Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Teremtő szerénység Disznótor sem hiányozhat abból a szellemilelki teljességből, amely áthatja irodalmunk benső egészét, íróinkat, olvasóinkat. Ennek a bő igényességnek rendkívüli öröméből született meg az Ütünk nagyvonalú elhatározása, hogy olvasóközönségünket beinvitáljuk egy gazdag és fennkölt szellemű disznótorra. Klasszikusaink, elődeink megmondották előremutató költeményekben, hogy „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek“. Mindnyájan, gazdagon és közösen — tehetjük hozzá saját elgondolásunkat, szándékunkat a költő ma már túlhaladott nézeteihez. Mert csakis a jó szándék és az öröm vezérel bennünket az olvasókkal való újabb és még meghittebb találkozásra. Bár tudjuk, hogy az olvasók amúgy is gazdagok és nem szorulnak reá szerény kóstolónkra, de akkor is jólesik a találkozás, méghozzá éppen az olvasókkal. Mert éppen az olvasók osztatlan érdeklődése növeli szerénységünket. És minél inkább érezzük, hogy olvasóink úgy csüggenek ajkainkon, mint egy kisgyermek az öregapja ajkain, annál mélységesebbé válik mérhetetlen szerénységünk. Ennek az írói szerénységnek tulajdonában gyarló hiúság nélkül fordulunk az olvasókhoz — egyszerű, de megértő barátainkhoz —, hogy jöjjenek gazdag és ékes disznótorunkra. Mert nem fognak csalódni bennünk: nem azért tálaljuk elő évvégi remekléseinket, szakácsművészetünk kitűnő fogásait, mintha a tájékozottságra rászoruló olvasó nagyszerű konyhánkban csalódhatnék. Bizalmas együttlétünkben most azt is bátran megmondhatjuk, hogy az olvasóknak, botladozó barátainknak bizony még tanulniuk, művelődniük kell. Ha disznótorunk bizonyos fogásait szerfölött borsosnak találják, ez biztos jele elmaradottságuknak. (Köztünk maradjon a szó.) És ha nem értenek valamit, úgy a hiba bennük rejlik. Mint mindig. A mérhetetlen, sőt példátlan szerénység mondatja ezt velünk. A szándék, hogy minden részletében szolgáljuk ügyünket, akkor is, amikor az olvasó gyakran nincs tisztában saját feladatával. Olvassák hát gondosan disznótorunkat, mert az olvasóinknak készült, hogy egy kicsit ők is fejlődjenek. Tehát nem kísérlet ez, hanem hurka, kolbász, gömböc, a modern irodalom. Ezt a szerénység mondatja velünk. És a fennkölt, magasztos, jó szándék, hogy szűk homlokú olvasóink fogyasztás közben , modern célunkból részesedjenek. Még úgy is, ha zsenge szellemük erre nem alkalmas. Majd azzá lesz, ha tovább gazdagítjuk őket, szerényen, csodálatra méltó alázattal. ÜTÜNK BODOR ADAM aradsancpos Oo — Csak Bunyók van itt — mondta a borostás állú, és leült a homályos cipőkefére, amely az asztal alá volt hajítva egy pakli kártya meg egy ócska válltömés közé. Az öreg fölült és nézte Bunyókot. Nem szólt, mert úgy érezte, hogy a beszéd összekuszálja a helyzetet. — Melyik Bunyók maga? — szólalt meg mégis kissé tátogva, mint egy lapockalövéses hadirokkant. A borostás vigyorgott, a feje egy darab kutyakoponya volt, szőrrel. — Mondták, hogy itt kell disznót ölni... Amíg ezt mondta, Bunyók tavalyelőtti rozspálinkát fújt a mennyezet pókhálói közé. Erre az öreg egészen fölült, majd egy deci köménymagos pálinkát tüszkölt a levegőbe. — Ezek szerint