Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-06 / 1. szám
ű emberfölötti, nagyszerű dhiramb“ ADY ENDRE ÉS BONCZA BERTA • 1914 ÁPRILIS (VII.) Ady 1914. július 2-án, csütörtök délután érkezik haza — Nagyvárad és Szatmár után — Érmindszentre, s az otthon töltött egy hét minden egyes napjáról maradt fenn Csinszkához írott levele. Különösebb magyarázatot e levelek nem igényelnek, csupán arra szeretnék ismételten emlékeztetni az olvasót, hogy Ady Lajos, Ady Lajosné, valamint Dénes Zsófia egybehangzó állítása szerint ebben az időszakban Ady már mélységesen megbánta az „elhamarkodott“ leánykérést, és az adott szónak „férfiemberhez illő“ vállalása nyomasztó kényszerként nehezedett reá. A már idézett emlékezések „fanyar kedvetlenségről“, „érthetetlenül kesernyés hangulatról“ tesznek említést, s elmondják, mennyire „szótlan, zárkózott“ volt, és hogy az édesanyja egyenesen „megdöbbent, fia milyen lehangoltan került vissza hozzá“. Következzenek hát az állítólagos „megbánás“, „kényszeredettség“ és „megdöbbentő lehangoltság“ érzésének napjaiban írott további Ady-levelek. [Érmindszent, 1914. július 3.] Csinszkám, szívem, ujjongatni tudó boldogságom, jóságom, ne ijjedj [!] meg: egy kicsit beteg vagyok. Már a nagyváradi szereplés, a sarajevói hír, az aggodalom érted [!] és érttünk [!] kimerítettek. Lajos nem akarta, hogy Budapestre menjek, azt tanácsolta: álljak meg hétfőn Nagykárolyban s ott írjam meg a Nyugat-versemet. Szatmárnémetit [!] barátaim kapacitáltak, tartsak velük s valóban jobban esett a züllött, elmaradt Nagykároly helyett városba és intelligens emberekkel menni, maradni. Minket Váradon (Jászit, Bírót s engem) a szó szoros értelmében megrnkatott a trónörökösök drámája. Képzelheted, milyen exaltáltan utaztam, érkeztem Szatmárra. Hétfőn a hűlésemmel súlyosított idegláz ágyhoz kötött s csak kedden estére írhattam meg egyetlen Nyugat-versemet, de ez aztán emberfölötti nagyszerű duhram, tehozzád. Szerdán bágyadt voltam, le is késtem egy vonatot. Szerdán éjjel érkeztem meg Nagykárolyba s innen csak csütörtökön délután frakkeren haza. Itthon iszonyú kétségbeesés. Az anyám mindenfelé táviratozott, az apám utazni akart keresésembe. Szerencsére hamar nyugalom lett s csak miattad voltam és vagyok nyugtalan. Két táviratomon kívül azért nem küldtem mást, mert szégyeltem előtted betegségemet. Az éjjel 38 foknál nagyobb lázam volt s mindig veled, csak veled foglalkoztam. Egyre jobban, minden gesztusod, sorod, magasabbra emel. Nagyszerűségedre gondolni fájdalmas gyönyör nekem s jó sorsomra kell bíznom magamat, hogy lásd: megérdemellek. Táncos Csinszkám cipője ereklyéim. S boldog vagyok, mert az anyám, Lajos s az apám, hogy olyan hittel rajongással szeretnek téged. Bocsáss meg idegeimnek s kissé megfázott tüdőmnek, hogy beteg mertem lenni. Te pogány, ifjú istent érdemelsz Ady Endrében s nem idegeinek és a hűvös estéknek kiszolgáltatottját. Holnap többet írok, lázas vagyok, a fejem is fáj. Várj’ mit akar édesapád a késéssel? — Holnap — biztosra remélem — jobban, egészen jól leszek, akarok lenni. A legaranyosabb néniknek üdvözölve, ölelve kézcsók s áldalak minden vágyammal és áhítatommal Csinszkám: Csinszkyd. (PIM — A 121/13. — [Érmindszent, 1914. július 1.] — közölve: VL, 523. sz., 484. p. [Érmindszent, 1914. július 6. után] — Révész, 1925. [hasonmás] — Ady Endre 1877—1919. Magyar Helikon Könyvkiadó, Bp., 1957. 