Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-01-02 / 1. szám

Bajor Andor é • • • • UTUNK REGGELTŐL ESTIG Az Ütünk az olvasók tömegeinek kívánságára új rovatot indít, amelyben betekintést kaphatunk íróink és költőink ko­­vácsműhelyébe. Ebben a kovácsműhelyben izzó szavakat kalapálnak, for­málnak, görbítenek. Az alkotói műhelyben készítik a Pegazus patkóját, és ha a mesebeli ló lerúgja szárnyalás közben a pat­kót, íróink-költőink készen állnak, hogy új patkót verjenek a Pegazus patájára. Nincs ebben semmi rendkívüli, mert a haladó irodalom bármikor kész volt megpatkolni a Pegazust, hogy könnyebben repüljön. Költőink, íróink megtüzesítik a vasból készült sza­vakat, hogy hamarább lehessen patkót csinálni belőlük. De ez még nem elegendő, mert az olvasók tudni szeretnék — és joggal —, hogy mit művelnek költőink, íróink, amikor nem patkóinak. Íróink, költőink mindig ott vannak, ahol kell, nemcsak pat­kóinak, hanem küzdenek, harcolnak, élesztik a tüzet. Költeményekkel, novellákkal fújtatják műhelyük parazsát, hogy legyen meg a magas hőfok a patkoláshoz. De nemcsak a patkoláshoz fújtatják a tüzet, hanem azért is, hogy a haladás útja láthatóbb legyen. És az irodalom lángja — a patkoláson kívül — arra is szolgál, hogy belevilágítson a napfényes jövő­be. A kovácsműhelyek lángja megvilágítja a Napot, hogy a Nap méginkább fényesebbé váljék, amint a holnapi időre süt! Ezt művelik íróink, költőink, akik a Pegazust megpatkolják, ha bejön a Pegazus patkó nélkül alkotóink kovácsműhelyébe. De ezen felül is íróink, költőink ismerik feladatukat, ott munkálkodnak, építenek, csatáznak és alszanak, ahol szükséges. Ezért indítjuk meg az Ütünk „reggeltől estig“ rovatát, hogy olvasó tömegeink képet kapjanak alkotóink munkájáról. Lás­sák őket, amint fáradságot nem kímélve küzdenek, serény­kednek vagy reggeliznek. Költőink reggelizése szintén egy sza­kasza a küzdelemnek: le kell győzniük a reggelit és önmagu­kat. De máris talpon állnak alkotói kovácsműhelyükben , kalapálják a szavakat, tüzesítik gondolataikat. És amikor a gondolat elég tüzes, megpatkolják a Pegazust, bár nem ez az egyetlen feladatuk. Annyi feladat van, ahány alkotó. Egyik a modern életet vizsgálja, a másik a történelmet, a harmadik saját múltját, amely szintén gazdagodik, fejlődik. Múlt, jelen és jövő fonódik össze a „Reggeltől estig“ című rovatban. És az olvasó, aki végigböngészi rovatunkat, úgy fogja érezni magát alkotóink kovácsműhelyében, mintha súlyos gon­dolatokkal őt is megpatkolták volna. Létay Lajost, a költőt és a főszerkesztőt — mindannyi­unk Lajos bácsiját — a szer­kesztőségben keressük, mert egy titokzatos hang vagy sej­telem azt súgja, hogy ott van. Bekopogtatunk a szobájába, de a szoba üres, csak az asz­talán állnak kéziratok. — Hol van Lajos bácsi? — kérdezzük a titkárnőtől, aki azt mondja, hogy itt kell len­nie, mert az előbb látta. Végigjárjuk a szobákat, de sehol sem találunk reá. Hun­cutul megnézzük az íróasztal alatt is, mert megtörténhet, hogy a riporter elől elbújik. Várunk és érdeklődünk, mi­re kiderül az igazság: elhív­ták a díszhaltenyésztők gyű­lésére, mert a díszhal tenyész­tői egy Utunk-számot szeret­nének