Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1988-01-01 / 1. szám
WALTER TOMAN Busse világszínháza Már rég elégedetlen voltam életemmel. Még mielőtt iskolába mehettem volna, pályát kellett választanom. Anyám életével fizette meg világrajöttömet, apám pedig tönkrement a bánattól. Ezért nem végezhettem semmiféle iskolát és szabályszerű munkát vállaltam. Ezzel sikerült fenntartanom magamat, tanulásra viszont ezután sem volt lehetőségem. Csokoládécsomagoló lettem. Ezt a munkát pillanatok alatt meg lehet tanulni és egy hét alatt tökéletesen megismerni, így aztán a tanulás lehetősége itt is lezárult. Alapjában véve nem is volt ez munka. Tevékenységem abból állott, hogy figyeltem a gépeket, melyek a munkát végezték, és csomagolópapírral láttam el azokat. Ez utóbbi igen egyszerű dolog volt, ami pedig a gépeket illeti, ha netalán valami nem stimmelt, csengetnem kellett a gépésznek, aki rövid idő alatt kijavította a hibát. Könnyű munka volt, de tizennégy évesen — amikor munkába álltam — sem kaptam kevesebb fizetést érte. Nem dolgozhattam akkoriban, mivel a munkát a gépek végezték, és jobban sem figyelhettem, mint akkor, amikor ezt a munkát elkezdtem. Nekem csak arra kellett figyelnem, hogy jól működjenek a gépek. Ezt pedig azokon a becsomagolt csokoládékon lehetett észrevenni, melyeket a gép kidobott. Munkába állásom legelején megpróbáltam a gép mechanizmusát tanulmányozni. Abban reménykedtem, hogy felfedezek valami hibát, amitől a csomagolás hibás. Erre azonban nem volt szükség, ugyanis ezért alkalmazták a gépészt. Aztán egyszer, amikor odahívtam a gépészt, hogy mutassak meg neki egy meglazult csavart, az a becsomagolt csokoládékra pillantott, melyek megszakítás nélkül szabályosan jöttek ki a gépből — a csavar még nem esett ki, csak meg volt lazulva — és elkezdett átkozódni. Azt mondta, hogy nem tud minden csavarért külön jönni, és hogy vannak csavarok, melyek már tíz éve lógnak, és mégis tartják a gépet. Végül is bepanaszolt az üzem vezetőségénél. Szigorú megrovásban részesültem. Egyszóval azt akarták, hogy ne csináljak többet, mint hogy megnyomjam a csengőt, ha egy kevésbé szabályos csokoládét dob ki a gép. Egyetlen dolog, amin javítani volt lehetőségem, az a viszonylagos időm csökkentése volt. Ezt egy másodpercről egy fél másodperc alá tudtam szorítani, ami azt jelentette, hogy a selejtgyűjtőbe két csokoládé helyett csak egy került, amikor a gépész jött. A csengő, mellyel a gépészt hívhattam, egy mechanizmussal a gép indítógombjával volt egybekapcsolva. Kezdetben egy külön emelőkar volt erre a célra, és habár ez oly jól működött, hogy először kapcsolhattuk a leállítókart, és csak egy másodperccel később csengettünk a gépészért, nos mindezek ellenére leszerelték. A gépésznek mindössze egy percre volt szüksége, hogy odaérjen, ahova hívták, és az az egy másodperces késés, mely akkor volt, amikor mi állítottuk le a gépet, véleményünk szerint igazán nem volt nagy jelentőségű. Mégis egy nap összekapcsolták minden gépnél a jelzőcsengőt a leállítókarral, mi pedig arra gondoltunk: igazunk kell legyen. Mindenesetre le tudtam csökkenteni viszonylagos időmet egy fél másodpercre, így mindig csak egy csokoládé maradt a selejtgyűjtőben, és ezzel megtakarítottam az üzemnek egy második vagy harmadik csokoládét, mivel a rosszul csomagolt csokoládék a mieink voltak. Fizetésemelést viszont ezzel sem értem el. Ellenkezőleg: az üzem vezetőségének megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy nem nagyon akarják, hogy lerövidítsük a viszonylagos