Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-06 / 1. szám

ű emberfölötti, nagyszerű dhiramb“ ADY ENDRE ÉS BONCZA BERTA • 1914 ÁPRILIS (VII.) Ady 1914. július 2-án, csütörtök délután ér­kezik haza — Nagyvárad és Szatmár után — Érmindszentre, s az otthon töltött egy hét min­den egyes napjáról maradt fenn Csinszkához írott levele. Különösebb magyarázatot e levelek nem igé­nyelnek, csupán arra szeretnék ismételten emlékeztetni az olvasót, hogy Ady Lajos, Ady Lajosné, valamint Dénes Zsófia egybehangzó állítása szerint ebben az időszakban Ady már mélységesen megbánta az „elhamarkodott“ leánykérést, és az adott szónak „férfiember­hez illő“ vállalása nyomasztó kényszerként ne­hezedett reá. A már idézett emlékezések „fa­nyar kedvetlenségről“, „érthetetlenül keser­nyés hangulatról“ tesznek említést, s elmond­ják, mennyire „szótlan, zárkózott“ volt, és hogy az édesanyja egyenesen „megdöbbent, fia milyen lehangoltan került vissza hozzá“. Következzenek hát az állítólagos „megbá­nás“, „kényszeredettség“ és „megdöbbentő le­­hangoltság“ érzésének napjaiban írott további Ady-levelek. [Érmindszent, 1914. július 3.] Csinszkám, szívem, ujjongatni tudó boldog­ságom, jóságom, ne ijjedj [!] meg: egy kicsit beteg vagyok. Már a nagyváradi szereplés, a sarajevói hír, az aggodalom érted [!] és ért­tünk [!] kimerítettek. Lajos nem akarta, hogy Budapestre menjek, azt tanácsolta: álljak meg hétfőn Nagykárolyban s ott írjam meg a Nyu­gat-versemet. Szatmárnémetit [!] barátaim ka­pacitáltak, tartsak velük s valóban jobban esett a züllött, elmaradt Nagykároly helyett városba és intelligens emberekkel menni, ma­radni. Minket Váradon (Jászit, Bírót s engem) a szó szoros értelmében megrnkatott a trón­örökösök drámája. Képzelheted, milyen exal­­táltan utaztam, érkeztem Szatmárra. Hétfőn a hűlésemmel súlyosított idegláz ágyhoz kötött s csak kedden estére írhattam meg egyetlen Nyugat-versemet, de ez aztán emberfölötti nagyszerű du­hram, tehozzád. Szerdán bágyadt voltam, le is késtem egy vonatot. Szerdán éj­jel érkeztem meg Nagykárolyba s innen csak csütörtökön délután frakkeren haza. Itthon iszonyú kétségbeesés. Az anyám mindenfelé táviratozott, az apám utazni akart keresésembe. Szerencsére hamar nyugalom lett s csak miat­tad voltam és vagyok nyugtalan. Két távirato­mon kívül azért nem küldtem mást, mert szégyeltem előtted betegségemet. Az éjjel 38 foknál nagyobb lázam volt s mindig veled, csak veled foglalkoztam. Egyre jobban, min­den gesztusod, sorod, magasabbra emel. Nagy­szerűségedre gondolni fájdalmas gyönyör ne­kem s jó sorsomra kell bíznom magamat, hogy lásd: megérdemellek. Táncos Csinszkám cipője ereklyéim. S boldog vagyok, mert az anyám, Lajos s az apám, hogy olyan hittel ra­jongással szeretnek téged. Bocsáss meg ide­geimnek s kissé megfázott tüdőmnek, hogy beteg mertem lenni. Te pogány, ifjú istent ér­demelsz Ady Endrében s nem idegeinek és a hűvös estéknek kiszolgáltatottját. Holnap töb­bet írok, lázas vagyok, a fejem is fáj. Várj’ mit akar édes­apád a késéssel? — Holnap — biztosra remélem — jobban, egészen jól le­szek, akarok lenni. A legaranyosabb néniknek üdvözölve, ölelve kézcsók s áldalak minden vágyammal és áhítatommal Csinszkám: Csinszkyd. (PIM — A 121/13. — [Érmindszent, 1914. jú­lius 1.] — közölve: VL, 523. sz., 484. p. [Ér­mindszent, 1914. július 6. után] — Révész, 1925. [hasonmás] — Ady Endre 1877—1919. Magyar Helikon Könyvkiadó, Bp., 1957. 