Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-07 / 1. szám
CSERES FERENC A nyár óta rejtegettük titkunkat. Egy ideig még számfejtő társam se tudott róla, akivel együtt laktam az ő távoli rokonánál, olyan kényelemben, amilyet egy kezdő falusi értelmiségi megérdemel. A szobánk tiszta volt és rendezett, a tapaszos földjét mindig felseperte a számfejtő nagynénje. Télen mindig fáztunk, mert a vékonyka szél befújt az ablak résein, vagy az ablak üvegén keresztül. Az öregasszony fát nem adott, neki is kevés volt, s mi a nyár folyamán úriember módjára megvetettük a fejszét, télen együtt aludtunk. Ilyen unalmas alakot életemben még nem láttam, állandóan a menyasszonyáról áradozott. Unalmas, egyhangú mesét eresztett meg, mit se törődve azzal, hogy az engem nem érdekel. Hangosan ecsetelte a gazdaságban uralkodó pletykák színesebbjét, a botrányokat. Ezeket untam az elején, de később már kikértem magamnak a napi adagot — elkezdtem parlagiasodni. Valóságos pletykaínyenc volt az én számfejtőm, a Sárához fűződő viszonyom nem maradhatott sokáig titok előtte. Hajnaltájban érkeztem haza, amikor a társam a harmadik oldalára fordult. Néha felébredt, s míg a sötétben vetkőztem, zseblámpája fényénél az órájára nézett. Aztán megtudakolta, hol kóricálok éjjelente. Sárával a nyáron találkoztam egy bálon. Azért volt híres ez a mulatság, mert csak válogatott atyafiak és nők jelenhettek meg ott a hét faluból, meghívóval. Volt ott vakációzó teológus, líceumi csitri, kétes úri állásokat betöltő egyének. A zenészek, hogy ölje az irigység a kívül rekedteket, nem kovátiak voltak, hanem fényes szerszámú válogatott legények, s elhozták nekünk a városvég mámboit. Nekem a technikusi rangom jött számításba, Sára ovónő volt, azért hívták meg. Áttelefonált a gazdaságunkhoz, nincs-e nálunk Kovábra menő. Én veszem fel a falunk egyetlen telefonkagylóját: amennyiben nincs kifogása, elkísérem. Az igenlése kegynek számított, mert az ilyen agrártechnikusokat mindig fölénnyel kezelték a műveltség osztogató, mert ők egész héten tiszta ruhában jártak. Táncolunk, andalgunk, mélyen a szemébe nézek, figyelem szeplőtlen, fényes arcbőrét, az érzékien mosolygó száját. Ahogy jobban magamhoz szorítom, nem lepődik meg. Ezekkel a majdnem biztató szemekkel andalogtam. Mintha ketten lennénk az egész teremben, pedig egymás lábára taposunk, egy-egy virgoncabb pár hozzánk csapódik de ő csak mosolyog. Ha a zenészek gyorsabb mambóba kezdenek, mi nem szaporázunk, jó nekünk csendesen. Elképzelem, hogy kettesben vagyunk a szobámban ezzel az ékszerarcú lánnyal. Eltűnik a sarokból a pucolatlan bakancs, a szék karjára dobott nadrág. Megfényesedik a vénasszony padládája, amit ünnepek előtt petróleummal keneget, s valami nagy tisztaság költözik oda, kemencénk meleget ad a jelenlététől. Lépdelünk, topogunk, elvétjük a ritmust, de csak azt érzem, alig járok a földön, ha ez sokáig így tart, felemelkedek a magasságos semmiségbe. Hallom a szívem, és Sára becsukja szemét. Érzem magam belülről megszépülni, gyönyört érzek, gyöngédséget iránta. Gondolataim alig ellenőrizhetők. Látom magam a határon a Ráróval, mintha balia