Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-26 / 13. szám
IV. évfolyam. VACZIKOZLON HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP Megjelen minden vasárnap. Egyes számára 13 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Nyilttér sora.............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. vérmentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. 13. szám. Vácz, márczius 26. 1882. és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Előfizetési árak: Évnegyedre.......................1 frt Bokr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. A szerkesztőség és kiadóhivatal címzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők . Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. Magánvitáknak Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed kezdetével bátorkodunk lapunk t. előfizetőit felkérni, miszerint az előfizetéseket megújítani szíveskedjenek. A „VÁCZI KÖZLÖNY" előfizetési ára: Április—Júniusi évnegyedre . 1 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek Vácz, Gasparik utcza 151. sz. alá a „VÁCZI KÖZLÖNY“ kiadó hivatalába küldendők. A vidékiek legczélszerübben a laphoz mellékelt postautalványon, a helybeliek pedig a lap kihordójánál a nyugta átvétele mellett eszközölhetik az előfizetéseket. A regalejog megszüntetése. A középkor elavult intézményeinek a mai jogrendszerekből kirívó maradványaként még mindig fennállanak a kir. kisebb haszonvételek, melyeknek legfontosbika az italmérési jog. Egyike ez azon jogosítványoknak, melyek az úri birtok tartozékait képezték, s melyeknek terhei évszázadokon keresztül a nemzet legszegényebb néposztályának vállait nyomták. Azon néposztály viselte 1848 előtt mindezen terheket, a mely mind ezekért személyiségének elismerésén kívül semmi joggal sem birt. A reformok terére lépett szabadabb törvényhozás 1848. évben a jobbágy telkeket felszabadította ugyan az urbér és ezzel rokon szolgáltatások terhe alól és elvileg kimondotta ugyan az 1848. évi IX. tezikk: „Hogy az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és pénzbeli fizetések, e törvény kihirdetésétől fogva örökösen megszüntettetnek.11 — Mindazonáltal a kir. kisebb haszonvételek (regálék) mint az úri birtok középkori tartozékainak maradványai tényleg mai napig is fennállanak. Nem feladatunk országos kérdésekkel foglalkozni, de mert épen ezen kérdésben, a regalejogok megszüntetése czéljából városunk szőlőbirtokosai a múlt hét folyamán az országgyűléshez emlékiratot írtak alá, melyet kerületünk országgyűlési képviselője dr. Prónay Gábor f. hó 23-án már be is nyújtotta a képviselőházhoz — az ügy városunkat közvetlenül is érdekli. A kérdés annál is inkább alkalomszerű, mert a legutóbbi napokban a váczi regalebérlők a püspök uradalomnál kerestek orvoslást a számtalan tilos bormérők visszaélései ellen. Ez is eggyel szaporítja azon okok számát, melyek az italmérési jog megszüntetését javalják. Anélkül, hogy a kérdést ezúttal vita tárgyává tennék, egész terjedelemben adjuk a fentebb jelzett emlékiratot: Tisztelt Képviselőház! A szabadság szellemétől áthatott 1848-ik évi törvényhozás a középkor hűbéri természetű viszonyainak örök időkre való eltörlését elvileg kimondván, minden ezekhez hasonló történelmi jognak s kötelezettségnek megszüntetését fontos feladatának tekintette. — Ezen törvényhozás hosszas idők összes alkotásait, egy egész nagy rendszert, melyhez pedig, mint ősi hagyományhoz a jogosultak századokon keresztül szívósan ragaszkodtak, semmisített meg. — A haladó kor hangos követelményeinek nem is tehetett volna eleget, a törvény előtti egyenlőség elvének kimondásával, — ha a birtokok természete közt a középkor teremtette különbséget továbbra is meghagyja. — A nemesi birtok történelmi privilégiumának fentartása mellett, sajnos keveset ért volna a törvény előtti egyenlőség, ha a régi tényleges állapot fenmarad: „mert az indokolhatlan örökös terhet továbbra is ugyanazok viselnék, kik 1848. év előtt viselték.“ A regalejogok korszaka rég lejárt, a modern jogfejlődés nem ismer többé regalejogot. Minden regalejog, a tulajdonjog szabad gyakorlatának e korlátja, a modern vagyonjogok rendszeréből teljesen ki van zárva. A középkornak ilyen mai jogrendszerünkből kirívó egyik maradványa az italmérési jog. — Az italmérési jog nyűge a szőlőbirtokosnak, terhe a bor-, sör-, szesz- és szeszes italok forgalmának. Minden akadály, mely e nembeli terményeink forgalmának útjában áll, gátja vagyonosodásunknak ; minden nap, mely az italmérési jogra felkel, kára a nemzetnek, kára a hazának. Már 34 év óta várja a nemzet ezen kérdésnek, — az 1848. évi törvényhozás által legközelebbi időre kilátásba helyezett megoldását: szótlanul tovább nem várhatunk. Vácz városa helyi viszonyainál fogva egész környékével a bortermelésre lévén utalva, ha a hazában valaki érzi és felismerni képes az óriási terhet, forgalmi akadályt, mely az italmérési jog