138. p. [a levél első 13 sorának hasonmása]) „a nagyváradi szereplés“: az 1914. június 6-i budapesti nagygyűlésen hivatalosan megala­kult Országos Polgári Radikális Párt első vi­déki szervezetének alakuló gyűlésén június 28-án, vasárnap délelőtt Nagyváradon, a Ke­reskedelmi Csarnok dísztermében Ady is be­szédet mondott, utána felolvasta a gyűlésre írt — a Világ aznapi számában megjelent —, Várnak a táborozok című versét. E szereplé­séről érdekes epizódot jegyzett fel dr. Nagy Mihály: „A terem zsúfolásig megtelt. Azonban az előadók sorrendjén változtatás esett, mert az elnöki megnyitó után tervezett Ady-felolvasást utolsó helyre kellett tenni. Ady ugyanis sem­miféle kéziratot nem hozott magával, hanem ahhoz ragaszkodott, hogy egy régebbi versé­vel együtt egy új, eddig nem ismert versét ol­vassa fel. Az új vers a déli 1 órás gyorssal Váradra érkező [a nyugati pályaudvarról reg­gel 7-kor induló gyorsvonat 11 óra 58 perckor érkezett Nagyváradra — B. E.] Világban jelent meg. Arra kért bennünket, hozzunk be egy friss lappéldányt a vonatról, majd abból ol­vassa fel azt. A vonatok abban az időben még óraműpon­tossággal jártak. Gondolom, Em­őd Tamás volt az, aki a gyűlésről kisietett a vonathoz és pontban egy órakor szerzett friss lapot. Lóha­lálában sietett vissza a gyűlésre [...]. A közönség tombolva halljukozta Adyt. Ady felolvasta az aznap megjelent verset, s ezután a Véres panorámák tavaszán című költeményét [1913. április 8-án jelent meg a Világban — B. E.], mely nemcsak címével, de tartalmával is beleriadozott a fülekbe. Az emberek furcsa értetlenséggel, inkább propagandacélokat sejt­ve hallgatták ezt az apokaliptikus látomást, szimbólum, poetica licentia s miegymásról csevegtek. Még tespedt gondatlansággal hever­tek a fülledt nyugalomban. Mire azonban a gyűlés után, lejövet, a város központjába, a Bémer térre értünk, már az a hír fogadott bennünket, hogy lenn, a bosnyák fővárosban kirobbant a világkatasztrófa. Bejutottunk a véres panorámák nyarába.“ (Ady-Múzeum II. Bp., 1925. — 138. p.) Az egykorú sajtótudósítások szerint is Ady volt az utolsó felszólaló, holott a pesti ven­dégek — Biró Lajos, Jászi Oszkár, Lánczy Jenő és dr. Iván Mikoós — a gyűlés első fe­lében beszéltek, közvetlenül dr. Grósz Meny­hértnek, a nagyváradi radikálisok elnökének megnyitó szavai után; ezután a szatmári radi­kálisok küldöttje, dr. Tanódy Endre ügyvéd szólalt fel, majd — a gyűlés második felében — a nagyváradiak öt képviselője mondott be­szédet, és csak utánuk következett Ady. Sze­repléséről, a nagygyűlésről legrészletesebben — csaknem két teljes újságoldalon — beszámoló Új Nagyvárad így tudósít: „Ady Endre jelent meg most a taps orkánja közben, az ünnepelt költő, aki gyönyörű és forró szavakat mondott Nagyváradról, Nagy­várad népéről, emlékeiről: — Engedjenek meg nekem egy kis lírát — úgymond —, üldözésekre, sőt börtönre is em­lékezhetem, de gyönyörű nemes küzdelmekre is, amiket majdnem másfél évtized előtt itt folytattunk. Köszönöm Nagyváradnak, Nagy­várad intellektuálisainak, független polgársá­gának, hogy most az eredmény boldog büsz­keségével nézhetek vissza a régi harcokra, s bizakodva nézhetek a jövőbe. Végül egy ragyogó új versét olvasta el, amit a gyűlésre írt, s a közönség lázasan ünnepelte a költőt.