Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1988-01-01 / 1. szám

ANAVI ÁDÁM LOVAGLÁS Apámtól hintalovat kaptam, magam szereztem Bucefálom, megnyergeltem és elvágtattam, én átugratok a halálon Pegazusommal, miben hittem, kivágom magam minden sorból! De elszakadt a heveder szíj, s lebuktam, mint a rendőrviccben Napóleon a waterláról. ÉN MEG CAESAR A Szenátus és parancs pecsétje: a sereg a folyót át ne lépje! A kockát elvetettem volna én is, de éppen nem volt nálam, s időm se volt, hogy megtaláljam. De Caesar nem töprengett egy szuszra se! Fütyült a Szenátusra: elvetette és átkelt nyomban. • ••Én... megfürödtem a Rubiconban. Reggeli kilenc lehetett. Ezt onnan sejtem, hogy éppen szerepálmomból ébredtem, s fogaim közt a szöveget mormoltam. A szerzői utasítást persze, hiszen az volt a darab vezérfonala. Nyúlánk, jól öltözött férfi csöngetett az ajtón. Elegáns volt, tán túlságosan is elegáns ahhoz képest, hogy csak reggeli kilenc tájt járt az idő, és ahhoz képest, hogy én még pizsamában voltam. Köszönése, enyhe hajlongása alapján kenetteljes ember "benyomását keltette, de nemigen törődtem azzal, elvégre a nap első vendégében nemigen válogathatunk manapság. Mivelhogy a sors teljesen váratlanul osztotta rám a házigazda szerepét (esküszöm, nem ez volt a szerepálmom), kénytelen voltam betessékelni. Mondtam, üljön le, de ő inkább helyet foglalt, és hoszszasan nézte azt a műhalmazt, amelyet némi nagyvonalúsággal könyvtárnak szoktam nevezni. Vártam, melyiket kéri le a polcról, melyikbe nyálaz bele a jól öltözöttek hanyag eleganciájával, de meg se szólalt, ő ült, és várt, én vártam, és ültem. Csakhogy feszélyezettebben, mivelhogy én voltam a házigazda. Ámbár, ki tudja ... — Nagy ember ön — jelentette ki egyszer minden bevezető és minden meggyőződés nélkül. — Vagy legalábbis elég nagy ahhoz, hogy... Elhallgatott, hatásszünet következett. Én sem szóltam, enyhe zavaromban a függönyrojtot morzsolgattam. Milyen jó lenne, ha cigarettáznék. Néhány szippantás után bizonyosan teljesen megnyugodnék, de hát a függönyrostra mégsem gyújthatok rá. — Nagy szíve van önnek — folytatta. Mi tagadás, szivemet a legfontosabb ingóságaim közé szoktam sorolni, de ezt titokban tartottam. Vajon hogyan pattanhatott ki a titok? — Nézze, mi mindent tudunk. A nagy sziveket különösképpen számon tartjuk. Külön kartoték van az ön szívéről. Ez csak kardiológus lehet — állapítottam meg, s felismerésemnek egy újabb függönyrojt esett áldozatául. — Tulajdonképpen kihez van szerencsém? — bátorkodtam neki az első lényegbevágó kérdésnek. — Hozzám, akarom mondani: hozzánk — felelte hideg nyugalommal, és rá akart gyújtani, de amikor egykori gyerekszobám ajtaján meglátta a „No smoking!