138. p. [a levél első 13 sorának hasonmása]) „a nagyváradi szereplés“: az 1914. június 6-i budapesti nagygyűlésen hivatalosan megalakult Országos Polgári Radikális Párt első vidéki szervezetének alakuló gyűlésén június 28-án, vasárnap délelőtt Nagyváradon, a Kereskedelmi Csarnok dísztermében Ady is beszédet mondott, utána felolvasta a gyűlésre írt — a Világ aznapi számában megjelent —, Várnak a táborozok című versét. E szerepléséről érdekes epizódot jegyzett fel dr. Nagy Mihály: „A terem zsúfolásig megtelt. Azonban az előadók sorrendjén változtatás esett, mert az elnöki megnyitó után tervezett Ady-felolvasást utolsó helyre kellett tenni. Ady ugyanis semmiféle kéziratot nem hozott magával, hanem ahhoz ragaszkodott, hogy egy régebbi versével együtt egy új, eddig nem ismert versét olvassa fel. Az új vers a déli 1 órás gyorssal Váradra érkező [a nyugati pályaudvarról reggel 7-kor induló gyorsvonat 11 óra 58 perckor érkezett Nagyváradra — B. E.] Világban jelent meg. Arra kért bennünket, hozzunk be egy friss lappéldányt a vonatról, majd abból olvassa fel azt. A vonatok abban az időben még óraműpontossággal jártak. Gondolom, Emőd Tamás volt az, aki a gyűlésről kisietett a vonathoz és pontban egy órakor szerzett friss lapot. Lóhalálában sietett vissza a gyűlésre [...]. A közönség tombolva halljukozta Adyt. Ady felolvasta az aznap megjelent verset, s ezután a Véres panorámák tavaszán című költeményét [1913. április 8-án jelent meg a Világban — B. E.], mely nemcsak címével, de tartalmával is beleriadozott a fülekbe. Az emberek furcsa értetlenséggel, inkább propagandacélokat sejtve hallgatták ezt az apokaliptikus látomást, szimbólum, poetica licentia s miegymásról csevegtek. Még tespedt gondatlansággal hevertek a fülledt nyugalomban. Mire azonban a gyűlés után, lejövet, a város központjába, a Bémer térre értünk, már az a hír fogadott bennünket, hogy lenn, a bosnyák fővárosban kirobbant a világkatasztrófa. Bejutottunk a véres panorámák nyarába.“ (Ady-Múzeum II. Bp., 1925. — 138. p.) Az egykorú sajtótudósítások szerint is Ady volt az utolsó felszólaló, holott a pesti vendégek — Biró Lajos, Jászi Oszkár, Lánczy Jenő és dr. Iván Mikoós — a gyűlés első felében beszéltek, közvetlenül dr. Grósz Menyhértnek, a nagyváradi radikálisok elnökének megnyitó szavai után; ezután a szatmári radikálisok küldöttje, dr. Tanódy Endre ügyvéd szólalt fel, majd — a gyűlés második felében — a nagyváradiak öt képviselője mondott beszédet, és csak utánuk következett Ady. Szerepléséről, a nagygyűlésről legrészletesebben — csaknem két teljes újságoldalon — beszámoló Új Nagyvárad így tudósít: „Ady Endre jelent meg most a taps orkánja közben, az ünnepelt költő, aki gyönyörű és forró szavakat mondott Nagyváradról, Nagyvárad népéről, emlékeiről: — Engedjenek meg nekem egy kis lírát — úgymond —, üldözésekre, sőt börtönre is emlékezhetem, de gyönyörű nemes küzdelmekre is, amiket majdnem másfél évtized előtt itt folytattunk. Köszönöm Nagyváradnak, Nagyvárad intellektuálisainak, független polgárságának, hogy most az eredmény boldog büszkeségével nézhetek vissza a régi harcokra, s bizakodva nézhetek a jövőbe. Végül egy ragyogó új versét olvasta el, amit a gyűlésre írt, s a közönség lázasan ünnepelte a költőt.