“ (Új Nagyvárad, 1914. június 30. — III. évf., 646. sz. — 5. p.) Utána — dr. Percel Adolf zárszavaival — véget is ért „az ünnepi hangulatú gyűlés“ (uo.). Marton Manó, aki 1914-ben az Új Nagyvá­rad felelős szerkesztője volt, majd — 1919. de­cember 10-től — a folytatásaként megjelenő Nagyváradi Estilapot szerkesztette haláláig — 1928. december 22-ig —, lapja 1924. július 23-i számában (VI. évf., 153. sz. — 3—4. p.) fontos, de némileg ellentmondásos visszaemlékezést (Ady Endre nevezetes politikai szereplése. Egy el nem mondott beszéd története) közölt Ady 1914. június 28-i szerepléséről. Elmondja, hogy a délelőtt fél tizenegykor kezdődő gyűlés előtt Ady — Em­őd Tamás társaságában — meglá­togatta. „A költő — írja Marton Manó — friss volt és jókedvű. Komikus ijedtséggel említette, hogy a radikális gyűlésre szerepet kapott, fel kell szólalnia. — Szívesen tenném, nem egyből vagy más­ból, de nem nekem való. Nem szeretem, a szó nem áll a kezemhez. Nem mondom, valami verset szívesen, de szónokolni... én szónokol­jak ... mindent elrontok.“ Márton és Em­őd kapacitálására Ady meg­ígéri, hogy felszólal, majd elindulnak a gyű­lésre. Útközben „megpihennek“ a Pannónia­ké­véház [a mai Transilvania-vendéglő — B.E.] teraszán. „Most — folytatja emlékezését Marton Manó — újra igyekeztem rábeszélni [...], hogy min­denképp szólaljon fel a gyűlésen, mert a moz­galomban nagy súlya lehet Ady Endre beszé­dének. Jó-jó, de miről beszéljen. Kértem, hogy gondolkozzon, és mindenesetre írja meg előre a beszédet az Új Nagyvárad és az Az Est szá­mára. Engedelmeskedett. Papírt kértünk, és nagy cigarettaszó mellett hozzáfogott a munká­hoz. Kétszer-háromszor kezdett bele: — Mondjam, hogy hölgyeim és uraim? — Mért ne? — És ha nem lesznek hölgyek, és én már be­találom idegzeni? Nagyot nevetett, aztán, mint szokott, egész mellével ráhajolt a papírra, és gyorsan írt. Hamar el is készült, és átadta a kéziratot, íme, ma bizonyító erejű kultúrtörténeti ok­mány szemben Ady Lajos megdöbbentő téve­désével, amellyel nagy költőtestvérétől a prog­resszív világszemlélet iránt való érdeklődést is elvitatja. „Hölgyeim és uraim, nem jöttem én Nagyváradra azért, hogy be­szédet mondjak, és rosszul csináljam azt meg, amit kiváló barátaim nagyszerűen, jól, értően és meggyőzően tudtak és tudnak megcsinálni. Nagyváradra nehezen és bármiképpen el kel­lett jönnöm pártunk zászlóbontásakor, nem régi és mégis olyan régi idők tanújaként me­­mentó-embernek. Nagyváradi bizonyságot aka­rok tenni a tegnapi Nagyvárad haladó polgár­sága, nemesebb intellektusa, a Társadalomtu­dományi Társaság, a Huszadik Század e fölsé­­ges példájú, fanatikus hitű és buzgalmú folyó­irat régi, állandó hatása s mindenekfölött leg­nemesebb ébresztőnk, elnökünk, vezérem, Jászi Oszkár mellett. És ha szabad, az én nem gyá­va, bár szerény pennám vagy ceruzám mellett, mely Nagyváradon majdnem másfél évtized előtt már a mi most formált pártunkhoz szól­hatott, mielőtt ez a párt lett volna. Voltak gyöngék, alkuvók vagy hitetlenek, akik a mi most összesereglett, megnövekedett táborunk­tól talán elmaradtak, de önök itt igazolói an­nak, aminek én is tanújaként jelentem meg, hogy ebben a művelt nagy városban élt a kul­túra- és igazságáhítat, a radikalizmus már régen, s most íme gyönyörű, lelkes tábora van. Engedjenek meg nekem egy kis lírát: üldözé­sekre, sőt börtönre is emlékezhetem, de gyö­nyörű, nemes küzdelmekre is, melyet majd­nem másfél évtized előtt itt folytattunk. Kö­szönöm Nagyváradnak, Nagyvárad intellektuá­lisainak, független polgárságának, hogy most az eredmény boldog büszkeségével nézhetek vissza a régi harcokra s bizakodva a jövőbe.