Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1981-01-02 / 1. szám

A MEGVÁLTÓ A hajnali órákban Szüts Mária szövőnő karjában kis­gyermekével a G. utcai meg­állóban felszállt az ötös au­tóbuszra. Egy bőrkabátos fér­fi átadta az ülőhelyét. A gye­rek szépen megköszönte. — Jól nevelt gyerek vagy — mondta a bőrkabátos. — Édesanyád büszke lehet rád. — Büszke vagyok — mond­ta a szövőnő —, én máris büszke vagyok a gyerekemre. — Reggeliben az utasok e­­lőzékenyek — mondta a gye­rek. — Délután, munka után már ingerlékenyek, ezért is van, hogy vitatkoznak, lökdö­sődnek, egy kisebb sértés mi­att kitérnek a hitükből. — Vadállatok! — szólt köz­be a sofőr. Sz. Mária mutatóujjával megérintette a gyerek száját. — Hallgass, kisfiam, légy szíves — mondta halkan. — Hagyja, hogy beszéljen — mondta a bőrkabátos. — Nem lehet — mondta a szövőnő. — Még túl korai ne­ki, hogy beleszóljon a világ dolgaiba. — Az új lakónegyedeket például nem a gyárnegyedek szomszédságában építették föl — mondta a gyerek —, ha­nem éppen ellenkezőleg: a város túlsó felében. Van eb­ből valakinek valami haszna? — Az ideggyógyászoknak — mondta a sofőr. — És még lenne néhány észrevételem — mondta a gyerek. — Csak bátran, kiskomám — biztatta a sofőr. — „Csak bátran!“ — mond­ta a gyerek érezhető gúnnyal. — Reggel korán az emberek álmosak, nyújtózkodik ben­nük a lustaság, legfeljebb ál­mukban hallják, hogy mit mond nekik az ember, mint­ha fából lennének, fülük bot­ját sem mozgatják. — Ez a gyerek egy év múl­va megváltja a világot — ne­vetett fel a sofőr. — Isten őrizzen — mondta a szövőnő —, nem azért kín­lódom vele, reggel korán ci­pelem a dedóba, délután meg haza, hogy nem tudom miket csináljon majd. Van neki ap­ja, anyja, úgy kell csinálja, ahogy mondjuk, Isten őrizz, hogy... Ekkor a gyerek felsírt. — Éhes — mondta a bőr­kabátos. — Nem létezik — mondta a szövőnő. — Minden reggel indulás előtt megszoptatom az én kis Jézuskámat. — Van teje? — kérdezte a sofőr. — Az még van, hál’isten­­nek — felelte Sz. Mária, s magához szorította a gyere­ket, mert a busz éppen balra kanyarodott. ÖRÖMHÍR Tegnap délelőtt korszerű halászati programot dolgozott ki a Ló utcai Halász Egyesü­let Csalétek részlegének szak­értői csoportja. E program eredményeként 1981-ben a ki­fogott mennyiség meghaladja az egy főre eső 150—200 ki­logrammot. A korszerű halászati prog­ram új, eddig teljesen isme­retlen csalétek bevetését irá­nyozza elő, amellyel kizáró­lag karhosszúságú, ökölnyi fejű, erősen vörös, pikkely­mentes sima testű halakat le­het majd fogni. APRÓHIRDETÉS Szalámivéget (v)eszek, hí­vásra házhoz megyek. Aján­latokat a „Téged bottal ver­nek, engem kacagással“ jeli­gére a 625-ös postafiók címé­re. Id. Bodri K.“ KROKIK FÜLÖP MIKLÓS TOLLÁBÓL HELYTÁLLÁS — Most már tisztázhatjuk, azt hiszem. — Most már igen, nincs semmi akadálya. — Ön tűzoltó. — Ötszörösen kitüntetett önkéntes és tűzoltó parancsnok vagyok. — Idén júniusban rekkenő hőségben eloltották a tüzet. — Idén augusztusban oltot­tuk el. — Augusztusban, ön aktí­van részt vett az oltásban. *— Én álltam a tűzhöz a legközelebb, én voltam az u­­tolsó, akinek a vedret a ke­zébe adták. Rajtam múlott, hogy oda öntsem a vizet, a­­hová kellett. — Augusztusi hőségben hő­siesen megzabolázták az izzó lángnyelveket, izzadtságot