Vasárnapi Újság, 1847 (14. évfolyam, 659-709. szám)

1847-05-23 / 679. szám

már nem hagyhatsz ide. Nincs miért ismét nyegedezni Kukli uram. „Na, Kukli édes, beszélgessünk egy kicsit jó ízűen. Akárhogy is, sok pár embert ismerek én, a’ kik fél olyan jól sem jöttek ki mint mi ketten. Mind a’ kettőnknek meg van a’ hibácskánk; de látod, te nehéz természetű vagy, valid meg csak Kukli, hogy az. De azt hagyjuk anynyiban, ne beszéljünk róla, nem akarlak én most dorgálni. Beszél­jünk a’ jövő vasárnapról, kedves. Soha sem tartottuk fel a’ menyegzőnk nap­ját, azt gondolám, csináljunk egy jó ízű napot ’s hijjuk meg ismerőseinket. Mit mondasz? Képmutatásnak gon­dolnák? A’ világért sem volna képmu­tatás. Tudom Istenem, hogy mindent elkövetek, hogy jól ki lehessen velem jóni, ’s ha valaha férj boldog volt, ne­ked annak kellene lenned. Nem bukli, nem bolondság a’ menyegzői nap fel­tartása; nem világ-csalás; és ha az is, hányan nem teszik? A’ bizony nem e­­gyéb egy illő bókolatnál, melyet a’férj feleségének csinál. Nézzed Perge fic­két, nem adnak ebédet minden éven egyszer/ Igaz, tudom ’s ha egy kicsinyt hajba kapnak is a’ 365 nappalatt, az semmit sem tesz a’ dologra. Ők feltart­ják a’ menyegzőjük napját, ’s vendége­iknek nincs egyébbel bajok. ,,A’ mint mondám, Kukli, nem e­­gyéb csak egy kis illő bókolat a’ nő­nek, ha a’ férj feltartja a’ menyegzője napját. Anynyi mintha azt mondaná az égész világnak­­, írnél ha még egy­szer meg kellene házasodnom, csupán az én áldott feleségemet tudnám újra választani. Na, na! nem látom mire nyegedezel megint, Kukli— nem, azt sem hogy miért sóhajtozol; de bizony tudom mit gondolsz: igazán­ mi lett volna belőled, ha nem úgy házasodtál volna, a’ mint házasodtál— egy való­ságos elvetemült ember lett volna be­lőled! Tudom én, ismerlek én, Kukli, és—nem szeretem mondani—nem igen lett volna egyéb belőled egy lum­pácius­­nál. Én tudom, menynyi bajomba ke­rült, hogy tekintetedet fenntartsam—’s mi a’ köszönet érette? Haj! Azt kell kívánnom, bár lett volna némely nő a’ feleséged! „De ne disputáljunk, Kukli! Nem gondolsz te semmi roszszat, tudom én. Meg lesz az a’ kis ebéd, úgy-é? Csak éppen egy néhányan a’ legjobb ismerő­seink közül. Na, ne mond, hogy ne­ked mind egy — nem igy kell szólani egy feleséghez, kivált egy oly feleség­hez, a’ milyen én voltam neked, Kukli. Nos, tehát megegyezel az ebédben úgy-é? Ugyan ne nyünynyegj, Kukli uram, hanem szóld ki a’ mit akarsz. Feltartod az esketőd napját? Mi? Bár hagyná­lak al­un­ni? Áh! ez nem illik egy férjíihoz, Kukli, hát nem mondhatsz te „igenét minden hozátétel nélkül? Mondom, nem mondhatod „igen“?— Na, valahára, az Isten áldjon meg! tudtam én hogy fogod mondani. „Már most, Kukli, miből fog álla­­ni az ebéd. Nek­em—nem holnap fogjuk megbeszélni, most beszéljük meg ’s az­tán nem forgatom az eszemet rajta töb­bet. Szeretnék valami különöst— vala­mit a’ mi nem mindennapi— csak ép­pen hogy lássák, hogy tartunk valamit róla. Szeretném — Kukli, tán csak nem alszol? Mi bajom? Az a’bajom, hogy igazitsuk el az ebédet. Készíttessek a’ mit tetszik? Nem; minthogy n­e­­ked van kedved feltartani ezt a’napot, igazságos hogy én is kedvedbe járjak. Még egyszer sem volt, Kukli, mit gon­

Next