létrehozni, hogy ezzel is népszerűsítsék vagy az Utunkat, vagy a díszhalakat. Azonnal szaladunk a dísz­­haltenyésztőkhöz, keressük La­jos bátyánkat, de ott se ta­láljuk. — Itt volt — mondja az egyik díszhaltenyésztő­t, azon­ban telefonhoz hívták, majd az útkarbantartókhoz vitték sürgősen, gépkocsival. Mint ki­derült, az útkarbantartók az Utunkat útkarbantartási szak­lapnak vélték, és ezért könyö­rögték ki a főszerkesztő meg­jelenését. Sietve az útkarbantartók gyűlésére mentünk, és valóban ott volt előzőleg Lajos bácsi, mert az egyik hozzászóló így beszélt: — Ahogy Létay Lajos, az útkarbantartók lapjának fő­szerkesztője nagyon helyesen megmondotta, az utat úgy kell elkészíteni, hogy összekötteté­se legyen a Szamos-híddal! Körbekémleltünk, de Lajos bácsi az útkarbantartóktól is útra kelt. — Hova ment — érdeklő­dünk innen is, míg végre az egyik útkarbantartó fölvilágo­­sítást adott. — Valósággal elráncigálták innen, az olvasóitól. Három meglett férfi jött, és azt mond­ták neki, hogy ő kell az egyik új könyvüzletet megnyissa. Hiába szabadkozott, azok töb­ben voltak, és azt mondták, egyedül ő nyithatja meg az új könyvesboltot, mert a töb­bi főszerkesztők vidéken van­nak. Nem értettem, mi köze az útkarbantartók lapja fő­szerkesztőjének a meg nem nyitott könyvesbolthoz. Vagy véletlenül hozzá került az üz­let kulcsa? Ki tud itt eliga­zodni?! Rohantunk az új könyves­boltba, de az már zárva-nyit­va állt. — Nincs az Utunk főszer­kesztője? — kérdezzük az egyik elárusítótól, mire az a főnök­höz utasított. — Létay Lajos nincs itt, de itt van a beszéde, amit a könyv­vásárlóknak tartott, ugyanis a sietségben itt felejtette. Azt magyarázta, hogy a betű csak jól, fekete festékből, és mind­addig halott, amíg el nem kezdik olvasni. — De mi magát Létay La­jost keressük — mondtam a főnöknek —, nem tudja, hová ment? A főnök vakarta a fejét. — Hátha elment ebédelni? Ez hihetetlen elméletnek hangzott. Nem mintha nem akarna ebédelni, mert közben bizonyára elragadták. Visszabaktattam a szerkesz­tőségbe, ahol az íróasztaláról a kéziratok is eltűntek. Állí­tólag bent járt, egy íráshoz is hozzákezdett, de telefonon a repülőtérre hívták. Azt is kö­zölték, hogy vigyen több nap­ra fehérneműt magával. — Véletlenül nem Amszter­damba megy? — kérdeztem találomra. Mire többen azt mondták, hogy ez nincs kizárva, az a kérdés, melyik nagyvárosban van főszerkesztői értekezlet. Utolsó kísérletképpen még kirobogtam a repülőtérre, ahol megpillantottam Létayt főszer­kesztői frontruhában, arcán fatalista elszántsággal. — La­jos bácsi — kiáltottam utána —, tulajdonképpen milyen egy napod reggeltől estig? Létay szerényen hátrafor­dult, aztán megvonta a vállát. — Hát ilyen ... MAJTÉNYI ERIK Azt kérdezik, mivel töltöm a napomat. A válasz egysze­rű: munkával ünnepelem a hétköznapot. Nem szívesen beszélek ma­gamról, ezért csak azt jegy­zem meg, hogy százkét kilós vagyok, mindennap borotvál­kozom és strucctoj­ásokat sze­retnék venni, hogy farmot nyissak és struccmadarakat tenyésszek. Egyesek talán meg­kérdezhetik, hogy mire aka­rom használni a struccmada­rakat. Erre egyszerű a felelet: sze­retném látni, amint a strucc­­madarak a fejüket a homokba dugják, ezért szeretném a far­mot létrehozni. Egy időben teknősbékát is tartottam, de a gondatlan be­járónő kidobta őket a teknő­­jükből, és abban végezte el a nagymosást. Napsütéses délelőttökön ki­megyek a közeli parkba is, és ott szójátékokat játszom magammal. Aki veszít, az fi­zet egy pohár sört. Én készítettem a következő szójátékokat: „Az úttesten Fo­dor ment át, én meg vettem fodormentát.