“ feliratot, letett szándékáról. Pedig én azt a táblát felnőtt koromban emeltem el egy benzinkúttól, mert nem szolgáltak ki. Nagyon reméltem, hogy a zománcozott tábla leltári tárgy. — Szóval ön tulajdonképpen ön, pontosabban: önök, én pedig csak én vagyok. A magányos én ... — Közeledünk a lényeghez — mormolta inkább csak magának, aztán csípős kenőccsel simítgatta végig homlokos halántékát. Azért, hogy ínybe lábadjon szeme, nyillalt nagy szivembe egy pici gyanú. — A jótékonysági és kölcsönös segélynyújtási egylet küldötte vagyok — bökte ki végre rezignáltan. Elesettnek tetette magát, s ez nemigen illett elegáns öltözetéhez. — Szent ügyet szolgálok, higgye el. Nemeset, humánust. — Elárvuló gyerekek, széteső családok meg miegymás ... Ez a miegymás kissé zavart, de arra gondoltam, szerzői utasításban is olvastam már olyat, hogy: bejön kiegymás, történik miegymás. Elindultam hát a ruhásszekrény felé, néhány kinőtt, de még újnak nevezhető gyermekruhát akartam a markába nyomni. Hevesen tiltakozott. — Szó sem lehet róla. Végeredményben apróság az egész, de nem ilyen jellegű. Nem anyagiakról van szó. Szeretetről. A szeretet mindent elfedez, olvashatta. A felebaráti szeretet föltehetőleg csak a felét fedezi el, de nekünk az is elég ... — Tehát, fél szeretet egész siker? — Pontosan. Idegesített körülményeskedése, de nem dobtam ki, érdekelt, hová akar kilyukadni. Kissé fölényeskedő leszek, határoztam el, és két ujjam közé csippentettem a harmadik függönyrojtot. — Szóval? — Csupán arról lenne szó, kedves uram, kedves művész úr, hogy... tetesse magát bolondnak — adta elő óhaját a világ legtermészetesebb hangján. Majdnem lefordultam a székről, szerencsére szobámban csak karosszékek vannak, de ez inkább anyagi helyzetemmel függ össze, semmint a nagy szívemmel. — És ezt ön csak úgy kijelenti? És valóban komolyan gondolja? — A legkomolyabban, művész úr! De ez nem az én személyes kérésem. Intézetünk segíteni akar egy bajba jutott emberen, egy egész családon. — Úgy, hogy én bolondnak teszem magam? — Csak félbolondnak, megegyezhetünk. És természetesen csak időlegesen. — Mit képzel, van kedvem komédiázni? . — És ön mit képzel, nekem van? — replikázott mármár sértődötten. — Ön színész, önnek szakmájába vágó a komédiázás. Legalábbis érintőlegesen. (Ez fájt, tényleg nagy lehet a szívem, ha ennyire könnyű szíven találni engem.) — Beszéljünk világosabban! — indítványoztam,és a No smoking! feliratot lefelé fordítottam. — Egy szép nagy család harmonikus, mondhatnám jóléti életéről van szó — kezdte, és rágyújtott. — De hát, én nem avatkoztam az ő életükbe. — Éppen ez a baj. Most megteheti. És meg fogja tenni, mert önnek nagy a szíve. (Ezt már mondta, sőt a kartotékot is említette.) Tehát félkegyelműnek tetteti magát, és megmenekül az a család. Mit számít egy színésznek egy ilyen alakítás. — De miért éppen én? — Mert ön képtelen viszszautasítani minket, önnek vajszíve van. (Vajon nem pecsétes akkor az a kartoték?) Lehet, hogy nem a legjobb színész, de a legjobb szívű... (Bevallom, ez tényleg szívfájdalmat okozott.) Nézze, arról van szó, hogy egy pszichiátert gyanúsítanak. Dilettantizmussal, már-már sarlatánsággal vádolják. Állítólag olyan dolgokat művelt, amelyeknek az ellenkezőjét alig-alig lehet bizonyítani. Hogy finoman fejezzem ki magamat, az ő téves diagnózisa alapján kényelmetlen helyzetbe került egy-két ember. Neki most meg kell védenie magát. Pontosabban nekünk őt. És ebben csak ön segíthet... — De hiszen nem is ismerem. — Többek között ezért. Meg azért is, mert ön egy viszonylag