Vasárnapi Újság, 1843 (10. évfolyam, 452-502. szám)
1843-03-26 / 464. szám
A’ jogosságot értelmezhetjük azon erénynek, mi minket arra ösztönöz, hogy mindennek megadjuk a’ mi az övé. A’ szó ezen kiszélesített jelentésében minden erénynek, mit az ész elünkbe szab, vagy a’ mit a’ társaság tőlünk megkíván, gyakorlását befoglalja. Teremtünk, embertársaink, magunk iránti kötelességünket mind tökéletesen bétöltjük, ha a’nevezetteknek megadjuk a’ mivel tartozunk. E’ szerint, igazán megmondva a’ jogosság az egyetlen egy erény, ’s a’ többi mindnyájan belőle származnak. Az őszinteség, álhatatosság, irgalmasság és bőkezűség p. o. tulajdonságok ugyan, de magukban még nem erények, és valahányszor e’ czimet érdemlik, mindig az őket ösztönöző és vezérlő jogosságnak köszönhetik. Ezen igazgató nélkül az őszinteség szátyársággá, az álhatatosság makacssággá, az irgalmasság gyengeséggé (hogy ne mondjuk gyávasággá) ’s a’ bőkezűség oktalan pazérlássá válhatik. Egy önhaszonkeresetlen tett, ha a’ jogosság nem vezérli, a’ legjobb esetben is természet szerint csak közönbös és nem ritkán vétekké is fajulhat. A’ társalkodásra, ajándékokra, mutatkozásokra, és más viadási eszközökre tett költekezéseink, ha feleslegünk jobb és megkívántatóbb czélokra fordításával nem ellenkeznek, magukban csupán közönyös tettek; de ha erényesebb rendelkezésekre való tehetségünket elszívják és kiapasztják, bizonyára vétkesekké lesznek. Az igazi bőkezűség éppen olly múlhatatlanul szükséges kötelesség, mint akármelly más, mit a’ törvény parancsol. Észszabta szabály az, és annak kellene minden okos lény legfőbb törvényének lenni. De ez a’ nagylelküség nem abban áll, hogy a’könyörület minden gerjeddmére hallgassunk, hogy vezérünkké a’ vak indulatot válaszszuk ’s vagyonúnkat és tehetségünket jelen jótéteinkkel annyira megapasszuk, miszerint továbbiakra alkalmatlanokká legyünk. A’ fösvényeket rendszerint úgy jellemzik, mintha minden becsületérzés vagy könyörűlet nélkül szűkölködő emberek volnának, kik csak azért élnek, hogy gyűjtsenek ’s a’ kik ezen szenvedélyüknek minden más boldogságot feláldoznak. Mint egy tébolyodottaknak emlegetik, kik a’ bővség közepette maguktól minden gyönyört száműznek és képzelt szükségből valódi fogyatkozást csinálnak. De bizony kevesen, igen kevesen felelnek meg ezen túlságos képnek és talán egyetlenegy sincs, a’ kiben minden vonásai együtt feltaláltatnának. Ellenben gyakran tapasztaljuk, hogy léhák és henyék a’ takaros, életrevaló embert ama’ gyűlöletes nevezettel: „fukar“— bélyegzik ; olly embereket, kik kíméléssel ’s munkájok által sorsosaik közül kiemelkedtek, és iparukkal a' társaság köz tőkéjét gyarapítják. Akár mit mondjanak a’ léhák és tudatlanok, bizony jó dolga lenne a’ társaságnak, ha több illy jellemű ember volna közöttünk. Rendszerint az illy szűkkeblűeknek mondottak módjára az emberi társaság igazi jóltevőivé váltak. A’ fösvény emberreli közlekedéseinkben ritkán vallunk kárt, de igen gyakran bezzeg, ha pazérlókkal van dolgunk. Egy Godinot *) nevű frank papot hoszas ideig csak „zsugori“ név alatt ismertek ’s emlegettek. Ő soha a’ legnyilvánosabb Ínségen sem akart segitni és szőlőhegyének ügyes mivelése ’s használásával rengeteg vagyont *) Otv. Godina.