“ „Hogyha nincsen indigótok, az nem elég indító ok.“ „Hasznosabb a jó piktú­­ra, mint egy üveg jódtintúra.“ Nem sorolom tovább — egy­részt, mert számtalan jobbnál jobb szójátékot tudnék még mondani, amelyekkel egy-egy üveg sört nyertem, másrészt ki akarom adni szójátékaimat Az új kapu visszabámul a borjúra címmel. De talán nem is a szójáték érdekel benneteket, amilyen például az, hogy „más ízű a margaréta, mint a kövér mar­harépa“. Hanem sokkal inkább egy napom eseményeibe kí­vántok betekinteni. Gyermekkoromban volt Ka­­ránsebesen egy kocsma, amely­nek Betekints volt a neve, és most úgy érzem magam, mint a Betekints korcsmárosa, aki a vendégeknek „hozott egy­­egy pintet, s úgy megitták, mint a pintyet.“ Most estétől reggelig Életraj­zomon dolgozom, de az élet­rajzot nem rajzolom, hanem írom, még ha rajznak is ne­vezem. Láttam én már életrajzot, ami szúnyogokat rajzott. Nos, az enyém nem ilyen lesz. Én a tényekhez ragasz­kodom, és hogy munkámat ér­zékeltessem, az olvasó szívét pedig vérzékeltessem, itt köz­lök egy részletet, ami kitöltöt­te napomat, akár fejem a ka­lapomat. Menekülés Télapó batyujával Már egy hete nem ettem az egyorrú komámmal, csak zsí­ros kártyalapokat. Addigra megettük a tökászt, ennek édes­kés íze volt, azután rávetettük magunkat a zöld hetesre, ami a sóskára emlékeztetett. Ekkor mondta az egyorrú komám, hogy menjünk le a hegyről a közeli kereskedésbe, ahol sza­lonnát és újabb kártyapaklit vehetünk, amit jól be fogunk zsírozni. Lementünk hát a batyunk­kal a falu vegyeskereskedésé­be, ahol legnagyobb meglepe­tésünkre egy télapó ült a zsák­jával, mi pedig melléje tele­pedtünk. A télapó rumot ivott, és először mi is azt rendel­tünk, hogy ne okozzunk fel­tűnést. — Van magának zsíros kár­tyája? — kérdezte az egyorrú komám a kereskedőt, mire ő tagadólag rázta a fejét. — Hát szalonnája? — ér­deklődtem, amire ismét meg­rázta a fejét, aztán gyanakod­va megnézett. — Csak rumot adhatok — mondta kelletlenül, és hozta is, miközben a Télapó az ital­tól elbóbiskolt. Ekkor egy óvatlan pillanat­ban az én egyorrú komám ki­cserélte a télapó zsákját a miénkkel. Előre röhögött rajta, hogy a Télapó a gyerekek között mit fog kiosztani. Betörőszerszámokat, álkul­csot, egy pakli kártyát tökt ász és zöld hetes nélkül, valamint két használt kapcát. Fizettünk, és ahogy a lábunk bírta, siettünk neki a hegy­nek, előre örülve a sok sza­loncukornak és aszalt szilvá­nak. Cikkcakkba mentünk a hóban, hogyha kutyával jön­nének utánunk, az is cikk­­cakkban kövesesen bennünket. Alig telt el egy negyedóra, éktelen kiabálás hallatszott lentről. Nyilván észrevették, hogy a szaloncukrot kicserélte az egyorrú komám betörő föl­szerelésre. Megindult a kereskedő, a Mikulás és a csendőrőrmester. Mi főként a kutyától féltünk. De