Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-01-02 / 1. szám
Bajor Andor é • • • • UTUNK REGGELTŐL ESTIG Az Ütünk az olvasók tömegeinek kívánságára új rovatot indít, amelyben betekintést kaphatunk íróink és költőink kovácsműhelyébe. Ebben a kovácsműhelyben izzó szavakat kalapálnak, formálnak, görbítenek. Az alkotói műhelyben készítik a Pegazus patkóját, és ha a mesebeli ló lerúgja szárnyalás közben a patkót, íróink-költőink készen állnak, hogy új patkót verjenek a Pegazus patájára. Nincs ebben semmi rendkívüli, mert a haladó irodalom bármikor kész volt megpatkolni a Pegazust, hogy könnyebben repüljön. Költőink, íróink megtüzesítik a vasból készült szavakat, hogy hamarább lehessen patkót csinálni belőlük. De ez még nem elegendő, mert az olvasók tudni szeretnék — és joggal —, hogy mit művelnek költőink, íróink, amikor nem patkóinak. Íróink, költőink mindig ott vannak, ahol kell, nemcsak patkóinak, hanem küzdenek, harcolnak, élesztik a tüzet. Költeményekkel, novellákkal fújtatják műhelyük parazsát, hogy legyen meg a magas hőfok a patkoláshoz. De nemcsak a patkoláshoz fújtatják a tüzet, hanem azért is, hogy a haladás útja láthatóbb legyen. És az irodalom lángja — a patkoláson kívül — arra is szolgál, hogy belevilágítson a napfényes jövőbe. A kovácsműhelyek lángja megvilágítja a Napot, hogy a Nap méginkább fényesebbé váljék, amint a holnapi időre süt! Ezt művelik íróink, költőink, akik a Pegazust megpatkolják, ha bejön a Pegazus patkó nélkül alkotóink kovácsműhelyébe. De ezen felül is íróink, költőink ismerik feladatukat, ott munkálkodnak, építenek, csatáznak és alszanak, ahol szükséges. Ezért indítjuk meg az Ütünk „reggeltől estig“ rovatát, hogy olvasó tömegeink képet kapjanak alkotóink munkájáról. Lássák őket, amint fáradságot nem kímélve küzdenek, serénykednek vagy reggeliznek. Költőink reggelizése szintén egy szakasza a küzdelemnek: le kell győzniük a reggelit és önmagukat. De máris talpon állnak alkotói kovácsműhelyükben , kalapálják a szavakat, tüzesítik gondolataikat. És amikor a gondolat elég tüzes, megpatkolják a Pegazust, bár nem ez az egyetlen feladatuk. Annyi feladat van, ahány alkotó. Egyik a modern életet vizsgálja, a másik a történelmet, a harmadik saját múltját, amely szintén gazdagodik, fejlődik. Múlt, jelen és jövő fonódik össze a „Reggeltől estig“ című rovatban. És az olvasó, aki végigböngészi rovatunkat, úgy fogja érezni magát alkotóink kovácsműhelyében, mintha súlyos gondolatokkal őt is megpatkolták volna. Létay Lajost, a költőt és a főszerkesztőt — mindannyiunk Lajos bácsiját — a szerkesztőségben keressük, mert egy titokzatos hang vagy sejtelem azt súgja, hogy ott van. Bekopogtatunk a szobájába, de a szoba üres, csak az asztalán állnak kéziratok. — Hol van Lajos bácsi? — kérdezzük a titkárnőtől, aki azt mondja, hogy itt kell lennie, mert az előbb látta. Végigjárjuk a szobákat, de sehol sem találunk reá. Huncutul megnézzük az íróasztal alatt is, mert megtörténhet, hogy a riporter elől elbújik. Várunk és érdeklődünk, mire kiderül az igazság: elhívták a díszhaltenyésztők gyűlésére, mert a díszhal tenyésztői egy Utunk-számot