Vásárhely és Vidéke, 1884. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1884-09-11 / 37. szám

Hódmező-Vásárhely, szeptember 11. 37-ik szám. 1884. Második évfolyam. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám­ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivat­­al, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­­házban. A gazdasági­ egylet lóversenye. Folyó hó 7-én, vasárnap délután tartatott meg a „Szigetiben a gazdasági­ egyletnek állami és hatósági támogatás mellett rendezett lóversenye. E lóverseny iránt szerfölött nagy volt az érdek­lődés úgy városunkban, mint a vidéken s a ked­vező szép időjárás mellett oly óriási közönség vo­nult ki a Szigetbe, a lóverseny színterére, hogy a szegedi úti vámház előtt több mint ezer kocsi robogott ki a városból telve mind érdeklődőkkel s a gyalog kirándulók száma is bátran tehető 4—5 ezerre, — úgy, hogy nem tulzunk, ha azt állítjuk, hogy 10 ezeret megközelítő azok száma, kik a lóverseny nézőközönségét képezték. Városunk gazdakötöttsége mindig kiváló gon­dot fordított a lótenyésztésre s városunk lóállo­mánya országszerte kitűnő hírnévnek örvend, mire nem kis mértékben büszkék is gazdáink s ez okozta, hogy az idei lóverseny oly általános érdeklődést keltett városunkban, mit fokozott az is, hogy ez alkalommal nemcsak vásárhelyi, de minden, Csongrád megye területén származott és nevelt ló versenyezhetvén, az érdeklődéshez némi féltékenység is járult, hogy : nem viszik-e el vi­dékre az első dijakat? ami sokak nézete szerint nemcsak a vásárhelyi lovak jóhírnevére, de még a városra is árnyat vetett volna. Az érdekes versenyre 12 nevezés történt. Volford József szegedi gazda három lovat neve­zett, Péter Szabó Dávid szintén szegedi gazda egyet, a többi 8 nevezés pedig helybeli lótenyész­tők részéről történt. E helyen sajnálkozásunknak kell kifejezést adnunk a felett, hogy Szentes, Csongrád, Mindszent, Szegvár s a megyei nagy kiterjedésű puszták lótenyésztői közül senki sem jelentkezett e megyei jellegű lóversenyre, más­részről pedig kénytelenek vagyunk azt is kijelen­teni, hogy gazdaközönségünkből is többeket sze­rettünk volna a nevezők között látni, mert azt is be kell ismernünk, hogy az idei versenyben leg­ismertebb nevű lótenyésztő gazdáink sem vettek részt, minek okát érteni alig tudjuk. A verseny­feltételek értelmében a bejelentett lovak sorshúzás utján két csoportba osztatván s Halus József megyei lótenyésztési bizottsági elnök úr elnöklete alatt a biráló bizottság megalakulván, az első futamra fel­adatott. Az első futamnál az első csoportba osztott lovak futottak, és pedig Volford József „Csinos“-ja vörös-fehér, Aczél Károly „Szellő“-je fehér-zöld, Kenéz János „Kesely“-je sárga, Török Ernő „Szajkó“-ja zöld-sárga, Demján József „Burkus“-ja vörös és Vékony István „Vidrá“-ja vörös-kék lovarjelvénynyel. Az indításnál Szellő mindjárt előre tört s szépen vezetett, utána Csinos, majd Burkus, Kesely, Szajkó és Vidra. Az első körnél Szajkó már harmadik volt, míg Szellő több ló­hosszal folyton megtartotta elsőségét, második helyen pedig folyton Csinos futott, mely a má­sodik kör utolsó negyedénél erős versenyre kelt Szellővel, ez azonban még a czélnál is több ló­hosszal megelőzte versenytársát. A közönség lel­kesen éljenzett az Aczél Károly „Szellő“-je győ­zelmének, mely első díjat 15 darab magyar ara­nyat nyert, míg második díjul kitűzött 5 darab aranyat Volford József ,,Csinos“-ja nyerte. Har­madiknak Szajkó, negyediknek