Vasárnapi Ujság – 1854
1854-06-25 / 17. szám - Közhasznu beszélgetések. Molnár István 144. oldal / Ipar-; müvészet-; gazdászat-; természettudomány
144 tanitó a gyermeknél megkezd, azt tovább vinni a lelkész föladata leend, kinek tanácsai s példaadása egészen más hatásúak lesznek arra nézve, ki ez irányban oktatásokat fogadni már az iskolában megkezdett, mint arra, kinek fogékonysága annak idejében föl nem keltetett, s ki ép ezért konok mozdulatlansággal, ha nem gúnymosollyal hall e tárgyban minden tanácsot, főleg ha az olly embertől jő, ki nem űzi saját kezeivel a föld művelését. A továbbképzés tisztét azonban, a lelkészek csak azon föltét alatt lesznek képesek sükerrel eszközölni, ha iskolai pályájuk alatt, rövid bár, de alapos gazdászati oktatást nyernek, mi által szerzett képességüket aztán, úgy a saját kis gazdaságaikban eszközlendő gyakorlat, mint az irodalomnak is segélyével folyvást tökéletesítik. Véleményem hát az, hogy az iskolatanutókat képző intézetekben a gyakorlati útmutatásokkal összekötött gazdászattanításnak rendes foglalkozássá kell lenni, s hogy miután a leendő lelkészeknek az egész középtanodát megfutni kell, s miután abban annyi ismeret nyujtatik nekik a természetieket illetőleg, mennyinek alapján minden nehézség nélkül sajátíthatják a gazdászat alapismereteit : nekik e sajátításra a képezdékben alkalmat is kell nyújtani. Hazánk protestáns népessége iskoláit egyenesen önerejéből tartja fen, s e fentartás az ujabb időben tetemes pénzáldozatot igényel tőle; mi lenne méltányosabb mint az, hogy az ezen áldozatok segélyével szervezendő intézetek a tanítás azon ágára is kiterjeszkedjenek, mellyrei kiterjeszkedés folytán a népnek iskoláira fordított garasai, mint forintok térülhetnének meg. Főleg a protestánsok azok, kik okkal panaszkodhatnak, nemcsak iskola tanítóik, de lelkészeiknek is csekély díjaztatása miatt. Gondoskodjanak, hogy azok a használatukra szánt földeknek gyümölcsöztetéséhez értsenek, s fizetésüket áldozat nélkül tetemesen emelendik. Vagy nem látjuk-e, hogy egy lelkész, kinek hogy úgy mondjam gazdászati ösztöne van, ép azon állomáson jólétben van, mellyen egy másik nemcsak szükség de nyomorral küzdött. Az irodalomban mind sűrűbben jelennek meg dolgozatok, mellyek a nép gazdálkodási ismeretkörének tágitására irányzottak; gondoskodjunk, hogy ezekhez jó akaratú s értelmes magyarázók se hiányozzanak, kikre, csak higyjük el, mindig szükség leend, bár mi népszerű nyelven írjunk is. Mit még nem tudunk, az mindig nehéz. Egyáltalában könnyen írni annjdt, mint közönségesen tudott dolgokat változtatgatni, mert csak ez esetben lehet iratunk nemcsak az előadást, de a tartalmat is illetőleg könnyű. Innen van, hogy több az ujabb időben megjelent népkönyvek füzeteibe szánt s azokban világot is látott dolgozatok írói, a tulajdonképeni oktatást egyre kikerülték, szinte félve olly dolgokat irni, mikről érzik, hogy olvasóiknak újak, tehát nehezek leendnek. Azonban ha tanítani akarunk, ezt el nem kerülhetjük; de ép ezért óhajtanunk kell, vajha találjanak jó akaratban s természeti képességben ép erejű, de a felfogásban már csak gyakorlatlanságuk miatt is gyengébb olvasóik, buzgó és ügyes magyarázókra lelkészeikben, így, csak így fog sükerre vezetni a nép nagy tömege értelmi tőkéjének öregbítésére fáradozó lelkes íróinknak nemes igyekezete. Tudom hogy sokan lesznek, kik a fentebbiek átolvasása után gúnymosolyra fakadva így szólanak: „Tehát pap- s tanítóképző intézeteinket tegyük gazdászati iskolákká, s ezzel önbölcseségük élvezetének gyönyörérzetében leteszik e sorokat, hogy soha többé rájok ne gondoljanak; de más részről hiszem, hogy lesznek sokan, kik a mondottak igazságát érezni, s az ajánlott intézkedéseknek tán épen önmagukra nézve szükséges voltát is belátni fogják. S épen mivel illyeket a „Vasárnapi Újság" olvasói közt legnagyobb számban véltem találhatni, azért akartam e gondolataimat és ennek hasábjain fejteni ki, mert hisz a gondolat csak úgy megy át tettbe, ha fogékonysággal találkozik. Közhasznus beszélgetések, 1. — Tiszteletes uram! — Mi jót akar mondani, Gábor gazda? — A feleségem mindig fikczióz velem, hogy hiába jártam keresztül két diákiskolát. — Én azt mind meghiszem, de valami okának csak kell lenni. — Az egész csak annyi, hogy nem tudom neki megmagyarázni , miből lesz a harmat. — Csekélység. Kivánja kegyelmed, hogy megtanítsam reá ? . . . — Már csak azért is, hogy azt az asszonyt elnémitsam. — Hallja tehát Gábor gazda. De mégis mig