szeretnének létrehozni, hogy ezzel is népszerűsítsék vagy az Utunkat, vagy a díszhalakat. Azonnal szaladunk a díszhaltenyésztőkhöz, keressük Lajos bátyánkat, de ott se találjuk. — Itt volt — mondja az egyik díszhaltenyésztőt, azonban telefonhoz hívták, majd az útkarbantartókhoz vitték sürgősen, gépkocsival. Mint kiderült, az útkarbantartók az Utunkat útkarbantartási szaklapnak vélték, és ezért könyörögték ki a főszerkesztő megjelenését. Sietve az útkarbantartók gyűlésére mentünk, és valóban ott volt előzőleg Lajos bácsi, mert az egyik hozzászóló így beszélt: — Ahogy Létay Lajos, az útkarbantartók lapjának főszerkesztője nagyon helyesen megmondotta, az utat úgy kell elkészíteni, hogy összeköttetése legyen a Szamos-híddal! Körbekémleltünk, de Lajos bácsi az útkarbantartóktól is útra kelt. — Hova ment — érdeklődünk innen is, míg végre az egyik útkarbantartó fölvilágosítást adott. — Valósággal elráncigálták innen, az olvasóitól. Három meglett férfi jött, és azt mondták neki, hogy ő kell az egyik új könyvüzletet megnyissa. Hiába szabadkozott, azok többen voltak, és azt mondták, egyedül ő nyithatja meg az új könyvesboltot, mert a többi főszerkesztők vidéken vannak. Nem értettem, mi köze az útkarbantartók lapja főszerkesztőjének a meg nem nyitott könyvesbolthoz. Vagy véletlenül hozzá került az üzlet kulcsa? Ki tud itt eligazodni?! Rohantunk az új könyvesboltba, de az már zárva-nyitva állt. — Nincs az Utunk főszerkesztője? — kérdezzük az egyik elárusítótól, mire az a főnökhöz utasított. — Létay Lajos nincs itt, de itt van a beszéde, amit a könyvvásárlóknak tartott, ugyanis a sietségben itt felejtette. Azt magyarázta, hogy a betű csak jól, fekete festékből, és mindaddig halott, amíg el nem kezdik olvasni. — De mi magát Létay Lajost keressük — mondtam a főnöknek —, nem tudja, hová ment? A főnök vakarta a fejét. — Hátha elment ebédelni? Ez hihetetlen elméletnek hangzott. Nem mintha nem akarna ebédelni, mert közben bizonyára elragadták. Visszabaktattam a szerkesztőségbe, ahol az íróasztaláról a kéziratok is eltűntek. Állítólag bent járt, egy íráshoz is hozzákezdett, de telefonon a repülőtérre hívták. Azt is közölték, hogy vigyen több napra fehérneműt magával. — Véletlenül nem Amszterdamba megy? — kérdeztem találomra. Mire többen azt mondták, hogy ez nincs kizárva, az a kérdés, melyik nagyvárosban van főszerkesztői értekezlet. Utolsó kísérletképpen még kirobogtam a repülőtérre, ahol megpillantottam Létayt főszerkesztői frontruhában, arcán fatalista elszántsággal. — Lajos bácsi — kiáltottam utána —, tulajdonképpen milyen egy napod reggeltől estig? Létay szerényen hátrafordult, aztán megvonta a vállát. — Hát ilyen ... MAJTÉNYI ERIK Azt kérdezik, mivel töltöm a napomat. A válasz egyszerű: munkával ünnepelem a hétköznapot. Nem szívesen beszélek magamról, ezért csak azt jegyzem meg, hogy százkét kilós vagyok, mindennap borotválkozom és strucctojásokat szeretnék venni, hogy farmot nyissak és struccmadarakat tenyésszek. Egyesek talán megkérdezhetik, hogy mire akarom használni a struccmadarakat. Erre egyszerű a felelet: szeretném látni, amint a struccmadarak a fejüket a homokba dugják, ezért szeretném a farmot létrehozni. Egy időben teknősbékát is tartottam, de a gondatlan bejárónő kidobta őket a teknőjükből, és abban végezte el a nagymosást. Napsütéses délelőttökön kimegyek a közeli parkba is, és ott szójátékokat játszom magammal. Aki veszít, az fizet egy pohár sört. Én készítettem a következő szójátékokat: „Az úttesten Fodor ment át, én meg vettem fodormentát.