Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-06-30 / 18. szám

mában! S ha a fegyver dördülése földre teríté a sokáig hajhászott nyulat, látni kellett a boldog pár vig szökésekben nyilvánuló örömét! És ha ki jön osztva a kegyfalat!... akkor nyilvánult nagy mértékben a hím szíve jósága, nagylelkűsége, gyöngéd figyelme, önzetlensége és udvariassága. Soha sem kezdte meg első a falatot. — Egy nap azonban, egy szerencsétlen napon, az istenek irigyelvén ezen siralomvölgyünkre nagyon is tökéletes boldogságot, kegyetlenül szétszakíták az édes köteléket! Azon erdőben történt, mellyen most akarunk hajtani: mindkettő már hosszabban szaglászott, midőn rókát láttam kisiklani a fiatal hajtások közül. Rálőttem s eltörtem a lábát; a kutyák utána s a vérszagon felindúlva, követték a sebesültet, melly hátulját fedezni iparkodván, bevárta őket. Ekkor kezdődött azon irtózatos csaták, azon heves ütközetek egyike, mellyeket a történetíró maga sem bír megírni remegés nélkül. Midőn a helyszínére érkeztem, Mirza fuldokolva, alakjából kiforgatva a földön hevert, társa pedig dühtől s fájdalomtól magán kivül, vérző lábán csüngött a kegyetlen gyilkosnak, mellyet azonnal kivégeztem. Ekkor mintegy fájdalomtól hajtva, ott hagyta ellene hulláját és barátnéjához tért, melly épen kinyögte utolsó lélekzetét! ... Két napig visszautasítá az ételt és vadászatot s ágyon heverve, a máskor olly értelmes állat, keserű morgással fogada mindenkit, ki fekhelyéhez közeledett. Ez időtől fogva kimondhatatlan ellenszenvet táplál a róka iránt. Ha rókalyukat talál belebúvik , s ha onnan kijön borzongatott szőrrel s dühvel csaholva, meglehet az ember győződve, hogy a vad benn van. — De ma mire való ő? Nem tömette be ön a rókalyukakat? kérdem. — Az lehetetlen, van legalább ötven , de ne féljen semmit, Kari a peczér állítja, hogy öt róka talpon volt ez éjjel s jó sportot igér. Megyek vele egy negyedórára innen a kutyákat elbocsátani; tessék önnek s W. úrnak O-t, —a „testes polgártárst" követni, ki erdeinket úgy ismeri, mint saját zsebét! Miután házigazdánk elhagyott, kalauzunk mondá : Uraim, a legjobb, mit szerintem tehetünk, ha a keleti oldal felé tartunk, melly majd mindig sürün van látogatva a vadtól. S ezzel, válaszunkat be sem várva, nagybátran neki indult a vadon sűrűnek. — A gyalogutak és ösvények, úgy látszik ismeretlen fényűzés e tájon ? kiáltók fel. W. mormogva követett. „Én — úgymond — folyvást kevésbbé comfortabbnak kezdem magam találni; minduntalan tüskékbe akadok, mellyek bőrömet átlyukkasztják szempillámtól térdemig; ha ez még öt perczig tart, vagy a norvég hátára mászok, vagy visszatérek a tanyába, társul szegődni a hölgyekhez. — On tán nem haragudnék annyira, ha ők is itt volnának ! — Nem, mert akkor megérteném, hogy ahol rózsák vannak, ott tövisnek is kell lenni, és hogy a virág szagáért el kell tűrni a szúrásokat. — Ez, kedves W. uram igen csinos, de, tessék megengedni, ön nagy kópé. Ne csak még egy kis türelemmel legyen, mert íme kinn vagyunk a tövisekből. Magam is megálltam, megtörülni csurgó homlokomat. A „testes polgártárs" kinek bőrcsizmája térden fölül ért, csodálkozva tekintett tövisekkel behintett bugyogóinkra. Messze vannak-e az állások, kérdés.