Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

Teremtő szerénység Disznótor sem hiányozhat abból a szellemi­lelki teljességből, amely áthatja irodalmunk benső egészét, íróinkat, olvasóinkat. Ennek a bő igényességnek rendkívüli örö­méből született meg az Ütünk nagyvonalú el­határozása, hogy olvasóközönségünket beinvi­táljuk egy gazdag és fennkölt szellemű disz­nótorra. Klasszikusaink, elődeink megmondották elő­remutató költeményekben, hogy „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek“. Mindnyájan, gazdagon és közösen — tehetjük hozzá saját elgondolásunkat, szándékunkat a költő ma már túlhaladott nézeteihez. Mert csakis a jó szándék és az öröm vezé­rel bennünket az olvasókkal való újabb és még meghittebb találkozásra. Bár tudjuk, hogy az olvasók amúgy is gaz­dagok és nem szorulnak reá szerény kósto­lónkra, de akkor is jólesik a találkozás, még­hozzá éppen az olvasókkal. Mert éppen az olvasók osztatlan érdeklődése növeli szerénységünket. És minél inkább érez­zük, hogy olvasóink úgy csüggenek ajkainkon, mint egy kisgyermek az öregapja ajkain, an­nál mélységesebbé válik mérhetetlen szerény­ségünk. Ennek az írói szerénységnek tulajdonában gyarló hiúság nélkül fordulunk az olvasók­hoz — egyszerű, de megértő barátainkhoz —, hogy jöjjenek gazdag és ékes disznótorunkra. Mert nem fognak csalódni bennünk: nem azért tálaljuk elő évvégi remekléseinket, sza­kácsművészetünk kitűnő fogásait, mintha a tájékozottságra rászoruló olvasó nagyszerű konyhánkban csalódhatnék. Bizalmas együttlétünkben most azt is bátran megmondhatjuk, hogy az olvasóknak, botla­dozó barátainknak bizony még tanulniuk, mű­velődniük kell. Ha disznótorunk bizonyos fogásait szerfölött borsosnak találják, ez biztos jele elmaradott­ságuknak. (Köztünk maradjon a szó.) És ha nem értenek valamit, úgy a hiba ben­nük rejlik. Mint mindig. A mérhetetlen, sőt példátlan szerénység mon­datja ezt velünk. A szándék, hogy minden részletében szolgáljuk ügyünket, akkor is, ami­kor az olvasó gyakran nincs tisztában saját feladatával. Olvassák hát gondosan disznóto­runkat, mert az olvasóinknak készült, hogy egy kicsit ők is fejlődjenek. Tehát nem kísérlet ez, hanem hurka, kol­bász, gömböc, a modern irodalom. Ezt a szerénység mondatja velünk. És a fennkölt, magasztos, jó szándék, hogy szűk homlokú olvasóink fogyasztás közben , mo­dern célunkból részesedjenek. Még úgy is, ha zsenge szellemük erre nem alkalmas. Majd azzá lesz, ha tovább gazdagít­juk őket, szerényen, csodálatra méltó alázat­tal. ÜTÜNK BODOR ADAM aradsancpos O­o — Csak Bunyók van itt — mondta a borostás állú, és leült a homályos cipőkefére, amely az asztal alá volt ha­jítva egy pakli kártya meg egy ócska válltömés közé. Az öreg fölült és nézte Bu­nyókot. Nem szólt, mert úgy érezte, hogy a beszéd összekuszálja a helyzetet. — Melyik Bunyók maga? — szólalt meg mégis kissé tá­­togva, mint egy lapockalö­­véses hadirokkant. A borostás vigyorgott, a fe­je egy darab kutyakoponya volt, szőrrel. — Mondták, hogy itt kell disznót ölni... Amíg ezt mondta, Bunyók tavalyelőtti rozspálinkát fújt a mennyezet pókhálói közé. Erre az öreg egészen fölült, majd egy deci köménymagos pálinkát tüszkölt a levegőbe. — Ezek szerint magát Bu­nyóknak