fentartásából a szőlőbirtokost és a bor-, sör-, szeszkereskedést sújtja, — mi tácziak érezzük és ismerjük igazán. Igazi Országos a baj, — s ép azért szomorító — de e baj leginkább az egyes kizárólag bortermelő vidékek lakosainak kezébe adja folyton terjedő mértékben a koldusbotot. Italt, nagyon természetes, csak a regalejog gyakorlatában levők mérhetvén, a fogyasztó közönség ezek monopolizált czikkeire kénytelen szorulni, minek közvetlen következménye az, hogy olyan italt kénytelen fogyasztani, amilyet a regale jogosult tart. Hogy a regale jogosult rendesen milyen italokat tart, az köztudomású dolog. Főczélja az anyagi haszon, hogy ezt elérje, mivel sem törődik. Ezen czél elérése által a regalejog károsító hatalma, napról napra szélesebb körben terjed. A regalejogosult leginkább az olcsóbb, o roszabb minőségű, gyakran a borkuruzslás minden szerével már meggyógykezelt borokat vásárolja össze, melyekből ő maga egy újabb, sokszor már alig felismerhető keveréket állít elő, hogy a kívánt czélt, az anyagi nyereséget elérhesse. Míg egy részt az ily eljárás már magában véve is lelkiismeretlenségnek, — a regalejog további fentartására nézve pedig ezen lelkiismeretlenség kedvező talajnak, s az erkölcstelenség támogatásának tekintendő , addig másrészt pusztító hatását közvetlenül hármas irányban terjeszti ki: először t. i. a fogyasztó közönség Tár ez a. Itt a tavasz.*) Itt a tavasz , visszaszállt a fecske, Régi fészkét újra felkereste ; Visszaszállott a gólya, a haris, Messze földről visszaszállott az is. Virul minden, a zöldelő fa lombján Oly édes dalt fütyöl a csalogány, Hogy bús szivem uj életre ébred, De feledni még sem tudlak téged. Virágos már, virágos a berek, Kis patakja olyan vígan cseveg, Itt a tavasz, virul ezer élet, Elfeledni mégsem tudlak téged! Örül minden a szép kikeletnek, A virágok felém integetnek ; Madár dalol a zöldelő ágon, Csak én vagyok árva e világon ! É8 te kis lány jutok-e eszedbe ? Ah! én régen el vagyok feledve ! *) Mutatványul szerzőnek „Mezei virágok a czimü legújabban megjelent költeményeiből. Kapható Kaposvárott Jeiteles H.-nál. Ára 1 írt. Nem kérdem ezt, nem kérdem én tőled. . . . . Elfeledted régi szeretődet ! Feledj el hát! örökre feledj el! Örülj te is a szép kikelettel: De én azért lángolón szeretlek, Lenn a sírban még ott sem feledlek ! Noszlopy Tivadar: Keresd az asszonyt! (Elbeszélés.) Irta: 2volnár László. (Folytatás.) I. Mennyivel nagyobb előlegezett rokonszenv kisér egy novella hőst, ha ezzel a stereotyp bekezdéssel ajánlják: „Tihamér vagy Elemér (vagy legyen bár Pista) ős régi nemes család ivadéka............Bíborban született, bársonyban nevelkedett stb. stb.“ De nekem így kell kezdenem elbeszélésemet : Orgoványi Pista földhöz ragadt szegény iparos szülök gyermeke volt............Egy sovány, aszott kéz ringató bölcsőjét . . . . Ez volt édesanyjának a keze .... Egy sápadt, beesett arcz hajolt bölcsője felé... Ez volt anyjának az arcza .... Bölcsője körül nem igen volt más, ah igen a szenvedés és nyomor szellemei állandóan ott lebegtek .... Anyai örömtől és nyomortól egyaránt reszkető karokkal emelte ki néha az édesanya gyönge, csenevész gyermekét a bölcső rongyai közül. Behunyt szemeit és holt-halovány arczát aggódva nézegeté és ha a beteg gyermek anyja csókjaitól felriadva sírni, vagyis inkább a gyönge, kis mellből előtörő köhögés miatt csak nyögdicsérni kezdett, — megeredt a nő szeméből a köny és elkeseredve monda serényen dolgozgató férjének : — Bárcsak az Isten magához venné ezt a szegény gyermeket. Mennyit szenved az ártatlan! Az apa kötényébe rejté ilyenkor arczát mig az anya — mintha megbánta volna előbbi szavait, — elkezdett hizelegni gyermekének és elfeledett minden bajt — szenvedést, ha a kis Pistát mosolygásra bírta erőltetni. Pedig bizony rosszul állt a mosoly szegénykének soppadt arczocskájához. . . . Nyolcz év telt el igy . . A bosszúálló végzet úgy akarta, hogy a Pista gyerekre maradjon az élet terhe, mig a szülők egymásután szabadultak meg úgy az élet mint Pista felneveltetésének terhétől. És ha valakire e kerek ég alatt súlyos lehetett szüleinek korai elvesztése, úgy Pistára százszoros súlyával nehezkedett a csapás, mely szülei halálával őt érte. Mert ha apja-anyja életében maradnak, Pista most egy jóravaló mesterember, kevés igénnyel, de annál több életkedvvel. De Pistát a sors kíméletlensége, a falubeli lelkész könyörületességének alakjában kiragadta a csendes műhely rozoga szerszámai közül s az egyszerre apát és mestert vesztett inas-gyerek iskolás diákká kvalifikálódott. Ez után apja a jó tisztelendő ur és mestere a rektor lőnek............ Mikor a *i collegiumból a szünidőkre haza ment kis falujába, s el-el beszélgetett szépen — okosan a falu véneivel, bizony váltig marasztalták, maradjon köztük a rektor öreg már, kidüllő — félben van, ő lesz az utódja ! Pista ekkor már sokat tanult volt és a becsvágy már ott rágódott felszárnyaló