Vásárhely és Vidéke, 1884. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1884-10-09 / 41. szám

Hódmező-Vásárhely, október 9. 41-ik szám. 1884. Második évfolyam Előfizetési díj : Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám­ára 8 kr. Hirdetések jutányosan közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal, Lévai. F. nyomdatulajdonos és Steiner Sándor könyvkereskedő. Szerkesztőség és kisidóh­­iatal : Főutczán. III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­­házban. Egy pár szó iparosainkhoz. „A városokból sugárzik ki a kultúra, a vá­rosoknak kell tehát törekedni ipart teremteni, a hol nincs és fejleszteni ott, a hol van.“ Ezek Trefort miniszter szavai, melyeket külföldi utjából hazatérőben folyó hó 5-én pozsonyi választóihoz intézett. A tudós államférfiú külföldi utjából lev­on­­ván tapasztalatait, azon következtetésre jut, hogy : a mai világban virágzó ipar nélkül egy európai állam sem prosperálhat ,mert a nyers­anyagok termelésében az Európán kívüli területek, Amerika, Ausztrália, India oly előnyökkel bírnak az­­ Eu­rópa fölött, hogy azokkal versenyezni nem lehet. De azonfelül tudvalevő dolog, hogy maga a föld­művelés tökéletesebb s magasabb fokra csak ott emelhető, a­hol virágzó ipar van.“ Ez okból ösz­tönzi Trefort a városokat, hogy ipart teremtsenek, a hol nincs, és fejlesszék az ipart ott, a hol van; azonban bármily szépen okadatolta is Trefort miniszter pozsonyi beszédét, melylyel az összes napi sajtó foglalkozott, nem hisszük, hogy annak magára az ipar fellendülésére hatása lenne, mert nálunk maguk az iparosok törődnek legkevesebbet az iparügyekkel, nekik csak panaszaik vannak, de azok orvoslásáról még akkor sem gondoskodnak, mikor arra nézve törvény által biztosított módjuk és alkalmuk van; lamentálnak vagy hallgatnak akkor, mikor saját érdekükben tenniök, cseleked­niük kellene. Az új ipartörvény folyó hó elsején lépett életbe. Ezen törvénynek kétségkívül leglényege­sebb s magukra az iparosokra nézve legnagyobb fontossággal bíró intézkedését képezi az ipar­tes­tületekről szóló fejezet, mely egyenesen a hazai iparos osztály szó- és toll­vivőinek évek óta han­goztatott sürgetésére nyert törvényes szabályozást s bár az új ipartörvény által az ipartestületek léte­sítése kötelezőleg nincs elrendelve, hatáskörüket illetőleg kétségtelen, hogy azok oly lényeges jo­gokkal vannak felruházva, hogy az ipartörvény megalkotása után méltán azt lehetett reméltem­, hogy iparosaink a törvény kötelezése nélkül is önként és azonnal megragadják az alkalmat, hogy saját jól felfogott érdekükben minden oly város­ban és községben ipartestületet létesítsenek, mely­ben ily testület létesítésére a törvény által előírt feltételek meg­vannak. Sajnosan kell azonban konstatálnunk, hogy ez a remény hiúnak bizonyult, hogy iparosaink még mindig nem mozognak törvény által bizto­sított jogaik érvényesítése , az ipartestületek meg­alakítása érdekében, s így hazánk legtöbb váro­sában az új ipartörvénynek az ipartestületekről szóló része, úgy látszik, írott malaszt marad, mert iparosainkban nincs elég érdeklődés saját köz­ügyeik iránt, vagy pedig nincs meg a kellő ér­telmi erő, hogy felfogják az ipar­testületeknek úgy a helyi, mint az országos iparviszonyok rendezésére és fejlődésére kiható nagy fontosságát. Igen szomorú tanúság, de úgy látszik, hogy a tapasztalás valóban azoknak ad igazat, kik már a­ törvény alkotása alkalmával azon meggyőződé­süknek adtak kifejezést, hogy kötelező társulás nélkül az ipartestületek létesítése az ország leg­nagyobb részében keresztül vihető nem lesz, mert az iparosok túlnyomó nagy része különféle kicsi­nyes indokokból idegenkedni fog a testület­alakí­tás eszméjétől s miután az ipartestület minden városban csakis az iparosok kétharmad részének kívánatéra alakítható meg, az alakulást sürgető értelmesebb iparosok legtöbb helyen kisebbségben fognak maradni, vagy pedig nem érnek el oly ma­joritást, hogy a testületet törvény értelmében lé­tesíthessék. Mi reméljük, hogy ez városunkban nem fog bekövetkezni, sőt hisszük, hogy az ipartestület mielőbb megalakulni fog, s bár erre nézve a kez­deményezést­ jobb szerettük volna az iparosok kö­réből kiindulva látni, miután e tekintetben eddig tudtunkkal intézkedés nem történt, egyenesen az illetékes ipar­hatóság figyelmét hívjuk fel az ipa­rosok ezen életbevágó, fontos ügyére és elvárjuk, hogy az ipartársulatok elnökeivel e tárgyban a TARCZA. A mézes hetek. Madrid Plaza de Sol-ja szokott fényében ragyog. A sétányon válogatott közönség tolong, már megkezdődött a corso, melyet Madrid haut crém­je itt