magát Bunyóknak hívják — mondta, hogy időt nyerjen. — Vagyis: Bunyók. A másik vigyorgott és átült a cipőkrémes dobozra. Ott szemmel láthatólag kényelmesebb volt neki. — És mikor akarja? — szuszogott az öreg, mire Bunyók megvonta a vállát. — Nekem mostanra mondták ... Az öreg megremegett, majd megkereste a köményespálinkás üveget és meghúzta. Most már mindent gyanított. A lakótársa, Kanta Mihály körülbelül egy fél éve kezdte róla terjeszteni, hogy vén disznó, aki állandóan köménymagos pálinkát iszik. És miután az emberek elhitték, most fölbérelte Bunyókot, hogy ölje le ... — Szóval maga Bunyóké — tátogta az öreg, Bunyók pedig vigyorgott. Ezt helyeslésnek is lehetett venni. Bunyók valószínűleg annak szánta. Az öreg közben fölkelt, előbb arra gondolt, hogy elmenekül, azután más jutott az eszébe. Odasomfordált a szekrényhez. Kivett egy karima nélküli kalapot, egy zacskó vérvörös cipőmadzagot és egy repedt cseréptányért, amelyben pár szál szárított egérfarkvirág volt, teának való a nehezebb időkre. Bunyók vigyorgott, közben az öreg újabb értékeket kapart elő egyre nagyobb mélységekből. Mígnem reáakadt arra, amit valóban keresett. Egy boríték volt, tele egylejesekkel. Legalább húsz darab lapult benne, ha nem több. Az öreg meghúzta az üveget, majd reszkető kézzel átadta Bunyóknak a bankjegyeket. — Átmegy a szemben lévő lakásba — suttogta az öreg —, ahol ki van írva, hogy Kanta Mihály. — És mit csinálok? — kérdezte Bunyók feszengve. — Bemegy és leszúrja — mondta az öreg —, mert az ám a disznó, ölje meg. Bunyók előhúzott a zsebéből egy üveget és meredt szemmel inni kezdett. Olyan volt, mint egy ősz teve, amely most issza magát a sivatag hajójává. — Igenis — motyogta időnként. Aztán könnyezett. — Azt hiszem, elvétettem a házszámot — motyogta. — Nem! — mondta az öreg. — Mert a vén disznó, az a Kanta Mihály itt lakik. — Istenem, istenem, az ember mibe nem keveredik — sirta Bunyók. Az öreg a Bunyók zsebébe gyúrta a húszast és kitaszította az ajtón. — Ha maga Bunyók, akkor megöli! — kiáltott reá. Bunyók még egy óra múlva is ott topogott az ajtó előtt. — Jaj, mibe nem keveredtem! — vonította. De az öreg nem engedte be, hiába nyavalygott a másik. Azután csend lett. Bunyók megtalálta a kijáratot. Az öreg várt egy darabig, és amikor nem hallotta a dulakodás hangját, keserűen fölsóhajtott: — Nem lett volna szabad megbízni benne. Hátha nem is Bunyók volt... BÁLINT TIBOR Akik a múlt század nagy regényíróihoz ajtót találnak, egy idő után fölismerik, hogy a világ ízes megfigyelői nem írnak soha a disznófelsálról és tormáról. Tolsztoj, aki egyaránt vizsgálta a homlokboltozatát és a gyomor domborulatát, mintha a tormánál és felsálnál bölcs szakállába temetkeznek. De Dosztojevszkij, aki módszere szerint szembekötősdit játszik, és végigtapogatja a megragadott figurát és úgy mondja ki, hogy „íme ez az öreg Karamazov“, „ez pedig Miskin herceg", sohasem ír fel sálról és tormáról. Csehov, aki a világra hunyorog és bölcs optikusi üvegjei mögül főleg eszméiben pislantja meg a jóság teljes emberségét, lényegbe tekintő pillantással a felsült és a tormát mintha kiborítaná gazdagságot föltáró tálkáiból. Úgy gondolom, nemcsak