neves ember. (Mibe került volna, hogy a „viszonylag“ szót kihagyja ebből a remekbe szabott mondatból!) Remélem, elhiszi, hogy egy közismert ember habókossága sokat nyom a latban. Gondolja meg, öt gyermeke van az orvosnak. Mind jól öltözött, jól nevelt, ön viszont agglegény. Nem mondom, hogy éppen jól öltözött (és végignézett pizsamámon, az órájára viszont nem tekintett), de hát jó szívű... — Jó szív, EKG, ezeken már túl vagyunk — fakadtam ki. — De mi közöm az orvos utódaihoz? — Nem sejti? Ha egy kicsit bolondnak tetteti magát, a bizottság rehabilitálja az orvost, megmarad a szakmai tekintély, a családi harmónia, a jólét, miegymás ... — És ha nem vállalom? — Rosszul jár. Állandó lelkiismeret-furdalása lesz, mi úgy ismerjük önt. Mert módjában állt segíteni hét vízbefúlón; héten, mondom, mert egy bájos kis felesége is van az orvosnak. Úgy ismeri magát, hát megfutamodhat egy ilyen gyönyörű, mondhatnám testre szabott feladat elől? Mert mi nem úgy ismerjük önt... Töprengtem. Hét vízbefúló, aki most kapkod egy szalmaszál után, és az a szalmaszál én vagyok. Ha most megmérettetnék, könnyűnek találtanék, még a negyedik függöny rojttal kezemben is. A függönyrojtról jutott eszembe: — Hogyne, az eleve adott. Ott a kórház ... — Mit, hogy feküdjek be? Szó sem lehet róla. Én nem mondom, egy kicsit színészkedem, ha kell, elvégre elhihető, hogy a gyerekek szeretik az apjukat, aki most tönkremehet, a bájos kis hölgy (ámbár ki tudja, hány éves lehet már) rajong a férje karrierjéért, amely derékba törhet... De a kórházba nem fekszem be! Már csak a kapus miatt sem. ők a legravaszabb útonállók, akarom mondani ajtónállók. Hallottam egyről, amelyik a prostól is csak azért nem kért baksist, mert aznap épp az ő, mármint a kapus, feleségét műtötte. — Ó, ne túlozzon, kérem! — váltott át mezes-mázos Hangnemre. — El van rendezve minden. Az ágy üres, a szobában pálma, beviheti a táskarádióját.... a kapus pedig nagyon rendes fiatalember. Érettségi után a mérnökire felvételizett. Építész akart lenni. Nohát most egy takaros kis épületben főnökösködik, egy személynek bőven elég, és ami fontosabb: nem fúj benne a szél, mint az építőtelepen. El lehet vele csevegni, higgye el! — Mégsem fekszem be. Tudja mit? Elvállalhatom, hogy dinnyét eszem az operában, ott úgysem játszom. Dinnyét majszolok, mondjuk az első páholyban. Vagy kimegyek hálóingben az utcára. De csak egyszer, mert kezd hűvös lenni. — Nem jó, egyik sem jó — akadékoskodott. — A felülbíráló bizottság nem jár operába. Futóbolond meg annyi van, hogy eggyel több vagy kevesebb észre sem vevődik. Higgye el, hogy jobb lesz benn.. . Anyagot is gyűjthet valamelyik szerepálmához, például A félkegyelműhöz. Pihen, dokumentálódik, ismét pihen. Manapság nagy dolog a három napos teljes kikapcsolódás; az aktív pihenés már-már kegynek számít. No meg az elégtétel: kevesen mondhatják el magukról, hogy egyszerre húztak ki a partra hét vízbefúlót. — És hogy jutok be? — Hát először is elhíreszteli magáról, hogy zavaros gondolatai vannak, rossz álmai, nem ura tetteinek. Egy jó pszichiátert keres, és állandóan a doktor nevét emlegeti. Két hét