“ (Új Nagyvárad, 1914. június 30. — III. évf., 646. sz. — 5. p.) Utána — dr. Percel Adolf zárszavaival — véget is ért „az ünnepi hangulatú gyűlés“ (uo.). Marton Manó, aki 1914-ben az Új Nagyvárad felelős szerkesztője volt, majd — 1919. december 10-től — a folytatásaként megjelenő Nagyváradi Estilapot szerkesztette haláláig — 1928. december 22-ig —, lapja 1924. július 23-i számában (VI. évf., 153. sz. — 3—4. p.) fontos, de némileg ellentmondásos visszaemlékezést (Ady Endre nevezetes politikai szereplése. Egy el nem mondott beszéd története) közölt Ady 1914. június 28-i szerepléséről. Elmondja, hogy a délelőtt fél tizenegykor kezdődő gyűlés előtt Ady — Emőd Tamás társaságában — meglátogatta. „A költő — írja Marton Manó — friss volt és jókedvű. Komikus ijedtséggel említette, hogy a radikális gyűlésre szerepet kapott, fel kell szólalnia. — Szívesen tenném, nem egyből vagy másból, de nem nekem való. Nem szeretem, a szó nem áll a kezemhez. Nem mondom, valami verset szívesen, de szónokolni... én szónokoljak ... mindent elrontok.“ Márton és Emőd kapacitálására Ady megígéri, hogy felszólal, majd elindulnak a gyűlésre. Útközben „megpihennek“ a Pannóniakévéház [a mai Transilvania-vendéglő — B.E.] teraszán. „Most — folytatja emlékezését Marton Manó — újra igyekeztem rábeszélni [...], hogy mindenképp szólaljon fel a gyűlésen, mert a mozgalomban nagy súlya lehet Ady Endre beszédének. Jó-jó, de miről beszéljen. Kértem, hogy gondolkozzon, és mindenesetre írja meg előre a beszédet az Új Nagyvárad és az Az Est számára. Engedelmeskedett. Papírt kértünk, és nagy cigarettaszó mellett hozzáfogott a munkához. Kétszer-háromszor kezdett bele: — Mondjam, hogy hölgyeim és uraim? — Mért ne? — És ha nem lesznek hölgyek, és én már betalálom idegzeni? Nagyot nevetett, aztán, mint szokott, egész mellével ráhajolt a papírra, és gyorsan írt. Hamar el is készült, és átadta a kéziratot, íme, ma bizonyító erejű kultúrtörténeti okmány szemben Ady Lajos megdöbbentő tévedésével, amellyel nagy költőtestvérétől a progresszív világszemlélet iránt való érdeklődést is elvitatja. „Hölgyeim és uraim, nem jöttem én Nagyváradra azért, hogy beszédet mondjak, és rosszul csináljam azt meg, amit kiváló barátaim nagyszerűen, jól, értően és meggyőzően tudtak és tudnak megcsinálni. Nagyváradra nehezen és bármiképpen el kellett jönnöm pártunk zászlóbontásakor, nem régi és mégis olyan régi idők tanújaként mementó-embernek. Nagyváradi bizonyságot akarok tenni a tegnapi Nagyvárad haladó polgársága, nemesebb intellektusa, a Társadalomtudományi Társaság, a Huszadik Század e fölséges példájú, fanatikus hitű és buzgalmú folyóirat régi, állandó hatása s mindenekfölött legnemesebb ébresztőnk, elnökünk, vezérem, Jászi Oszkár mellett. És ha szabad, az én nem gyáva, bár szerény pennám vagy ceruzám mellett, mely Nagyváradon majdnem másfél évtized előtt már a mi most formált pártunkhoz szólhatott, mielőtt ez a párt lett volna. Voltak gyöngék, alkuvók vagy hitetlenek, akik a mi most összesereglett, megnövekedett táborunktól talán elmaradtak, de önök itt igazolói annak, aminek én is tanújaként jelentem meg, hogy ebben a művelt nagy városban élt a kultúra- és igazságáhítat, a radikalizmus már régen, s most íme gyönyörű, lelkes tábora van. Engedjenek meg nekem egy kis lírát: üldözésekre, sőt börtönre is emlékezhetem, de gyönyörű, nemes küzdelmekre is, melyet majdnem másfél évtized előtt itt folytattunk. Köszönöm Nagyváradnak, Nagyvárad intellektuálisainak, független polgárságának, hogy most az eredmény boldog büszkeségével nézhetek vissza a régi harcokra s bizakodva a jövőbe.