“ A szöveg hitelességéhez nem férhet kétség, hiszen a Pannónia-kávéház levélpapirosára írott fogalmazvány két oldalának a hasonmását is közli Marton Manó. Az előbbiekben idézett egykorú újságtudósításban megjelent Ady-be­­szédszöveg is teljesen azonos — egyetlen szó eltéréssel — a Marton Manó közölte fogalmaz­vány utolsó két mondatával, míg az előző szö­vegrészre pontosan illik a tudósítás jelemzése: „gyönyörű és forró szavak [...] Nagyváradról, Nagyvárad népéről, emlékeiről." Marton Manó visszaemlékezésének ellent­mondásossága tehát, amelyre céloztam, nem az Ady-szöveg hitelességének kérdésével kapcso­latos, hanem az 1914. június 28-i nagyváradi radikális zászlóbontáson ténylegesen elhang­zott Ady-szöveget illetően merülnek fel kéte­lyeink. A bizonytalanság oka Marton Manó emlékező írásának az Ady felszólalásáról be­számoló része: „Most mennydörgésszerű taps és forró éljen­­viadal. Az elnök mellett lassan felemelkedett fekete zsakettjében Ady Endre. Krétafehér volt, és a szája széle finoman remegett. Amíg a taps zúgott, mellére szorította kezét. — Halljuk! Halljuk! A költő elsimította szemébe csapott haját. Pillanatnyi afáziával küzdött. Ideges nyelvza­var nyűgözte le. De csak egy másodpercig. Az­tán kissé rekedtes, de megkapó, közvetlen hangján beszélni kezdett. Hol volt az előre elkészített beszéd? Egyetlen szót se mond­ott belőle. Se megszólítás, se semmi. Néhány rövid, forró áramlással ömlő szó. Köszönet és hála: — Köszönöm, köszönöm nagyváradiak, ked­vesek, köszönöm, hogy drága áldozattal vissza­adjátok boldog fiatalságom perceit... Rapszodikus volt és ellágyuló. Hallgatóságát mélységesen meghatotta, a nők szemében köny­­nyek égtek. Maga a költő nagy izgalmat élt át, az arca lángolt és remegtek a kezei, mikor a pódiumról a taps fergetegében lelépett. Ady Endre nem találkozott többé a tömeg­gel.“ Marton Manó szerint Ady, mihelyt a kávé­ház teraszán elkészült az írással, „átadta a kéziratot­ neki. Kézenfekvőnek látszik tehát az a feltevés, hogy az Új Nagyváradban meg­jelenő beszámoló írásakor a tulajdonában levő Ady-kéziratról másolta be a tudósításban szó szerint idézett két mondatot, különben nehéz lenne megmagyarázni a szövegazonosságot. Ugyanakkor viszont nehéz elképzelnünk, hogy a gyűlésen elhangzott csaknem valamennyi beszédet részletesen ismertető, belőlük monda­tokat idéző újságközlemény számára ne­m va­lóban elhangzott Ady-beszéd szövege szolgált volna forrásul. Eleve el kell vetnünk azt a fel­­tételezést, hogy a sietség miatt idő előtt nyom­dába adott kézirat módosítására, kiigazítására utólag már nem volt idő, hiszen a vasárnapi gyűlésről a beszámoló nem másnap, hanem a keddi lapszámban jelent meg. Sokkal valószí­nűbb, hogy az élelmes újságíró azoktól az elő­adóktól, akik előre megírt szöveget olvastak fel, a gyűlés után elkérte kéziratukat, hogy megírandó tudósítása minél részletesebb, mi­nél pontosabb-hitelesebb lehessen. Teljesen il­logikus az is, hogy Ady, ha már egyszer en­gedett a rábeszélésnek, és előre megírta be­széde szövegét, akkor a megírt szöveget — még mielőtt a gyűlésen elmondta, illetve fel­olvashatta volna — azon nyomban ki is adja a kezéből. Marton Manó 1924-ben írt emlékező cikké­nek ellentmondásai azonban nem tulajdonít­hatók a tényeket