legnagyobb meglepetésünk­re üldözőink macskát hoztak. Hamarosan megértettük, hogy miért. A macskát száz méterenként letették, hogy vé­gezze el a dolgát, mert így szag után visszatalálnak a fa­luba, ha elkobozták tőlünk a Mikulás-zsákot. Rohantunk az alacsony szik­lák között, ők pedig utánunk, mígnem az én egyorrú komám fölfedezett egy keskeny szik­labarlangot. Ide préseltük be magunkat, és kiderült, hogy a barlang alig lakott. Csak egy anyamedve volt ott, apró bo­­csával, de minthogy a tőkések ellenségeit sejtették bennünk, egy kis helyet szorítottak, ahol le tudtunk zihálva telepedni. Lefeküdni nem lehetett, egy­részt a medvebűz miatt, más­részt mert nem volt hely. (Ne­ked nincs otthon ágyad — ju­tottak eszembe Apám szavai). — Együnk egy kis csokoládét — javasolta az én egyorrú ko­mám —, és belenyúlt a Tél­apó zsákjába. Aztán vacogott és elsápadt. A zsákba nem volt egyéb, mint a már akkor is híres Gubán cipőpasztás dobozok: a télapó cipőpasztákat jött eladni fel­tűnő reklámruhájában. Nemsokára meghallottuk ül­dözőink hangját is. — Itt kell lenniük — szólt az őrmester, a Télapó pedig siránkozott. — Nem adhatom el cipő­­paszta helyett a két kapcát meg a betörő fölszereléseket... A kereskedő kézbe vette a macskát, a csendőr pedig föl­tűzte bejonettját, és bedöfött az üregbe. — Jajj — szisszent föl az egyorrú komám, egész halkan. De a medve se volt rest, ki­dugta a fejét és brummogva öklét rázta a földesurak ügy­nökeire. Erre azok ijedten elenged­ték a macskát, ami nyomról nyomra visszavezette őket a faluba. — Mi történt veled? — kér­deztem az egyorrú komámtól. — Nincs többé egyorrú ko­mád — mondta panaszosan. — A bajonett az orromat találta el! És most két orrom van ... — Várjál — vélekedtem meggondoltan —, hátha segít­hetünk ezen a szerencsétlen­ségen. Azonnal benyúltam a Miku­lás-zsákba, elővettem egy hí­res Gubán-féle bőrápoló szert, és óvatosan bekentem vele az immár kétorrú egyorrú ko­mám orrát. Egy darabig szenvedett, de már akkor is joggal bíztunk a honi iparban. A kétorrú komám két orra gyenge bizsergés mellett ösz­­szeforrt, és újra az én egy­orrú komám lett belőle. Egy hátránya mégis volt a sürgős közbeavatkozásnak: az én egyorrú komám orra fény­leni kezdett. Zsebkendőjével megdörzsöl­te, mire olyan lett az orra, mint egy bálra készült lakk­cipő. — Ne dörzsöld tovább — tanácsoltam neki, de nem bírt magával. Egyfolytában dörzsölte, ami­től az orra olyan fényes lett, hogy megtelt az üreg világos­sággal. — Barom — feddtem meg szigorúan —, a Gubán cipő­paszta nemcsak bőrápolásra, de a bőr fényesítésére is való. Ezt nem tudta. És az én egyorrú komám­nak tükörfényes fekete orra lett, aminek egyelőre még nem volt jelentősége. Délire megettük a makk ászt, ami jó zsíros volt, és a kese­rűsége mellett is ízlett. Majd elosztottuk a piros tízest de­­szertnek: olyan volt, mint a raggaverte málna. Ezután felcihelődtünk, mert már a medvék is nagyon néz­tek bennünket. Elindultunk a nagy útnak, de alig tettünk meg egy ki­lométert, elibénk állt egy csendőr. — Mit keresnek az urak ki­­suvickolt fekete orral a he­gyi úton? — Látod — mondtam az egyorrú komámnak —, figyel­meztettelek, hogy ne fényesítsd