nem kímélve adogatták egy­másnak a vízzel tele vedre­ket. Több mint ötszáz veder vizet adogattak kézről kézre. — Pontosan ötszázhúsz ve­der vizet. — Ez ötezerkétszáz liter víz. — Plusz-mínusz néhány li­ter, ami útközben kiloccsant a vederből. — Mondjuk, hogy ötezer li­ter víz. — így helyes. — Tehát ötezer liter vizet öntött a ... — Igen. Pokoli hőség volt, felülről is hevített, meg ol­dalról is ... Ha nem öntöm a vizet magamra, nem tudok helytállni; tény, hogy miután az utolsó veder vizet is ma­gamra öntöttem, a tűz ki­hunyt. — önerőből? — Ezt nem állíthatom tel­jes bizonnyal, hiszen mi is ott voltunk, az egész csapat, az előírt felszerelésben, fe­jünkön védősisak, oldalunkon kis balta, és mint mondottam, teljes gőzzel adogattuk a ved­reket, megállás nélkül... FELFELÉ GYALOG Valami mindig beüt, vala­mi nem várt vagy várt üt be, de nem várt módon. Bizony­talan ez az egész ... Ma igen, holnap nem, holnapután pe­dig, ki tudja? „A lift nem működik!“ Megnyomjuk a gombot, s kiderül: az írott szöveg nem hazudik. Nagy szó ez, kérem­! (Kár, hogy nem írták a szö­veg alá: „Igazgatóság“, „Ve­zetőség“ vagy egyszerűen: „Kaufman Mihály.“ Aláírás, valami, kellett volna.) Próbá­lom megérteni, a szöveg fel­hívás, rendelet, figyelmezte­tés, vagy valami más? Min­denképpen: nincs benne ne­velő hatás. Talán le(fel)vált­­ják a kiírást, gyűlést hívunk össze és hozzászólunk: Nem kell nekünk ilyen szöveg! Nincs benne semmi élvezet! Nem szabad a dolgozót mun­ka után (fel)idegesíteni, nem baj, ha a felvonó nem műkö­dik, a szöveg a fontos. Néhány javaslat: „Lassan járj, tovább érsz!“ „Önerőből feljutni sokkal becsületesebb!“ „Már a Kilimandzsáról is megmásztak!“ Nos? Nem tudom... Félek, hogy leszerelik a felvonót. („Maguk annyira jópofák, a szájukat sem tudják befogni, megérdemlik, hogy gyalog menjenek felfelé!“) Az is le­het, hogy nem szerelik le a pánikhangulat elkerülendő, csak a gombot. És akkor mit nyomunk meg? Amondó vagyok: „Süssünk Váncza sütőpor­ral!“ Ez semleges, egyben hagyo­mányőrző megoldás. Váncza, ha jól tudom — és miért ne tudnám jól — ateista volt. HÁZASSÁG Maria Jose Prenandez an­­dalúz származású szakállas leány, aki az utóbbi évek att­rakciójaként beutazta a vi­lágot, számos varieté- és cirkuszműsorban fellépett (va­gyonát 26 millió új frankra becsülik). Párizsban házassá­got kötött Atamet Türkhem­­mel, egy török származású fiatalemberrel, aki vendég­­munkásként dolgozott a fran­cia Linguistique Intézet alag­sorában mint fűtő. Az esküvő alkalmából M. J. Prenandez — hívei és csodá­iéi legnagyobb megrökönyö­désére —, miután levágatta hosszú és sűrű szakállát, ar­cát tükörsimára kiborotváltat­­ta. A KRAMPUSZ úgy vélte, eljött az ideje — december utolsó napjaiban —, most már megengedhet ma­gának egy kis lazítást, kikap­csolódást. Este tíz óra körül egy ó­­vatlan pillanatban lelépett a Mikulástól. Egész nap gyalo­golt, segített a Mikulásnak, ijesztgette a gyerekeket, egy darabon a puttonyt is cipelte. A főtéri nyilvános illem­helyen megmosdott, épp a nyakkendőjét igazította, ami­kor a szolgálatos néni kiáltott: „Tessék sietni! Másnak is kell!