merő véletlen ez, mert összefügg a leírt remegő szellemiséggel, avval az éteri orjalevessel, amely a nagy írók igényességeiben megsűrűsödik vagy inkább áttekinthetővé higgad. Bizonyára csakis azért nem írtak a felsálról és a tormáról, mert ezt csak ismétléssel tálalhatták volna elénk. Hiszen művükben — a rendkívüli lélekismeretben — jelen van a szellem ízesre készített feliája, valamint az élénk szellem természetes csípőssége, a lényeg orra elé reszelt forma. Így lettek a titáni szellemek a lélek táplálóivá, akik bármikor meghívhatnak és meglephetnek süzeteikkel, reszelvényeikkel, mindig időszerű kóstolóikkal... HORVÁTH IMRE Véres Kérdés ... A disznót kövérre hizlalják, Azután ráhintik a szalmát, Ha a szalma hízna kövérre, Őneki hullana a vére? Toros káposzta Emberség Azt mondták, hogy a káposzta toros, koros, a posztját, toros káposztát? öreg volt már, megvénhedett — Nyolcvan évig is viselte De kik gyászolják a Véres hurkát is tálaltak elénk, Azt mondták, hogy a hurka Volt aki láttam ilyet eszeget. Én jól megmostam szelíd Mondj igazat, törj miénk, kezemet, századokba messzi, Legyen a szavad tűzálló remek, De ha négyszemközt megkérdeznénk róla, A disznó mért nem vág embereket? KOCSIS ISTVÁN Lordprotektor: Már a harmadik unokatestvéremet próbálom beprotezsálni, és mind kiebrudalják őket. Nem tudom, miért vagyok protektor? Kincstárnok: Hagyja, kolléga úr, nekem is ritkán adnak egy zsák aranyat a kincstárból: azt mondják, hogy Anglia államháztartására kellene, ha volna. Kamarás: Én viszont a háztartásra alig kapok kincset, a kamarában tavalyi szalonna lóg. Őfelségének alig tudtam szerezni véres hurkát a hentesüzletből. Lordprotektor: Nem tudom, hová lesz a brit királyság pénze. Kamarás: Disznót nem vágunk, annyi biztos. Kincstárnok: Őfelsége VIII. Henrik feleségei vitték el az aranyakat. És ráadásul kegyes királyunk sorra lefejeztette őket. Az ilyesmi sok költség, kevés haszon. Lordprotektor: De nini, közeledik őfelsége, VIII. Henrik tekintetes úr. Kamarás: Ugyanis udvari ebéd lesz, a hentesüzletből vásárolt véres hurkából. (Közben terítenek, a király jön) VIII. Henrik: Ma udvari ebédet adatok magamnak, mert disznóölést tartottunk. Lordok: Köszönjük a meghívást, tekintetes király úr, mi már ebédeltünk. (Hozzák a véres hurkát, Henrik asztalhoz ül.) VIII. Henrik (keserűen): Megint véres hurka, holott nem szeretem, ami véres! Kamarás: Ez jellemző a kamara szegénységére és felséges tekintetes urunk jó szívére. VIII. Henrik (enni kezd): Utálom a véres dolgokat és a disznóságot. De én vagyok az udvar első és legelőkelőbb rabja. Kamarás: Hiába, kegyelmed sohasem keresi szarva közt a tőgyét. Lordprotektor: Király urunk jóságához folyamodom: el kellene helyezni főétekfogónak a keresztfiamat. VIII. Henrik: Kíváncsi vagyok, mi maradna a véres hurkából, ha az étekfogó megfogná. Kincstárnok: A lordprotektor protezsáltját esetleg bezárhatjuk étkezés alatt a kincstárba. Úgy legalább a kincstár nem lesz üres. Henrik (eszik): Kénytelen vagyok véres hurkát enni, mert király vagyok, és disznóölés volt udvaromban. Kincstárnok: Én barátja vagyok a tekintetes úrnak. Ezért én is azt eszem, amit elém ad a