Vásárhelyi Néplap, 1913 (1. évfolyam, 2-22. szám)

1913-08-10 / 2. szám

2 Vasúti állomásaink kibővítése. Megindultak a tárgyalások. Miként megbízható helyről értesülünk, az államvasutak központi pályaudvarának kibővítése, esetleg egy új állomási épület építése ügyében megindultak a tárgyalá­sok s igy némi reményünk lehet aziránt, hogy végre nagy állomásunk, mely mai állapotában egyáltalán nem felel meg sem a forgalom, sem a közönség igényeinek, megfelelőleg és kívánalomszerűleg átala­­kíttatik. Természetesen a részletekről, melyek az állomás kibővítésére vonatkoznak, ma még nem tudunk bizonyosat, de úgy vagyunk informálva, hogy mintegy millió korona költ­ség keretében a pályaudvarnak kibő­vítését, az állomási épületnek modern át­alakítását és néhány melléképületnek a fel­állítását tervezi a kereskedelmi kormány, illetve az államvasutak igazgatósága, mely maga is meggyőződött már arról, hogy a helyzetet jelenlegi állapotában tovább meg­tűrni nem lehet, mert az forgalmi, keres­kedelmi és közbiztonsági tekintetekből is egyaránt káros. Nem kell mondanunk sem, hogy közön­ségünk minden rétege örömmel és meg­nyugvással vesz tudomást az államvasutak igazgatóságának ezen tervéről és elhatáro­zásáról, melyet éveken át hiába sürgettünk és hiába vártunk. De ugyanakkor, midőn jóleső érzéssel látja egy régi vágyának és óhajának a megvalósulásához való közele­dését, az a kérdés is önkénytelenül fel­merül előtte, hogy hát a népkerti állomással mi történik, annak kibővítése és megfelelő berendezése vájjon mikor és egyáltalán kerül-e napirendre? Mert arról van tudomásunk, hogy Ju­hász Mihály kir. tanácsos, polgármesternek­­ erélyes fellépésére a vasúti részvénytársa­­­­ság igazgatósága elhatározta, hogy az állo­­­­máshoz vezető utat kiburkoltatja, a gya­logjárdát kiépítteti és magát a pályaudvart is kibővítteti, de arról nem hallottunk, hogy az állomási épület megfelelő kibőví­tése is tervbe volna véve, holott ez már elodázhatatlan, parancsoló szükséget képez. Aki ismeri városunk vasúti személyfor­galmi viszonyait, annak nem kell bőveb­ben magyarázni a népkerti állomás kibő­vítésének szükségességét. Tudott dolog ugyanis, hogy a népkerti állomás személy­­forgalma csaknem vetekszik a nagy, köz­ponti állomás személyforgalmával, váró­termei pedig oly kicsinyek és annyira szű­­kek, hogy azokban az utazó közönség néha hering módjára van összezsúfolva, sőt akár­hány esetben be sem fér, hanem a szintén szűk perronon és az épület előtti szabad téren szorong. Különösen télen és rosz idő­járás esetén tapasztalható ez, mikor a kel­lemetlenségeket még növeli azon körül­mény is, hogy a jegy­váltó helyiséghez, annak kicsinysége miatt, alig lehet hozzá­férni. Közönségünknek tehát nemcsak méltá­nyos, de egyenesen és határozottan jogos kívánsága, hogy a népkerti állomás épü­lete kibővíttessék, mert az rendeltetésének és a megnövekedett forgalom igényeinek egyáltalán nem felel meg. Tudjuk nagyon jól, hogy ez nem az­­ államvasutak kötelessége, hanem a szen­tes­vásárhelyi vasút részvénytársaságáé,­­ de a kérdést azért vetettük fel ez alka-­l lommal, hogy a nagy állomás kibővítésé­vel kapcsolatosan erre a dologra is felhíva­t­juk az illetékes körök figyelmét, hogy az ügygyel és a közönség jogos kívánalmai­val foglalkozzanak s ha lehet, mindkét állomás kibővítését egyidejűleg vigyék ke­­­­resztül.