“ Miután kilépett a fülkéből, egy szál színarany virgácsot ajándékozott a szolgálatos né­ninek, majd megkérdezte: — Megmondaná, tántikám, hol kaphatni valahol a kö­zelben egy pohárka jó kram­­pampusit? A néni köhintett, kövér nagy teste megremegett. — A léha istenedet — mondta csöndesen. A virgá­csot bevágta a szemetesve­derbe, majd a sarokban ügye­­leteskedő seprűre mutatott. — Mars ki szépen, azt mon­dom, míg egészben vagy. Krampusz nem jött zavar­ba, kiemelte a vederből a virgácsot. — Ez színaranyból van, nem szabad eldobni. A néni a kilincshez koccan­totta a virgácsot, a virgács kellemes csengő hangot hal­latott. — Hány karátos? — kér­dezte. — Tizennégy — jött a vá­lasz. A néni töprengett egy ke­veset. Üveget halászott elő a fiókjából, vizes csészébe töl­tött. — Mi ez? — kérdezte a krampusz. — Krampampuli — mond­ta a néni. A krampusz belenyalt a csészébe, arca felderült. — Nem éppen krampampu­li, de azért jó — mondta tré­fálkozva, és mohón lenyelte az italt. — Tele van a város ma­gukkal — mondta a néni —, mind krampuszok és dugig vannak arannyal. A krampusz kezet akart csókolni a néninek, de az nem engedte. — Most pedig tűnés — mondta a néni és megragad­ta a seprűt. A távozó krampusz után nézett eltűnődve. — Ezek már egy pisilésért is arannyal fizetnek — düny­­nyögte maga elé. ARS POETICA Nyeszlett, sovány macska. Az egérlyuk előtt áll. Várja az egeret. Kitartó konokság­­gal, szemrebbenés nélkül lesi. Nincsenek illúziói. Nem táplál hiú reménye­ket. Csendben, feltűnés nélkül várja, kötelességérzetből. Kötelességérzete gyomrá­ban vacakol, azonosul éhség­érzetével, világnézetével, ösz­­szes meg- és nem-meggyőző­­déseivel, önzetlen ügyszerete­tével, létével és ars poeticá­jával. Maga a megtestesült öntu­dat, csak sajnos nyeszlett, so­vány és azon kívül macska. Benczédi Lili: Ördögök KIRÁLY LÁSZLÓ Újévi üdvözletek jószandeku kritikai megjegyzéseit miatt­­ hasonlóképpen cselekszik majd ezután váltod Borfüreszthendötrmít' ÍránU tiSZteletül,k ~ az élet oly rövid!­­Találós kérdések a Napsugárból Felveszem — izzadok, Otthon hagyom — megfagyok. Bárányból van — nem béget. Melegít, de nem éget. Na mi az? Kocsis István: Árva Magellánovics Ignác Monodráma Szerepek: Bolyai János........................apjával együtt szinte a szerző egyeneságú őse a XIX. század elején "Martinovics Ignác . . . Ferenc császárral együtt szinte a szerző egyeneságú őse a XVIII. század végén Magellán a szerző egyeneságú őse a XVI. században egy fér­fiakat szállító hajón Bethlen Kata........................a szerző Sofőrök, pártfogók, elméleti szakemberek, színészek, igazgatók Történik napjainkban Árva Magellánovics Ignác (egy hajókosárban szinte kémleli az óceánt egy gukkker­­rel. Szünet. Hirtelen szinte felsikolt): Én nem akarok Haller László felesége lenni! (Szünet) Bolyai János (Szinte üvöltve, jóságosan): Nem lehet! Ezt apám nem érti! (Szinte súgva, gyűlölettel) A kritika sem érti! Hihetetlen! A rendező sem érti. Csak Zsoldos Árpi érti. Szegények! Ez nekem elég. Rankó (Szinte zokogva, szinte letépve magáról az egyenruhát, meghatottam de ko­molyan): Mindenki ocsmány, különösen a német altisztek és a hadvezetőség, egyedül én vagyok angyal. (Bejön, majd szinte ki­megy) Árva Bethlen Kata (a szerzőhöz, aki szinte ír): Én a semmiből egy új semmit te­remtettem! Jászai Mária (szinte sír. Nevetve jobbra él) (Hatalmas taps. Háttérben a budapesti királyi vár és a helsinki kikötő szinte tö­kéletes