tudatosan elferdítő-megmá­­sító szándéknak, csupán egy egyszerű mulasz­tás eredményei. Elmulasztotta ugyanis — em­lékezetében bízva — fellapozni az Új Nagyvá­rad 1914. évi kötetét, s emlékezése megírása előtt megnézni a radikális nagygyűlésről be­számoló lapszámot. Így történhetett meg, hogy a tíz év előtti események összemosódtak em­lékezetében; pontosabban: két, egyazon napon keletkezett Ady-kézirathoz fűződő emlékei mo­sódtak egybe. Közvetlenül a gyűlésről szóló tu­dósítás után ugyanis az Új hírek rovata kö­vetkezik a lap 5. oldalán, élén egy Ady-cikkel: Az új Gyülekezet A ,"Nyugat" matinéján állottam utolszor szemben az én nagyváradi publikumommal. Aggodalmas idők jártak akkor: mindenki sze­rette az irodalmat Nagyváradon is. Gondolom azonban, hogy Nagyváradon is javult azóta a helyzet s a mitlauferek elmaradtak. Az irodal­mat azok szeretik csak, akiket az irodalom is pirulás nélkül szerethet. Szóval a „Nyugat“ matinéján hatalmas, lázas kíváncsi publiku­mot láttam. De nem láttam még soha Nagy­váradon azt a publikumot, amelyet ma látnom lehetett. Ma Nagyvárad, az a Nagyvárad mutatta meg magát, akiről valaha csak magunkat­ ámí­­tó álmaink voltak. Azok, akik ma a mi zász­lóbontásunkra eljöttek, nem jöttek divatból, sem unaloműzés okából. Gőzfürdős levegőjű volt a zsúfolt nagyterem és fáznia kellett vol­na mégis minden megjelenőnek. Terror korsza­kában, a legkicsinyesebb, legmegalázóbb ter­ror korszakában Nagyvárad bátor, hivő lelkét mutatta meg a mai gyülekezet. Büszke és boldog voltam, hogy tizenkét év­vel ezelőtt merészeltem már hinni, ami ma beteljesülésnek indult. Ady Endre (Az első bekezdés utolsó mondatával kezdődő­­leg a cikk második felét első ízben Tabéry Géza tette közzé [Irodalmi Évkönyv 1957. Bu­karest, 1957. — 345—346. p.]; teljes szövegét Indig Ottó közölte [A Hét, 1974. március 15. — V. évf., 11. sz. — 4. p.].) Kétségtelen, hogy ezt az 1914. június 30-án, kedden megjelenő cikket Ady 28-án, vasárnap írta, ugyanis hétfőn már nem volt Váradon, és mivel a szarajevói eseményekre még áttételes utalást vagy a leghalványabb célzást sem ta­lálni benne, arra enged következtetni, hogy a kora délutáni órákban oda érő hírt megelő­zően, tehát vagy még­ a gyűlés előtt, délelőtt, vagy pedig közvetlenül a gyűlés után, a déli órákban írhatta, hiszen az újságközlemények­­ből azt is megtudjuk, hogy a gyűlés utáni „társaslakoma“ színhelye ugyanaz a Pannónia­­kávéház volt, amelynek teraszán aznapi első kézirata is megszületett. Marton Manó tévedé­séhez tehát a színhely azonossága is hozzájá­rulhatott, mert nem kétséges, hogy Ady a má­sodik kéziratot (Az új Gyülekezet) nyomban a megírása után átadta neki a Pannóniában. (Az sem kizárt, hogy ugyanakkor adta át Márton­nak a gyűlésen elhangzott beszédjének a kéz­iratát is, mint ahogy annak lehetőségét sem vethetjük el egészen, hogy a rutinos újságíró Ady még a gyűlés előtt megírhatta az Új Nagyváradnak, szánt cikkét) Marton Manó 1924-ben írt emlékezésében van még egy za­varó momentum, ami viszont alátámasztani látszik azt a feltevést, hogy a tíz év előtti történések-események összemosódtak emléke­zetében. Cikke elején ugyanis ezt írja: „A köl­tő friss volt és jókedvű.“ Ady alig egy-két órá­val később sorra kerülő szerepléséről szólva viszont már — az egykorú tudósítással ellen­tétben — „afáziáról“, „ideges nyelvzavarról“ tesz említést, majd ezt írja: „Se megszólítás, se semmi. Néhány rövid, forró áramlással ömlő szó. [...] Rapszodikus volt és ellágyuló.