tart. A nagy szökőkút vízsugarai a legkülönfélébb szik­ekben törik meg a gázlángok fényét, körülötte a narancs, füge és datolyaárulók kufár csoportja zsibong. Egy lámpaoszlopnak támaszkodva két férfi állt, közönyösen szemlélve a sétálókat. — Nos, Don Miguel, csak eljön holnap a herczeg menyegzőjére — kérdő az alacsonyabb és fiatalabb — egy félórára csak le tudja küzdeni a hölgyek iránti gyűlöletét ? — Eh, hagyjon békével Fernandez, ha csak reá gondolom már felháborodom. Hol is volt a herczeg esze, midőn e kaczér, büszke pieris-leányt jegyezte el hitvestársául. És én még jelen legyek, ha ily jeles férfi az édennek tartott pokolba tartja fényes bevonulását. ? — Soha ! — Ejnye, ejnyje kapitány, daczára hév nő­­gyű­löletének, nem merném még dédanyámat se önre bízni. Don Miguel mosolyogva simogató bajuszát, de aztán mégis, hogy következetesnek látszok, sértődve felelé : — Gróf úr! ezt nem vártam öntől ! — No, no, tudjuk, tudjuk ! De terringettét, vágott közbe, mily csinos apródja van önnek, hisz ez valóságos Adonis! Don Miguel is azon oldalra nézett, hol ap­ródja tiszteletteljesen állt mellette néhány lépésre. — Igaza van gróf, s én nem tudom eléggé megóvni a szirénektől. De a­milyen szép a teste, olyan a lelke is. Midőn tavaly megsebesültem, ő volt az, ki éjjel-nappal a legnagyobb türelemmel­­ és gyengédséggel ápolt. Hetekig voltam az ágyhoz­­ kötve, szekrény, erszény üres és mégis tudott raj­tam is, magán is segíteni. Esténként fölkereste a tavernákat és ott szerző hárfájával napi szük­ségleteinket. De mind hiába, folytató sóhajjal, el kell válnunk. Hiszen tudja, az én kapitányságom most semmit sem ér, mert az új királynak hűsé­get nem esküdtem, nyugdijamból pedig ketten meg nem élhetünk. — Komoly szándéka ez kapitány ? — Fájdalom, nagyon is komoly! — Úgy szavánál fogom. Engedje át apród­­ját nekem. Azt hiszem, hogy legjobb úr leszek irányában. — Azt el is várnám, ily kitűnő ifjúnál. De ott látom a herczeget jönni. Isten önnel, nincs kedvem most találkozni vele. — Jer Emil, szólt apródjához, fordulva, s ott hagyá gróf Fernandezt. — És az asszony gyűlölő kapitány már­­megfutott? kérdő nevetve a herczeg. Persze ne­heztel reám, mert a rózsabilincseket akarom fel­venni. Szegény, talán van rá oka! — Hogyan ? — véte közbe kíváncsian a gróf. — Azt máskorra, most jöjjön, segítsen ter­vem kivitelében. — Tehát csakugyan ? — szegény Julia, nagy csapás lesz az ő reá nézve. — Meg kell lenni, ha nem akarom egész életem boldogságát koc­káztatni. Haza­érve a kapitány, e szavakkal fordult apródjához: Emil készülj, új gazdát kapsz, be­láthatod magad is, hogy így tovább nem nyo­moroghatunk. Sokkal jobban szeretlek, mintsem megengedném, hogy ifjú napjaid sintődve töltsd mellettem, ki rokkant katona vagyok s dicsőségre nem vezethetlek. De azért ne búsulj, jó gazdád lesz : Posada Fernandez gróf. — Kapitány úr, kiálta föl, lábaihoz borulva az apród, ne tegye azt, ne küldjön el. N­em kell nekem fizetés soha, még csak élelmemről se gon­doskodjék, csak hagyjon magánál, hogy ápoljam, ha beteg és legyek hű szolgája, mint eddig. Oh ne küldjön el édes jó uram, hisz nem tudnám ezt túlélni. Don Miguel meghatva emelte föl az apród­­ját. — Ismered helyzetemet és ha mindannak daczára nálam akarsz maradni, úgy légy ezentúl is derék hü apródom, ki nem hagyja magát el- s csábítani és becsületére válik kapitányának. És most énekelj egyikéből a szép daloknak, melyek­kel már oly gyakran viditád föl dúlt kedélyemet. Emil, az apród énekelni kezdett, s a kapi­tány a hárfa lágy rezgéseitől kisért ének hangjai mellett fáradtan dőlt le tigrisbőr kerevetére. . . Antonio Serrara képíró házában nagy sür­gős forgás van. Ma ünnepelik legidősebb leányának, a büszke­­ és szép Júliának összekelését Gonzola Rikhardo I herczeggel. A menyasszony már felöltözve áll a nagy tükör előtt bondok­jában, mellette buga Mária még itt-ott igazit egy ránézet a pompás atlasz ruhán, melyre hosszú fátyol omlik a fejt díszítő pompás myrtusz koszorúból. A menyasz­­s­szony fényes fekete hajában, csillogó gyémánt­­­darabok tündökölnek, mint megannyi csillag a sötét égben. Minden oly fényes, minden oly nagyszerű s mind e fény mégis oly hideg, mint­­ maga a menyasszony. Egy komorna a herczeg megérkezését je­lenti be. — Vezesd a fogadóterembe ! — hangzott a parancs Julia ajkairól. Mária ijedten nézett nővérére. — Miért nem fogadod a herczeget, hisz pontosan, az általad kijelölt időben jött meg? Tudod mennyit tart a pontosságra és méltán ve­hetné zokon az indokolatlan várakoztatást, külö­nösen ily alkalommal. — Szoktatni akarom eleve, hogy herczegné

Next