“ „Hogyha nincsen indigótok, az nem elég indító ok.“ „Hasznosabb a jó piktúra, mint egy üveg jódtintúra.“ Nem sorolom tovább — egyrészt, mert számtalan jobbnál jobb szójátékot tudnék még mondani, amelyekkel egy-egy üveg sört nyertem, másrészt ki akarom adni szójátékaimat Az új kapu visszabámul a borjúra címmel. De talán nem is a szójáték érdekel benneteket, amilyen például az, hogy „más ízű a margaréta, mint a kövér marharépa“. Hanem sokkal inkább egy napom eseményeibe kívántok betekinteni. Gyermekkoromban volt Karánsebesen egy kocsma, amelynek Betekints volt a neve, és most úgy érzem magam, mint a Betekints korcsmárosa, aki a vendégeknek „hozott egyegy pintet, s úgy megitták, mint a pintyet.“ Most estétől reggelig Életrajzomon dolgozom, de az életrajzot nem rajzolom, hanem írom, még ha rajznak is nevezem. Láttam én már életrajzot, ami szúnyogokat rajzott. Nos, az enyém nem ilyen lesz. Én a tényekhez ragaszkodom, és hogy munkámat érzékeltessem, az olvasó szívét pedig vérzékeltessem, itt közlök egy részletet, ami kitöltötte napomat, akár fejem a kalapomat. Menekülés Télapó batyujával Már egy hete nem ettem az egyorrú komámmal, csak zsíros kártyalapokat. Addigra megettük a tökászt, ennek édeskés íze volt, azután rávetettük magunkat a zöld hetesre, ami a sóskára emlékeztetett. Ekkor mondta az egyorrú komám, hogy menjünk le a hegyről a közeli kereskedésbe, ahol szalonnát és újabb kártyapaklit vehetünk, amit jól be fogunk zsírozni. Lementünk hát a batyunkkal a falu vegyeskereskedésébe, ahol legnagyobb meglepetésünkre egy télapó ült a zsákjával, mi pedig melléje telepedtünk. A télapó rumot ivott, és először mi is azt rendeltünk, hogy ne okozzunk feltűnést. — Van magának zsíros kártyája? — kérdezte az egyorrú komám a kereskedőt, mire ő tagadólag rázta a fejét. — Hát szalonnája? — érdeklődtem, amire ismét megrázta a fejét, aztán gyanakodva megnézett. — Csak rumot adhatok — mondta kelletlenül, és hozta is, miközben a Télapó az italtól elbóbiskolt. Ekkor egy óvatlan pillanatban az én egyorrú komám kicserélte a télapó zsákját a miénkkel. Előre röhögött rajta, hogy a Télapó a gyerekek között mit fog kiosztani. Betörőszerszámokat, álkulcsot, egy pakli kártyát tökt ász és zöld hetes nélkül, valamint két használt kapcát. Fizettünk, és ahogy a lábunk bírta, siettünk neki a hegynek, előre örülve a sok szaloncukornak és aszalt szilvának. Cikkcakkba mentünk a hóban, hogyha kutyával jönnének utánunk, az is cikkcakkban kövesesen bennünket. Alig telt el egy negyedóra, éktelen kiabálás hallatszott lentről. Nyilván észrevették, hogy a szaloncukrot kicserélte az egyorrú komám betörő fölszerelésre. Megindult a kereskedő, a Mikulás és a csendőrőrmester. Mi főként a kutyától féltünk. De legnagyobb