­­ Mert hogy a dolgot sokáig elodázni már nem lehet, az bizonyos. Hűség a zászlóhoz. .... Ha kérdik, hol vagyok ? Mondd meg, már csak voltam. A szatmári halmon Becsülettel haltam !* Nagy volt az öröm a kurucok táborában, mikor a Rákóczi által készíttetett öt darab gyönyörű, vadonatúj Máriás zászló megérkezett. Hullámos, drága­ selyemből volt valamennyi. Fehér és tiszta, mint az eszme, melyet jelképezett. Egy kassai mester készítette remekbe a zászlókat s szeretet­tel és lelkesedéssel maga vitte a táborba is, egye­nesen a vezérlő fejedelem kezeihez. Útja közben egy eltikkadt, szegény vándorló legény kérezkedett fel kocsijára, aki azt mondta: — Kerekes Bálint a nevem. Eddig a sárospa­taki iskola diákja voltam, most pedig a Rákóczi katonája akarok lenni. A kurucok táborába igye­kezem. A kassai mester tenyerébe csapott az ifjúnak. — Akkor épen jó alkalmatosságra találtál, fiam, mert én is oda igyekszem! Szépen beesteledett aztán, mire a táborba ér­tek, ahol nyomban megérkezésük után meghar­santak a tárogatók s néhány perc múlva katoná­san tisztelegve sorakoztak a fejedelem sátora előtt mindenfelől a daliás kurucvitézek, hogy átvegyék az uj zászlókat. A fejedelem felszólítására a mester kibontotta a zászlókat, melyeknek hullámos fehér selymén dús aranyozással ott volt a Rákóczi címer s fö­lötte Szűz Mária képe. A meglepetés moraja futott át a kurucokon. Tűz lobbant fel a szemükben s önkénytelenül megcsördültek a kardok. Rákóczi már négy zászlót osztott ki a sereg között s Bálint diák alig birt a szive dobogásá­val. Hiszen az volt az ő vágya, szivének az álma, hogy Rákóczi zászlóját vihesse a csaták tüzében, előre, a magyar szabadságért! . . . Ezért hagyta oda az iskolát, a kis falut és abban jó, öreg szüleit. Már az utolsó zászlót bontogatták, melyre az volt aranynyal hímezve : „Ezer halált inkább, mint a rabigát“, mikor Bálint nem tudva elfojtani lelke hevülését, a fejedelem elé lépett s igy szólott: — Fölséges vezérem ! Szegény sárospataki diák vagyok és mától fogva a te katonád. Engedd meg nekem, hogy egyik lobogódat én hordozhassam! A vezérlő fejedelem, mintha lelkében olvasott volna az ifjúnak, oda­adta neki a zászlót. — Itt van, fiam, hordozd dicsőséggel, hogy az ellenség előtt soha meg ne hajoljon ! — Nem hajol meg soha, felséges fejedelmem, arra eszküszöm! Erre előlépett a tábori káplán s a természet templomában, csillagsugaras ég alatt megáldá és megszentelő a lobogókat. Azután megperdültek a dobok és a tárogató imádságra szólott . . . * Kerekes Bálintnak tehát beteljesedett a szive vágya. Baj­társai, a kemény kuruclegények csakhamar megszerették, mert senki sem tudott olyan csodá­latosan szép tündérmeséket mondani a táblrtüzek mellett, mint a pataki diák. De a harc hevében is kemény legény volt és ment előre, halált meg­vető bátorsággal. Az ő lobogóját átjárta száz go­lyó, fehér selymét vérrózsák tarkították, de meg nem hajolt soha. Végre aztán fényes diadalmak és csaták után elkövetkezett az 1711-iki tavasz. Virágba, nap­sugárba borult az erdő, mező, csak a magyar szabadság fája nem hajtott több lombot. A fejedelem elbujdosott idegen földre, segítsé­get keresni, a kurucok pedig a majtényi síkon gyülekeztek, hogy lerakják a fegyvert. Kardnak, karabélynak már