időnket. Ha üzemzavar történt, nyugodtan elvehettünk két vagy három csokoládét. A többi csokoládé — hét vagy nyolc —, ami a gépben maradt, a gépészé volt. Szemfényvesztés volt. Az üzem vezetősége azt akarta elkerülni, hogy mi irigykedjünk a gépészre. Többször különböző pszichológiai kimutatásokat olvastak fel nekünk, melyek a viszonylagos idő lerövidítésének káros hatását ismertették, és bár nem volt megtiltva, hogy valaki a viszonylagos idejét csökkentse és megelégedjen egyetlen csokoládéval, ennek ellenére észrevettem, hogy a fél másodperces időlerövidítésem miatt nem nagyon szívelnek. Tizennégy éves koromtól tehát ugyanannyi volt a bérem, és igen csekély volt az esélyem, hogy életem végéig valamilyen fizetésemelésben részesedjem. Ezért aztán nem házasodhattam meg, és ami legjobban elszomorított, az az volt, hogy ebben a tekintetben lehetőséget sem láttam a változtatásra. Munka után sokat sétáltam, nézegettem a kirakatokat, hetente megengedtem magamnak egy üveg sört vagy megnéztem egy olcsó filmet. Ha egyik héten lemondtam a sörről vagy a moziról, a következő héten meghívhattam egy lányt. És ez volt minden. Ha az ember egy lánnyal szorosabb kapcsolatban akar lenni, meg kell hogy hívja legalább egy második sörre vagy pedig egy sörre mozi után. Erre viszont már nem futotta fizetésemből. Ezért aztán ha a következő héten újra találkoztam vele, érezhettem, mennyire el van hidegülve tőlem. Még akkor sem tudtam változtatni a helyzeten, ha felajánlottam, hogy fizetem neki a mozijegyet és megvárom a mozi előtt, vagy hogy elviszem sörözni utána, azazhogy fizetem a sörét, én pedig nem iszom csak legfeljebb egy kortyot a poharából. A következő találkozásokkor egyik lány sem akart tudni rólam. Ez nagyon fájt, és jól tudtam, hogy nem a munka és a fizetés miatt, hanem a lányokkal való folytonos szakításaim miatt vagyok elégedetlen. A múlt héten épp az egyik kedvenc sétateremen jártam, mely hál’ istennek ingyenes, amikor egy irodára lettenk figyelmes, melyen a következő felírást láttam: Busse világszínháza. Először azt gondoltam, hogy egy jegyiroda, de aztán amikor elolvastam a plakátot, mely a kirakat ablakára volt ragasztva, egy lehetőségekkel teli világ nyílt meg előttem. Az állott ezen, hogy bárkit felvesznek, aki munkát keres, hogy semmi más (előzetes) speciális ismeret nem szükséges azon kívül, amellyel éppen rendelkezik, és hogy mindenkit tehetsége szerint alkalmaznak, de minden fajta és fokú tehetségnek van egy hasznosítási lehetősége, és az iroda éjjel-nappal nyitva van. Végül megkérték az olvasót, hogy lépjen be. Sose gondoltam volna, hogy még létezik más foglalkozás is számomra. Ismereteim túl speciálisak voltak, de mindenekelőtt túl csekélyek. Sose feltételeztem magamról, hogy valamiféle tehetség rejtőzik bennem. Az iroda pedig nyitva volt éjjel-nappal. Mi más maradt hátra, mint hogy belépjek és érdeklődjem? Egy szobában találtam magam nemsokára, melynek bútorzata egy ócska asztalból és egy karosszékből állt. Az asztalnál egy sötét hajú, végtelenül sovány ember ült. Az előtte levő hatalmas tömbben épp hosszú számoszlopok öszszeadásával bíbelődött. Bejöttemre fel se pillantott, és már majdnem meg is bántam, hogy beléptem ide, hiszen én semmi mást nem akartam, mint egy kötelezettségek nélküli útbaigazítást. Rossz sejtelmem támadt, amint az irodát megláttam. Túl szegényesnek bizonyult. Kívülről a tejüveges ajtó és hátsó fal miatt nem lehetett tudni, hogy mi van mögötte. Végül is elköhintettem magam, aztán kis idő múlva még egyszer. Erre