Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-12 / 2. szám - A legelső magyar komikus. Gyulai P. 11. oldal / Elbeszélesek
11 A legelért magyar komikus, GYULAI PÁL-tól. Ezelőtt mintegy tiz évvel Kolozsvár piaczán minden reggel egy éltes öreg ur volt látható, ki pontban hét órakor csendes és méltóságos léptekkel kezdette meg a maga szokott körútját. Hosszú szürke kabátot viselt, magas és domború zsebekkel, a hasítéknál legtöbbször lefejelve. Fején magas tetejű kalap nyúlt fel, kopott ugyan, de azért gondosan kikefélt. Szarvasbőr keztyűs kezéből a nádpálcza, nyakáról a katonás fekete kravát, ajkairól a duzzogás soha sem hiányzott. Mintegy nyolczvan éves lehetett. Torzonborz szemöldeit, bajszát, haragos szemeit beretvált álla szelidité. A legtöbbször tüskés volt ugyan ez is, de az öreg ur arcza így sem volt kellemetlen. Haragos beszédére sem neheztelhetett meg az ember, mert akaratlanul el kellett mosolyodnia. Az öreg ur pedig haragudott mindenkire a piaczon; a vetemény és gyümölcsárus nőkre, a mesteremberekre, a fát és gabonát szállító falusiakra, mert drágások, mert"csalnak, mert nem „fáin" dolgokat árulnak a járókelőkre, mert sárt fecskendenek reá, vagy port vernek körüle, mert gorombák, mert parasztok, mert majd megmondja, hogy milyenek. Mindenüvé benézett, mindent megvizsgált, mindennek megtudakolta árát, mindent potom áron akart megvenni, hosszasan alkudott, mindjárt méregbe jött, hamar kibékült, ritkán vett ugyan valamit, de azért olly fáradtan tért haza, mintha mindazt zsebében vagy hátán vinné, mit nem vett meg. Otthon nem fogadta neje. Az öreg urnak soha sem volt neje, sem gyermeke. Rosz kedvében gazdája feleségével veszekedett vagy a nőcseléddel vagy épen az utczagyerekekkel; jó kedvében ugyanezekkel oszta meg örömét. De jó kedve igen ritkán volt. Midőn reggelenként hazajött, mindig boszonkodott a drágaságra, a rosz világra, a czudar emberekre, közbe-közbe elmondván a fa, a gabona árát s megneheztelvén, ha nézeteiben nem osztoztak. Ilyenkor aztán hamar szobájába vonult, s hozzá fogott a seprés- és rakosgatáshoz, mert az öreg ur önmagának ura s szolgája vala egyszersmind, még pedig szigorú ura és engedelmes szolgája. A seprés rendesen hosszan tartott, noha a szoba olly kicsiny volt, hogy három lépésnyi szélességét hossza csak egy lépéssel múlta felül. A rakosgatás is épen annyi bajába került, noha az egész bútorzat csak egy ágy, egy asztal, egy szék, egy fél könyves-polcz s egy függő kosárból állott. E függő kosár, melly mint valami csillár nyúlt le a szoba mestergerendájáról, egy kép fénypontja volt a szobának s az öreg ur gondolatainak. Midőn elvégezte a seprést és rakosgatást, nagyot lélekzett s egész ünnepélyességgel állott meg a függő kosár alatt, melly mikor nem volt üres, mindig élelmiszerekkel volt tele. Mintegy magát megjutalmazandó belé nyúlt illyenkor az öreg ur, kihúzott belőle egy darab kenyeret, szalonnát, néha kettőt is és jóízűen elköltötte. Hasonlókép tett a tepertyű és túróval. Nem ritkán a hideg sültből is vágott egy falatot, s ha jól izlett, még megtoldotta hárommal. Falatozás közben feldicsérte vagy legyalázta a sütőnőt, a mészárost, a szakácsot vagy valamelyik jó barátját, kiktől mindezt drága pénzen vásárolta meg vagy olcsó ajándékul kapta. Ha palaczkja üres volt, egy jó pohár vizet nyelt le, de meglátszott arczán, hogy nem tartozik Priesnitz hivei közé. Kissé összeborzadt, valami méla kifejezés ült ajkaira, mintha mondani akarná : 1834-ben, valamint 1841-ben is igen jó bor termett, a tavali termés sem vala rosz, milly ostobák és feledékenyek az ő jó emberei, kik nem tudják meggondolni, hogy a jó bor mennyire erősiti az öreg embert. E reggeli után, melly ebédnek is beillett volna, könyves polczához lépett az öreg ur. Megtörölgette a portál könyveit, különösen parány kiadásu Horatiusát, mellyet csaknem annyira kedvelt, mint a függő kosarat, rendbe szedett egy halom szinczédulát, megnézegette iratait, s egy vastag köteget kiválasztván, leült irni. Elébb gondolkozott, mélyen gondolkozott, aztán fölkavarta a tintát, megigazitotta tollát, lesimitotta a papirt. Ekkor elkezdett újra gondolkozni s kikiáltott az udvarra, hogy ne lármázzanak. Végre irt tiz husz rendet