Vásárhelyi Néplap, 1914 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1914-01-04 / 1. szám

2 Vásárhelyi Néplap Nem mondjuk mi, hogy e be­tegségek elterjedésének meggátlá­­sára nem tesz a törvényhatóság semmit, hisz ezt megcáfolná ezen új tiszti orvosi állás szervezése is, de mégis azt tartjuk, hogy intéz­kedései e tekintetben nem érnek el annyi eredményt, mint kellene. Az óvodák és iskolák lezárása ak­kor, a­mikor ott már a betegség csírája elszóródott, egyes házak­nak, családoknak elszigetelése sze­rintünk nem elég hatásosak, a­mit az évről-évre fellépő betegségek is tanúsítanak. Másféle eszközt is szeretnénk látni, olyat, a­melyet nem csak akkor alkalmaznak, a­mikor a baj meg­van, hanem olyat, a­mel­lyel annak fellépését meg­akadályozhatnánk. Népünk régi jó magyar szokás szerint irtózik attól, hogy orvost és patikát igénybe vegyen, ezt már csak akkor cselekszi, a midőn minden ismert javasasszony taná­csát és fűnek-fának gyógyító ere­jét hasztalanul alkalmazta, vagy a midőn a beteg napjai már szám­lálva vannak. Sokszor, a midőn már az elmú­lásba bele­nyugodott, ezt is csak azért teszi, hogy a törvény sújtó keze alól menekülhessen. Népünknek az orvos és a patika iránti ellenszenvében gondoljuk mi a baj okát. A­ki a mi nyomo­rúságos közegészségügyi állapo­tunkon segíteni akar, annak ezzel kell elsősorban megküzdeni s mi úgy gondoljuk, ez a városi orvo­sok kötelessége volna. Gyermeket­­ tanulni, beszélni s az éles alapvető ismeretekkel megismertetni a ta­nítók kötelessége. Tanítsák meg egyszerűbb polgárainkat arra ma­guk az orvosok, hogy ők, bár díj­­­­talanul kezelik is őket, nem ellene­s­ségeik, de jóakarói, téli üres órák­­­­ban adjanak kezeikbe népies nyel­­ven irt egészségügyi füzeteket,­­ népünk tanulni fog s ha tanul, kevesebb lesz a fertőző betegsé­gek száma és esete. A köri egy­hangú felolvasások néptelenek, de ha véletlenül valamelyik orvos tart előadást, az mindig népes,­­ ha arról kellő időben értesítik a közönséget. Még egyet. Tegyék egyszerűbbé­­ szegény betegnek a hatósági or­­­­vos által való megvizsgálását. Sze­­­­génységi bizonyítvány után sza­ladgálni akkor, amidőn a beteg állapota már súlyos, azt hisszük, nem a közegészségügyet szolgálja. Elmondottuk a fentieket az új orvosi állás szervezése alkalmá­val azért, hátha meghallgatásra találna illetékes helyeken. Szebb, emberibb hivatás alig vár vala­kire, mint Újváros leendő orvo­sára. Nem kell hozzá hírnév, kli­­nikákon szerzett babérok, egy kell csak, a nép iránt érző nemes szív.­­ Ezt ajánljuk a választásnál a bi­­­­zottsági tagok figyelmébe. — Gyűlés. A boszniai harcosok és ki­­­­szolgált katonák egyesülete folyó hó 11-én délután 2 órakor egyesülete helyiségében­­ tisztújító közgyűlést tart, melyre a tagok ezúton is meghivatnak. 1914 január 4. Szeretetház - családi telep. Nem uj dolog. A kezdet még az 1912 év elejéig húzódik vissza. Hogy­­ tehát kellően megérthes­ük a családi telep történetét, egy kissé vissza kell mennünk. Az 1912 év elején Dr. Turcsányi I Imre, a szegedi gyermekmenhely igaz­gató főorvosa átjött városunkba s itt a tanáccsal tárgyaltak a szeretett­­áznak családi teleppé való átalakítása tárgyá­ban. A tárgyalások eredményre is vezettek.­­ A tárgyalások folytán a tanács az­­ 1912 év szeptember hó 25-én tartott közgyűlés elé indítványt terjesztett. Az indítványt a közgyűlés el is fo­­­­gadta, a­mely indítvány, illetve most már határozat főbb pontját ké­pezte az, hogy a mennyiben a város­i szeretetháznak a kiskorú gyermekekre vonatkozó részét családi telepnek áten­­­­gedi, az állam, illetve a szegedi gyer­mekmenhely a telep fentartási költsé­geihez hozzájárul és az elhagyatott gyermekeket teljes ruházattal látja el. Ezzel sze­mben a város helyet ad a telepnek s megengedi, hogy másodsor­­­­ban, tehát csak akkor, ha helybeli elhagyott gyermek­k ellátásán kívül I m­g van hely, idegen gyermekek is elhelye­zést nyerhess­­ek. Kikötötte to­vábbá a város, hogy a szeretetháznak a