felemelte fejét és minden átmenet nélkül azt kérdezte, hogy mit akarok. Mondtam, hogy a Busse világszínházába való felvétel miatt vagyok itt, egyszóval érdeklődő vagyok. — Hogy hívják? — kérdezte. — Heinrich Winter — mondtam. — Hol lakik? — Trüb utca 13, 91. ajtó. — Mi a foglalkozása? — Csokoládécsomagoló. — Hol? — A Kakaókonszernnél. Mindezt szóról szóra bejegyezte a hatalmas könyvbe. — Bocsánat — mondtam, miközben ő tovább irt —, én csak érdeklődni jöttem ide. Még nem tudom, hogy egyáltalán felvétetem magam vagy sem. —Az nem számít — legyintett a tisztviselő. — Mindenképpen fel kell jegyeznem mindent. Érti? Mondja csak, mihez van tehetsége? — Hát azt én nem tudom. Ha tudnám, egészen biztosan nem lennék most itt. — Hogyhogy? — figyelt fel a tisztviselő —. Azt gondolja, hogy ide csak tehetségtelenek jönnek? — Azt én nem mondtam, de személyesen ... — Mivel nincs megelégedve? Úgy érzem ... úgy általában. — Az, hogy ... hát az, hogy nem emelik a fizetésemet, hogy olyan alacsony a bérem, hogy abból semmiképpen sem tudok megházasodni. — Fel van véve — mondta hirtelen a tisztviselő. Felállt, megveregette a vállamat és megrázta a kezemet. — Valóban fel vagyok véve? — hitetlenkedtem —. Mivel fogok foglalkozni? Menynyit fogok keresni? Hol vehetem fel a fizetésemet? — Nyugalom, kedvesem — mondta a tisztviselő és szélesen elmosolyodott. Nálunk minden szép lassan rendbejön, de minden csak a maga idején. Először is ki kell fizetnie a felvételi díjat. — A felvételi díjat? Menynyi az? — öt schilling, kedvesem. De ha nem tudja ezt az öszszeget kifizetni, megelégszünk egy schillinggel is. A héten még nem ittam sört és moziban sem voltam, úgyhogy a heti egy schillingem épen maradt a zsebemben. Kivettem és fizettem. Bedobta a pénzt egy ládába, mely megcsörrent a temérdek pénzérmétől, majd bevezette az összeget egy jegyzetfüzetbe, és aláíratta velem. — Egyelőre — mondta — a Trüb utca 13/91. cím alatt fog lakni és csokoládécsomagolóként fog dolgozni a kakaókonszernnél. Holnap éppúgy, mint tegnap és ma, ugyanazt a munkát fogja végezni ugyanannál a gépnél, a fizetését a hét végén az üzem bérirodájánál fogja megkapni és Heinrich Wihtelnek hívják. Tehát, sok sikert. Megszorította megint a kezemet és az ajtó felé tuszkolt. Megköszöntem neki és hazafelé indultam. Néhány lépés után azonban megálltam. Úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén. Visszafordultam. Ismét benn voltam az irodában, melyben a tisztviselő most is az összeadással volt elfoglalva, de most hirtelen felpillantott. — Milyen jó, hogy visszajött — mondta lelkendezve —. El is felejtettem megmondani az iktatószámot. Különösen kicsi száma van, 1001. Ez egy olyan szám, mely 13- mal osztható. Próbálja meg otthon, ha meg tud osztani. — Elnézést kérek — mondtam —, de azt is elfelejtette megmondani, hogy milyen szerepet kapok és egyáltalán, hogy mit kell csinálnom ezután. — De hiszen mindent megmondtam már. Heinrich Winternek a szerepét fogja játszani. Menjen szépen haza, majd holnap a munkába. Egyelőre minden úgy marad, ahogy volt. — Azt gondoltam, hogy a színházban fogok szerepelni. — Hát persze, hogy fog szerepelni, hát persze. Hiszen kifizetett egy schillinget és alá is írta. — De hát én nem ilyen változásért fizettem. — Dehogyisnem. Pontosan ezért fizetett. Nem értett meg engem. Ez nem egy akármilyen színház. Ez nem Busse színháza, hanem Busse világszínháza. A hangsúly a világon van. — Csalás — mormoltam magamban és kimentem. Egy hét telt már el, amióta Busse világszínházába felvettek, és