Vásárhely és Vidéke, 1884. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1884-09-11 / 37. szám
Hódmező-Vásárhely, szeptember 11. 37-ik szám. 1884. Második évfolyam. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes számára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal, Lévai F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyiházban. A gazdasági egylet lóversenye. Folyó hó 7-én, vasárnap délután tartatott meg a „Szigetiben a gazdasági egyletnek állami és hatósági támogatás mellett rendezett lóversenye. E lóverseny iránt szerfölött nagy volt az érdeklődés úgy városunkban, mint a vidéken s a kedvező szép időjárás mellett oly óriási közönség vonult ki a Szigetbe, a lóverseny színterére, hogy a szegedi úti vámház előtt több mint ezer kocsi robogott ki a városból telve mind érdeklődőkkel s a gyalog kirándulók száma is bátran tehető 4—5 ezerre, — úgy, hogy nem tulzunk, ha azt állítjuk, hogy 10 ezeret megközelítő azok száma, kik a lóverseny nézőközönségét képezték. Városunk gazdakötöttsége mindig kiváló gondot fordított a lótenyésztésre s városunk lóállománya országszerte kitűnő hírnévnek örvend, mire nem kis mértékben büszkék is gazdáink s ez okozta, hogy az idei lóverseny oly általános érdeklődést keltett városunkban, mit fokozott az is, hogy ez alkalommal nemcsak vásárhelyi, de minden, Csongrád megye területén származott és nevelt ló versenyezhetvén, az érdeklődéshez némi féltékenység is járult, hogy : nem viszik-e el vidékre az első dijakat? ami sokak nézete szerint nemcsak a vásárhelyi lovak jóhírnevére, de még a városra is árnyat vetett volna. Az érdekes versenyre 12 nevezés történt. Volford József szegedi gazda három lovat nevezett, Péter Szabó Dávid szintén szegedi gazda egyet, a többi 8 nevezés pedig helybeli lótenyésztők részéről történt. E helyen sajnálkozásunknak kell kifejezést adnunk a felett, hogy Szentes, Csongrád, Mindszent, Szegvár s a megyei nagy kiterjedésű puszták lótenyésztői közül senki sem jelentkezett e megyei jellegű lóversenyre, másrészről pedig kénytelenek vagyunk azt is kijelenteni, hogy gazdaközönségünkből is többeket szerettünk volna a nevezők között látni, mert azt is be kell ismernünk, hogy az idei versenyben legismertebb nevű lótenyésztő gazdáink sem vettek részt, minek okát érteni alig tudjuk. A versenyfeltételek értelmében a bejelentett lovak sorshúzás utján két csoportba osztatván s Halus József megyei lótenyésztési bizottsági elnök úr elnöklete alatt a biráló bizottság megalakulván, az első futamra feladatott. Az első futamnál az első csoportba osztott lovak futottak, és pedig Volford József „Csinos“-ja vörös-fehér, Aczél Károly „Szellő“-je fehér-zöld, Kenéz János „Kesely“-je sárga, Török Ernő „Szajkó“-ja zöld-sárga, Demján József „Burkus“-ja vörös és Vékony István „Vidrá“-ja vörös-kék lovarjelvénynyel. Az indításnál Szellő mindjárt előre tört s szépen vezetett, utána Csinos, majd Burkus, Kesely, Szajkó és Vidra. Az első körnél Szajkó már harmadik volt, míg Szellő több lóhosszal folyton megtartotta elsőségét, második helyen pedig folyton Csinos futott, mely a második kör utolsó negyedénél erős versenyre kelt Szellővel, ez azonban még a czélnál is több lóhosszal megelőzte versenytársát. A közönség lelkesen éljenzett az Aczél Károly „Szellő“-je győzelmének, mely első díjat 15 darab magyar aranyat nyert, míg második díjul kitűzött 5 darab aranyat Volford József ,,Csinos“-ja nyerte. Harmadiknak