lennék. Nem szidom durván a szántás miatt a traktorost, hanem szépen megmagyarázom neki a szántásról való tudományt, amit ő jobban tud nálamnál. Szeretném elmondani, mennyire nyomasztó számomra a főnökeim alantas, alattvalóim tömeges pimaszkodása. De nem merek ilyesmit mondani, nem találom illőnek ezeket a hétköznapi dolgokat teregetni, mikor a kezeim között tartom az ünnepet, őt. Szinte elcsodálkozom, hogyan meri tőlem valaki kérni, egy kopaszodó vén stréber. Nem adom. Reggelig andalgunk s akkor szinte egymást támogatva bandukolunk az ő faluja felé, ahonnan nekem még öt kilométert kell gyalogolnom. Nélküle. A koráti legelőn megállunk egy kútnál. Azt kérdi, miért nem akartam, hogy mással táncoljon. Nem, nem akartam. Ilyesmit még nem éreztem, holott a technikumban is voltak lányok, moziba jártam velük, összejövetelre. Én a lányokat ünnepi kellékeknek láttam akkor, akikkel tele van a világ. De most egészen mást éreztem. Az ő közelében — a magányt. Átkaroltuk egymást. Amikor a falujához közeledtünk, elhúzta kezét a vállamról, bocsánatkérő alázattal kibomlott az ölelésből. Mit szólna a világ? Elmegy a bálba, ott éjszakázik, s máris a szomszéd falu technikusába gabalyodik? Egyelőre nem változott semmi az életemben, de néha a határon járva a Ráróval, azon kaptam magam, hogy fütyörészgetek. Mielőtt reggel fölhúztam volna a bakancsom, kifényesítettem. Vasárnap, ha a falubeli bálba készülődtem, sokáig álltam a tükör előtt, igazgattam a nyakkendőmet, ügyeltem, ne maradjon pihe a nadrágomon, így munkálkodott Sára a tudatomban, s esténként idegesített számfejtő társam locsogása, mert nem tudtam eléggé rá gondolni miatta. Miért ne mehetnék el Tükrösre, az ő falujába, ott is van bál. Ha Kovátra elment, biztosan ott lelem majd. Tévedtem. Helyette az óvodásai voltak ott az anyjuk ölében, a fal melletti lócán vagy a táncosok között kergetőztek. A tánc szüneteiben egy-egy nagyobb lánytól zsebkendőt akartak lopni, de megelégedtek, ha kioldhatták a lányok hajába font piros szalagot. Nem vártam meg a bál végét. Amint alkonyodon, elindultam hazafelé az erdőn át. Amikor beszélgetéseink hajnalba nyúltak, sokszor eltűnődtünk azon évődve, miért nem telefonáltunk egymásnak a bál után. A bálból elmehettem volna hozzá. Nemcsak esetlenség volt ez, sokkal inkább annak a hite, hogy mindenképp találkozunk. A bált követő negyedik héten megpillantottam a falumban. Mikor észrevett, megtorpant. Aztán vontatottan magyarázni kezdte, hogy tanítónőnkhöz jött valami könyvekért, mert felvételizni akar. Útbaigazítottam, s megígértem neki, hogy a falu végén várni fogom. Ezzel az úttal kezdődött meg az a kapcsolat, aminek a bál csak lenge előjátéka volt. Mendegéltünk a rejteket nyújtó erdő avaros útjain. Sára elmesélte, hogy valóban felvételizni akar, de nemcsak ezért jött. Azt hallotta, Tükrösön jártam, benéztem a bálba. Csodálkozott, hogy nem érdeklődtem utána. Könnyen megtalálhattam volna — ott lakik nem messze a kultúrtól. Mi lesz ezután? Valóban nem találkozunk sehol? Én elmennék hozzá csütörtök este. Nem jó. Ilyenkor beállíthat egyikmásik legény a faluból, esetleg Irma —, aki a tükrösi