Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-10 / 41. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! Lapvárás elvárásokkal Tíz éve már, hogy a romániai magyar olvasó körülbelül egy időben veszi kézbe minden hét végén (sajnos, van ahol csak a következő hét oklán vagy derekán) az Utunkat, az írószövetség hetilapját s A Hetet, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács hetilapját. Tízesztendős A Hét, több mint ötszázhúszszor vettük már ki friss számát postaládánkból, vagy vettük meg a lapot utcai árusoktól, de a kialakult olvasói rutin semmivel sem csökkenti örökké újdonságot kereső elvárásunkat. Hogy mit ír ez a hírlap formátumú közügyi szemle rólunk? Tulajdonképpen ilyesmit keresünk minden egyes frissifink-példányban is, csak hát e lap esetében szépírásokban s a szépírásokról szóló írások tükrében vizsgáljuk — az „egyik“ profilunkat. A „másikat“ pedik A Hétben. A két hetilap tehát ugyanarról szól, de más-más „oldalról“ közelíti meg közös tárgyát: a magyar dolgozók életének kérdéseit a huszadik század végének szocialista Romániájában. És körülbelül ugyanaz a tizenöthúszezer ember olvassa el hetenként mind a két lapot. A szellemi életünk alakulását közvetlenül vagy közvetve formáló új munkás-, földműves- és szellemi munkás-értelmiség egyre növekvő tábora. Mit várnak el ők, mit várunk el mi valamennyien hétről hétre A Héttől? Egyre több, egyre változatosabban, érdekesebben tálalt tájékoztatást egész Románia, s különösen a magyarok által lakott országrészek gazdasági, társadalmi, politikai, művelődési és művészeti életének az alakulásáról. Egyre izgalmasabb összefoglalókat, kérdésfelvető esszéket az emberiség tudásának, ismereteinek és látókörének a gyarapodásáról, tágulásáról, a modern tudományok irányvételéről az előttünk álló ezredforduló évtizedeiben. Egyre magától értetődőbb összekapcsolódását a lap hasábjain a világ, az ország, a szülőföld, a nép, a nemzet, a nemzetiség mai dolgainak, megőrzött és továbbadandó szellemi kincseinek s jövőt nyitó legnemesebb törekvéseinek. Mindezeket az igényeket pedig maga A Hét támasztotta s támasztja bennünk önmaga iránt, nemcsak az induláskor meghirdetett programjával, hanem most már a tíz év alatt közölt cikkeinek, esszéinek, glosszáinak, tájékoztatóinak, riportjainak, interjúinak a javával is. Vitathatatlanok laptársunk eredményei a romániai magyar tudományos közírás eddigi művelőinek az összefogása és egy új, közírásra vállalkozó tudósnemzedék kinevelése terén. S még nagyobb A Hét szerepe egy új tudományos közvélemény, közgondolkozás kialakításában. A Hétnek tehát olyan funkciója van nemzetiségünk szellemi életében, amelyről a mai olvasó úgy érezi, hogy ennek betöltése teljességgel magától értetődő. Tízéves csak A Hét, de úgy érezzük, mindig létezett, amióta azok lettünk, akik ma is vagyunk. És ez a legnagyobb eredmény, amit egy hetilap formátumú nemzetiségi közügyi szemle elérhet. UTUNK Feszt László: Korunk vonalai Eszmények múltja és jelene Nehéz felismerni egyéni életünk társadalmi meghatározottságát, megérteni azokat az erőket, amelyek sorsunkat formálják, azonos eszményű csoportokba soroznak be, hasonlatos ürömök és gondok hordozóivá tesznek, akik számára a jövendő felé is ugyanazt az irányt mutatják a történelem útjelzőtáblái. Az emberi társadalom szerkezete és működése igen-igen összetett, sok elemében gyakorta változó; folyamatainak mélyrétegei nem könnyen feltárhatók, lényeges vonásai eléggé eltakartak, s számos összefüggés felismerését is megnehezítik felszíni jelenségek, látszatok. Az eligazító szó, a közösségi lét rendjébe bevilágító magyarázat ezért sem felesleges. Azt is mondhatnék: szükséges, nélkülözhetetlen. Ilyen feladat betöltője Fazekas János, akinek nemrégen jelent meg tanulmányainak és cikkeinek a gyűjteménye.