meglepetésünkre üldözőink macskát hoztak. Hamarosan megértettük, hogy miért. A macskát száz méterenként letették, hogy végezze el a dolgát, mert így szag után visszatalálnak a faluba, ha elkobozták tőlünk a Mikulás-zsákot. Rohantunk az alacsony sziklák között, ők pedig utánunk, mígnem az én egyorrú komám fölfedezett egy keskeny sziklabarlangot. Ide préseltük be magunkat, és kiderült, hogy a barlang alig lakott. Csak egy anyamedve volt ott, apró bocsával, de minthogy a tőkések ellenségeit sejtették bennünk, egy kis helyet szorítottak, ahol le tudtunk zihálva telepedni. Lefeküdni nem lehetett, egyrészt a medvebűz miatt, másrészt mert nem volt hely. (Neked nincs otthon ágyad — jutottak eszembe Apám szavai). — Együnk egy kis csokoládét — javasolta az én egyorrú komám —, és belenyúlt a Télapó zsákjába. Aztán vacogott és elsápadt. A zsákba nem volt egyéb, mint a már akkor is híres Gubán cipőpasztás dobozok: a télapó cipőpasztákat jött eladni feltűnő reklámruhájában. Nemsokára meghallottuk üldözőink hangját is. — Itt kell lenniük — szólt az őrmester, a Télapó pedig siránkozott. — Nem adhatom el cipőpaszta helyett a két kapcát meg a betörő fölszereléseket... A kereskedő kézbe vette a macskát, a csendőr pedig föltűzte bejonettját, és bedöfött az üregbe. — Jajj — szisszent föl az egyorrú komám, egész halkan. De a medve se volt rest, kidugta a fejét és brummogva öklét rázta a földesurak ügynökeire. Erre azok ijedten elengedték a macskát, ami nyomról nyomra visszavezette őket a faluba. — Mi történt veled? — kérdeztem az egyorrú komámtól. — Nincs többé egyorrú komád — mondta panaszosan. — A bajonett az orromat találta el! És most két orrom van ... — Várjál — vélekedtem meggondoltan —, hátha segíthetünk ezen a szerencsétlenségen. Azonnal benyúltam a Mikulás-zsákba, elővettem egy híres Gubán-féle bőrápoló szert, és óvatosan bekentem vele az immár kétorrú egyorrú komám orrát. Egy darabig szenvedett, de már akkor is joggal bíztunk a honi iparban. A kétorrú komám két orra gyenge bizsergés mellett öszszeforrt, és újra az én egyorrú komám lett belőle. Egy hátránya mégis volt a sürgős közbeavatkozásnak: az én egyorrú komám orra fényleni kezdett. Zsebkendőjével megdörzsölte, mire olyan lett az orra, mint egy bálra készült lakkcipő. — Ne dörzsöld tovább — tanácsoltam neki, de nem bírt magával. Egyfolytában dörzsölte, amitől az orra olyan fényes lett, hogy megtelt az üreg világossággal. — Barom — feddtem meg szigorúan —, a Gubán cipőpaszta nemcsak bőrápolásra, de a bőr fényesítésére is való. Ezt nem tudta. És az én egyorrú komámnak tükörfényes fekete orra lett, aminek egyelőre még nem volt jelentősége. Délire megettük a makk ászt, ami jó zsíros volt, és a keserűsége mellett is ízlett. Majd elosztottuk a piros tízest deszertnek: olyan volt, mint a raggaverte málna. Ezután felcihelődtünk, mert már a medvék is nagyon néztek bennünket. Elindultunk a nagy útnak, de alig tettünk meg egy kilométert, elibénk állt egy csendőr. — Mit keresnek az urak kisuvickolt fekete orral a hegyi úton? — Látod — mondtam az egyorrú komámnak —, figyelmeztettelek, hogy ne fényesítsd ki az orrodat! — A