feleségem. Henrik: Gyűlölöm azt, ami véres. Legszívesebben disznót se öletnék, mert a szívem tiltakozik ellene. (Keserűen.) És közben le kellett nyakaztatnom a feleségeimet is, így parancsolta a kényszerűség. Lordprotektor: Viszont protezsáltam egy újabb feleséget. Henrik: Nem vettem el, nehogy le kelljen nyakaztatnom magasabb érdekből azt is. Ez fájt volna. (Egy felszolgálóleány újabb adag véres hurkát hoz.) A felszolgálóleány: Még hoztam egy tál véres hurkát. Henrik: Mily gyönyörű teremtés, mennyi női szépség arcában és termetében. (Más hangon.) Ezt is le kell nyakazni, mert én a hatalom rabja vagyok. Aranybilincsben járok és nem cselekedhetem szívem szerint. Lordok: Szegény királyunk rabja a foglalkozásának. Henrik: Annyira rabja vagyok, hogy megeszem a hurkát, mert disznóölés volt. És disznóölést tartok, mert azáltal lesz a hurka. (Bizalmasan.) Pedig megírtam a lordoknak, hogy gyűlölöm a hurkát. De meg kell ennem, mert egyeduralkodó vagyok. Kincstárnok: Hát ne egyed, uralkodó, ha nem szereted. Henrik (tenyerébe temeti arcát): Nem tehetem, mert saját erőm és hatalmam kényszerít reá. Én a brit világbirodalom előkészítője vagyok. Enyém a véres hurka. És vállalnom kell, hogy véres. Mert csak evvel vethetem magam alá a birodalomnak. Hadd mondják, hogy Henrik szerette a vérest ... (Elszántan eszik.) SINKÓ ZOLTÁN — Nézd, Zapafej bácsi — szólt Zapafejhez a felesége —, a disznóöléshez kell még venni húsz méter belet. Zapafej a körmét rágta. — Miért — kérdezte csámcsogva —, tán a disznónak nem volt bele? — Nem volt — sikította Zapafejné —, ez olyan disznónak sikerült, hogy csak vakbele volt, de azt is kioperálta az állatorvos, amikor vakbélgyulladással bevitték az állatsebészetre. — De hiszen a füle fájt — szólt Zapafej. — Az is azért, mert sokat kiabáltál. — Nekem is fájt a fülem, de nem említettem, különben engem is megoperálnak. — Tudhatod, hogy akit bevisznek a sebészetre, annak kiveszik a vakbelét! — Vak sebész is talál vakbelet — mondta Zapafej, mint egy közmondást. Azzal vette a táskáját és beállított a hentesüzletbe. — Kérem — mondta a mészárosnak —, mérjen le nekem száz méter vakbelet. A mészáros elveresedett. — Maga marha — mondta a mészáros —, és ha nem takarodik innen, leütöm a vesepecsenyéjét. — Azt nem játszom — mondta Zapafej —, legfennebb verespecsenyét. — Na jöjjön — mondta a mészáros, mire Zapafej elbe tartotta a tenyerét, mindkettőben húsz-húsz lejjel. A mészáros ütött elsőnek, ami szabálytalan volt, és ráadásul a pénzt is elmarkolta. — Még játszunk ilyet — mondta a mészáros. Zapafej tanult a történtekből. Most csak két ötöst tett a tenyerébe. Mire a mészáros újra odasózott, hogy fájjon. — Én is akarok csapni — mondta Zapafej. Erre a mészáros előadott egy csomagot és kijelentette: — Most már reácsaphat! Zapafej hazafelé tartott a csomaggal, amit a verespecsenyén nyert. Otthon odaadta Zapafej néninek, aki kibontotta és elkezdett sikoltozni. — Miért hoztál disznóhúst — sikította —, amikor disznóbélért küldtelek! Erre Zapafej megcsóválta a fejét. — Nem lehet a nőkön eligazodni — jelentette ki. — Te örökké ordítsz, pedig anynyi pénzemben állsz, hogy egy kondát vehetnék belőle!