Vásárhely és Vidéke, 1887. július-december (5. évfolyam, 28-53. szám)

1887-07-07 / 28. szám

lytos-e a zárvizsgálatok mai rendszere, és mi­ként ke­llene ezt javítni? Ezen kérdések else­jére határozottan „nem“-mel kell felelnem. A vizsgálati rendszer m­a­i al­a­k­j­a h­a­z­á­n­k­b­a­n nem csak nevelészeti sz­em­pontból hely­t­e­l­en, de ál­t­a­l­á­­b­a­n c­­­é­l­s­z­e­r­ű­tt­e­n is. A zárvizsgák mai rendszere, mint ez nálunk is városszerte úgy­ a községi, mint a felekezeti tanintézeteknél szokásban van, abból áll, hogy a tanuló ifjúság ősz­tö’önként, vagy két osztályonként, (ez utób’b rész szokás fő­ként a felekezeti iskoládban áll fenn) az is­­illető iskola-fentartó testület által kiküldött közegek mint „­szakértők“ jelenlétében a külön­böző tantárgyakból rövidebb vagy h­osz­­szabb hírig megkínoztatik. Szándékosan emelem ki a „szakértő“ kifejezést, mert én a mai vizsgarendszert csak úgy helyeselhetném, ha az iskolákban mindenütt igazi szakférfiak által telje­sí­l etnek a vizsgálás. Lehet valaki kitűnő pap, kiváló tudós, de a­ki azon pályán, olyan kori gyermekekkel személyesen hosszú időn át az oktatással és neveléssel nem foglalko­zott , az a vizsgálat terén laikus, járatlan és annak vezetése alatt a vizsga még a legjobb tanítványok jelenlétében is sikertelen, és ily esetben a gyermekeket is, a tanítót is, de a hallgatóságot is csak kiapadni feszítik. De határozottan el kell ítélnem általá­ban a mai vizsgarendszert, mint czéltalant, a nevelés és közoktatás ügyét veszélyeztető és haszontalan, időfecsérlő eljárást azért is, mert igazi szakértő legyen az, a­ki a mai vizsgák eredményéből akár a tanítóra, akár az isko­lára nézve magának teljes és tiszta fogalmat alkosson és a rövid időn át tartott vizsgálás­­ból az egész eredmény felett ítéletet mond­hasson. Kétszeresen rész pedig azon szokás, a­mely némely felekezeti iskolákban még most is fennáll, hogy évenként félévi vizsgát is tartanak. H Ha az egyszeri vizsgálat valóságos idő­rablás, akkor nagyon természetes a kétszeres vizsgálati rendszer, kétszeres időt rabol el a gyermektől is, a tanítótól is. Mert minden iskolában az­ évi tananyag nem csak fél vagy harmadévenkénti, de sőt havonkénti részle­tekre van felosztva; a tananyagot pedig nem csak el kell végezni, de tekintettel a vizsgán bemutatandó eredményre, ismételni, sőt a gyengébbekre való figyelemből többször is kell ismételni. Ha még tekintetbe vesszük, hogy a feladatát értő és kötelességtudó tanító havon­ként is ismétli a végzett tananyagot, akkor lehetetlen, hogy az összes tananyag, mely a mostani népiskolákban megoldásra vár, alapo­san végeztessék, mert arra hiányzik maga az idő. A félévi vizsga is legalább egy hónapot, az egész évi vizsga legalább két hónapot vesz igénybe és rabol el a tananyag alapos elvégzésétől; elveszi pedig oly haszontalan czélra, hogy például átlag 60, de gyakran 90—100 tanuló 4 óra alatt 5—6, sőt több tantárgyból vizsgát tegyen. Mi sem természe­tesebb, minthogy ilyen vizsgák alkalmával egy-két tantárgyra némi súlyt fektet az illető vizsgáló bizottsági elnök s a többi tantárgya­kon végig nyargalnak rövid idő alatt. De nem is képzelhető másként, mert hogy minden növendék, minden tantárgyból felelhessen, arra napok kellenének ; ez adná valódi, igazi, leghívebb képét az elért eredménynek; Így helyeselni tudnám a vizsgarendszert, de a mai alakja határozottan elvetendő, mint Ausztriában, Német- és Francziaországban már rég kiküszöbölték, helyébe pedig a