múlva, amikor az a felülbíráló bizottság végigmegy a kórtermeken, ön már ott fekszik az ágyikóban, és, amint megegyeztünk, zavaros gondolatai lesznek. Előzőleg az orvos felkészíti önt rá, csak arra ügyeljen, ne zavarja össze a zavaros gondolatait. Gondolom, bízhatunk önben, hiszen ön színész, mondhatnám, élvonalbeli (akkor miért nem mondja?), és megszokta a legzagyvább szövegek memorizálását is. — No és, mi lesz a többi beteggel? Azokkal, akiknek diagnózisa esetleg nem igazolja az orvos szaktudását. — Leküldjük őket a tornaterembe. Az inspekció alatt csakis a jó képességű, nagy kaliberű betegek maradnak a kórteremben. — És ha a családmentő akció után engem nem engednek ki? — Kizárt dolog. Nézze, aki ennél az orvosnál leteszi a garast... — Mit, hogy még én fizessek? — robbantam ki, s ujjaim között perzsszagú lett a függönyrost. — Csak a szállítást, kérem. A hitelesség, akarom mondani a biztos megtévesztés kedvéért mentőkocsival fogjuk a kórházba szállíttatni. No már most, mivelhogy ön nem igazi félkegyelmű, csupán színleli a habókosságot, az ön cocakáztatása fekete fuvarnak számít... Csengettek az ajtón. Azt hittem, a pénzespostás keres, taxizhatok végre kedvemre a mentőkocsival, de az egyenruhás, bankjegyek helyett, táviratot nyújtott át. Tömör vallomás volt, kissé hízelgő, de fenyegető hangnemű. „ÁKOS, SZERETLEK BOLONDULÁSIG ...“ Aláírás: Betty. Úgy éreztem, fejbekólintottak, visszaroskadtam a karosszékbe. Fogalmam sem volt, hogy ki Betty, még kevésbé sejtettem, hogy ki Ákos, de roppant hálás voltam nekik. Sőt, a postásnak is, aki vagy engem tévesztett össze Ákossal, vagy a táviratokat kavarta össze. Itt hát az alkalom, hogy megszabaduljak ettől a rimánkodóan rámenős alaktól. Mindig utáltam a zsarolást, az érzelmi zsarolást a leginkább. Átnyújtottam hát vendégemnek Betty vallomását. — Olvassa el, uram, azt írja, bolondulásig szeret. Csak addig. Ha fülébe jut, hogy bezsongtam (és egy szerelmes nőnek mi nem jut fülébe?), akkor vége a lamúrnak. Beláthatja, uram, nem vállalhatom a mentési akciót. Vendégem felállt, kihúzta magát, és hűvösen, már-már fenyegetően mondta: — Kár. Nagy kár. Úgy veszem észre, valaki megfúrt minket. Viszont ennél is sajnálatosabb, hogy volt kinél. ön elárult minket. Egyszemélyes boldogságáért feláldozott egy szép nagy családot. Egoista! Vegye tudomásul, hogy ezentúl sosem lesz nyugta. És soha az életben nem fogja eljátszani A félkegyelműt. A kartotékját pedig kicseréljük... Ezentúl jobban megnézzük, melyik lóra teszünk! Elvágtatott. S az idő később őt igazolta. A félkegyelműt sosem osztották rám, éjjelente viszont sokat forgolódtam ágyamban, és arra gondoltam időnként, mi lenne, ha mentőkocsival taxiznék az operába, és előadás közben dinnyét ennék a páholyban? Lucskos kezemet pedig a vastapsra leeresztett vasfüggöny rojtjaiba törül KISGYÖRGY RÉKA Az első hó Most, hogy lehullt az első hó, H. Eszternek váratlanul eszébe jutott az a sok-sok levél, melyet hajdanán, nem is olyan régen Mikolának küldözgetett, s az a még több, az a tán több száz ívre rúgó lélekrajz, melyet fejezetenként, mintegy szentimentális fejlődésrendet tükrözve, nap