lányoktól eltérően, akik fonnak — kézimunkázik és szeretné az édesanyámat meg a szípet édesanyámnak meg szépnek ejteni, de mindegyre megfeledkezik róla s aprókat üt a szájára. A legények? A bátrabbjából, szálasabbjából néha három is beállít hozzá s kártyáznak tizenegy utánig, mintha ő ott se lenne. Az a dolga, hogy kikisérje őket. A házigazdájának is megmondta, zárja be a kaput, mert csak sár marad utánuk és szivarvég. Mikor találkozhatnánk? Pénteken, amikor a legények nem házalnak. Ettől kezdve minden péntek estére elindultam Tükrösre, s olyasmi kezdődött, ami nem tarthatott egy életen át. Alig vártam azokat az estéket. Eshetett az eső, hullhatott a hó, szaladva tettem meg az öt kilométert. Sietni kellett, loholni, mert ezek az éjszakák nagyon rövidek voltak. Sára lehúzott lámpavilágnál várt, s mikor beléptem, hosszasan megölelt. Aztán leültette az e heti egy éjszakás tulajdonát s teát adott neki. Minden érdekelte: a munkám, az estéim. Mások azt kérdezték: „Hova valósi maga?“ őt az érdekelte, hogyan kerültem vidékre. Hogyan került ő ide? Kinevezték. Mivel töltöm a kampány utáni időt, hát vasárnapot? Az elején még olvasgattam a szakkönyveim, mérnök akartam lenni, de pár hónap múlva minden abbamaradt. Nekem trágyát kell hordatni, ellenőrizni a traktorosokat, beállítani a gépeket. Dolgozni nem kell, csak törődni kell a munkával, s ez futkosással jár, de van egy lovam, Ráró, ez elvisz a távolabbi helyekre. Ez a ló csak engem ismer. A gazdaságban én adok neki enni. Van azonban egy napom, a péntek, amikor mindezt elfelejtem, s ez mindennél fontosabb. Mit csinál ő? Játszik a gyermekekkel. Azok szeretik a mesét, délig elhallgatnak, de ha visszakérdezi, meg se mukkannak. Rendesen csak fele jár, a többi után ő, vesződik a szülőkkel, akik azt mondják, óvoda nélkül meg lehet élni. Ő egy ilyen faluban, ahol mindegyre ígérik a villamosítást, nem sokáig marad. Nem vettem komolyan, bár azt is hajtogatta, felvételizni akar. Ha nem sikerülne, talál magának helyet a Homoród mentén. Miért menne el, mire való ez? Rövidesen nálunk is óvoda nyílik, nem baj, ha nem községközpont. Itt nincs egy tisztességes buszjárat, nincs egy tisztességes járda — ezt nem akarja megszokni. Ahogy ezeket hajtogatta elszántság villant a szemeiben. Megijedtem. Azt ígértem, kétszer átmegyek hetente. Nem fontos, ő ennyiért is hálás, de maradjon titokban. Nem szeretné, ha azt mondanák róla, mikor megy el a kis kurvája! Csodálatos éjszakák voltak, míg átjártam Tükrösre. A tél elején, mikor lehullt a hó, ismét megyek. Nem figyelek eléggé az erdei útelágazásnál a morzsás homályban. Igyekszem. Már épp eleget lábítottam, de sehol az erdőszél. Aztán ott kinn idegen domborzatot találok, eltévedtem vissza az elágazásig, aztán eligazodtam. Az úton is vigyázni kellett, nehogy Tükrösről gyalogló emberekbe botoljak. Meghúzódtam, míg elmentek hogy megmaradjon a titkunk. Számfejtő társam tudott csak róla, de megszűnt, nem locsogta el. Tudtomra adta viszont, hogy nincs az a fehérnép, amelyik egy kakas lépésnél többet érjen. Sára a vakációja lejárta előtt két héttel érkezett vissza. Mindjárt ott voltam nála