“ A szöveg hitelességéhez nem férhet kétség, hiszen a Pannónia-kávéház levélpapirosára írott fogalmazvány két oldalának a hasonmását is közli Marton Manó. Az előbbiekben idézett egykorú újságtudósításban megjelent Ady-beszédszöveg is teljesen azonos — egyetlen szó eltéréssel — a Marton Manó közölte fogalmazvány utolsó két mondatával, míg az előző szövegrészre pontosan illik a tudósítás jelemzése: „gyönyörű és forró szavak [...] Nagyváradról, Nagyvárad népéről, emlékeiről." Marton Manó visszaemlékezésének ellentmondásossága tehát, amelyre céloztam, nem az Ady-szöveg hitelességének kérdésével kapcsolatos, hanem az 1914. június 28-i nagyváradi radikális zászlóbontáson ténylegesen elhangzott Ady-szöveget illetően merülnek fel kételyeink. A bizonytalanság oka Marton Manó emlékező írásának az Ady felszólalásáról beszámoló része: „Most mennydörgésszerű taps és forró éljenviadal. Az elnök mellett lassan felemelkedett fekete zsakettjében Ady Endre. Krétafehér volt, és a szája széle finoman remegett. Amíg a taps zúgott, mellére szorította kezét. — Halljuk! Halljuk! A költő elsimította szemébe csapott haját. Pillanatnyi afáziával küzdött. Ideges nyelvzavar nyűgözte le. De csak egy másodpercig. Aztán kissé rekedtes, de megkapó, közvetlen hangján beszélni kezdett. Hol volt az előre elkészített beszéd? Egyetlen szót se mondott belőle. Se megszólítás, se semmi. Néhány rövid, forró áramlással ömlő szó. Köszönet és hála: — Köszönöm, köszönöm nagyváradiak, kedvesek, köszönöm, hogy drága áldozattal visszaadjátok boldog fiatalságom perceit... Rapszodikus volt és ellágyuló. Hallgatóságát mélységesen meghatotta, a nők szemében könynyek égtek. Maga a költő nagy izgalmat élt át, az arca lángolt és remegtek a kezei, mikor a pódiumról a taps fergetegében lelépett. Ady Endre nem találkozott többé a tömeggel.“ Marton Manó szerint Ady, mihelyt a kávéház teraszán elkészült az írással, „átadta a kéziratot neki. Kézenfekvőnek látszik tehát az a feltevés, hogy az Új Nagyváradban megjelenő beszámoló írásakor a tulajdonában levő Ady-kéziratról másolta be a tudósításban szó szerint idézett két mondatot, különben nehéz lenne megmagyarázni a szövegazonosságot. Ugyanakkor viszont nehéz elképzelnünk, hogy a gyűlésen elhangzott csaknem valamennyi beszédet részletesen ismertető, belőlük mondatokat idéző újságközlemény számára nem valóban elhangzott Ady-beszéd szövege szolgált volna forrásul. Eleve el kell vetnünk azt a feltételezést, hogy a sietség miatt idő előtt nyomdába adott kézirat módosítására, kiigazítására utólag már nem volt idő, hiszen a vasárnapi gyűlésről a beszámoló nem másnap, hanem a keddi lapszámban jelent meg. Sokkal valószínűbb, hogy az élelmes újságíró azoktól az előadóktól, akik előre megírt szöveget olvastak fel, a gyűlés után elkérte kéziratukat, hogy megírandó tudósítása minél részletesebb, minél pontosabb-hitelesebb lehessen. Teljesen illogikus az is, hogy Ady, ha már egyszer engedett a rábeszélésnek, és előre megírta beszéde szövegét, akkor a megírt szöveget — még mielőtt a gyűlésen elmondta, illetve felolvashatta volna — azon nyomban ki is adja a kezéből. Marton Manó 1924-ben írt emlékező cikkének ellentmondásai azonban nem tulajdoníthatók