nem lesz dolga, csak a zászlók­nak és a magyar nyakaknak. Azoknak szép alá­zatosan meg kell hajolni a német rabiga előtt. — Hát a mi zászlónk is meghajol ? — kér­­­dezte egyik kuruc Bálinttól. — Ne félj, bajtárs — mondotta Bálint — a mi zászlónk nem hajol meg soha ! Bárhol legyen ta­lálkozásom a fejedelemmel, emelt fővel fogok előtte megjelenni, mert én a neki adott eskümet meg­tartom ! Azzal vette kedves zászlóját s az éj homályá­ban lassan, észrevétlenül elhagyta a tábort. Másnap reggel pedig a tátogatók utoljára bu­sán, bánatosan felsírtak és a kurucok lerakva a fegyvereket, hűséget esküdtek a császárnak. A meghajtott lobogók közül azonban hiányzott egy, a Kerekes Bálint zászlója. Az ott lengett büszkén, dacosan, a földbe szúrva egy közeli domb tetején. És alatta ott fe­küdt az ifjú hős, Kerekes Bálint némán, szótla­nul. Szivéből patakzott a vér, melyet karabélyának golyója csapolt meg. Utolsó gondolatát végső erejével, szive piros vérével még oda irta a lobogó fehér selymére: „Nem hajoltunk meg soha“ ! d □ a AKI igazán művészies kivitelű fény-­r)T rvíror­t műtermét IV. kerület, Andrássy utca 10. szám alatt, képet akar, az keresse fel JL JLfvJTllX Ő felsége személyes dicséretével kitüntetve.­­ Több kiállításon első díjat, arany és ezüst érmet nyert. ~ Vásárhelyi Néplap 1913 augusztus 10. Kapitányságok a tanyád Adófizető polgárságunk érdekei. Tisztában vagyunk vele, hogy mikor a régen óhajtott tanyai kapitányságok ügyéről írunk, nagyon nehéz kérdést bolygatunk s nagyon az elevenére tapintunk azoknak, a kik mindig, éjjel és nappal, ha kell, ha nem kell, a nép bajairól szavalnak és zengedeznek, de annak érdekében annyit sem tesznek, mint egy vé­kony hajszál. Ám az a körülmény, hogy soraink bizo­nyos körökben és bizonyos uraknál, a­kik a népszerűségre valósággal utaznak, kelle­metlen érzéseket váltanak ki, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy őszintén és becsületes nyíltsággal elmondjuk azokat a panaszokat, melyek már hosszú esztendők óta hangzanak el hiába tanyai polgárságunk részéről s melyeken előbb vagy utóbb, de segíteni kell a törvényhatóságnak, ha méltá­nyos és igazságos akar lenni a nagy adó­terheket viselő polgársággal szemben. Mindössze is nagyon kevés az, amit a tanyai nép kíván és óhajt. Teljesítése sem igényel megbízhatatlan áldozatokat. Azt kívánja csupán, hogy apró-cseprő dol­gai miatt ne kellessék a legnagyobb és leg­sürgősebb munkaidőben is a városba jönni, hogy azokon segítve legyen. Azt kívánja, hogy egy járlath­atás miatt, egy jelentéktelen cseléd­panasszal, egy közönséges kihágási bejelen­téssel, mezőrendőri üggyel stb. ne kelljen 5,15 kilométer utat megtennie és egy egész munkanapot elvesztegetnie a városban, hogy az eligazítást nyerjen s az esetleges bírsá­golást kikerülje. Azt óhajtja, hogy a­mint ez van Kecskeméten, Szegeden és más nagyobb népességű alföldi városokban is, gondoskod­jék a törvényhatóság olyan közigazgatási kö­zegeknek alkalmazásáról a népes tanyákon, a­kik az ott felmerülő apróbb ügyeket, bajo­kat rendesen ellássák, elintézzék, állandóan szolgálatra legyenek a tanyai polgároknak s ezzel megmentsék őket a városba való jár­­kálás kellemetlenségeitől és hátrányaitól. Úgynevezett pusztai kapitányságok felállí­tását és szervezését óhajtja az a polgárság.

Next