egy pár nem túl drága, de ízléses fülbevalóval. Immel-ámmal örvendett nekem is, a fülbevalónak is, de felvillanyozódott, mikor a hazai dolgairól beszélt. A barátnők, az ismerős fiúk! Egy teljes hetet töltött Kolozsváron, ahol a divatáruházban is járt. Volt Váradon. Most úgy érzi, teljesen elsüllyedt. Ezen túl is eljártam hozzá minden pénteken, de más utat választottam, hosszabbat az erdeinél, nem siettem már annyira. Néha azon morfondíroztam, elárulom Sárát, felfedem a viszonyunkat, s akkor angolosan cserben hagyom, de túlzottan szerettem ahhoz, hogy ilyesmit megtegyek. Rekettyék, füzek között bandukolok, néha eltévesztem az alig járt utat. Bárgyú csillagokat nézegetek. Tavaszi szelek fújdogálnak, a lápos helyen betörik velem a jég. Sára ezen az estén teát főzött, talán becézett is. Aztán elment a tavaszi vizekkel Megkezdődött a tavaszi kampány. Nappal a határt jártam a Ráróval, ízes káromkodásokat vetettem oda a fuseráló traktorosnak. Este számfejtő társam pletykákat mondogatott mese helyett, de én a báli fenséges arcot csodáltam. Álmomban a Ráró sörényét simogattam, s azt mondtam neki: lesz valahogy, lesz. És igazam volt. KALI ISTVÁN Késő őszi nap, langyos déli verőfény, az utcákon csúcsforgalom, motorhangok, emberhangok, a zajló élet hangjai. Simon sétál. Mindig ebéd előtt sétál, a megszokott útvonalon, úgy lazítja ki a görcsöt, amibe az elmúlt néhány órás semmittevés alatt belemerevedett. Sem jobbra, sem balra nem néz, mereven előre tekint, nem kell köszöngetnie, sem köszönéseket fogadnia, nincs barátja, nincs jó ismerőse. Az egyik útkereszteződés előtt előreszegzett tekintete nagyobbacska csődületbe ütközik. Nem tér ki, nem fordul vissza, csak az embergyűrű szélénél áll meg, konzervativizmusa így akaratlanul is a közjáték szemlélőjévé, tanújává teszi. A csődület közepén négyen állnak közül egy ötödiket. Azok négyen — mindeniküki jól megtermett, jól táplált, erőtől duzzadó, hideg, mármár közömbös tekintetű férfi — módszeres tudatossággal verik az ötödiket, középtermetű, megállapíthatatlan korú, se nem vézna, se nem telt alkatú embert. Simon megállapíthatja, hogy nem az elején jartnak, különben csak néhány kíváncsi bámészkodó volna a nézőközönségük, de neki komoly csődület állja útját, s ez mindennél többet megmagyaráz. A tömeg szótlanul figyeli a történéseket, és minden kis eseményt apró morajlással nyugtáz. A tömeg magvában a kettős gyűrű közepén virító célpontként ott áll a bántalmazott ember, kiszolgáltatottan, kilátástalanul, a védekezés meg a menekvés minden reménye nélkül. Látszik rajta, hogy tudja, visszaütni nincs értelme, a négyszeres túlerővel szemben esélytelen, menekülni sincs értelme, ha túl is jutna az első, a négy ellenség alkotta gyűrűn, visszaverődne a másodikról, a csődületkerítésről. Azok négyen a tekintetük azonos kifejezése folytán annyira hasonlítanak egymásra, hogy Simon alig-alig tudja megkülönböztetni őket, ezért az ötödik, a bántalmazott emberhez viszonyított helyzetük szerint nevezi meg magában mindeniket, az égtájak nevét használja, a négy behemót mozdulataiban amúgy is van valami rendszer, nyilvánvaló összeszokottság, a