hívják — mondta, hogy időt nyerjen. — Vagyis: Bunyók. A másik vigyorgott és átült a cipőkrémes dobozra. Ott szemmel láthatólag kényelme­sebb volt neki. — És mikor akarja? — szu­szogott az öreg, mire Bunyók megvonta a vállát. — Nekem mostanra mond­ták ... Az öreg megremegett, majd megkereste a köményespálin­kás üveget és meghúzta. Most már mindent gyaní­tott. A lakótársa, Kanta Mi­hály körülbelül egy fél éve kezdte róla terjeszteni, hogy vén disznó, aki állandóan kö­ménymagos pálinkát iszik. És miután az emberek elhitték, most fölbérelte Bunyókot, hogy ölje le ... — Szóval maga Bunyóké — tátogta az öreg, Bunyók pe­dig vigyorgott. Ezt helyeslésnek is lehetett venni. Bunyók valószínűleg annak szánta. Az öreg közben fölkelt, e­­lőbb arra gondolt, hogy el­menekül, azután más jutott az eszébe. Odasomfordált a szekrényhez. Kivett egy kari­ma nélküli kalapot, egy zacs­kó vérvörös cipőmadzagot és egy repedt cseréptányért, a­­melyben pár szál szárított egérfarkvirág volt, teának való a nehezebb időkre. Bunyók vigyorgott, közben az öreg újabb értékeket ka­part elő egyre nagyobb mély­ségekből. Mígnem reáakadt arra, amit valóban keresett. Egy boríték volt, tele egy­­lejesekkel. Legalább húsz da­rab lapult benne, ha nem több. Az öreg meghúzta az üve­get, majd reszkető kézzel át­adta Bunyóknak a bankjegye­ket. — Átmegy a szemben lévő lakásba — suttogta az öreg —, ahol ki van írva, hogy Kanta Mihály. — És mit csinálok? — kér­dezte Bunyók feszengve. — Bemegy és leszúrja — mondta az öreg —, mert az ám a disznó, ölje meg. Bunyók előhúzott a zsebé­ből egy üveget és meredt szemmel inni kezdett. Olyan volt, mint egy ősz teve, amely most issza magát a sivatag hajójává. — Igenis — motyogta időn­ként. Aztán könnyezett. — Azt hiszem, elvétettem a házszámot — motyogta. — Nem! — mondta az ö­­reg. — Mert a vén disznó, az a Kanta Mihály itt lakik. — Istenem, istenem, az em­ber mibe nem keveredik — sirta Bunyók. Az öreg a Bunyók zsebébe gyúrta a húszast és kitaszítot­ta az ajtón. — Ha maga Bunyók, akkor megöli! — kiáltott reá. Bunyók még egy óra múlva is ott topogott az ajtó előtt. — Jaj, mibe nem kevered­tem! — vonította. De az öreg nem engedte be, hiába nyavalygott a má­sik. Azután csend lett. Bunyók megtalálta a kijáratot. Az öreg várt egy darabig, és amikor nem hallotta a dulakodás hangját, keserűen fölsóhajtott: — Nem lett volna szabad megbízni benne. Hátha nem is Bunyók volt... BÁLINT TIBOR Akik a múlt század nagy regényírói­hoz ajtót találnak, egy idő után fölisme­rik, hogy a világ ízes megfigyelői nem ír­nak soha a disznófelsálról és tormáról. Tolsztoj, aki egyaránt vizsgálta a hom­lok­boltozatát és a gyomor domborulatát, mintha a tormánál és felsálnál bölcs sza­kállába temetkeznek. De Dosztojevszkij, aki módszere szerint szembekötősdit ját­szik, és végigtapogatja a megragadott fi­gurát és úgy mondja ki, hogy „íme ez az öreg Karamazov“, „ez pedig Miskin her­ceg", sohasem ír fel sálról és tormáról. Csehov, aki a világra hunyorog és bölcs optikusi üvegjei mögül főleg eszméiben pislantja meg a jóság teljes emberségét, lényegbe tekintő pillantással a felsült és a tormát mintha kiborítaná gazdagsá­got föltáró tálkáiból. Úgy gondolom, nemcsak merő véletlen