Vásárhelyi Néplap, 1914 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1914-01-04 / 1. szám

II. évfolyam. Szerkesztőség, kiadóhivatal és könyvnyomda Hódmezővásárhely, Szent Antal­ utca 7. szám. Megjelenik minden vasárnap. Hódmezővásárhely, 1914 január 4. Közgazdasági, ipari, kereskedelmi, társadalmi és kulturális hetilap. Szerkesztő és laptulajdonos: ERDEI SÁNDOR. Előfizetési ára helyb­en egy évre 1 korona. „ „ vidéken „ „2 korona. Hirdetések a legolcsóbban közöltétnek. Az uj évben. Elérkezett végre az a várva-várt óra, amidőn búcsút mondva az annyi búval és bánattal teljes 1913- ik évnek, egy szebb jövő édes reményével üdvözölhettük az 1914- ik uj évet. Nem volt még esztendő, mely­nek 365 napja oly hosszúra nyúlt volna, mint ezen szerencsétlen 1913-nak. Bu és bánat, keserv és jajgatás, megfosztott remények, tönkre ment ekszisztenciák, háború, dögvész és árviz kisérte utain. Hatalmas cégek, melyek szilárd alapon lát­szottak nyugodni, kártyavárként omlottak össze, koldussá téve ezer és ezer családot, kivéve kezükben a kenyeret adó szerszámot. Ez év pusztításait és nyomorát egy évtized eredmény­dús munkája is alig pótolhatja. A kiálltó nyomort még inkább fokozza a ránk köszöntött tél hi­deg szele s mutatja be a maga mesztelenségében. Kéregetők olyan serege támadt nyomában, melynek eddig hírét sem hallottuk. Valaha jobb napo­kat látott alakok surrannak be egy-egy jobb módúnak gondolt házba, csekély alamizsnát kérni maga és éhező családja számára s mintha a régi rabló világ felújo­­dását látnánk: utonállók fényes nappal törnek rá arra, kinél pár fillért gondolnak. Midőn tehát sírva búcsút mond­tunk e szerencsétlen évnek s örömtől repeső szívvel üdvözöltük az újat, vájjon elmultak-e tőlünk a nehéz napok? Vájjon az uj év beköszöntésével egy szebb nap hajnala virradt-e ránk ? Mind­ezt nem tudjuk, de érezzük, hogy ez így tovább nem tarthat, hogy már csordultig a pohár. A szomorú napokat szebb napoknak kell fel­váltani s mint a zivatar után, a a­mely pusztít és rombol útjában, szebben ragyog minden, a kidőlt fák helyébe újak nőnek, még szebbek és erősebbek; igy az el­múlt év romboló pusztításainak a helyén egy szebb és jobb élet éle­dését reméljük és várjuk mi ez uj évben; azért fogadtuk, mint várva-várt vendéget kitörő öröm­mel és lelkesedéssel. Vajha nem csalódnánk s a Szilveszter-éji ólom­figurák mind valóra válnának. Legyen ez uj év a szenvedések és csalódások után az öröm és megelégedés boldog uj éve. 1-ső szám: Lessz újvárosnak orvosa. Városunk törvényhatósága még az 1912-ik év szeptember havi köz­gyűlésén a közóhajnak engedve, egy uj tiszti orvosi állást szerve­zett Újvároson. Felebbezés folytán az ügy a miniszter elé került, a­honnan a napokban jött meg a jóváhagyás. A­midőn e liírt örömmel ves­­­szük tudomásul főleg az újvárosi polgárok nevében, néhány szavunk volna elmondandó. Az uj orvosi állás szervezésével városunk közegészségügyének elő­mozdítását és az újvárosi szegé­nyebb néposztály egészségi állapo­tának előmozdítását óhajtotta tör­vényhatóságunk gyámolítani. Tud­juk, mily fontos cél ez épen ná­lunk, a­hol a fertőző betegségek bacilusai melegágyra találnak, csak a kedvező alkalmat várják, hogy közölök egy vagy kettő, hol kü­­lön-külön, hol egyszerre életre kelljenek. Tudjuk azt is, hogy e nyavalyák épen az egyszerűbb, alsóbb néposztályhoz tartozók kö­zött szedik áldozatukat, nem ritkán egész népes családokat pusztítva el. A kis zsidó leány. írta: KÖRMENDY DEZSŐ. — Menj el édes fiam — szólt a mama — tedd meg édes­anyád kívánságát. Legyél jó fiú. Kér­jed meg a Sárika kezét. Az energiátlan, gyenge gyerek valamit az orrá­ból motyogott. — Ugyan kérlek, csak nem veszed komolyan azt a kis zsidó leányt. Csak nem akarod talán elhitetni velem, hogy még mindig olyan kicsi fiú vagy, akivel komolyan sem lehet beszélni. De még ettől eltekintve is, nem engedhetem meg, hogy Barátosi ügyvéd fia, egy törzsgyökeres magyar gyerek, szégyent hozzon a családra, elvegyen egy kis szegény zsidó leányt, egy virágárus hölgyet, egy beteges penész virágot. — De drága anyám, a szerelem . . . — Mit, még szerelemről beszélsz. Na ennyire naivnak még sem gondoltalak. Hiszen a szerelem csak beteges képzelődés. Ki beszél már a mai korban szerelemről. Ma már csak azt kell néznünk, hogy a leány, akivel szóba állunk, megfelel-e a társadalmi állásunkhoz. — De anya, kérlek, én . . . — Tudom, tudom. Ne is mondd tovább. Meg­ígérted, hogy elveszed. Hát ugyan kérjek, ne légy olyan már. Hát azt gondolod, hogy minden ígé­ret kötelező. Gyermekes elszólás volt az egész. Az elszólás következményeit pedig nem lehet egy életen át viselni. — De én igazán . . . — Nem, nekem ne beszélj. Észre­vettem már én rólad, hogy te azért a kis egyszerű zsidó leányért­esek én velem akarsz kötekedni. Tudom én azt jobban, hogy te szereted Sárikát. Azután meg az legalább önzetlenül szeret téged. Nem csak azért, hogy társadalmi pozíciót biztosíts j neki. — Na ne tétovázz. Itt a kalapod és sétapál­cád. Eredj Sárikáékhoz. Hát nem akarsz boldog­nak látni. Verd ki a fejedből azt a kis leányt. Mit akarsz tőle. A gyermek végre meghajlott. A sok beszédtől tele lett a feje s úgy érezte, hogy talán tényleg nem is szereti a kis virágárus leányt. Hogy az a sok ábrándozás és reágondolás tényleg csak be­teges képzelődés volt. Olyan bambán állott az anyja előtt. Hát jó, elmegyek. A mama kihasználva a jó fiú merengését, azon­nal tuszkolta az ebédlőn keresztül a szabad le­vegőre. Megkefélte kabátját, megigazította nyak­kendőjét s fejére nyomta eredeti francia kalapját. — Még egyszer ismétlem, hogy ügyes légy s ha sorra kerül, kérd meg Sárikának a kezét. A puha, energiátlan gyerek tehát elindult ház­­tűznézőbe. Az utca sötétségbe kezdett burkolózni, már kez­dették az utca lámpáit meggyújtogatni. A jó fiú gondolataiba merülve bandukolt az utcán. Csak azon vette magát észre, hogy egy fényesen kivi­lágított virágüzlet előtt állott. Nézte, bámulta a virágokat. Pedig már annyiszor látta őket. Hiszen napjában többször eljött ide, mert itt volt alkal­mazva a kis zsidó leány, akit a gondos mama annyira lepago nyitott, akiről annyi megvetéssel beszélt. A gyerek állt szótlanul. Folyton gondolkozott, hogy bemenjen-e ? Virágot kellene venni­e Sári­kának. Már készült, hogy benyit, de elvesztette minden bátorságát, mert megpillantotta a halo­­vány arcú kis zsidó leányt. El akart futni, hogy ne is lássa, de lábai megtagadták a szolgálatot. Csak akkor ébredt öntudatra, a­mikor egy ina a gyerek szemtelenül mosolyogva köszönt reá. Meg­ismerte. A virágüzlet kifutója volt. Szégyenkezve pirult el. Talán egész életében most érzett először lelkifurdalást. Talán most kezdte érezni csak, hogy élő lény, mert eddig nem is igen tudta. Úgy volt nevelve. Már kicsi korában úgy szoktatták, hogy neki gondolkozni, érezni nem szabad, azt verték bele, hogy ő he­lyette a szülei gondolkoznak. Az iskoláit is szülei

Next