tekintetük villanásaiból is megértik egymást, lerí róluk, hogy nem először csinálják, amit csinálnak. — Szóval mondod? — kérdi az, amelyiknek az ötödik háttal áll, Simon Délnek nevezi, és öklével a megtámadott ember tarkójára sújt, amitől az megtántorodik, de aztán visszafordul, hogy szembe kerülhessen a kérdezővel. — Mit kellene monda ...? — Mondata már soha nem lesz egész, a végét letöri, s visszanyeleti vele a Kelet oldalról lecsapó ökle. Az ötödik rémülten tapogatja a száját, mintha rést keresne, hogy a bele forrasztott szövéget kipréselhesse rajta, de nem sok ideje mara°* ®sza a gyomorszájon vágja. Ne kérdezz! Válaszolj! Voltál, vagy nem voltál? Az ötödik a gyomrát fogja, tátog. — Mondod? — veri állón Nyugat nyitott tenyérrel. — Mondom — nyögi az ötödik, és megpróbál kiegyenesedni. — Ne azt mondd, hogy mondod vagy nem mondod, arra válaszolj, amit kérdeztem! — Észak ökle ismét az ötödik gyomorszájába vág. — Nem — kucorodna össze a fájdalomtól az ötödik, de Dél hátulról a hajánál fogva megragadja és felemeli, karját a torka alá dugja, fejét hátrafeszíti. — Mi az, hogy nem? — sziszegi, és felülről néz az ötödik rémült arcába. — Nem voltam — suttogja a szorítástól fuldokolva az ötödik, de már repül is. Dél térde a derekának vágódik, s így akarva-akaratlan beleszalad Észak kinyújtott öklébe. — Hé, hó — mondja Észak, és a bal ökle csapásával megtorpantott testet a jobbal Kelet karjaiba veri. — Szóval voltál — állapítja meg Kelet, és megfeszített keze élével az ötödik veséjét célozza. Az ötödik feljajdul, s hogy nyomosabb oka legyen rá, Nyugattól kap egyet a másik veséjére is. — Voltam, igen, voltam — suttogja elhaló hangon az ötödik, de a másik négynek az nem elég, túl magasan állnak fölötte, nem hallhatják tisztán, ezért aztán Nyugat, mielőtt rákérkezne, még egyszer a veséjébe vág. — Hogy mondod? Beszélj hangosabban! Beszélj érthetőbben! — Voltam — próbálkozik hangosabban az ötödik, mire az elismerés jeléül Déltől kap egy barátságosabb taslit, alig csuklik tőle előre a feje. — Na ugye — mondja Észak diadalmasan, és tiszta, nyílt tenyérrel atyaian pofon veri. — És kivel voltál? — kérdi csendesen, miközben megismétli a pofot a másik tenyerével, túli előírói. Az ötödik értetlenül nézne körül, de nincs rá ideje, egyik szemére lecsap Kelet ökle. — Nem hallod? Kivel voltál? Az ötödiken látszik, hogy töpreng, mit válaszolhatna, aztán a tekintete kiürül, már szóra nyílna a szája, hogy tisztázni próbálja a kérdés értelmét, de Nyugat résen van, belefojtja a mondanivalót, talán kicsit erőteljesebben is a kelleténél, mert a másiknak a szája sarka azonnal kireped, két alsó szemfoga meglazul. Csak hallgatni marad ereje, miközben nyelvével bágyadtan nyalintja ajkairól a szájából szivárgó sós-édeskés vért. — Makacskodsz, mi? — vág Dél jókorát a füle tövére, amitől a következő három-négy kérdést, meg az azokat követő taslik és pofok csattanását csak egy furcsa, kitartó búgáson átderengve hallja, nem is értheti tisztán, nem is válaszolhat rá elfogadhatóan. — Szóval, kivel voltál, mi? Hússal voltál, mi? — Larsan Észak kérdése, és már lendül is a lába, hogy egy