Kesely érkezett be. A második futamra a­­második csoportba osztott lovak állottak ki. Gombos János „Vidám“-ja vörös-fehér, Volford József „Zsinór“-ja vörös, Zsoldos Péter „Huszár“-ja vörös-kék, Péter Szabó Dávid „Huszár“-ja sárga-zöld, Volford „Lissá“-ja fehér-zöld s a Bartha Sándor „Elbe Dávid“-ja kék jelvénynyel. Ezen futamnál is két díj volt, első 15 drb aranynyal, második 5 drb aranynyal. Az indulásnál Lissa vezetett, utána Vidám, a két Huszár, majd Elbe Dávid. — az első kör derekán azonban Elbe Dávid már második volt s az első fordulónál a sorrend: Lissa, Elbe Dávid, Huszár (a Péter Szabóé.) A második körnél ezen sorrend megmaradt, azonban a pálya végén Elbe Dávid pár hatalmas szökéssel Lissa belső oldala mellett terem s azt már biztosan megelőzni látszik, mi­dőn a Lissa lovásza verseny-ellenes hadonázás által meggátolja Elbe Dávidnak előhaladását s igy Lissa fél-l­hosszal előbb ért ugyan a czélhoz, azonban a biráló bizottság a nem acceptált „lo­vász-fogás- miatt egyhangúlag Barta Sándor „Elbe Dávid “-jának ítélte az első dijat, Lissa pedig csak a másodikat nyerte. A biráló bizottság ezen ha­tározata általános megelégedést keltett a közönség körében. A harmadik futamban csakis az előbbi két futamnál díjat nyert lovak vehettek részt, miután azonban Volford, az első futamnál 2-ik díjat nyert „Csinos“-sal visszalépett,­­ csak három versenyző állott elő, és pedig: Aczél Károly „Szellő“ nevű, 8 éves pej kanczája, Wolford Jó­zsef „Lissa“ nevű pej paripája és Barta Sándor sárga ménje : „Elbe Dávid.“ Az indításnál Szellő ismét mindjárt előre tört s több öt távolságnyi előnynyel vezetett, utána Lissa és Elbe Dávid. Ezen sorrend megmaradt egész a második kör közepéig, hol Elbe Dávid Lissa mellé nyomult s TAR­CZ­A. Ne légy Othelló. Humoreszk. Irta: Bereczk Sándor. (Vége.) Egy időtől kezdve Töki Muki mindennapos lett a háznál. A nagyasszony is nagyon megsze­rette. Milyen finom, milyen szellemes fiú, nem olyan mint az a többi kopott falusi gavallér! Most aztán már a Béninek bukkanni se lehetett Taki Muki ellen, mint a kit magasabb hatalmak pártfogolnak. Milyen rosszul esett pedig szegény fiúnak sokszor, mikor neki temetni kel­lett menni, s az alatt Tinikének Muki csapta a levet. Oh ! hogy marta belől a féltékenység ör­döge ! El is határozta, hogy egyszer magukra hagyja s később kilesi őket. Nem sokára jó alkalma is kínálkozott. Ti­nike maga volt otthon a háznál, nem számítva Piroska kisasszonyt, ki lent a kertben mulattatta a tiszteletes urat, s arról pedig biztos lehetett akárki is, hogy nem egyhamar fogja háborgatni Tinike nagyságot. Béninek az­nap délután épen temetése volt, hazaérkezve megtudta, hogy már ott van Tóki Muki, szép csendesen a saját szo­bájába vonult, mely egy külön épületben volt s ,melynek ablaka épen a Tinikóék szobájának ab­­akára nézett. Béni a leeresztett függöny mögül lesekedett, hogy mi történik a szomszéd szobában Mindent jól láthatott, Tinikó szemben Téki Mukival varróasztala mellett az ablaknál ült. Előtte érintetlenül fekszik a kézi munka s kaczéran mo­solyogva szí, egy bizonyosan Mukitól ráerőszakolt czigarettet, mig Muki olyan epedve, olyan kérőleg néz rá. Beszélgetnek. (Hogy hegyezi a fülét a függöny mögött a kiváncsi Othelló.) Tinike nem sokára eldobja a czigarettet s kezei ott babrálnak­­a varró asztalon, s már nem olyan kaczóran, ki­­­­hivólag mosolyog, egész ábrándozóvá lett az arcza. A Muki kezei is a varró asztalra kerülnek vélet­­lenségből s egyszer