Szajkó, negyediknek Kesely érkezett be. A második futamra amásodik csoportba osztott lovak állottak ki. Gombos János „Vidám“-ja vörös-fehér, Volford József „Zsinór“-ja vörös, Zsoldos Péter „Huszár“-ja vörös-kék, Péter Szabó Dávid „Huszár“-ja sárga-zöld, Volford „Lissá“-ja fehér-zöld s a Bartha Sándor „Elbe Dávid“-ja kék jelvénynyel. Ezen futamnál is két díj volt, első 15 drb aranynyal, második 5 drb aranynyal. Az indulásnál Lissa vezetett, utána Vidám, a két Huszár, majd Elbe Dávid. — az első kör derekán azonban Elbe Dávid már második volt s az első fordulónál a sorrend: Lissa, Elbe Dávid, Huszár (a Péter Szabóé.) A második körnél ezen sorrend megmaradt, azonban a pálya végén Elbe Dávid pár hatalmas szökéssel Lissa belső oldala mellett terem s azt már biztosan megelőzni látszik, midőn a Lissa lovásza verseny-ellenes hadonázás által meggátolja Elbe Dávidnak előhaladását s igy Lissa fél-lhosszal előbb ért ugyan a czélhoz, azonban a biráló bizottság a nem acceptált „lovász-fogás- miatt egyhangúlag Barta Sándor „Elbe Dávid “-jának ítélte az első dijat, Lissa pedig csak a másodikat nyerte. A biráló bizottság ezen határozata általános megelégedést keltett a közönség körében. A harmadik futamban csakis az előbbi két futamnál díjat nyert lovak vehettek részt, miután azonban Volford, az első futamnál 2-ik díjat nyert „Csinos“-sal visszalépett, csak három versenyző állott elő, és pedig: Aczél Károly „Szellő“ nevű, 8 éves pej kanczája, Wolford József „Lissa“ nevű pej paripája és Barta Sándor sárga ménje : „Elbe Dávid.“ Az indításnál Szellő ismét mindjárt előre tört s több öt távolságnyi előnynyel vezetett, utána Lissa és Elbe Dávid. Ezen sorrend megmaradt egész a második kör közepéig, hol Elbe Dávid Lissa mellé nyomult s TARCZA. Ne légy Othelló. Humoreszk. Irta: Bereczk Sándor. (Vége.) Egy időtől kezdve Töki Muki mindennapos lett a háznál. A nagyasszony is nagyon megszerette. Milyen finom, milyen szellemes fiú, nem olyan mint az a többi kopott falusi gavallér! Most aztán már a Béninek bukkanni se lehetett Taki Muki ellen, mint a kit magasabb hatalmak pártfogolnak. Milyen rosszul esett pedig szegény fiúnak sokszor, mikor neki temetni kellett menni, s az alatt Tinikének Muki csapta a levet. Oh ! hogy marta belől a féltékenység ördöge ! El is határozta, hogy egyszer magukra hagyja s később kilesi őket. Nem sokára jó alkalma is kínálkozott. Tinike maga volt otthon a háznál, nem számítva Piroska kisasszonyt, ki lent a kertben mulattatta a tiszteletes urat, s arról pedig biztos lehetett akárki is, hogy nem egyhamar fogja háborgatni Tinike nagyságot. Béninek aznap délután épen temetése volt, hazaérkezve megtudta, hogy már ott van Tóki Muki, szép csendesen a saját szobájába vonult, mely egy külön épületben volt s ,melynek ablaka épen a Tinikóék szobájának abakára nézett. Béni a leeresztett függöny mögül lesekedett, hogy mi történik a szomszéd szobában Mindent jól láthatott, Tinikó szemben Téki Mukival varróasztala mellett az ablaknál ült. Előtte érintetlenül fekszik a kézi munka s kaczéran mosolyogva szí, egy bizonyosan Mukitól ráerőszakolt czigarettet, mig Muki olyan epedve, olyan kérőleg néz rá. Beszélgetnek. (Hogy hegyezi a fülét a függöny mögött a kiváncsi Othelló.) Tinike nem sokára eldobja a czigarettet s kezei ott babrálnaka varró asztalon, s már nem olyan kaczóran, kihivólag mosolyog, egész ábrándozóvá lett az arcza. A Muki kezei is a varró asztalra kerülnek véletlenségből s