másodperc múlva tompa puffanással landoljon az ötödik ágyékán. — Jaj, ja-jaj, ja-ja-jaj — visít fel az ötödik azonnal összekucorodva, de nincs ideje a teste súlypontját megkeresve megállapodni abban a helyzetében, mert Nyugat talpa a vállán csattan, amitől ő felbukik. — Nem hagyod szegényt szóhoz jutni — nyúl le utána Észak jótékonykodva, és talpra állítja, miközben öklének bütykeivel a feje búbját kopogtatja. — Halló, halló, az imént volt egy kérdésem. — Melyik? — nyöszörgi az ötödik. — Nem emlékszik — néz körül kétségbeesetten, segítségre várva Észak, felrántott térdéhez csapja az ötödik képét. — Ilussal voltál? — kérdi tagoltan, és az arcába fejel, majd megismétli. — Hússal? — Milyen Hússal? — csuklik el az ötödik hangja, és megkísérli letörölni az orrából csordogáló erecskét. — Mi kérdezünk — bújt az arcába Észak ökle, amitől az ötödik Délnek ütközik. — Nem tudja, halljátok, nem tudja — csodálkozik Dél, és miután kicsit eltaszítja magától, két kézzel egyszerre vág a nyak meg a vállak találkozásához. — Hússal, jaj, Hússal — sikoltja az ötödik, és a fájdalomtól aprókat dobbant, karjai élettelenül lógnak a teste melett. — Ahá, szóval Hússal voltál — kapja el Nyugat a bal karját, és hátának síkján hirtelen felrántva kimortítja, amitől az ötödik hangosan felordít, miközben védtelenül előrebukik, arca nagyot csattan, homloka nagyot koppan a betonjárdán. — Hússal, Hússal — szörcsögi a szájából szivárgó vér között — És hol voltál Hússal? — rántja talpra Dél a hóna alá nyúlva. — Hol voltam... Hússal? — sajtolja át az ötödik minden maradék erejét a tüdejébe, hogy kinyöghesse a következő kérdést. — A parkban voltál Hússal? Ott voltál? — vágódik Észak ökle a jobb oldalába, a bordája alá, az ütés a máját éri, öklendezni kezd, és előrehajol, de Dél kiegyenesíti. — Beszélj! Ott voltál? — csattan fel Nyugat, és a másik felét is megdolgozza. — A pa ... ba ... — leheli két öklendezéshullám között az ötödik. — Mikor voltál ott Hússal? — hajol közelebb Nyugat, aztán a fülénél fogva maga felé rántja, majd testének súlyát is beleadva, a tenyere alsó felével állkapcson vágja. Az ötödik megtántorodik, térdre bukik, feje aléltan lóg. — Mi... ko ...? — leheli aztán, nagy nehezen felemeli a fejét, segítségért esdeklő tekintetét Nyugatra veti. — A tegnap voltál, mi? A tegnap? — vágja állón Nyugat, amitől az ötödik elnyúlik a betonon. — A te ... na ... — suttogja alig hallhatóan, ajka a csupasz betont érinti, ellipszis alakú vérfoltot hagyva rajta. Szemét lehunyja, teste egészen elernyed, csak ritmusos hörgése jelzi, hogy a levegő még ki -és beárad félig ellátott száján. De Kelet igyekszik megbizonyosodni róla, nagyot rúg a hátába, amitől úgy tűnik, hogy az ember erőre kap, mert kicsit hangosabban is megismétli: Te... na... — Na ugye — nyúl le utána diadalmasan Észak, de csak félig emeli fel, mert észreveszi a mellette heverő, négyrét hajtogatott, géppel teleírt papírlapot. Elengedi hát az ötödiket, s mialatt annak feje nagyot csattanva ütközik a betonhoz, ő már fel is vette a papírt. Kibontja, olvassa, a másik három feszülten figyeli. — Szóval így — nyújtja a hangot, s