elkezdenem, egy kérdést teszek föl kigyelmednek. Látott-e már télen harmatot ? — Nem lesz én tiszteletes uram, csak nyáron. — Akkor is csak midőn előtte való nap meleg volt — nemde ? — Igenis szolgálatjára. — Ne lássa kigyelmed : a nap hosszas sütésére megmelegszik a föld, s mivel a földben lévő nedvességet a melegség, elpárologtatja — sok vízpárának kell a levegőbe felszállni. Délután négy öt órakor már kezd hűlni a föld, s igy az ezt érintő levegőrészek is. Tehát ezek nem tudván minden páráikat tovább megtartani, azoknak egy részét csepegős vizzé válni engedik. Itt a harmat. — Ejnye, ejnye! No asszony! próbálj még csak velem börtönködni! — Igen ám, Gábor gazda! de hátha most meg felesége a dér-, köd-, felhő-, eső- és hóról találna kérdezősködni, vajjon megmagyarázná-e neki miből származnak ezek? . . . — Már azt tudom, hogy ezek is vannak, miből lesznek azonban, azt csak a jó Isten tudja. — De bizon mi is tudjuk. Az a jó Isten azért adott az embernek észt, hogy a természet törvényeit kitanulja. A természettudósok ezt már régen kifejtették, azért ha ideje van figyelmednek végighallgatni — amint tőlök tanultam, én is elmondom. — Köszönettel veszem. — Egész éjszakán keresztül folyvást hűl a levegő, és aztán gyakran megesik, kivált mikor az éjszakák hosszabbak, hogy ennek melege arra a fokra száll, mellyen a viz megfagy. Megfagy tehát az a képződött harmat, miről elébb beszéltem s lesz belőle dér. Érti-e figyelmetek ? — A „miatyánkat" se jobban, tiszteletes uram! — Menjünk hát tovább. Tapasztalta-e figyelmed, hogy a víz télen melegebb, mint a levegő. — Igen is tapasztaltam, és ugy is van. — A víz tehát a mint kisebb vagy nagyobb mértékben meleg, ahhoz képest párolog, — még pedig annyit, mennyit a fölötte lévő hideg levegő magába venni nem képes. Ilyenkor tehát ezen páráknak egy része csepegős vizzé változik, azaz : igen kicsiny vizbuborékok származnak belőle, a mellyeknek csak borítékuk viz, belsejük pedig párás levegő. Már e vizbuborékok láthatók s ez az úgynevezett : köd. — Bizony bizony prófétává tesz lelkiatyám! — Ne féljen Gábor gazda,ő nem tesz senkit tudományos emberré! — ollyasmiről beszélek, mit még egy falusi iskolában is kellene tanulni, ha hogy a tanitói szent nevet, sok helyen tanulatlan fő nem hordozná. Figyeljen csak tovább. — Ha az a levegő, mellyre a vizpárák jutottak, a párolgó viznél nem hidegebb , akkor magasra hágnak. Odafent a levegőben hidegebb van mint alant, s igy ott már ezen páráknak ködféle buborékká kell változniok. Ezeket nevezzük mi felhőknek, mik a ködtől csak helyekre nézve különböznek. — Bárcsak ezelőtt negyven évvel hallottam volna! — Nem baj, ha most hallja is kigyelmed; — tudja-e hogy a vén pap is holtig tanul; tudni valamit soha sem késő. — Ha jól emlékszem a mondottakra, most az eső következnék; miből származik az hát? . . . — Ha a felhőbuborékok mind inkább hűlnek , utóbb vizcseppekké válnak, mellyek — mivel azokat a levegő tovább el nem birja — leesnek. — Ez az eső? ni, ni! — Várjon csak kigyelmed, még jő hozzá valami. Azok a leeső kis cseppek ujjokban lefelé mindig melegebb s igy páradusabb tájakra érvén ezeket meghűtik, következéskép folyvást uj meg uj pára rakodik rájok csepegős alakban, más szóval a cseppek folyvást nagyobbodnak. A honnét nyáron, mikor a felhők magasabban állnak, a cseppek nagyobbak, mint az esztendő egyéb részeiben. Ez az eső. Ha a felhőbuborékok fenn a magasban fagynak meg s alább is ollyan hideg van, melly azon leeső megfagyott buborékokat felolvasztani nem képes, származik a hó. — Hogy kérdésemmel ne vétsek, édes tiszteletes uram, hát nyáron azokból a fehéres felhőkből miért nem esik hó ? . .. aztán meg arról a jégesőről is szeretnék tudni valamit. — Jó észrevétel Gábor gazda. Hát abból a felhőkből, mikről figyelmed beszél, nyáron is leesnek a megfagyott buborékok, de mivel utaikban igen meleg levegőre érnek — elolvadnak, s azért nem tapasztalunk nyáron havat. Ami pedig a jégesőt illeti : sokszor nyáron is megesik, hogy az igen magasan levő s így igen hideg hópelyheket, nem képes az alantabbi levegő megolvasztani, csupán felszinöket. E felső szinre azután ut meg uj pára fagy — olly formán, mint mikor az ember a befagyott folyó vékony jegét reá öntött vizzel vastagitja. Ez a jégeső, melly nyáron rendesen azért nagyobb szemű, mivel magasról esvén le — a hosszabb uton több pára fagy reá, mint az esztendő egyéb szakaszaiban, mellyekben a hófellegek alantabb állván, belőlök csak kisebb szemű jég, az ugy-