csak találkoznak a Tinike kezeivel. (oh, hogy bámul rájuk meredő szemek­kel a függöny mögül Béni.) Taki Muki kezében tartva a kis kezet foly­tonosan, tűzzel kezd most már beszólni, s aztán .... aztán, ez már hallatlan ! — megcsókolja a Tiniké~ kezeit egyszer, kétszer, oh ki tudná, hány­szor. És Tinike nem ver a körmére, nem nevet gúnyosan a szeme közé­ , nem hagyja ott! (mint múltkor is a Bénit.) És a vakmerő most már oda ül egészen mellé s újra csókolja azokat a kis kezeket, majd a gömbölyű karokat, feljebb, feljebb, egészen a vállig, ott aztán megpihen. (A Béninek majd a szeme ugrik ki a merev nézéstől, reszket a tehetetlen dühtől, arcza olyan mint a viasz.) Muki pedig odahajtva tartja még most is a fejét a Tinike vállán és suttog neki olyan szerelmesen, hogy forró lehellete a lány arczát éri, majd gyön­géden fonódik karja a lány derekára s egyszerre csak megcsókolja a csábos hattyú nyakat. Ez már még is csak sok, ezért Tinike bi­zonyosan ki fogja kaparni a szemét, a­hol van ii, már emeli is a kezét ! Emeli ám, de azért, hogy átal kapja vele a Muki nyakát s odaszoritva magához, összecsókolja azt a bogyas, göndör fejét. Erre már a leselkedő Béni is akkorát ug­rott ijedtében, hogy a fejével a szoba gerendáját verte s majd ketté harapta a nyelvét. Forgott vele a világ, oda akart közéjök rohanni, hogy megölje mind a kettőt, ha épen felakasztják is érte. De ni­ni, most szét ugrik a csókolódzó pár, Tinike kezébe veszi a hímzést, Muki pedig jó távol tőle egy másik székre ül le. Ennek is meg van az oka, mert nem sokára a nagyasszony nyitja be a kaput, meg látták bizonyosan az ut­­czára néző ablak alatt. Szegény Béni egész éjjel még csak le sem hunyta a szemét, vészesebbnél-vészesebb gondo­latokat forgatva fejében, úgy virradt meg ébren. Másnap feltűnően hideg volt Tinikéhez, még csak szóba sem igen állt vele, feltűnt ez magá­nak Tinikének is, de akár­hogy faggatta, egy szót ki nem tudott belőle venni. Még nem ért meg nála a bosszú eszméje, azt mondta, hogy beteg. Dél felé jött a Tóki Muki inasa, az ura ott felejtette a szivar tárczáját, azért jött. Tinibe kis­asszony maga adta azt át neki, jól a lelkére kötve, hogy el ne veszítse ám. Béniben ez gyanút éb­resztett. Mikor elment a fiú d­ánra szaladt, hogy a kisasszony valamit elfelejtett a tárczába tenni, adja csak vissza, s várjon rá ott a kapuba, majd ő kihozza. Béni pedig futott az elfogott tárczával a saját szobájába, szívdobogva nyitotta fel a gya­nús portékát. Az pedig üres volt, nem szomor­­kodott benne még csak egy árva kurta sem. Ha­nem Béni azért nem hitt a szemének, össze-visz­­sza tapogatta a tárczát, mig egyszer csak felvált egy helyen a himzés s egy kis rejtekhelyet en­gedett látni. Az a rejtek pedig nem volt üres, egy kis papirszeletke volt benne. A papirost pe­dig már megismerte Béni, hogy a kántor úr asz­taláról való, olyan múlt századbeli avas vastag papiros nincs másutt a faluban. A papir lapra csak annyi volt jegyezve: „Este 9 óra után a kerti lugasban.“ Ah ! légyott, már idáig jutottunk ! no majd adok én nektek lógyottott. Aztán gondolkozott még egy ideig, hirtelen kellett határoznia, nehogy gyanút keltsen, végre kivette a levélkét a tárczá­­ból s üresen adta azt át a fiúnak. Ezek után pedig vissza ment ismét a szobájába s bezárkózva kezdte érlelni az iszonyú hosszú tervet . . . * * * A kántor úr délután épen a legédesebb déli álmát aludta, mikor nem a leggyöngédebb mó­don kezdte töltögetni az ő nyugodni nem tudó

Next