noha kezdetben nagyon mérges voltam, lassanlassan rájöttem, hogy mégse történt csalás. Zsebemben megint volt egy schilling, és ha nem ittam sört és nem mentem moziba, elmehettem a hét végén egy új lánnyal a moziba vagy egy régebb ismert lánynak tehettem dupla ajánlatot, nevezetesen azt, hogy meghívom a moziba, megvárom kint, aztán elviszem egy sörre, melyből a körülményektől függően én is iszom. Többször a bussei tisztviselő is eszembe jutott, amint mondja: egyelőre minden úgy marad, amint volt. Hangsúlyozom: egyelőre. KŐSZEGI ZOLTÁN fordítása GUNTER KUNÉRT A telefon Napjainkban nagyon elharapódzott az a tévhit, miszerint a telefon az egymástól távol élő emberek közötti értekezés egyik fő eszköze. Ugyanígy mesébe illő mindaz, amit a telefon kereskedelmi, közlekedési, illetve közéletbeli szerepéről fecsegnek. Ez a kis feketén csillogó szerkezet nem egyéb, mint egy modern „MENETEKEL“, amely vérfagyasztó csörgésével boldog perceinket és meghitt óráinkat egyik pillanatról a másikra szertefoszlatja és lelkiismeretünk legmélyebb bugyraiba taszít. Nem is beszélve azokról a hangokról, amelyek hallatán a kagylót tartó tenyerünk egyszeriben átnedvesedik: az egyébként semleges csengésű hangok itt egyszeriben fenyegető, vagy gyanakvó, sértődött, vagy halálosan közömbös hangszínt nyernek és az az érzésünk mintha olyasvalakihez szólnának, akire már nem lehet számítani. De mégsem ezek a hangok róják szegény lelkünk kopár falára a tűzbetűket, hanem a mély, sokatmondó hallgatás. Amikor az éles csörömpölést követően a fülünkhöz emelt kagylóból senki sem szólal meg, csupán azt a néma, szédítő csendet érzékeljük, amely mögött esetleg a feszült hallgatást és a viszszafojtott lélegzetet sejtjük — akkor egyszerre megnyílik lelkünk mélye és mi kutatva, félelemmel teli várakozással tekintünk bele és a néma fenyegetőt keressük. Ilyenkor egyszeriben szemtől szembe találjuk magunkat az elárult barátokkal, fenyegetően emelik fel karjuk azok, akiket csupán közömbösségből, nemtörődömségből hagytunk cserben, azok, akiknek az élete és pályája egy csekély hiba miatt futott zátonyra, és mi gyávaságból megtagadtuk tőlük a segítséget. Elhibázott szerelmek, eljátszott esélyek villannak föl előttünk a homályból. Önnön tévedéseink, apró hibáink gigászi méreteket öltnek a kagylóból kisugárzó némaságban; olyan alattomosan terjedő méreg járja át minden porcikánkat, amely ellen a jól ellátott, ragyogó gyógyszertáraink semmi ellenmérget nem kínálnak. Jónás Egy késői órában, az éjszaka vége felé adatott meg nekem, hogy megpillantsam az óriás cetet: szürke, kiégett földszinti bőre homályosan szürküllött a magasból derengő gyenge hajnali fényben. Hatalmas teste alig-alig mozdult. A meglepetéstől olyan tompa és távolinak tűnő hangot hallattam, mintha egy hatalmas vattacsomó közepéből kiabálnék: — Itt vagyok! A cet gyomrában. Jónás vagyok! A cet kedélyes böffentése elnyomta azt a harsogó hangot, amelynek érthetetlen szóáradatából mindössze néhány hangfoszlányt lehetett megérteni, miszerint az illető nagyon jól érzi magát ott, ahol van ... biztonságban és védelemben részesül... mondhatni elég kényelmesen él... nem az a magányos lény, aki addig volt, hisz kezével az élet és az idő lüktető pulzusát tapintja... Több részletet nem lehetett megtudni, mert a cet hirtelen felállt és kilépett. Tekintetemmel figyelmesen követtem minden mozdulatát. Nehézkesen bepréselte magát a kint várakozó autóba, majd az ülésnek támasztotta hátát A gépkocsivezető a gázpedálra lépett. Földbe gyökerezett lábbal néztem az elsuhanó autó után. Hasonló eset nem mindenkivel történik meg, de valahogy a jogos büszkeség helyett döbbenet kerített hatalmába. Dermedten álltam — De hisz magával Jónással beszélgettem! — villant belém a gondolat. Szüret A butaság is a fán terem. Gyümölcshöz hasonlít; alma nagyságú, gömbölyű és nagyon zamatos. Ha jól megért, egyszerűen lehull. Vannak kertészek, akik termesztik, a piacra viszik, majd „Vegyenek, kérem, itt a friss butaság!