Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-06-30 / 18. szám
órakor kapitányunk — ki e pontosságával dicsekedett — a gépeket megindíttatván, a kikötőből roppant sebességgel kiúsztunk. A „Red fish bar" nevü zátonyig, mellyen a fennakadt hajók többnyire a jövő dagályig vesztegelni kénytelenek, a fedélzeten szivarozva fel s alá jártunk, aztán pedig 11 óra tájban cabine-jainkba vonultunk. Reggelre hajónk Houston előtt horgonyozott. E város a „Buffalo Bayon" nevü folyam partján fekszik. Ash urnak egy a parton várakozó négy ökrös szekerére, mellyen egy néger ült, mindent gondosan felrakatván, azt tüstént útnak is indítottuk, mi pedig a Houston house czímű fogadóban előbb megfürödvén, fényes reggelihez ültünk. — Előállván barátom hintaja, a Houstontól mintegy 30 mértföldnyire az Oyster Creek nevű folyó partján fekvő ültetmény felé vettük utunkat. A lapályos prairien 27 mértföldet haladva, egy erdőbe jutottunk, mellynek szélét kis folyó keltté. — Ez volt az első amerikai erdő, mellyet valaha láttam. A Galveston Islands nyilt vidék és a prairie-k végtelen síksága után, csakugyan nagy benyomást tett reám. A legszebb erdők egész Texasban a Buffalo Bayon partjain vannak, de ezeket éjjel a gőzösön nem láttam. Néhány év múlva eleget jártam bennük s nem egy szarvast lőttem a San Jacintói csatatéren, hol 1863-ban Texas Mexikótól való függetlenségét dicsően kivivta. Nem tudom igaz-e, de mondják, hogy az elesett mexikói harcrosok tetemeit a brasiliai keselyűk, a forró égalj e sírásói, meg nem ették, mert a vörös bors (e mexikói kedvencz fűszer) íze az egész húst átjárta. Barátom házát, négereinek lakását, nemkülönben a szíves fogadtatás részletességeit nem akarom leirni; mindenből kitűnt, hogy házigazdám roppant gazdag ültetménybirtokos, kinek házánál a rend fénnyel egyesülten feltalálható. Magam ugyan nem vagyok valami különös vadász,— mondásd a megérkezésünk utáni napon, — noha alkalmilag egy két szarvast mindig ejtek, de Hartington szomszédom örökké az erdőben lakik kutyáival; ha úgy tetszik, délután egy füst alatt ültetményeimet is megtekintve átmehetünk hozzá; majd meglássuk, lesz-e kedve egyet vadászni ? Hartington valóságos óriás volt s inkább yorkshirei angolhoz mint forró égalj lakójához hasonlított; néki azt tartom mindegy lett volna, ha akár a Maine hegyláncz tövében, akár pedig a Louisiana valamellyik alligátor lakta posványában üti fel tanyáját. „Nem bánom, kész vagyok holnap reggel egyet szarvasokra vadászni, de csak egy feltétel alatt, ha t. i. vacsorára itt maradtok." „Ha ez ennyiből áll — viszontásh — ezt szivesen megtesszük." „Nohát csak le a lovakról!" Minek taglalgassam a különféle ízletes sültek és sütemények minőségét, a claret bőséggel párosult finomságát, elég az hogy vacsora után a ház előtti verandákban üldögélve szivaroztunk s természetesen a sport minden neméről, de különösen a szarvasvadászatról folyt a beszéd. „A mi szarvasunk — mondá Hartington — cervus vir " „Kérlek ne beszélj a szarvasokról — veté közbe Ash — hanem majd holnap mutass egyet."