zár­­vizsgák azon alakja hozatott be, mely abból áll, hogy néhány tanuló szaval, az összes tanuló ifjúság néhány alkalmi dalt ad elő, a kitüntetendő tanulók jutalmakat kapnak és azzal a tanév véget ér. De annál jobban győződnek meg ott év­közben a tananyag elvégzéséről és az elért eredményről. Mert ott minden héten megjele­nik az illetékes hatósági közeg az iskolában, ott minden iskolaszéki tag becsületbeli köte­lessége a kitűzött napot az iskolában tölteni, ott minden iskolaszéki tag egy szakot választ magának az ellenőrzésre, melyhez legjobban ért; ott minden héten és hónapban meggyő­ződhetni, várjon az oktatás és nevelés meg­felel-e a czélnak és ha hiba van, mert ha­landó nincs e nélkül, idejekorán lehet azon segíteni, nem pedig a hiányos vagy hibás oktatást csak akkor venni tudomásul, mikor már azon egyáltalában segíteni sem lehet. És innen van, hogy egész nemzedéket tett már tönkre a lelkiismeretlen ellenőrzés, mert a tanító saját nézete szerint a legjobb eszközt véli igénybe venni, és legjobb lelkiismerettel hiszi feladatát teljesíteni, holott téves az ő nézete és nincs a­ki figyelmeztesse, vagy már akkor történik a figyelmeztetés, midőn már kárba vesz. De még másért is kell a mai vizsga­­rendszert elitélni. A felnőtt ember is nagyobb társaságban feszélyezve érzi magát, ha valami felett nézeteit kell kifejezni, mely felett, tudja, hogy ítéletet mondanak. Hát a 6—15 éves gyermek, vagy ifjú, nem-e remegve néz a kérdések elé, melyekről tudja, hogy isme­retkörére bizonyságot tesznek . És hányszor történik meg azon véletlenség, hogy a leg­jobb tanuló képtelen néha a helyes feleletre, míg a gyengébb tanuló történetesen a vára­kozás ellenére jól felel. És ebből azután ha­mis ítéletek keletkezhetnek. . De mit szóljak még azon helytelen el­járásról, midőn például az iskolai hatóság kiküldöttje, akár szakértő, akár nem az, erő­szakkal, úgy szólva, magához ragadja a tanító azon jogát, hogy minden tantárgyból, akár ért­­ hozzá, akár nem, végig vizsgál és ő, ki sem a gyermek tehetségét, sem képességét vagy­­ egyéb tulajdonságait nem is ismeri, tetszése­­ vagy belátása szerint kérdést intéz, a­nélkül hogy legkevésbbé tudná, hogy azon kérdés megfelel-e a gyermek észbeli tehetségének­­ vagy nem és megtörténik azon absurdum, hogy a jó tanulótól könnyűt kérdez, a rosz­­tól pedig nehéz kérdés megoldását várja el. Az erőszakos eljárás mindig megboszulja ma­gát, a­mennyiben a figyelmes hallgatóság azonnal észre veszi, hogy a vizsgázót valami érdek vezényli, vagy tán a tanító iránti rész­­akarat, mely ilyenkor tűnik ki leginkább. Ismertem például olyan censort, ki az egyik tanító osztályában, ki neki pártfogoltja volt, oly könnyű kérdéseket intézett, hogy egy sem maradt felelet nélkül, és így az eredmény természetesen kitűnő volt; a másik osztály tanítója ellen pedig boszut forralván, ennek tanítványait oly kérdésekkel zaklatta, hogy az eredmény természetesen rész lett. Ez is egyik ok, a­miért a­z á­r­v­i­z­g­á­k m­a­i alakja elve­t­e­n­d­ő, ha nem ezek helyett vegye igénybe, minden iskolafenntartó testület a törvény által neki biztosított jogát, mely sze­rint az iskolát ahhoz értő egyének, a­meny­nyire lehet műveit emberek által hetenkint ellenőriztesse, rendszeresen látogathassa és ily módon vegyen tudomást az iskolai oktatás eredményéről. A bírálat ekképen minden te­kintetben jobb és igazságosabb lesz, mint azon gyakori balvélemény, melyet a roszul sikerült vizsgák támaszthatnak. Tételemnek j