Vásárhelyi Néplap, 1913 (1. évfolyam, 2-22. szám)
1913-08-10 / 2. szám
2 Vasúti állomásaink kibővítése. Megindultak a tárgyalások. Miként megbízható helyről értesülünk, az államvasutak központi pályaudvarának kibővítése, esetleg egy új állomási épület építése ügyében megindultak a tárgyalások s igy némi reményünk lehet aziránt, hogy végre nagy állomásunk, mely mai állapotában egyáltalán nem felel meg sem a forgalom, sem a közönség igényeinek, megfelelőleg és kívánalomszerűleg átalakíttatik. Természetesen a részletekről, melyek az állomás kibővítésére vonatkoznak, ma még nem tudunk bizonyosat, de úgy vagyunk informálva, hogy mintegy millió korona költség keretében a pályaudvarnak kibővítését, az állomási épületnek modern átalakítását és néhány melléképületnek a felállítását tervezi a kereskedelmi kormány, illetve az államvasutak igazgatósága, mely maga is meggyőződött már arról, hogy a helyzetet jelenlegi állapotában tovább megtűrni nem lehet, mert az forgalmi, kereskedelmi és közbiztonsági tekintetekből is egyaránt káros. Nem kell mondanunk sem, hogy közönségünk minden rétege örömmel és megnyugvással vesz tudomást az államvasutak igazgatóságának ezen tervéről és elhatározásáról, melyet éveken át hiába sürgettünk és hiába vártunk. De ugyanakkor, midőn jóleső érzéssel látja egy régi vágyának és óhajának a megvalósulásához való közeledését, az a kérdés is önkénytelenül felmerül előtte, hogy hát a népkerti állomással mi történik, annak kibővítése és megfelelő berendezése vájjon mikor és egyáltalán kerül-e napirendre? Mert arról van tudomásunk, hogy Juhász Mihály kir. tanácsos, polgármesternek erélyes fellépésére a vasúti részvénytársaság igazgatósága elhatározta, hogy az állomáshoz vezető utat kiburkoltatja, a gyalogjárdát kiépítteti és magát a pályaudvart is kibővítteti, de arról nem hallottunk, hogy az állomási épület megfelelő kibővítése is tervbe volna véve, holott ez már elodázhatatlan, parancsoló szükséget képez. Aki ismeri városunk vasúti személyforgalmi viszonyait, annak nem kell bővebben magyarázni a népkerti állomás kibővítésének szükségességét. Tudott dolog ugyanis, hogy a népkerti állomás személyforgalma csaknem vetekszik a nagy, központi állomás személyforgalmával, várótermei pedig oly kicsinyek és annyira szűkek, hogy azokban az utazó közönség néha hering módjára van összezsúfolva, sőt akárhány esetben be sem fér, hanem a szintén szűk perronon és az épület előtti szabad téren szorong. Különösen télen és rosz időjárás esetén tapasztalható ez, mikor a kellemetlenségeket még növeli azon körülmény is, hogy a jegyváltó helyiséghez, annak kicsinysége miatt, alig lehet hozzáférni. Közönségünknek tehát nemcsak méltányos, de egyenesen és határozottan jogos kívánsága, hogy a népkerti állomás épülete kibővíttessék, mert az rendeltetésének és a megnövekedett forgalom igényeinek egyáltalán nem felel meg. Tudjuk nagyon jól, hogy ez nem az államvasutak kötelessége, hanem a szentesvásárhelyi vasút részvénytársaságáé, de a kérdést azért vetettük fel ez alka-l lommal, hogy a nagy állomás kibővítésével kapcsolatosan erre a dologra is felhívatjuk az illetékes körök figyelmét, hogy az ügygyel és a közönség jogos kívánalmaival foglalkozzanak s ha lehet, mindkét állomás kibővítését egyidejűleg vigyék keresztül. Mert hogy a dolgot sokáig elodázni már nem lehet, az bizonyos. Hűség a zászlóhoz. .... Ha kérdik, hol vagyok ? Mondd meg, már csak voltam. A szatmári halmon Becsülettel haltam !