ki az orrodat! — A csendőr lekísért, hiába ígértünk neki tíz cipőpasztát. Vallatóra fogtak, hogy az egyorrú komám orra mitől olyan, mint egy lakkcipő, az enyémen pedig miért nincs a subliknak nyoma. Az én egyorrú komám ije­delmében bevallotta, hogy be­kente Gubán krémmel az or­rát. De én az orrom normális színét nem tudtam sehogy se megmagyarázni. — Arra feleljen, miért nem fekete az orra! — kiabált a csendőr. Hazudni kezdtem. — Fekete volt, de lemostam — magyaráztam. — És miért mosta le, ha szabad kérdeznem? Tán félt a hatóságtól? Ha magának is fe­kete orra lenne, meg tudnánk fejteni a helyzetet. De maga rendes orral a hegyekben csúsz­kál, ami gyanús. A betyá­rok szoktak rendes orral itt-ott feltünedezni, mert nem akarják fölhívni magukra a ügyeimet. Végül én is kisuvickoltam az orromat, mire a csendőr azt mondta: — Látja, ez előbb is eszébe juthatott volna magának. 5GY /VAR LÚTAY fyff­oN’TA eméKBZm Felkelek újra, reménnyel teli: az asztalkán már vár a reggeli. Pohárka tej, még pille is van rajta, egy kis tojás (ezt a tyúkocska tojta) két kerek zsömlye, két péksütemény, mindkettő friss, egyik se kemény, nem kemény, pedig ropogósra sült. De jól esne még egy kevés befőtt... Ezt gondolom békésen reggelizve és minden jó és mindennek van íze. Gondolkozom és sétára kelek, de nemsokára húzzák a delet És gondolkozom, miért fut az idő, ha levágjuk, a szakállunk kinő, várjon az idő­mért oly hatalom, hogy szakállamat egyre vághatom? Ezen töprengek, amíg haza­érek, és vár a tányér, benne meg az étek. (Ha egyszerű is, soha meg ne vesd!) S míg jóízűen eszem a levest eszembe jut derék keresztapám, kinek két ujja ott volt kanalán akárhányszor is ette a levest, mindég szájához merte egyenest. Rég volt, bizony. De feledjünk, nosza, mert itt tornyosul a túróscsusza vagy tán tejföllel behavazott erdő, hol madárrajként ül fent a tepertő? Eszem, s így szólok (a szemem nevet) KISS JENŐ &GtY A/AF* Z­ oszTs z/et'SzK// „A tányérkámról vajon ki evett?“ — Hát én — felelek — más ki evett volna? Az étek mellé mindég jó a móka, kisdedeimnek vígság ül szemére, azt hiszik, hogy én vagyok Hófehérke. Hogy tehesd, előbb látni kell a jót. Bekapcsolom a televíziót. Most ép egy szűz hajadon énekel, nézem, de engem már nem érdekel, hogy mint hullámzik kebleinek halma, nekem ez csak a technika hatalma. Nem nézem én, hogy öve mily szoros, e tündeség nekem tranzisztoros. De ifjaink harcáért lelkesedve beállítom a lyánkat élesebbre; értük, akik nyomunkban küzdenek, s hordják a téglát, maltert, szüzeket, hogy fölépítsék édenkerti laknak mindazt, amit mitőlünk készen kapnak. Majd odanézek el-el somolyogva a vágtató, daliás kovbojokra, lasszók, lengenek, vad lovak nyerítenek kaktuszbozótból jönnek a seriffek. Lövöldözik a nyüzsgést hátra-vakra, S szétválasztják kovbojra és lovakra. Majd elfordítom fáradt fejemet Elkortyolgatom pohár tejemet. Az asztalon sorjában nyitott könyvek hőseikkel az ágyam mellé jönnek Az egyik könyvben a nagy Dosztojevszki egymagában is mi min­dent fejez ki! Mellém települ Miskin hercege, szelíden nézi, hogy lefekszem-e. Miskin herceg, te szent, te tiszta bölcs, Pihenj te is, és éjjel föl ne költs.

Next