ezen e rész tanügyi lévén, megvitatás és véle­ Helyi és vidéki hírek. MT Előfizetési kihívás. Lapunk jelen számával új évnegyedet kezdünk meg, miért is tisztelettel felhívjuk la­punk barátait előfizetéseik szíves meg­­nyitására. Előfizetéseket elfogad lapunk kiadóhivatala, Lévai F. könyvnyomdája és Kanitzer O. könyvkereskedése. Hely­beli előfizetőink nyugta mellett lapki­­hordóinknál is teljesíthetnek fizetést. Előfizetési ár félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Tisztelettel. A kiadóhivatal. — Biró Pál miniszteri osztály-tanácsos, városunk szülötte, a múlt héten baráti és ro­konai meglátogatása végett városunkban idő­zött. Miután jeles földinket közönségünk nagyrésze nem ismeri eléggé, érdekesnek tart­juk közölni reá vonatkozólag a „Magyar Sa­lon“ havi folyóirat következő közleményét . A honvédelmi minisztérium két, szakra oszlik, nevezetesen polgári és katonai; mind­egyik szaknak hét osztálya van, s ezek fölött áll a 15-ik, az elnöki osztály, mely legin­kább van igénybe véve. Az elnöki osztályt Biró Pál osztálytanácsos vezeti, bámulatos kitartással, ritka szakértelemmel és sokoldalú­sággal. Az osztálytanácsos ugyanis rendkívüli ismeretek fölött rendelkezik. Végzett theoló­­giát, jogot, ügyvédi diplomát is szerzett ma­gának, beszéli az európai műveit nyelveket, és működött régebben mint hírlapíró is. Ő igazán a minisztérium totumfaeja és az ő ke­zében összpontosulnak az egyes osztályok teen­dőinek összes szálai. Igen sokat dolgozik, ami annyira megviselte, hogy két év előtt az or­vosok tanácsára kénytelen volt egy évre sza­badságoltatni magát és a déli égalj alatt üdü­lést keresi. Itt jobban is érezte magát, de nem bírván megszokni, hogy munka nélkül legyen, a sz­abadságidő leteltét sem várta be, hanem sietett haza, hova a munka és a köte­lességérzet szólította. A honvédelmi miniszté­rium törvényjavaslatai és azok indokolása többnyire az ő tollából folynak. — Kinevezés. A helybeli kir. járásbíró­sághoz aljegyzőül P­é­t­e­r Gyula szegedi kir. járásbirósági joggyakornok neveztetett ki. — ■ló erőt nyer benne járásbíróságunk, mert Szegeden majdnem két évig Wiedermann Jó­zsef járásbiró mellett joggyakornokoskodott, ki mellett volt alkalma bő gyakorlatot sze­rezni. — Vizkárosultjaink részére ismét kap­tunk Dr. Halniss Géza orvos úrtől Budapest­ TÁR­CZ­A. Egy asszony története. Elbeszélés. (3. Folyt) Most már Boronkayn volt a sor, hogy meglepetve érezze magát. Erre csakugyan nem volt elkészülve. Leánya, Boronkay Rózsa, szeret. Szeret, a­nélkül, hogy ő, a­­­.. minden léptét tudni vélte, csak sejtelemmel is van volna arról, hogy leánya szive megosztva van. Boronkay István meglepetten nézett a leányra. Egyszerre elvillant előtte a jövendő képe az esetre, ha a leány makacsul ragasz­kodnék ahhoz, hogy máshoz férjhez nem megy, csak kedveséhez. Látta magát Boron­kay István kidobatva ősei vagyonából, szegé­nyen, megtörve, látta magát tán szintén ki­dobatva annak az asszonynak ajtaja előtt, kire­­ egész vagyonát rápazarolta, a ki őt nem sze­rette, csak addig, mig az aranyak csörgöttek K­oronkay István zsebében, melyből egyszerre Boronkay Rózsa szerelmével az utolsó kis fillért, is kiszorítani fenyegette. Ezt az állapotot látta maga előtt Bo­­ronkay az első pillanatban. S míg az előtt örült annak a lehetőségnek, sőt kívánta, hogy leánya ellentálljon kérésének, most ismét fel­ébredt lelkében a rész, a huzog, s érezte, hogy daczára a nagy szeretetnek, mely­ével leánya iránt