“ kiáltásokkal eladják. És hogy tolakodnak érte az emberek. Szinte hihetetlen, de így igaz. Akár utolsó garasukat is előkotorják a zsebükből, ráköltik az utolsó spórolt pénzüket. — Kérek egy fontot, én kettőt, ... kérek egy egész kosárral! A vásárlás után ragyogó arccal távoznak, kezükben óvatosan tartják a butaságot, hisz sose tudni, a gyenge termés következtében talán egykor ez is hiánycikké válhat, e tény meg beláthatatlan következményekkel járna, mert akkor mindenki az értelemre kellene fanyalodjon, amivel ezidáig még senki sem élt. SZÁSZ ZOLTÁN IMRE fordításai DIVIITRIJ JEVDOKIMOV Fenomenális szimat Szlavikot a nagybácsi fogadta az állomáson. — Ejnye, hogy megnőttél! — szólította tiszteletteljesen, és lábujjhegyre emelkedve állon csókolta unokaöccsét, aki — leritt róla —, a tajgából érkezett. — Az már úgy igaz — válaszolt a legény basszusa. — Apám nem enged még ugyan tigrisre, de a mókusvadászat semmivel sem megy rosszabbul, mint az öregeknek. — Ez már igen! — csodálkozott rá a nagybácsi. — „Mókusra jár“. Amúgy most vagy először Moszkvában, ugye? — Kicsikoromban jártam még apámmal — válaszolta szinte önigazolásként, szinte bűnbánóan Szlavik. — Van annak már vagy tíz esztendeje. — Ahá ... Akkoriban volt, mikor még a régi lakásban laktunk — emlékezett vissza a nagybácsi — a Bolsaja Gruzinszkaján. — Pontosan! — hagyta rá Szlavik. A nagybácsi kedvetlenül ingatta a fejét: — Hát igen. Más idők jártak akkor... Most a Siskino- Koszovón van a lakásunk. Nem hallottál róla? Nos, meglátod. Először a földalattin mentek jó darabot, aztán egy háromjegyű számmal ellátott autóbusszal. A nagybácsi egyre azon piszkálódott, milyen intézetbe is készül az öccse. Mikor a nagybácsi nyomában Szlavik kiszállt a végállomáson, kővé dermedt a csodálkozástól: előtte hatalmas, szakasztott egyforma blokk-építmények meredeztek. — Hogy is tud hazatalálni? — tört fel akaratlanul Szlavikból. — Megszoktuk — vetette oda a nagybácsi flegmatikusan. — Eleinte egyre a mások lakása előtt találtam magam. Most viszont már egyszerűen csak számolnom kell: a végállomástól kétszáztizennégy lépés előre, aztán négyszáztizenhét jobbra, aztán balra még százharminchárom ... Úgy tizenöt perc múlva a nagybácsi vendégszeretőn tárta ki a lakása ajtaját. — Kérlek! S bocsáss meg a szalmaözvegyi rendetlenségért. Nagynénéd a gyerekkel elhúzta a csíkot a Fekete-tengerre. Na, most aztán egy igazi férfireggelit főzintünk: tojásrántottát. Mögöttük éktelen lábdobogás hallatszott. Szlavik hátrafordult. Padlót súroló hosszú fülű kiskutya caplatott feléjük. — Lám, a mi Minorunk is! — kiáltott fel örömében a nagybácsi. — Egyet se félj tőle. Jóravaló kis jószág. Véletlenül jutottam hozzá. A baromfi-piacon vettem egy professzortól. Szinte ingyen. Mindössze egy százas. Amaz zokogott a búcsúzáskor. Aszongya, hogyha nem lenne ez a hosszadalmas küldetés Maláj földre, sosem válna meg tőle. Mert királyi vér csörgedez az ereiben. A szimatja meg — egyenesen megrázó! Azt mondja a gazdája, hogy öt kilométerről is megérzi a vadat. S ha szemből fúj a szél, még tízről