Valóság, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám - M. KISS SÁNDOR - VITÁNYI IVÁN: A magyar progresszió szétválása és egysége a két világháború között
2 M. KISS SÁNJA(>].— VITÁNYI IVÁN: А МАГ.УАН !’ROGRESSZIÓ SZÉTVÁLÁSA ÉS EGYSÉGE A magyar progresszió szerkezete Az a tény, hogy a magyar progresszió a két világháború közötti években nem volt teljesen egységes, semmiképpen sem meglepő, minden valóban szervesen növekvő progresszión belül különböző irányzatok vannak. Csak jámbor álmodozók képzelhetik, hogy amikor a forradalmi helyzet „megérik”, a tömegek az uralkodó osztály beléjük táplált gondolkodásától egyszerre és azonnal a legfejlettebb forradalmisághoz lépnek elő. A valóság mindig az, hogy ilyen helyzetben több forradalmi koncepció, terv, ideológia lép fel, s egymással való összefogásukból és harcukból alakul ki a végső megoldás. Így volt ez 1848 előtt is — Marx és Engels A kommunista kiáltvány végén listába is szedte a „konkurrens”, magukat szocialistának nevező mozgalmakat. Különösen így történik ez, ha paraszti vagy félparaszti országban itt a forradalom órája. Lenin korai műveiből szemléletesen tárul elénk a kép, hogy az orosz marxistákat milyen széles körben vette körül a narodnyikok, szociálforradalmárok, anarchisták gyűrűje, a marxizmusnak nemcsak harcolnia kellett ellenük, hanem — a cárizmus elleni közös harcban — mindvégig szövetségben is kellett maradnia. Viszonyuk tehát nem a külsőnek a külsőhöz, hanem a testvérnek a testvérhez való kapcsolata, néha a szó szoros értelmében. (Lásd a fiatal Lenin anarchista bátyjának kivégzését.) A marxizmus forradalmi gyakorlata nemcsak a marxisták saját közvetlen tevékenységének, hanem az egész forradalmi mozgalomnak a tapasztalatait is feldolgozza. Ha tehát tényként fogadjuk el azt, hogy a progresszív mozgalom — különösen az elnyomatás éveiben — szükségszerűen strukturált, akkor legelőször azt kell tisztáznunk, hogy milyen a struktúrája, mi határozza meg a belső különbségeket, eltéréseket. És itt egy olyan dimenzióra bukkanunk, amellyel egyszer végre a maga teljességében szembe kell néznünk. A magyar szellemi élet történetének és fejlődésének sajátos, a történelmi fejlődés logikájából következő, de sok szempontból torz vonása az úgynevezett urbánus—népies megosztottság. Sok szó volt erről az elmúlt évtizedekben, időnként látványosan ki is hirdettük, hogy már mindenestül vége van, hogy aztán megint kiderüljön, milyen mélyen hatja még mindig át az értelmiség közéletét. Csak éppen nem néztünk még eléggé szembe ennek a jelenségnek az okaival és következményeivel. Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy nem pusztán magyar jelenség ez; a társadalmi fejlődés bizonyos fokán, meghatározott körülmények között elkerülhetetlenül létrejön. A fok a kapitalizmus kialakulása, a körülmény annak késői és nem természetes útja: a parasztok szabad polgárosodása helyett a nagybirtok kapitalizálódása. Az e típusú fejlődés kizárja a polgárosodásból a parasztság törzsét, ezzel mint egymástól idegent állítja szembe egyrészről a polgári társadalmat, a várost, az ipart, a munkásságot, másrészről a parasztságot, a falut, a mezőgazdaságot, s ezzel többnyire a nemzet többségét. Ennek az alternatívának a lehetősége természetesen a szabad mezőgazdasági fejlődésben is létrejön, de jobban és egyértelműbben alárendelődik a társadalom alapvető ellentmondásának, az elnyomók és elnyomottak, a burzsoázia (-)- a kapitalizált nagybirtok) és a munkásság ( a proletarizálódott kisparasztság) ellentétének. Az akadályozott mezőgazdasági fejlődés eltakarja az igazi frontvonalat, és egy hamis alternatívát hoz létre, amely a polgári haladást merev vagyvagyként állítja, szembe a népi gondolattal és a nemzeti függetlenséggel. Ez a hamis alternatíva már a múlt században megjelent több országban. Bekövetkezett ez a szakadás a német romantikában, amelynek reakciós szárnya a Herder—Grimm-féle* romatikus „néplelket” (Volksgeist) már annak igazolására dicsőítette, hogy a németek saját külön néplelkétől idegen a polgárosodás. Megjelenik ez például W. A. Riehl „néptudományi” koncepciójában, amely a narodnyikizmus reakciósabb válfaja. Joggal állapította meg róla Adolf Bach, a hitleri harmadik birodalom hivatalos néptudományi szaktekintélye, hogy mennyire szemben állt a „liberalizmussal, a feltörekvő marxizmussalés a negyedik renddel” — de joggal állapíthatjuk meg ennek alapján mi is (hivatkozva Hoffmann Tamás idevonatkozó tanulmányára), hogy a Riehl-féle koncepció azótal is mintegy előképe maradt minden reakciós néprajzi—„néptudományi” irányzatnak.