* Mindenekelőtt arról kell szót ejtenünk — a kötetnek inkább örömteli köszöntése, mint elemző ismertetése során —, hogy a szerzőt meny * * Fazekas János: A Román Kommunista Párt — a haza fiai testvériségének és barátságának, társadalmi és nemzeti egyenlőségének következetes harcosa. Tanulmányok és cikkek. Politikai Könyvkiadó, 1980. nyíre bensőséges kapcsolat forrasztja egybe tematikájával. Sokféle tanúságtétel közül, hadd válasszuk legfőbb bizonyságként azt, hogy egynek tudja magát mondandója címzettjével, a néppel, ő, az eszményeket a múltban és a jelenben kereső és felmutató gondolkodó ember magáénak érzi mindazt, ami közösségi gond és öröm. Amikor tehát népről beszél, nem lát maga előtt, a felvilágosodás korabeli népsorsjavítóhoz hasonlóan: alakítandó, formálandó tömeget, ha kell, akarata ellenére is felemelkedésre késztetett, a neki szánt boldogság-állapot karámjába zárt alattvalót, „misera plebs“-et, hanem számadoltatásra jogosult társakat, jó családias melegségben vele egybefűzött népet. Petőfi és a román-magyar testvériség eszméi című írásában olvasható: „Boldog volt Petőfi, hogy a nép fiának született. S az is maradt egész életében. Talán ez a következetesség nincs minden tanulság nélkül napjainkban sem. A nép fiának maradni, nem szavakban, hanem gondolkodásunk mélyén, szívünk, lelkünk egészével, azt jelenti, hogy azonosulunk a nép gondjaival, örömeivel, s nem a magunk egyéni útját keressük, hanem a népi boldogulás szélesebb, de rögösebb országútján járunk“. A Petőfisorsban üdvözölt következetes azonosulás és az individualizmussal szembeforduló, a közösséggel való egybeforrást, a szolidaritást választó magatartás, ami összefonódva az ugyancsak Petőfi-jelképben meleg érzésekkel felragyogtatott forradalmisággal (és ez „egyet jelent a hűséggel saját népünk, nemzetiségünk iránt“) valójában mindmind perdöntő súlyú igazolás a szerző számára. Tartalmilag a könyv két nagy fejezetre oszlik. Az elsőben történelmi tárgyú, a múltat búvárló tanulmányok sorakoznak fel. A kilenc írást egybefogó alcím: A társadalmi-nemzeti szabadságért és igazságért, a jobb életért vívott közös harc mérföldkövei. Az időkeret a XVI. század felkeléseitől a XIX. század utolsó harmadának függetlenségi küzdelmeiig fogja egybe azt a szakadatlan népi törekedést, hogy fennmaradását biztosítsa, életét szebbé, jobbá tegye. A második részben, amelynek címe: A Román Kommunista Párt vezetésével barátságban, testvéri összefogásban a szocializmus építése útján, a jelenközpontú cikkek, tanulmányok sorakoznak fel. Valójában azonban — s ez az, amire minden olvasó hamarosan felfigyel — ezeket az elemzéseket is átmeg átszövi, néhol pedig alapvetésként is szolgálja a história. Ezt a múltba néző, a történelmi életutat figyelő, a múlt ismeretéből életigazító elveket kiszűrő szemléletmódot Fazekas János tudatosan is vallja és vállalja. A szocialista iparosítás jelentőségét, annak nemzetiségi viszonylatokat befolyásoló szerepét vázolva írja, hogy volt olyan hiedelem is, miszerint káros a letűnt idő számontartása: „Ne nézzünk vissza a múltba, mondták egyesek, nekünk előre kell tekintenünk. Csakhogy ezzel végtelenül megszegényítettük magunkat, mert ... a történelmi múlt, a történelmi tapasztalat nem nehezék, hanem éppen hajtóerő, amely megkönnyíti, meggyorsítja haladásunkat.“ A tradicionalizmus jellemzi tehát ezeket az eszméket, gondolatokat? Igen! A legjobb értelemben vett, a népi, a nemzeti egészséges szellemi közállapot számára szükséges, kellő mértékű, erősítőként, orvosságként használó, nem pedig töménységében más jellegűvé váló s így már mérgező hatású hagyományápolás. Célját vizsgálva pedig azért tekinthető sajátosnak, mert nem önmagáért való historizálás, hanem jelenközpontú múltidézés. Valójában tehát csak látszólagos ennek a gondolkodásmódnak a hagyományossága. Ez ugyanis a legtávolabb éppen a konzervativizmustól áll. Ebben a könyvben a múlt csupán a mában válik funkcióhordozóvá, s szolgálatot a napjaink kérdéseire való válaszadásban kell vállalnia. Van olyan történelemkutatói irányzat, amely cégjelzőként hordozza a „prezentualizmus“ nevet. Nos, ha az ők konzervatív apologetikája nem rontotta volna le a szó, a fogalom értékét, erre a történetszemléletre bizonyára jól illő elnevezés volna. Fazekas János eszméiben ugyanis valóban a jelenbeni változás, az új, a szocialista építés áll első helyen, ez a minden más gondolatot, tényt, jelenséget magához vonzó mágneses központ. Ezért egységes, ezért szól igazából ugyanarról minden cikk, minden tanulmány akár az első, történetibb, akár a második korunkbelibb fejezetben van is a helye, hiszen minden írás a haladás érdekében szót kérő, elemző, érvelő s vitázó. Politikai írások tehát ezek, abban az értelemben, hogy a társadalom fejlesztését, a nép felemelését tekintik vállalt feladatuknak. Emberformáló, életalakító eszményeket igyekeznek régi fényükben számunkra is megidézni, s a frissiben keletkezetteket vonzó csillogásúakként — minden rendű-rangú ember tudatosítása, nevelése érdekében — felmutatni. Milyen eszményeket hordozó jelenségeket, folyamatokat kutat és lel fel a múltban és a jelenben Fazekas János? Formailag, módszertanilag (Folytatása a 2. oldalon) IMREH ISTVÁN 19877 • BÁLINT TIBOR • BODOR ÁDÁM • KÁLI ISTVÁN KULH • MÓZES ATTILA• NEMESS LÁSZLÓ • ZÁGONI ATTILA PANEK ZOLTÁN Írja, máramarosi maszkokról Néha az ember kénytelen felcsapni idegenvezetőnek Nem elég, hogy gépkocsivezető, nem mondom, hogy kelletlenül, cicerone is, és ha cicerói ékesszólással nem rendelkezik is, némi helyismeretet nem lehet elvitatni tőle. Mármint tőlem sem, aki az alkalom hangulatában a tudáshézagokat lelkes rábeszéléssel pótolom. Már meglehetős gyakorlatom van benne. A nyáron újra tapasztalatgyarapító, -rendező körúton jártam szűkebb pátriámban. Ezúttal külföldi barátaim gépkocsi-idegenvezetőjeként. Az Avasból Máramarossziget felé kikanyargó tündérszerpentin mentén fekvő Csertczán nem tudtam nekik bemutatni a régi táncházat, ahol a zenekar a nyitott gerendapadláson muzsikál, mintegy a művészet révén felül- és a magasba emelkedve, hogy védve legyen, ha a táncos legények között netán nézeteltérésre kerülne sor. Nem láthattuk működés közben az okos elrendezést, mivel nem vasárnap délután suhantunk keresztül a községen. Község? Olyan emeletes villák sorakoznak az út mentén kétoldalt, amilyet én már magamnak nemigen építek ebben a században. Kőszegremetéről valósággal beljebb űzött bennünket, de a máramarosi hegyek közé az araráti eső, a falu széléig kiáradt Túr. „Azokon a kéklő hegyeken túl reméltünk egy kis napfényt, a kőszegremetei szőlőhegy derékig érő ködben lebegett. A köd puha csepűmaszkként takarta előlünk szépségét. Mentünk hát, ólomszürke esőfellegek alatt bújócskázva. Nemcsak az úttesten villantak keresztül folyvást kis patakok, hanem a Tisza is alig fért a medrében. Hiába a cicerói-ciceronei buzgalom, ha ilyen csurgóra álló, sőt hömpölygő hangulatban fogadja látogatóit a táj. Máramarosszigetből is csak ugyanazt az esőt láttuk, mint végig az úton. Szerencsére betévedtünk a múzeumba, ahol jó néhány terem a századok óta megszáradt és furfangosan ügyes, a használati cél mellett a szépség jogairól sem megfeledkező népi fafaragás művészetét mutatja be. Barátaim valósággal lázba jöttek, egyre inkább azt erősítgetvén, hogy ezért az anyagért-élményért akár gyalog és mezítláb is megtették volna az utat. A külön két teremnyi maszkok, madárijesztők és ördögábrázolások láttán pedig már ők tartottak nekem jó félórás szakszerű előadást az életükben először látott tárgyakról. Idegenekből nem idegen vezetőkké váltak. Én nem szégyellem bevallani, hogy nyugodt lélekkel fogadtam el a váratlan ajándékot, hanem egyéb, gépkocsivezetői munkámért cserébe. Avagy nem járt-e így már más is, aki rokonait, vendégeit, barátait büszkén vitte néznivalót látni, miközben azok olyan dolgokra hívták fel neki is a figyelmet, amire fél életében eddig valahogy nem nyílott szeme, nem volt ideje rácsodálkozni. Több szem nemcsak többet lát, de egymás szemével jobban is látunk néha.