“ Lehe­tetlen nem azt gyanítanunk, hogy Marton Manó — megbicsakló emlékezetének „jóvoltá­ból“ — talán Ady utolsó, 1918. február 24-i, nagyváradi nyilvános szereplésének lefolyását, illetve balsikerű utolsó szereplése alkalmával eldadogott szavait örökítette meg — az 1914. június 28-án történteket feleleveníteni szándé­kozó „emlékező“ írásában. — „Nyugat-versem“: a július 1-i folyóiratszám­ban megjelenő, Minden nagy megújhodottsá­­gom című vers. Szatmáron írta meg, ahova a váradi nagygyűlésen a szatmári radikálisokat képviselő és beszédet mondó dr. Tanódy End­re ügyvéd meghívására és biztatására utazott, egyik ottani tisztelője és rajongója, Luby Mar­git tanárnő lakásán, június 30-án, kedden este. — „Táncos Csinszkám cipője“, lásd Boncza Berta — előző folytatásunkban közölt — 1914. június 29-i levelét. (Folytatjuk) Közli: BUSTYA ENDRE A TÁJ VONZÁSÁBAN Kutyák év vége felé Az erdészek évvégi számadásukon dolgoztak. Ez nem mindig könnyű dolog, mivel előfordul, hogy eltű­nik egy medve, pedig nem is adtak rá kilövési engedélyt. Elhullt, vagy elvándorolt? Az nem lehet, arról is tudnának. A nagyvaddal pontosan el kell számolni. A szomszédban a mindenes pos­tást búcsúztatták, ő volt a posta­mester s egyben a kihordó is. Most nyugalomba vonult, miután név szerint megismerte még a kutyá­kat is. Ezek a kutyák ezekben a hetek­ben elhagyták otthonuk meleg kü­szöbét, volt amelyik láncát is eltép­te. Falkába verődve koslattak egy­más nyomában, elkerülték a nagy disznóöléseket, a hóba fagyott vér­tócsákat s a pörkölődő porcogó illa­tát. Az alacsony fennsík felé kapasz­kodó kaszálókat egy bokrokból ala­kult természetes sövény osztotta kettőbe, idáig nyúltak a kerítések, a cserjék, ingó deszkák között, itt ve­zetett a kutyák sötétre fagyott ös­vénye. Egy vackorfa alatt volt a ta­lálkahelyük. Ritkán vakkantottak, csak az eltépett lánc csörrent meg néha nyakuk alatt. Egymásnak tá­maszkodva, állva töltötték az éjsza­kákat. Vendégkutya is volt közöt­tük, egy rövidszőrű majomképű, ko­mor-barna színű kiskutya. Alig ért gazdáival a szállóba, szagot kapott, s elinalt a fagyott havon. Most ott kellette magát párájuk s bundájuk melegében. Amikor a postás búcsúztatása a vége felé tartott, az utód postás­lánykát átmenesztették az erdészek­hez: durrantsanak egypárat az öreg tiszteletére. A szálloda portáján egy nagy pré­mekbe burkolt labdarúgó és egy nagy prémekbe burkolt könnyűzene énekesnő bejelentést tett egy Rexo­­na nevű kiskutya eltűnéséről. A labdarúgó azt mondta, kötelezni fogja őket a kutya előteremtésére. Az erdészek megüzenték a pos­táslánnyal, a szomszéd gyülekezet sajnos lehetetlent kíván. Régen u­­gyan durrantottak különleges alkal­makor, de elmúltak azok az idők. Lakott területen tilos a lövöldözés. Nem sokkal ezután beállított a labdarúgó is. Bemutatkozott, re­méli, tudják kicsoda. Elcsábították a kutyáját s elégtételt kell venni. Ki kell lőni a dögöket Rexona mel­lől. A főerdész megígérte, reggelre becserkészi a falkát. Ki lesznek lő­ve a kutyák egytől egyig, írmagjuk sem marad. A zárszámadáson dol­gozott, nem volt ideje veszekedni. — Az ilyennek még a szagát sem bírom — mondta, amikor a labda­rúgó elment. — Mert ennek szaga van. — De a bundáját azért jól megnézted — mondta a másik. — Olyan állatot élve még te sem lát­tál. BODOR ADAM 3

Next