a tényeket tudatosan elferdítő-megmásító szándéknak, csupán egy egyszerű mulasztás eredményei. Elmulasztotta ugyanis — emlékezetében bízva — fellapozni az Új Nagyvárad 1914. évi kötetét, s emlékezése megírása előtt megnézni a radikális nagygyűlésről beszámoló lapszámot. Így történhetett meg, hogy a tíz év előtti események összemosódtak emlékezetében; pontosabban: két, egyazon napon keletkezett Ady-kézirathoz fűződő emlékei mosódtak egybe. Közvetlenül a gyűlésről szóló tudósítás után ugyanis az Új hírek rovata következik a lap 5. oldalán, élén egy Ady-cikkel: Az új Gyülekezet A ,"Nyugat" matinéján állottam utolszor szemben az én nagyváradi publikumommal. Aggodalmas idők jártak akkor: mindenki szerette az irodalmat Nagyváradon is. Gondolom azonban, hogy Nagyváradon is javult azóta a helyzet s a mitlauferek elmaradtak. Az irodalmat azok szeretik csak, akiket az irodalom is pirulás nélkül szerethet. Szóval a „Nyugat“ matinéján hatalmas, lázas kíváncsi publikumot láttam. De nem láttam még soha Nagyváradon azt a publikumot, amelyet ma látnom lehetett. Ma Nagyvárad, az a Nagyvárad mutatta meg magát, akiről valaha csak magunkat ámító álmaink voltak. Azok, akik ma a mi zászlóbontásunkra eljöttek, nem jöttek divatból, sem unaloműzés okából. Gőzfürdős levegőjű volt a zsúfolt nagyterem és fáznia kellett volna mégis minden megjelenőnek. Terror korszakában, a legkicsinyesebb, legmegalázóbb terror korszakában Nagyvárad bátor, hivő lelkét mutatta meg a mai gyülekezet. Büszke és boldog voltam, hogy tizenkét évvel ezelőtt merészeltem már hinni, ami ma beteljesülésnek indult. Ady Endre (Az első bekezdés utolsó mondatával kezdődőleg a cikk második felét első ízben Tabéry Géza tette közzé [Irodalmi Évkönyv 1957. Bukarest, 1957. — 345—346. p.]; teljes szövegét Indig Ottó közölte [A Hét, 1974. március 15. — V. évf., 11. sz. — 4. p.].) Kétségtelen, hogy ezt az 1914. június 30-án, kedden megjelenő cikket Ady 28-án, vasárnap írta, ugyanis hétfőn már nem volt Váradon, és mivel a szarajevói eseményekre még áttételes utalást vagy a leghalványabb célzást sem találni benne, arra enged következtetni, hogy a kora délutáni órákban oda érő hírt megelőzően, tehát vagy még a gyűlés előtt, délelőtt, vagy pedig közvetlenül a gyűlés után, a déli órákban írhatta, hiszen az újságközleményekből azt is megtudjuk, hogy a gyűlés utáni „társaslakoma“ színhelye ugyanaz a Pannóniakávéház volt, amelynek teraszán aznapi első kézirata is megszületett. Marton Manó tévedéséhez tehát a színhely azonossága is hozzájárulhatott, mert nem kétséges, hogy Ady a második kéziratot (Az új Gyülekezet) nyomban a megírása után átadta neki a Pannóniában. (Az sem kizárt, hogy ugyanakkor adta át Mártonnak a gyűlésen elhangzott beszédjének a kéziratát is, mint ahogy annak lehetőségét sem vethetjük el egészen, hogy a rutinos újságíró Ady még a gyűlés előtt megírhatta az Új Nagyváradnak, szánt cikkét) Marton Manó 1924-ben írt emlékezésében van még egy zavaró momentum, ami viszont alátámasztani látszik azt a feltevést, hogy a tíz év előtti történések-események összemosódtak emlékezetében. Cikke elején ugyanis ezt írja: „A költő friss volt és jókedvű.“ Ady alig egy-két órával később sorra kerülő szerepléséről szólva viszont már — az egykorú tudósítással ellentétben — „afáziáról“, „ideges nyelvzavarról“ tesz említést, majd ezt írja: „Se megszólítás, se semmi. Néhány rövid, forró áramlással ömlő szó. [...] Rapszodikus volt és ellágyuló.