közben az ötödik kezére tapos. — Szóval hantázunk, mi? — Rosszalóan csóválja a fejét. — Hantázuuuunk? — szűkül össze Nyugat szeme, és a fájdalomtól megvonagló ötödik combjába rúg. — Azt mondjuk, hogy tegnap voltunk, és nem a tegnap voltunk? — tapossa tovább Észak az ötödik ujjait, mintha eldobott csikkekre taposna. — Nem a tegnap? — rúg Kelet is a derekába. — Tegnap még enyhe gyomormérgezéssel feküdtünk a kórházban, mi? Szóval így. Na jó így is jó. — Cipője orrával aggodalmaskodva az ég felé fordítja az ötödik arcát. — Szólhattál volna. — ... gén — hörgi az ötödik. — Megspórolhattuk volna ezt a fáradságot — mondja ajakbiggyesztve Dél. — ... gén — válaszol rá az újabb hörgés — Hát bizony nem szép dolog ekkorákat hibázni — csóválja a fejét Nyugat. — ... gén. — Félrevezetni, becsapni az embereket — toldja meg Kelet. — ... gén. — Na — mondja Észak kezeit összedörzsölve, lenyúl, felemeli az ötödiket, próbálgatja, hogy lenne biztosabb a fogása, aztán a gallérjánál fogva vonszolni kezdi. A csődület mármár megnyílik azon az oldalon, amerre vonszolja, amikor egy bátortalan hang közbeszól. — Ki az az Ilus, akiért kikapta? Észak megáll, mintha nem hinne a fülének, elengedi az ötödiket, nem hallja fejének koppanását, arrafelé fordul, ahonnan a hangot jönni hallotta. — Ki az, akinek kérdése van? — Semmi — hallatszik az előbbi hang valahonnan a gyűrű külső pereméről. — Semmi, csak nem tudjuk, ki az az Ilus. — Aki nem tudja, ki az az Ilus, az hallgasson! Értem?! Az csak ne kérdezzen! Értem?! — Lenyúl, ismét megragadja az ötödiket a gallérjánál fogva, s a megnyíló tömeg lábkerítéssel övezett ösvényén elvonszolja az első villanyoszlopig, a hátával nekitámasztja, addig igazítja, amíg meggyőződik, hogy már nem dől el, aztán int. A másik három követi, beülnek egy szürke kocsiba és elhajtanak. A csődületen észrevehető az elbizonytalanodás, kis idő múltán csalódottan oszladozni kezd Simon útjából. Éppen jókor, úgy is elég időt vesztegetett a közjáték megszemlélésére. — Csúf betegség a gyomormérgezés — állapítja meg egy tétova hang. — Bizony csúf — mondja egy másik. — Hajaj, így van ez — sóhajt egy harmadik. — Emberek vagyunk — fontoskodik egy negyedik. A déli verőfény, a csúcsforgalom meg a zsivaj közepette a tömeg maradéka is szétszéled, eltisztul Simon útjából. Már csak a megvert férfi marad ott a túlsó oldalon, lámpaoszlopnak támasztva. Simon tisztán látja, hogy a szeme teljesen be van dagadva, a szája szétrepedezve, szemöldökcsontja fölött egy jókora hasadásból szivárog, és vékony erecskében folyik le arcán a vér. Simon elhatározza, hogy nem törődik a látvánnyal, elindul a túlsó oldal irányába. Az út közepén észreveszi, hogy egy kutya jön jobbról, körbejárja a villanyoszlopot, emelné a lábát, aztán mégsem teszi, körbeszagolja a nyöszörgő embert. — Tegnap ... este ... Hússal... a parkban — suttogja az ember, és erőlködve felemeli a karját, magához öleli a kutyát. Aztán a teste megrándul, a feje lecsuklik. Simonnak eszébe jut az a szem kockacukor, amit kávézáskor megspórolt. A villanyoszlop közelébe érve lehajol, és nyitott tenyerén a farkát csóváló kutyának nyújtja. 3