sürün, nagyon sürün, mert a papírral gazdálkodni illik. Sokáig irt, mindent megirt, azt is, hogy ablaka alatt lármáznak. Ez volt az öreg ur naplója, mellybe harmincz év óta mindennapról gondosan bejegyzé: drága-e a gabona, box*, fa vagy olcsó/? szép idő van-e vagy rut? hol ebédelt tegnap, kikkel találkozott az utczán s több effélét egész addig, hogy csizmája kiszakadt s házigazdája igen nyelves szolgálót fogadott. Délután felé ölteködni kezdett. Levette a ruhafogasról jobbik kalapját, kikefélt, és fejébe nyomta. Aztán a függő kosárhoz lépett, egy falat kenyeret tört, jó nagy falatot. Felkötvén szebbik bravátját, egy csipet túró mellett pihent ki. Mielőtt kevésbé szennyes szarvasbőr keztyüjét felhúzná, csizmáját kitakarítaná, vagy szürke kabátjára gombot varna, egy darab szalonnát vágott, még pedig fontos okból; mert ha ezt később teszi, összezsírozza kabátját, keztyüjét, csizmáját, noha ez utóbbinak teljességgel nem ártott volna, így öltözködött, készült az öreg úr ebédre. Sokáig készült, vissza-visszatért, de midőn nádpálczáját kézbe vette, már több volt, mint bizonyos, hogy elindul. Gondosan bezárta az ajtót, kétszer háromszor megpróbálta : vájjon jól be van-e zárva? étvágy kedveért versengett pár perczig a szolgálóval, majd csendes és méltóságos léptekkel Farkas-utczának tartott. Kolozsvári Farkas utczában hajdan két főiskola volt s talán még most is megvan. Mi vala természetesb, minthogy déluután két óra felé hemzsegett az utcza a sok tanuló gyermektől, kik csintalankodva, verekedve, s egymást űzve siettek a múzsák templomába. A öreg ur rettenetesen boszankodott a lármára, verekedésre s nádpálczájával koronként jókat húzott a gyerekekre. „Eb az ingetek fattyai! — riadt reátok — hát ezt tanuljátok az iskolában? Tanuljatok rendet! nézze meg az ember!" A gyermekek jól ismerték már az öreg urat. Midőn meglátták szürke kabátját és hosszú kalapját, kiállottak útjából, de a biztos távolban elhúzták szájokat s még nagyobbakat rikkantottak. Az öreg ur pedig, hogy elverje koszuságát, megállott a színház előtt, elolvasta a szinczédulát s ha valamellyik szinész ott lézengett, vitatkozott vele a darabról, a szereposztásról s mindig megkérdé : ugyan mi az a színház, ugyan mi az a szinész ? „Hej öcsém — folytatá intőleg emelve föl kezét — ne rontsátok a magyar nyelvet. Színház annyi, mint kocsiszín, szinész, mint kocsiszines. Kocsisok vagytok öcsém kocsisziftben. Ostobaság! Theatrum és actor — punctum." Aztán elmondá, hogy a régi időben a szinészek nemes emberek voltak, iskolát végzett individuumok, derék hazafiak, most pedig kicsapott diákok, borbélylegények, borhely urficskák — punctum. Ezek voltak az öreg ur élményei, mig az „Erdélyi Hiradó" kiadó hivatalába ért. Ide pedig nem ebédre jött, hanem hogy haza vigye hirlapját grófi pártfogójának, kinél rendesen ebédelni szokott. E szolgálattal akarta lefizetni kosztját. Ha a koszt jó volt, e szolgálat sem volt könnyű. Az öreg urnak sokáig kellett ott várni, sokáig zsembelni a szedőkre, nyomtatókra, irókra, szerkesztőre, kiadóra, az egész világra. Midőn ezt megunta, komor hallgatásba merült s nagy későre átvévén a lapot, köszönés nélkül távozott. Ez nagy dolog volt, a szüntelen vihogó nyomdainas is tudhatta, hogy ez nem tréfa, az öreg ur haragszik. A grófi palotában is haragulnia kellett az öreg urnak, mert pártfogója csak délben tizenkét órakor szokott felkelni s este, néha éjjel ebédelni. Az öreg úr kétszer is elmondta a komornyiknak, hogy ő igen becsüli ö nagyságát, kétségkívül a legderekabb ember egész Erdélyországban , de az igen nagy hibája, hogy illy későre ebédel, "isten úgyse ö csaknem meghal már éhen. Ugyan legyen olly jó a komornyik, menjen be gróf ő nagyságához, siettesse ő nagyságát, vagy ami még jobb lesz, taszítsa t íbb az óramutatót. A bizony jó lesz, ugyan tegye meg barát-SP-ól! Az öreg úr sehogy sem tudott várni. Szóba állott a titkárral s megkérte, hogy parancsoljon neki egy falat kenyeret s egy pohár szilvóriumot erősítőül, mert bizony elgyöngül az ember a hosszas várakozásban. Néha, de ez már ritkábban történt s nagy titokban, a szakácshoz is lerándult s megvizsgálta : vájjon megsült-e a pecsenye, nem égett-e meg a tészta, egészséges-e