csendőr lekísért, hiába ígértünk neki tíz cipőpasztát. Vallatóra fogtak, hogy az egyorrú komám orra mitől olyan, mint egy lakkcipő, az enyémen pedig miért nincs a subliknak nyoma. Az én egyorrú komám ijedelmében bevallotta, hogy bekente Gubán krémmel az orrát. De én az orrom normális színét nem tudtam sehogy se megmagyarázni. — Arra feleljen, miért nem fekete az orra! — kiabált a csendőr. Hazudni kezdtem. — Fekete volt, de lemostam — magyaráztam. — És miért mosta le, ha szabad kérdeznem? Tán félt a hatóságtól? Ha magának is fekete orra lenne, meg tudnánk fejteni a helyzetet. De maga rendes orral a hegyekben csúszkál, ami gyanús. A betyárok szoktak rendes orral itt-ott feltünedezni, mert nem akarják fölhívni magukra a ügyeimet. Végül én is kisuvickoltam az orromat, mire a csendőr azt mondta: — Látja, ez előbb is eszébe juthatott volna magának. 5GY /VAR LÚTAY fyffoN’TA eméKBZm Felkelek újra, reménnyel teli: az asztalkán már vár a reggeli. Pohárka tej, még pille is van rajta, egy kis tojás (ezt a tyúkocska tojta) két kerek zsömlye, két péksütemény, mindkettő friss, egyik se kemény, nem kemény, pedig ropogósra sült. De jól esne még egy kevés befőtt... Ezt gondolom békésen reggelizve és minden jó és mindennek van íze. Gondolkozom és sétára kelek, de nemsokára húzzák a delet És gondolkozom, miért fut az idő, ha levágjuk, a szakállunk kinő, várjon az időmért oly hatalom, hogy szakállamat egyre vághatom? Ezen töprengek, amíg hazaérek, és vár a tányér, benne meg az étek. (Ha egyszerű is, soha meg ne vesd!) S míg jóízűen eszem a levest eszembe jut derék keresztapám, kinek két ujja ott volt kanalán akárhányszor is ette a levest, mindég szájához merte egyenest. Rég volt, bizony. De feledjünk, nosza, mert itt tornyosul a túróscsusza vagy tán tejföllel behavazott erdő, hol madárrajként ül fent a tepertő? Eszem, s így szólok (a szemem nevet) KISS JENŐ &GtY A/AF* Z oszTs z/et'SzK// „A tányérkámról vajon ki evett?“ — Hát én — felelek — más ki evett volna? Az étek mellé mindég jó a móka, kisdedeimnek vígság ül szemére, azt hiszik, hogy én vagyok Hófehérke. Hogy tehesd, előbb látni kell a jót. Bekapcsolom a televíziót. Most ép egy szűz hajadon énekel, nézem, de engem már nem érdekel, hogy mint hullámzik kebleinek halma, nekem ez csak a technika hatalma. Nem nézem én, hogy öve mily szoros, e tündeség nekem tranzisztoros. De ifjaink harcáért lelkesedve beállítom a lyánkat élesebbre; értük, akik nyomunkban küzdenek, s hordják a téglát, maltert, szüzeket, hogy fölépítsék édenkerti laknak mindazt, amit mitőlünk készen kapnak. Majd odanézek el-el somolyogva a vágtató, daliás kovbojokra, lasszók, lengenek, vad lovak nyerítenek kaktuszbozótból jönnek a seriffek. Lövöldözik a nyüzsgést hátra-vakra, S szétválasztják kovbojra és lovakra. Majd elfordítom fáradt fejemet Elkortyolgatom pohár tejemet. Az asztalon sorjában nyitott könyvek hőseikkel az ágyam mellé jönnek Az egyik könyvben a nagy Dosztojevszki egymagában is mi mindent fejez ki! Mellém települ Miskin hercege, szelíden nézi, hogy lefekszem-e. Miskin herceg, te szent, te tiszta bölcs, Pihenj te is, és éjjel föl ne költs.