viseltetik, tán fenyegetéshez is képes volna folyamodni, hogy tervét kivihesse. (Ismerte azonban leánya lelkületét, tudta, hogy virág az, mely nem csak meghajol a viharnak, de panasz nélkül életét is felál­dozza, hogy ha kell. Utóvégre, Rózsa is le­mondani fog, engedni fog, és az apa mégis gy­özedel­met aratand. ( mint leányán, ki még most is ott te­­szem­ fejét lehajtva, könyezve, meg­jön, végig nézett, igazán sajnálni Nem azért, hogy nem mehet ah­hoz, szeret, hanem azért, mert ahhoz fog nőül menni, kit ő ajánlott neki, s kinek kö­zében az élet, nem olyan idegzetű, mint Rózsa, de más nőnek is, örök szenvedés, lassú halál, kínos gyötrelem. És mindezeket tudva, készakarva taszítja leányát a semmiségbe, a boldogtalanságba, csak azért, hogy az ő önző vágyai teljese­désbe menjenek. Szegény árva leány! Milyen boldogtalan vagy te, hogy nincs most édes anyád, kinek szerető, mentő keblére borulva, elpanaszol­hatnád neki ezer bajodat, ezer gyötrelmedet. Nem az apai szív, de az anyai szív az, mely megérti gyermeke szavát, nem különben egy olyan apáé is, mint Boronkay István, ha még úgy meg is van rendülve, mint az övé most, mikor liliomot öl, szivet tép ki tövestül, bol­dogságot temet, és teremt örök boldogtalan­ság.. Egyszerre csak megrnga­tta Rózsa ke­zeit. Merőn a szemébe nézett a leánynak, melyből a könyök, mint az örök, tiszta, ki­­apadhatlan forrásból, egyre peregtek alá, s mohó kíváncsisággal kérd­é: És ki az, Rózsa, a kit, szeretsz? A leány felemelő fejét atyja felé. Szemei fényben, tűzben kezdtek égni és a tűz egy­szerre felemészte a kényeket. Nem kényezett már. Kis kezeivel megfogta atyja karját és a terem közepéről az ablakhoz menve, lemuta­tott a kis falura. — Látod ott az aranygombos torony alján a csendes házikókat? Azok közt az a magasabb, cserép tetejű egyszerű lak, az a lelkészi lak. Egy fiatal lelkész van ott, Fa­ragó Dénes, azt szeretem én, az szeret engem. Mikor virágot mentem szedni reggelenként a kertbe, ott várt már reám az ifjú mindig, hogy együtt köszöntsön engem a pacsirtával, jó reggelt. Nemes, jó, derék ember. A faluban szeráfi mindenki, bálványozza. Erényeket hir­det, erényekben él. És szeret engem, édes atyám, oly igazán, oly híven, a­mint szeret­lek én is téged, és a­milyen híven, igazán én is szeretem őt. Oh, én csak az övé lehe­tek atyám. Nem kell nekem fény, pompa, bárói korona. Nehéz volna az az én fejemnek nagyon. De egy egyszerű lelkészné, Faragó Dénes oldala mellett, szeretnék lenni. Itt, odalent a magas nyárfáktól kerített csendes kis faluban, melynek minden zegét, zugát is­merem, itt akarok én meghalni édes atyám. Nem kell nekem magas palota, száz szobák­kal, elég lesz nekem édes atyám az egyszerű kis falusi papnak, fehérre, tisztára meszelt két kis szobájával, melyben igazán a boldogság lakozik. Lásd, édes atyám, ha igazán szeretsz engem, ha szeretted édes anyámat, kinek lelke őrködött eddig is én felettem, akkor nem fo­god akarni, hogy én Alszegi báró neje le­gyek. Ha szeretsz, édes atyám, leüzensz oda abba a csendes kis faluba, felhivatod a lel­kész lakból az ifjú lelkészt és reánk adod atyai áldásodat édes atyám. Hisz mi kell ne­künk ? Semmi. Gazdagnak lenni ? Elég gaz­dagok voltunk eddig. Örökké nem tarthat semmi állapot a földön. Ha sok az adóssá­gunk, hadd vigyék el a hitelezők birtokainkat. Marad még nekünk, a­hol meghúzhatjuk ma­gunkat. Eddig boldogok voltunk a gazdag­ságban, jőt, menjünk boldogok lenni a sze­génységbe, atyám. Hidd el, hogy a