót lehetne vetni Denevér nevelő legyen 4. Légy villanó öröm után a Nevess zenétlen életem Akármi jót lehetne vetni Denevér nevelő legyen 5. Denevér Légy villanó öröm, utána Nevess, zenétlen életem. Akármi jót lehetne venni. Denevér, nevelő legyen! 6. Légy, villanó öröm! Utána Légy villan. Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Denevér-nevelő legyen! 7. Légy villan Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Légy villanó öröm, utána Nevess, zenétien életem! öreg szobrásznő, véső. Nő? Késő, ölhet is Mi ég, az ölhet is. A gáz, a szén, az eszme ölhet is. És a rögeszme. Sajnálat Ki megveszett, az elveszett. Annak nincs kegyelem. Szegény dühös ebek, s ti dühös emberek! Sajnállak titeket. 8. Légy villanó öröm után a Légy! Villanó öröm! Utána Nevess, zenétlen életem! Denevér, nevelő legyen! 9. Légy villan. Ó öröm! Utána! Nevess, zenétien életem. Akármi jót lehetne venni, Denevér-nevelő legyen! 10. Légy villan. Ó öröm! Utána! Ne vesszen étien életem. Nevess, zenétien életem. Légy villanó öröm utána! 11. Ne vesszen étien életem. Légy villanó öröm! Utána! Légy villanó öröm utána. Nevess, zenétien életem! 12. Ne vesszen étien életem. Denevér-nevelő legyen! Légy vilanó öröm után a Légy! Villanó öröm! Utána! 13. Nevess! Zenétien életem Denevér-nevelő legyen. Akármi jót lehetne vetni. Akármi? Jót lehet nevetni. 14. Akármi jót lehetne vetni, Akármi? Jót lehet nevetni. Légy villanó öröm után a Légy villanó öröm! Utána! És így tovább nagyon sokáig (1970) 3