felnőttekre kijelölt helyét a telep fel nem használhatja. Ezzel a határozattal természetesen a s­z­eretetházra vonatkozó szabályrende­­­­let i­s módosításra szorult, a­mennyi­jóvoltából végezte el, mert szorgalma és tehetsége erre képtelenné tették volna. El volt kényeztetve a végletekig. Most azonban érezni és gondolkozni kezdett. Az inas szemtelen mosolygása felébresztette ön­tudatát. — Nem megyek el Sárikáékhoz — mormolta önmagában — én szeretem ezt az egyszerű virág­árus leányt éppen azért, mert egyszerű becsületes. Azonban további gondolkozása cserben hagyta. A mamára gondolt, aki majd sírni fog bánatában, hogy nem ment el, hogy nem fogadott neki szót. — Mégis talán elmegyek. Hiszen nem szüksé­ges még azért, ha meglátogatom is, feleségül venni. Azért szerethetem én továbbra is ezt a vézna kis­leányt. Gyorsan megindult. A csipős szél arcába vágta a havat. Oly jól esett ez a kimelegedett fejének és arcának. Viharzott a vére, de nem a Sárika látásától, hanem a kis virágárus zsidó leánytól. Képzeletében órák teltek el, mire elérkezett a Sárika szülei házáig. Reszketett a keze az izgalomtól, a­mikor be­nyitott a kapun. Tétovázva haladt fel a lépcsőn. Egy cselédleány fogadta. Mintha várták volna Valósággal leszedték róla a kabátot és a kalapot s vitték a fogadó szobába. Sárika mamája fogadta. Elegáns, javakorbeli asszony, akinek arcán nem — Mi sem természetesebb, hogy azt mondanám hogy Sárika kisasszonyt. — Csak azért kérdeztem, szólt leány meglepe­tést színlelve, — mert az én mamám tőlem ugyan­ilyenfélét kérdezett s én haladéktalanul Önt em­lítettem meg. Erre a szóra lépett be a mama. — Látod, kedves mama, nem csalódtam szá­mításomban, Barátosi úr éppen az előbb mon­dotta, hogy csak engem fog feleségül venni és senkit mást. — Áldásom reátok — rebegte a mama. Még néhány percig beszélgettek s a fiatal Ba­rátosi búcsúzott. Csak lenn az utcán gondolt vis­­­sza a vele történtekre. Sirni szeretett volna dühé­ben. Belátta, hogy bele került a jó előre elkészí­tett kelepcébe. Eszébe jutott a kis virágárus leány. Mit fog azzal csinálni, hogy fogja elbeszélni tudni a történteket. Valósággal magán kívül rohant vé­gig az utcán. Egyenesen a virágüzlet elé ment. Megvárta, míg a kis zsidó leány az üzletből eltávozik. Utánna ment. Torkát szorongatta a szó. Végre megszólalt. — Feledjük el egymást kisasszony. A helyzet úgy alakult, hogy meg kell nősülnöm. Azonban csak önt fogom továbbra is szeretni. — Ugyan kérem, hát ki kérdezte. Nősüljön s vegyen el feleségül azt, akit tetszik, legalább meg­szabadulok magától. Maga anyámasszony katonája. Szép ruhában fog ön is járni, ha ruháját Raonc festetni, tisztittatni kizárólag csakHm hagyott nyomot a gond. Ránctalan, jól táplált úri asszony. Ruházata teljesen mai korbeli. — Csak üljön le kedvesem, azonnal jön Sárika is, még egy kissé a toalettjével van elfoglalva. Igazán olyan készületlenül talált bennünket a lá­togatása, hogy Sárikám kénytelen most átöltöz­ködni egy kissé. Tudja, nagyon szereti a házi dolgokat s nem igen van úgy öltözve, hogy ven­déget is fogadhasson. A legény csak bámult, egy szót sem tudott szólni. Hallgatott. Pár perc múlva belépett Sárika is. Telerakva ékszerrel, gyöngyökkel. Egész va­gyont képviselt. Kölcsönös üdvözlés után egymás­sal szembe foglaltak helyet. A leány igazán csinos, sőt szépnek mondható. Termete formás, mandula vágású ábrándos szemei mélyen befeketedettek. A mama és leánya egymást túllicitálva beszél­tek. Majd a mama magukra hagyva, távozott. Az ajtóból boldogan mosolyogva kacsintott leányára. E kacsintásban minden benne volt. Felhívás és figyelmeztetés. A leány el is értette. Jó előre ki volt tanítva. — Ugyan, mondja csak, ha ugyan az, dog Gítár mára azt mondaná, hogy feleséget keressen,­kit választana ki ebben a városban­.«» ^ Erre a kérdésre a legény összefezz^. NenE volt rá elkészülve. Pillatnyi gondolkodás^Váii: remegő hangon mondotta. VAU W*** VV/ .............................................. A* *

Next