* Nagy volt az öröm a kurucok táborában, mikor a Rákóczi által készíttetett öt darab gyönyörű, vadonatúj Máriás zászló megérkezett. Hullámos, drága selyemből volt valamennyi. Fehér és tiszta, mint az eszme, melyet jelképezett. Egy kassai mester készítette remekbe a zászlókat s szeretettel és lelkesedéssel maga vitte a táborba is, egyenesen a vezérlő fejedelem kezeihez. Útja közben egy eltikkadt, szegény vándorló legény kérezkedett fel kocsijára, aki azt mondta: — Kerekes Bálint a nevem. Eddig a sárospataki iskola diákja voltam, most pedig a Rákóczi katonája akarok lenni. A kurucok táborába igyekezem. A kassai mester tenyerébe csapott az ifjúnak. — Akkor épen jó alkalmatosságra találtál, fiam, mert én is oda igyekszem! Szépen beesteledett aztán, mire a táborba értek, ahol nyomban megérkezésük után megharsantak a tárogatók s néhány perc múlva katonásan tisztelegve sorakoztak a fejedelem sátora előtt mindenfelől a daliás kurucvitézek, hogy átvegyék az uj zászlókat. A fejedelem felszólítására a mester kibontotta a zászlókat, melyeknek hullámos fehér selymén dús aranyozással ott volt a Rákóczi címer s fölötte Szűz Mária képe. A meglepetés moraja futott át a kurucokon. Tűz lobbant fel a szemükben s önkénytelenül megcsördültek a kardok. Rákóczi már négy zászlót osztott ki a sereg között s Bálint diák alig birt a szive dobogásával. Hiszen az volt az ő vágya, szivének az álma, hogy Rákóczi zászlóját vihesse a csaták tüzében, előre, a magyar szabadságért! . . . Ezért hagyta oda az iskolát, a kis falut és abban jó, öreg szüleit. Már az utolsó zászlót bontogatták, melyre az volt aranynyal hímezve : „Ezer halált inkább, mint a rabigát“, mikor Bálint nem tudva elfojtani lelke hevülését, a fejedelem elé lépett s igy szólott: — Fölséges vezérem ! Szegény sárospataki diák vagyok és mától fogva a te katonád. Engedd meg nekem, hogy egyik lobogódat én hordozhassam! A vezérlő fejedelem, mintha lelkében olvasott volna az ifjúnak, odaadta neki a zászlót. — Itt van, fiam, hordozd dicsőséggel, hogy az ellenség előtt soha meg ne hajoljon ! — Nem hajol meg soha, felséges fejedelmem, arra eszküszöm! Erre előlépett a tábori káplán s a természet templomában, csillagsugaras ég alatt megáldá és megszentelő a lobogókat. Azután megperdültek a dobok és a tárogató imádságra szólott . . . * Kerekes Bálintnak tehát beteljesedett a szive vágya. Bajtársai, a kemény kuruclegények csakhamar megszerették, mert senki sem tudott olyan csodálatosan szép tündérmeséket mondani a táblrtüzek mellett, mint a pataki diák. De a harc hevében is kemény legény volt és ment előre, halált megvető bátorsággal. Az ő lobogóját átjárta száz golyó, fehér selymét vérrózsák tarkították, de meg nem hajolt soha. Végre aztán fényes diadalmak és csaták után elkövetkezett az 1711-iki tavasz. Virágba, napsugárba borult az erdő, mező, csak a magyar szabadság fája nem hajtott több lombot. A fejedelem elbujdosott idegen földre, segítséget keresni, a kurucok pedig a majtényi síkon gyülekeztek, hogy lerakják a fegyvert. Kardnak, karabélynak már