is. — Kipróbálta? — érdeklődött Szlavka. — Hát pillants csak a pofijára, a szemébe — a kutyanemzetség lángelméje, nem más! A kutyus letelepedett, s kérlelten felnyüszített. — Mit óhajt a kutyuszi? — selypítette a nagybácsi. — Séti-sétira? A kutyuszi két örömvakkantást hallatott. — Tudod mit, Szlavik? Eredj, sétáltasd meg, amíg vagy hat tojást odaverek — hagymával, paradicsommal... Amott a póráz, a fogason ... A homokozónál egy sószínű, ványadt bakmacska kuporgott. Amint meglátta, a kutya felmordult és úgy megugrott, hogy a Szlavik kezéből menten kirepült a póráz. Futott a kandúr, mint akinek eszét vették. Egy szempillantás alatt benyargaltak három vagy négy lakónegyedet — elöl a kandúr, égnek álló, vékony farkával, nyomában a kutyuszi. Szlava le-lemaradozott tőlük, bár másodosztályú gyorsfutó hírében állott. Végül aztán a kandúr kileste a kellő pillanatot, s besurrant az egyik bejáraton. A kutyuszi panaszosan szűkült, s megtorpant. A pihegő Szlavik gyorsan a szíj végére taposott. — Megállj csak, megátalkodott kutyája! Indíts, hazafelé!! Indultak volna is vissza, ám hogy merre kell menni, Szlavik nem jegyezte meg, a lakcímet sem. Még a noteszét is a bőröndben hagyta. Hiába próbálgatta vizuális emlékező képességét, a házak olyan egyformák voltak, akár az erdő fái. Bár azoknak is megvan a maguk egyénisége. Először az egyik irányba tett Szlavik néhány száz lépést, aztán a másikba, aztán végleg belebonyolódott. — Micsoda ügyek! — morfondírozott keservesen sóhajtozva, miközben a kutyára pillantott. Hirtelen váratlan ragyogó ötlete támadt. — Hallod-e, Mina?! — szólt gyakorlatiasan a kutyához. — Ha már olyan nagy tudós hírében állsz, nosza, vezess haza. Érted?! Haza, a nagybácsihoz. A kutya vígan csóválgatta a farkát, mintha azt mondta volna: megértettem, kérem. S azzal határozottan nekilódult. Egy perc múlva megállapodott az egyik bejáratnál, és kérezkedőn kapargatta lábával az ajtót. — Ó, te kis okos! — dicsérte meg Szlavik. Felmentek a harmadik emeletre, s a kutya szimatolni kezdett az egyik ajtón. Szlavik türelmetlenül nyomta meg a villanycsengő gombját. Papuccsoszogás hallatszott, s egy félig alvó férfi jelent meg az ajtóban — semmiben sem emlékeztetett a Szlavik nagybácsijára. Szlavik ki sem nyithatta a száját, hogy bocsánatot kérjen, a kutya máris a házigazdának ugrott s orron nyalta. Az ismeretlen felordított és a padlóra rogyott. Ezt követően a kutya bevezette még Szlavikot három vagy négy bejáraton, teljes pontossággal ismerve fel az idegen ajtókat. Minor aztán hirtelen megadta magát, s gazdája ideiglenes helytartójával egyetemben a homokozó párkányára telepedett. Nem tudni hogy s mint volt a kutyával, ám Szlavik csak most mérte fel igazából kínos helyzetét. Egyetlen kopejka nélkül, itt, egy ismeretlen város peremén, s méghozzá egy kutyával. Meg a szeme is kotyogott már az éhségtől... Hirtelenében szimatolni kezdett. Igenis! Nem lehet másképp! A tajgában kifinomult szaglása megfogta: ez odakapott rántotta! Ami azt illeti, több felöl is odaégett rántotta illata terjengett a légben, ám ez hagymával meg paradicsommal együtt kapott oda. Most már csak azt kell kiszámítani, melyik házban, hányadik emeleten s melyik ablak mögött égették oda azt az útbaigazító rántottét — mi sem volt egyszerűbb a világon! Egy perc, és máris célhoz értek. A nagybácsi jószívűen zsörtölve fogadta őket. — Na, milyen volt Minorral a séta? Tudod, az a nagyszerű benne, hogy sosem tévedsz el, ha vele vagy. Fenomenális egy szimatja van neki! SZILVESZTER LÁSZLÓ fordítása