“ Lehetetlen nem azt gyanítanunk, hogy Marton Manó — megbicsakló emlékezetének „jóvoltából“ — talán Ady utolsó, 1918. február 24-i, nagyváradi nyilvános szereplésének lefolyását, illetve balsikerű utolsó szereplése alkalmával eldadogott szavait örökítette meg — az 1914. június 28-án történteket feleleveníteni szándékozó „emlékező“ írásában. — „Nyugat-versem“: a július 1-i folyóiratszámban megjelenő, Minden nagy megújhodottságom című vers. Szatmáron írta meg, ahova a váradi nagygyűlésen a szatmári radikálisokat képviselő és beszédet mondó dr. Tanódy Endre ügyvéd meghívására és biztatására utazott, egyik ottani tisztelője és rajongója, Luby Margit tanárnő lakásán, június 30-án, kedden este. — „Táncos Csinszkám cipője“, lásd Boncza Berta — előző folytatásunkban közölt — 1914. június 29-i levelét. (Folytatjuk) Közli: BUSTYA ENDRE A TÁJ VONZÁSÁBAN Kutyák év vége felé Az erdészek évvégi számadásukon dolgoztak. Ez nem mindig könnyű dolog, mivel előfordul, hogy eltűnik egy medve, pedig nem is adtak rá kilövési engedélyt. Elhullt, vagy elvándorolt? Az nem lehet, arról is tudnának. A nagyvaddal pontosan el kell számolni. A szomszédban a mindenes postást búcsúztatták, ő volt a postamester s egyben a kihordó is. Most nyugalomba vonult, miután név szerint megismerte még a kutyákat is. Ezek a kutyák ezekben a hetekben elhagyták otthonuk meleg küszöbét, volt amelyik láncát is eltépte. Falkába verődve koslattak egymás nyomában, elkerülték a nagy disznóöléseket, a hóba fagyott vértócsákat s a pörkölődő porcogó illatát. Az alacsony fennsík felé kapaszkodó kaszálókat egy bokrokból alakult természetes sövény osztotta kettőbe, idáig nyúltak a kerítések, a cserjék, ingó deszkák között, itt vezetett a kutyák sötétre fagyott ösvénye. Egy vackorfa alatt volt a találkahelyük. Ritkán vakkantottak, csak az eltépett lánc csörrent meg néha nyakuk alatt. Egymásnak támaszkodva, állva töltötték az éjszakákat. Vendégkutya is volt közöttük, egy rövidszőrű majomképű, komor-barna színű kiskutya. Alig ért gazdáival a szállóba, szagot kapott, s elinalt a fagyott havon. Most ott kellette magát párájuk s bundájuk melegében. Amikor a postás búcsúztatása a vége felé tartott, az utód postáslánykát átmenesztették az erdészekhez: durrantsanak egypárat az öreg tiszteletére. A szálloda portáján egy nagy prémekbe burkolt labdarúgó és egy nagy prémekbe burkolt könnyűzene énekesnő bejelentést tett egy Rexona nevű kiskutya eltűnéséről. A labdarúgó azt mondta, kötelezni fogja őket a kutya előteremtésére. Az erdészek megüzenték a postáslánnyal, a szomszéd gyülekezet sajnos lehetetlent kíván. Régen ugyan durrantottak különleges alkalmakor, de elmúltak azok az idők. Lakott területen tilos a lövöldözés. Nem sokkal ezután beállított a labdarúgó is. Bemutatkozott, reméli, tudják kicsoda. Elcsábították a kutyáját s elégtételt kell venni. Ki kell lőni a dögöket Rexona mellől. A főerdész megígérte, reggelre becserkészi a falkát. Ki lesznek lőve a kutyák egytől egyig, írmagjuk sem marad. A zárszámadáson dolgozott, nem volt ideje veszekedni. — Az ilyennek még a szagát sem bírom — mondta, amikor a labdarúgó elment. — Mert ennek szaga van. — De a bundáját azért jól megnézted — mondta a másik. — Olyan állatot élve még te sem láttál. BODOR ADAM 3