boldogság egyforma a palotában is, a kunyhóban is. Igaz, hogy itt többször feltalálható. S ha mi, ketten egyetértve, abba a kis lelkészlakba, szeretetet és boldogságot viszünk, hidd el édes atyám, hogy szeretetet és boldogságot találandunk ott mi is. Tudom, hogy Dénes szeret, s rajtad kívül atyám csak őt, csak őt tudom igazán, szívemből szeretni. Boronkay István, míg a leány beszélt, folyton a kis falura mutatva kezeivel, lenézett az alant elterülő házikókra, melyek a reggeli napsütésre villogtak, csillogtak a tisztaságban. Gyermekkora óta ismeri már ő e falut, mely­nek bátran lehetne adni a Boldogfalva elne­vezést. Népe jó, nevelt és hűséges. A Boron­kay földesurak alatt fejlődtek, gyarapodtak, munkáltak s alig volt a faluban család, mely boldog megelégedésben ne élte volna le nap­jait a Boronkay földesurak alatt, kik soha sem sanyargatták a népet, sőt ellenkezőleg, jólétre segítették. Ismét nehéz kő nyomta szivét Boronkay Istvánnak. Szerette ő is e népet, s ha pusz­tította is eddig a pénzt, sohasem tette, hogy a nép révén igazságtalanul kárpótolta volna magát kidobott ezerekért. Boldog kis falu, légy te csak boldog a­­ magad egyszerűségében. Boronkay István köny­­­­nyen feled téged, mikor arról van szó, hogy t — vágyai elérve legyenek. Ott néztek ki még mindketten a völgybe,­­ midőn Boronkay István, lassú, mély, biztos és kérlelhetlen hangon megkezdé : — Rózsa, neked nem szabad, nem lehet Faragó Dénesnek nejévé lenned. Nem azért, mert Boronkay leány vagy, mert most Al­szegi báró kért meg; nem is azért, mert ne­kem bármi kifogásom lenne Faragó Dénes ellen. Ösmerem, derék, jó, nemes férfiú, ki méltó arra, hogy Boronkay Rózsa szerelmével megtisztelje. De már megmondtam az imént, hogy miért kell az áldozatot meghoznod. Más­ként én nem tehetek, nem is fogok tenni. Sokkal jobban, nemesebben tisztelem anyád emlékét, hogy leányát az ilyen lépésre kény­­szerítsem. De abban az esetben én bukni fo­gok. Erkölcsileg, anyagilag. És az olyan em­ber, mint én, egy Boronkay István, nem csak az erkölcsi, de az anyagi bukást sem élheti túl. Választanod kell. Nem Alszegi báró és Faragó Dénes, de ez és én köztem. Ha Al­szegi báróné leszsz, meg van mentve erkölcsi becsületem, anyagi helyzetem. Ha Faragó Déneshez húz a szived, jó, ám legyen, és akkor nincs más hátra, mint hogy mi ketten örökre búcsút mondjunk egymásnak. Jó van, Rózsa, menj, légy Faragó Dénes neje, én el­megyek máshová, és találkozásom lészen anyáddal, kinek megmondhatom az örömhírt: — Rózsa boldog odalent a földön. Boronkay Rózsa boldog odalent a föl­dön ! Oh, ennek a szép leánynak, ennek a kedves gyermeknek nem az volt megírva a sors könyvében, hogy boldog legyen. Nem olyan a szíve, hogy mást akarjon, mint a­mit atyja akar. Megölelte atyját, megcsókolta homlokát és lassú léptekkel, megtörtén, szó nélkül, mint egy szárnya szegett sóhaj, lehellet, ván­­szorgott a szomszéd szobába. Ott letérdelt anyja arczképe előtt, beletemette szép fejét kezeibe, s elbúcsúzva gondtalan gyermekévei­től, napsugaras, pillangós boldogságától, sze­relmétől, a szép jövőtől, uj arczczal, melyen már a szenvedések ültek, uj szívvel, melyből már kiköltözött az élet, rohant ki a nagy te­rembe, s megállva annak közepén, egészen uj, kétségbeesett, tompa hangon­­kiált»: Atyám, én Alszegi bank neje leszek! L­uda In.1 t liliom teste atyja lábaihoz, lesújtva,­­ porba ... (Folyt, köv.­­ményezés végett, a helybeli ..általános tani egyesület, becses figyelmébe ajánlom.

Next