nem lesz dolga, csak a zászlóknak és a magyar nyakaknak. Azoknak szép alázatosan meg kell hajolni a német rabiga előtt. — Hát a mi zászlónk is meghajol ? — kérdezte egyik kuruc Bálinttól. — Ne félj, bajtárs — mondotta Bálint — a mi zászlónk nem hajol meg soha ! Bárhol legyen találkozásom a fejedelemmel, emelt fővel fogok előtte megjelenni, mert én a neki adott eskümet megtartom ! Azzal vette kedves zászlóját s az éj homályában lassan, észrevétlenül elhagyta a tábort. Másnap reggel pedig a tátogatók utoljára busán, bánatosan felsírtak és a kurucok lerakva a fegyvereket, hűséget esküdtek a császárnak. A meghajtott lobogók közül azonban hiányzott egy, a Kerekes Bálint zászlója. Az ott lengett büszkén, dacosan, a földbe szúrva egy közeli domb tetején. És alatta ott feküdt az ifjú hős, Kerekes Bálint némán, szótlanul. Szivéből patakzott a vér, melyet karabélyának golyója csapolt meg. Utolsó gondolatát végső erejével, szive piros vérével még oda irta a lobogó fehér selymére: „Nem hajoltunk meg soha“ ! d □ a AKI igazán művészies kivitelű fény-r)T rvírort műtermét IV. kerület, Andrássy utca 10. szám alatt, képet akar, az keresse fel JL JLfvJTllX Ő felsége személyes dicséretével kitüntetve. Több kiállításon első díjat, arany és ezüst érmet nyert. ~ Vásárhelyi Néplap 1913 augusztus 10. Kapitányságok a tanyád Adófizető polgárságunk érdekei. Tisztában vagyunk vele, hogy mikor a régen óhajtott tanyai kapitányságok ügyéről írunk, nagyon nehéz kérdést bolygatunk s nagyon az elevenére tapintunk azoknak, a kik mindig, éjjel és nappal, ha kell, ha nem kell, a nép bajairól szavalnak és zengedeznek, de annak érdekében annyit sem tesznek, mint egy vékony hajszál. Ám az a körülmény, hogy soraink bizonyos körökben és bizonyos uraknál, akik a népszerűségre valósággal utaznak, kellemetlen érzéseket váltanak ki, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy őszintén és becsületes nyíltsággal elmondjuk azokat a panaszokat, melyek már hosszú esztendők óta hangzanak el hiába tanyai polgárságunk részéről s melyeken előbb vagy utóbb, de segíteni kell a törvényhatóságnak, ha méltányos és igazságos akar lenni a nagy adóterheket viselő polgársággal szemben. Mindössze is nagyon kevés az, amit a tanyai nép kíván és óhajt. Teljesítése sem igényel megbízhatatlan áldozatokat. Azt kívánja csupán, hogy apró-cseprő dolgai miatt ne kellessék a legnagyobb és legsürgősebb munkaidőben is a városba jönni, hogy azokon segítve legyen. Azt kívánja, hogy egy járlathatás miatt, egy jelentéktelen cselédpanasszal, egy közönséges kihágási bejelentéssel, mezőrendőri üggyel stb. ne kelljen 5,15 kilométer utat megtennie és egy egész munkanapot elvesztegetnie a városban, hogy az eligazítást nyerjen s az esetleges bírságolást kikerülje. Azt óhajtja, hogy amint ez van Kecskeméten, Szegeden és más nagyobb népességű alföldi városokban is, gondoskodjék a törvényhatóság olyan közigazgatási közegeknek alkalmazásáról a népes tanyákon, akik az ott felmerülő apróbb ügyeket, bajokat rendesen ellássák, elintézzék, állandóan szolgálatra legyenek a tanyai polgároknak s ezzel megmentsék őket a városba való járkálás kellemetlenségeitől és hátrányaitól. Úgynevezett pusztai kapitányságok felállítását és szervezését óhajtja az a polgárság.