angolsággal). Tóth István: A Saint-Denis utcában Itt vagyok hát újra megint! Hátamon kinyílik a szárny. Elesettségem meglegyint, Nincsen itt laktanya s kaszárny. Leányok állnak a kapukban, Akiken alig van ruházat... Megsajnálom én magamban, Megszánnám mind az ötszázat. De ki száz frankot erre ad, Nem gondol ő a jövőre ... A múzeumok konganak — Hány jegy jönne ki belőle!... Tudom, dőrc a pillanat, Mit e képem elődbe fest, Hogy ittmarad a gondolat, Míg hazatér tétlen a test. Nem adnék érte semmi pénzt, E szégyenért, se frankt, se lejt! Ki szenvedve bár, de célba ért, Hiheti: munkája nem selejt. Szőcs Géza: Hasbaszúrás, avagy a harmincötödik jégeső Kedves, elmentem ebbe a háborúba, ebbe a tiszta hátbaszúrásba, mert az urad nem volt hajlandó eltűrni a régóta tartó... De miért nem rúgott... — én nem is értem, de örvendhetett, mert előre megmondtam, hogy ötven év múlva nagy költő leszek, hát igen... De azt a hogy mondjákot!... Amelyiket Leőchey Pirov a szánban Mukacsevótól egészen Uzsgorodig!... Sőt a repülőroncs alatt egészen Bártfáig (Bardejov)... A nadragulyáról nem is beszélve! Mandragóra! Sem a költészetről! Cselényi Béla: 98763109 Felsorolom hát a kódexeket, a Párbaj-ügyben, s higgyed: ez a líra! Nem haragszol, hogy a Clair Vilmos Párbaj-kodexéről nem is hallottam, pedig az a legjobb, de csak most olvasom K. Laci tollából ezt a hírt. Tudhatod, ülök ebben a repülőben, a csillagvizsgálónál, és várom, mit szólsz hozzá. Ne szólj semmit, szólok én helyetted is, ha kell. Elolvassuk a hazai whiskyfőzés kézikönyvét 1952-ből, meghallgatjuk a füttykoncer­tet, közben villanyfűrészelünk, franciakulcsosodunk, hegesztünk, s nézzük, mi a vers. Vasból a feje. Fából a nyele, Mindenféle fába Szeget vernek vele. Mi az? • Kapával kapál, Kaszával kaszál. Kocsival utazik. Ellenségre haragszik. Este lefekszik. Reggel felöltözik. Mi az? Gellért Sándor: Gyula fiamnak Horváth Imre Kérdés Sétálok ülve, szívem tűzben ég. Érzem, decemberi nyár heve jár át. Ám kinek a pénze nem elég, Honnan vásárolja téli gagyáját? Kaland Lekopik térdig mind az öt karom. Míg egy szőrszál útját lekarmolom. Csöpp a szőrszál, de a kalandja sok. Kitör a nyavalya, míg végigolvasod. Dal Kurtág-dallamra Megyek a Párbajba, drágám, Remélem nem maradsz árván, S én se halok meg gyáván. Megment a bármán! Fagylaltot reszelni — az se rossz! A feleségekről ne beszéljünk, ők sem beszélnek a barátainkról. A pintyszőrből kovászolt kupákban forr már a nyúlfarok-bor... Menjünk a Súgásba, bál van, s várnak már ránk valahol... Kévés Gyula fiam, Ki tudná azt jobban, Milyen kuruc lélek Van a labancokban! Ki tudná azt jobban. Ahogy én tanultam. Labanc csak a plundra. De kuruc a puska! Messze földre híres Ez is, ahogy mondom, Nem akadhat párja Végig az országban. Végig az országban Nem akadhat párja. Kinek a szép szavát Tíz halári várja. Nem várja hiába, El is jön elébe. Virággal kacagja, Mi öröme benne. Virággal kacagja, Ameddig csak élek. Nem érti, labancban Mert kuruc a lélek, montan a kolonelnek kapitán úr nem volt meghatódva nem én vagyok a kalapácsos a csokánnal rejáni se szkujpált édesanyám nem baj lesz aki megcsinálja asztal is s akkor mindenki magához tér a felforduló uccába veszünk egy jó tollat faszmongyuk ez a magyar költészet megnézheti akárki 3

Next