mint nap, halvány borítékokban kapott kézhez — rajtuk az oly jól ismert, elnagyolt írás: te. H. Eszter, id. Mikola —, különösképpen pedig az az utolsó, amely a Mikolára annyira nem jellemző könynyedség és játékosság, sőt valamiféle, H. Eszter előtt mindaddig ismeretlen hetyke közöny segítségével kifundált egyetlen szót tartalmazott: CSAJJAL! tömör feleletként arra a kihívásra, melyet ő, H. Eszter, hosszas tépelődés és egy átvirrasztott éjszaka eredményeképpen, másfél csomag egymás után szívott cigaretta füstjétől elnehezült tüdővel és nyugtalan kézzel, kissé figyelmeztetően, kissé gyámoltalanul, ilyen formában vetett papírra: CSALLAK... nem mintha valóban csalta, vagy legalább megcsalta volna Mikolát, áthágva így a hat hosszú esztendőn keresztül mindkettejük részéről makacs szívóssággal kovácsolt kölcsönös hűség, hogy is mondjuk, aranytörvényét, csak mert megunta már a hosszú-hosszú távbeszélgetéseket, távcsökváltásokat, távszeretkezéseket és távtervezgetéseket, valamint a havi egy-kétszeri nagy találkozást, melynek, hiábavaló minden leplezés, olyan íze volt, akár a vonaton, vendéglőkocsiban sebtében elköltött ebédnek, amikor azt sem tudja az ember, hogy a falatra ügyeljen-e, vagy a szüntelenül változó tájra, s amikor ők már-már kínos kedvességgel és odaadással tetézve a hoszszas távollét által kitermelt feszültséget, azt sem tudják, mit és hogyan szóljanak egymáshoz, csakhogy minél előbb megteremthessék azt a bizalmas hangulatot, amelynek az alapja minden ember kapcsolatában először mindig a vallomás, majd a szeretetteljes megszokás, és amelyet számukra sajnos csak egy-egy pohár sürgető hatású bor és egy-egy éjszaka adott meg; ezeket a ritka éjszakákat követő reggeleken azonban H. Eszter enyhe csömörrel, ám némi megnyugvással gondolhatott arra, hogy Mikólánál jobb férjet és eljövendő gyermekeinek apát keresve sem találna. S most, hogy lehullt az első hó, vastag dunnákba burkolva a házsorok egyenetlen tetőit, rátelepedve az angyalok és arabeszkek kővállaira és a galambpiszkos akantuszindákra, s H. Eszternek eszébe jutott a rengeteg levél, a levelekről pedig Mikola, hirtelen elhatározással az ablakból az íróasztalához lépett, és akár az előző napon, amikor a rendszerint beigazolódó megsejtései szellemében szekrényében mélyebbre süllyesztette a lenge cuccokat, elcsomagolta nyári ruháit és szandáljait, hogy helyükre meleg pulóvereket és csizmát, hócipőt tegyen, ezzel a finom szimattal és asszonyi gondoskodással az asztalfiókban is gyökeres változásokat eszközölve, félresöpört egy halom iratkapcsot és fizetési nyugtát, egy doboz színesceruzát és tucatnyi tengerparti üdvözlőlapot, hogy végül megragadhassa azt a kedves köteget, amelynek minden egyes darabján ott fénylett a név, a Mikoláé, s elérzékenyülhessen, látva, hogy az milyen vaskos, alig ért át a két tenyerével; ekkor tollat fogott, és egy hófehér ívre gyöngybetűkkel azt írta: Kedves Mikola!, majd kihúzta. így: Kedves Mikola (áthúzva), ám kevés tűnődés után, immár határozottan elölről kezdte: Drága Mikola, egyetlen, ne hidd, hogy ... ATTILA Dinnye a páholyban Benczédi Sándor: Szombat este . ..