egyszer csak találkoznak a Tinike kezeivel. (oh, hogy bámul rájuk meredő szemekkel a függöny mögül Béni.) Taki Muki kezében tartva a kis kezet folytonosan, tűzzel kezd most már beszólni, s aztán .... aztán, ez már hallatlan ! — megcsókolja a Tiniké~ kezeit egyszer, kétszer, oh ki tudná, hányszor. És Tinike nem ver a körmére, nem nevet gúnyosan a szeme közé , nem hagyja ott! (mint múltkor is a Bénit.) És a vakmerő most már oda ül egészen mellé s újra csókolja azokat a kis kezeket, majd a gömbölyű karokat, feljebb, feljebb, egészen a vállig, ott aztán megpihen. (A Béninek majd a szeme ugrik ki a merev nézéstől, reszket a tehetetlen dühtől, arcza olyan mint a viasz.) Muki pedig odahajtva tartja még most is a fejét a Tinike vállán és suttog neki olyan szerelmesen, hogy forró lehellete a lány arczát éri, majd gyöngéden fonódik karja a lány derekára s egyszerre csak megcsókolja a csábos hattyú nyakat. Ez már még is csak sok, ezért Tinike bizonyosan ki fogja kaparni a szemét, ahol van ii, már emeli is a kezét ! Emeli ám, de azért, hogy átal kapja vele a Muki nyakát s odaszoritva magához, összecsókolja azt a bogyas, göndör fejét. Erre már a leselkedő Béni is akkorát ugrott ijedtében, hogy a fejével a szoba gerendáját verte s majd ketté harapta a nyelvét. Forgott vele a világ, oda akart közéjök rohanni, hogy megölje mind a kettőt, ha épen felakasztják is érte. De nini, most szét ugrik a csókolódzó pár, Tinike kezébe veszi a hímzést, Muki pedig jó távol tőle egy másik székre ül le. Ennek is meg van az oka, mert nem sokára a nagyasszony nyitja be a kaput, meg látták bizonyosan az utczára néző ablak alatt. Szegény Béni egész éjjel még csak le sem hunyta a szemét, vészesebbnél-vészesebb gondolatokat forgatva fejében, úgy virradt meg ébren. Másnap feltűnően hideg volt Tinikéhez, még csak szóba sem igen állt vele, feltűnt ez magának Tinikének is, de akárhogy faggatta, egy szót ki nem tudott belőle venni. Még nem ért meg nála a bosszú eszméje, azt mondta, hogy beteg. Dél felé jött a Tóki Muki inasa, az ura ott felejtette a szivar tárczáját, azért jött. Tinibe kisasszony maga adta azt át neki, jól a lelkére kötve, hogy el ne veszítse ám. Béniben ez gyanút ébresztett. Mikor elment a fiú dánra szaladt, hogy a kisasszony valamit elfelejtett a tárczába tenni, adja csak vissza, s várjon rá ott a kapuba, majd ő kihozza. Béni pedig futott az elfogott tárczával a saját szobájába, szívdobogva nyitotta fel a gyanús portékát. Az pedig üres volt, nem szomorkodott benne még csak egy árva kurta sem. Hanem Béni azért nem hitt a szemének, össze-viszsza tapogatta a tárczát, mig egyszer csak felvált egy helyen a himzés s egy kis rejtekhelyet engedett látni. Az a rejtek pedig nem volt üres, egy kis papirszeletke volt benne. A papirost pedig már megismerte Béni, hogy a kántor úr asztaláról való, olyan múlt századbeli avas vastag papiros nincs másutt a faluban. A papir lapra csak annyi volt jegyezve: „Este 9 óra után a kerti lugasban.“ Ah ! légyott, már idáig jutottunk ! no majd adok én nektek lógyottott. Aztán gondolkozott még egy ideig, hirtelen kellett határoznia, nehogy gyanút keltsen, végre kivette a levélkét a tárczából s üresen adta azt át a fiúnak. Ezek után pedig vissza ment ismét a szobájába s bezárkózva kezdte érlelni az iszonyú hosszú tervet . . . * * * A kántor úr délután épen a legédesebb déli álmát aludta, mikor nem a leggyöngédebb módon kezdte töltögetni az ő nyugodni nem tudó