ez, mert összefügg a leírt remegő szelle­miséggel, avval az éteri orjalevessel, a­­mely a nagy írók igényességeiben megsű­­rűsödik vagy inkább áttekinthetővé hig­gad. Bizonyára csakis azért nem írtak a fel­sálról és a tormáról, mert ezt csak ismét­léssel tálalhatták volna elénk. Hiszen művükben — a rendkívüli lélek­­ismeretben — jelen van a szellem ízes­re készített feliája, valamint az élénk szellem természetes csípőssége, a lényeg orra elé reszelt forma. Így lettek a titáni szellemek a lélek táplálóivá, akik bármikor meghívhatnak és meglephetnek süzeteikkel, reszelvénye­­ikkel, mindig időszerű kóstolóikkal... HORVÁTH IMRE Véres Kérdés ... A disznót kövérre hizlalják, Azután ráhintik a szalmát, Ha a szalma hízna kövérre, Őneki hullana a vére? Toros káposzta Emberség Azt mondták, hogy a káposzta toros, koros, a posztját, toros káposztát? öreg volt már, megvénhedett — Nyolcvan évig is viselte De kik gyászolják a Véres hurkát is tálaltak elénk, Azt mondták, hogy a hurka Volt aki láttam ilyet eszeget. Én jól megmostam szelíd Mondj igazat, törj miénk, kezemet, századokba messzi, Legyen a szavad tűz­álló remek, De ha négyszemközt meg­kérdeznénk róla, A disznó mért nem vág embereket? KOCSIS ISTVÁN Lordprotektor: Már a harma­dik unokatestvéremet próbá­lom beprotezsálni, és mind ki­­ebrudalják őket. Nem tudom, miért vagyok protektor? Kincstárnok: Hagyja, kollé­ga úr, nekem is ritkán ad­nak egy zsák aranyat a kincs­tárból: azt mondják, hogy Anglia államháztartására kel­lene, ha volna. Kamarás: Én viszont a ház­tartásra alig kapok kincset, a kamarában tavalyi szalonna lóg. Őfelségének alig tudtam szerezni véres hurkát a hen­tesüzletből. Lordprotektor: Nem tudom, hová lesz a brit királyság pénze. Kamarás: Disznót nem vá­gunk, annyi biztos. Kincstárnok: Őfelsége VIII. Henrik feleségei vitték el az aranyakat. És ráadásul ke­gyes királyunk sorra lefejez­tette őket. Az ilyesmi sok költ­ség, kevés haszon. Lordprotektor: De nini, köze­ledik őfelsége, VIII. Henrik tekintetes úr. Kamarás: Ugyanis udvari e­­béd lesz, a hentesüzletből vá­sárolt véres hurkából. (Közben terítenek, a király jön) VIII. Henrik: Ma udvari ebé­det adatok magamnak, mert disznóölést tartottunk. Lordok: Köszönjük a meghí­vást, tekintetes király úr, mi már ebédeltünk. (Hozzák a véres hurkát, Henrik asztal­hoz ül.) VIII. Henrik (keserűen): Me­gint véres hurka, holott nem szeretem, ami véres! Kamarás: Ez jellemző a ka­mara szegénységére és felsé­ges tekintetes urunk jó szívé­re. VIII. Henrik (enni kezd): U­tálom a véres dolgokat és a disznóságot. De én vagyok az udvar első és legelőkelőbb rabja. Kamarás: Hiába, kegyelmed sohasem keresi szarva közt a tőgyét. Lordprotektor: Király urunk jóságához folyamodom: el kel­lene helyezni főétekfogónak a keresztfiamat. VIII. Henrik: Kíváncsi va­gyok, mi maradna a véres hurkából, ha az étekfogó meg­fogná. Kincstárnok: A lordprotektor protezsáltját esetleg bezárhat­juk étkezés alatt a kincstár­ba. Úgy legalább a kincstár nem lesz üres. Henrik (eszik): Kénytelen va­gyok véres hurkát enni, mert király vagyok, és disznóölés volt udvaromban. Kincstárnok: Én barátja va­gyok a tekintetes úrnak. E­­zért én is azt eszem, amit e­­lém ad a feleségem. Henrik: Gyűlölöm azt, ami vé­res. Legszívesebben disznót se öletnék, mert a szívem tilta­kozik ellene. (Keserűen.) És közben le kellett nyakaztat­­nom a feleségeimet is, így pa­rancsolta a kényszerűség. Lordprotektor: Viszont prote­­zsáltam egy újabb feleséget. Henrik: Nem vettem el, ne­hogy le kelljen nyakaztatnom magasabb érdekből azt is. Ez fájt volna. (Egy felszolgáló­leány újabb adag véres hurkát hoz.) A felszolgálóleány: Még hoz­tam egy tál véres hurkát. Henrik: Mily gyönyörű terem­tés, mennyi női szépség ar­cában és termetében. (Más hangon.) Ezt is le kell nyakaz­­ni, mert én a hatalom rabja vagyok. Aranybilincsben járok és nem cselekedhetem szívem szerint. Lordok: Szegény királyunk rabja a foglalkozásának. Henrik: Annyira rabja va­gyok, hogy megeszem a hur­kát, mert disznóölés volt. És disznóölést tartok, mert azál­tal lesz a hurka. (Bizalmasan.) Pedig megírtam a lordoknak, hogy gyűlölöm a hurkát. De meg kell ennem, mert egyed­uralkodó vagyok. Kincstárnok: Hát ne egyed, uralkodó, ha nem szereted. Henrik (tenyerébe temeti ar­cát): Nem tehetem, mert saját erőm és hatalmam kényszerít reá. Én a brit világbirodalom előkészítője vagyok. Enyém a véres hurka. És vállalnom kell, hogy véres. Mert csak evvel vethetem magam alá a birodalomnak. Hadd mondják, hogy Henrik szerette a vé­rest ... (Elszántan eszik.) SINKÓ ZOLTÁN — Nézd, Zapafej bácsi — szólt Zapafejhez a felesége —, a disznóöléshez kell még ven­ni húsz méter belet. Zapafej a körmét rágta. — Miért — kérdezte csám­csogva —, tán a disznónak nem volt bele? — Nem volt — sikította Za­­pafejné —, ez olyan disznó­nak sikerült, hogy csak vak­bele volt, de azt is kioperálta az állatorvos, amikor vakbél­gyulladással bevitték az állat­­sebészetre. — De hiszen a füle fájt — szólt Zapafej. — Az is azért, mert sokat kiabáltál. — Nekem is fájt a fülem, de nem említettem, különben engem is megoperálnak. — Tudhatod, hogy akit be­visznek a sebészetre, annak kiveszik a vakbelét! — Vak sebész is talál vak­belet — mondta Zapafej, mint egy közmondást. Azzal vette a táskáját és beállított a hentesüzletbe. — Kérem — mondta a mé­szárosnak —, mérjen le ne­kem száz méter vakbelet. A mészáros elveresedett. — Maga marha — mondta a mészáros —, és ha nem ta­karodik innen, leütöm a ve­sepecsenyéjét. — Azt nem játszom — mondta Zapafej —, legfen­­nebb verespecsenyét. — Na jöjjön — mondta a mészáros, mire Zapafej el­­­be tartotta a tenyerét, mind­kettőben húsz-húsz lejjel. A mészáros ütött elsőnek, a­­mi szabálytalan volt, és ráa­dásul a pénzt is elmarkolta. — Még játszunk ilyet — mondta a mészáros. Zapafej tanult a történtek­ből. Most csak két ötöst tett a tenyerébe. Mire a mészáros újra oda­sózott, hogy fájjon. — Én is akarok csapni — mondta Zapafej. Erre a mészáros előadott egy csomagot és kijelentette: — Most már reácsaphat! Zapafej hazafelé tartott a csomaggal, amit a verespecse­nyén nyert. Otthon odaadta Zapafej né­ninek, aki kibontotta és el­kezdett sikoltozni. — Miért hoztál disznóhúst — sikította —, amikor disz­nóbélért küldtelek! Erre Zapafej megcsóválta a fejét. — Nem lehet a nőkön el­igazodni — jelentette ki. — Te örökké ordítsz, pedig any­­nyi pénzemben állsz, hogy egy kondát vehetnék belőle!

Next