Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-13 / 24. szám - Hová vezet a részegeskedés 202. oldal / Elbeszélesek
202 Sumlát egész hegylánczolat keríti be. E hegyek csekély magasságúak ugyan, de függőlegesen emelkednek a város fölé s igen szép kilátást nyujtnak. Első pillanatra azt hinné az ember, hogy Sumla megvédhetlen hely, miután a körülötte levő hegyek teljesen uralkodnak felette s roppant őrségre volna szükség csupán ezen védvonalak betöltésére is. Azonban épen ellenkezőleg áll a dolog s épen e magasságokban fekszik legnagyobb ereje, a mint ezt a régibb háborúkban az oroszoknak itt szenvedett nagy veszteségeik eléggé bizonyítják. E hegyek tudnillik mindenütt sürü bokrozattal, hajdani erdők maradványaival vannak benőve. A bokrok embernyi magasságúak s olly sülnek,hogy a köztök levő gyalog ösvényeken is bajos keresztül hatolni, a lovasság és tüzérségnek az átnyomulás pedig épen lehetetlen. Azonkivül e hegyek jól védhető sánczot képeznek minden támadás ellenében, miután igen bajos volna rajtok nagyobb seregeket öszpontositani s ha a rajtok keresztül vivő két ut ügyesen védetik, egyes ellenséges csapatok előnyomulása még nehezebbé válik. E természeti előnyök, mellyeket a Fidieh Tabiasszi erős várdsa még nevel, mindenkor sok gondot okoztak az orosz seregnek, mert meg valának győződve, hogy mig Sumla a törökök kezében van, addig a Balkány hegység tövéből a Konstantinápolyba való előnyomulás, a lehetetlenségek közé tartozik. S azért jól tudta Omer basa, hol erősitse meg magát. Hova vezet a részegeskedes ? Beszély. (Folytatás.) BEI. Demeter napja eljött s vele a templomfelszentelés ünnepje, s ezzel a számtalan sógor-, koma-, húg-, bátya-, néne-vendégek s a verekedés nagy napja. Hány család lesz illy napokon árvává, felszámitani bajos volna, elég az, hogy a palócz minden bántódásáért egész éven át e napon vesz elégtételt, az erősb a gyengébbet addig ingerli, mig verekedésre men , s akkor legtöbbször véres főkkel hagyják el, vagy fekszik meg a csatatért. Így telnek meg a börtönök évenként, mert ritkaság, hogy lopás, vagy más bűn vigye a palóczát börtönbe mint a bor, e megrontója a családi boldogságnak. Most is ugy üdvözlik egymást az ellenségek elvágtatva egymás mellett: — Elbucsuztál-e nődtől, megcsókoltad-e gyermekedet? — Hoztál-e szemfedőt? — Ki fog megsiratni? Borzasztó még hallani is! Alig végződik az isteni tisztelet és megtelik a korcsma, meg minden hely, hol inni és verekedni lehet. Veronáknak is vendégek érkezett. A kislány dolgot ad az ostoros gyereknek, hogy maga mehessen borért, ugy dobog szive a kis kék pruszlik alatt, hogy majd kiugrik. De mint homályosodik el a szép szem a mint a kis ablakon benéz s látja, bár ne látná, ha nem halna meg, — mint ül Pistája ölében a szép csaplárosné és mint ölelgeti őt Pista, nem tudni a bor, vagy a szép menyecske ölelési mámorában. Azt sem tudja a szegény Veron mivel töltötték meg kancsóját, ő azt hiszi, legalább is a világ szenvedéseit mérték belé, s azt mind ő viszi gyenge vállain.— Haza tántorgott, ott sírt, ott búsult, még csak nem is volt a ki vigasztalja. Andris szólt néha hozzá, de annak a vigasztalása is csak fájt neki, mert az is olly nyomorú volt, talán, hogy őt nem szereti ugy senki. — Igy tölt el nagyobb része az ünnepnek s már már búcsúzandó volt a nap, ragyogón csókolá már a keskeny erdőt, mellybe szállani látszott kipihenendő fáradalmait, midőn Veront elfásultságából, éktelen lárma veré fel. Mintha lelkéből szakadt volna minden hang, megrázkódott s iszonyú sikert hallatva, rohant az ajtónak s ki a lárma felé, de gyorsabban mint gondolat termett utána Andris, s midőn elfogá a rohanót a liliom termet áthajolt a vaskézen, Veron eszméletlenül hullott Andris nyakába. Ki volt boldogabb mint Andris, ajkai nem mondák ki ugyan a szót, de szemei felragyogtak mint a világ legszebb gyémántja, s e tekintet ezt látszott kifejezni: most már meghalhatok, mert boldog voltam. Veron látta, mit látni nem kellett volna, a dühöngő állatias arczokat, az emelt fényes baltát, a véres bezúzott főket. S e pokoli tömeg között szemei Pistán akadtak meg, ki mint neki vadult vadkan vágott jobbra balra. A bor gőze fejébe szöktette a vért, s illyenkor nem sok kell, hogy a legkisebb bántás, vagy bántottnak vett szó, vita s később vérengzés tárgya legyen. Veron ez irtózatos kép és félelem miatt eszméletlenné lett, s utána hetekig feküdt forró lázban. Midőn végre magához tért, lassankint tudtára adták neki is a történteket. Pista miatta szivódott össze egyik régi ismerősével, s ebből fejlődött ki a gyászos verekedés, mellybeni részvétéért a törvény Pistát egy egész évi fogságra ítélte. A szerető sziv leghamarabb megbocsát, annyival inkább ha a tény végezte követtetett el, s Veron boldog reménynyel nézett azon nap elé, melly a megjavult és magába tért Pistát neki újra vissza adja. IV. Erős lélek az, melly egyszer a kárhozat kapuján belépve, onnan vissza birjon térni. Az év, melly Pistát foglyul számitá, lepergett, mint a vén anyó kezében az olvasó szemek, s ki mondaná meg, mellyik szemen imádkozék, mellyen vétkezett, és ki tárja fel a jövendőt? Miként fog ez új év végződni? Senki sem várá azt nyughatatlanabbul mint a kis Veron, s bár arczának rózsái meghalványodának, mégis mint hajnal biborfénye bortá az arczot a meleg vér, midőn meghallá Pista kiszabadulását. Környezete sajnálá e korán hervadó virágot, senki sem jósolt, senki sem fenyegetett, feszült várakozásban volt, mint vihar kitörése előtt, minden. S ez olly jól esett szegény leánynak, olly csevegővé vált mint tavasz madara, ha az első meleg sugárt érzi, az első zöldet látja. Ugy várta a szombat este mit hoz. Mindennap megkérdéz, háznál, micsoda nap van ma? Mikor végre felviradt a várva várt szombat, még a perczeket is számitó naplementig. De ez is eljött, s akkor ugy kezde remegni! Szerette volna, ha messze messze volna még a találkozás. Bántotta a gondolat, hogy szóljon, hogy nézzen ő arra, ki rab volt egy évig, ki meg van bélyegezve. — késő! — A kis ablak tábláján halk koczogás s Pista arczát a sötétben is felismeré. — A szerelem legforróbb lángjával borult nyakába a bűnösnek, s megbocsátott neki a nagy sok szenvedésért. Mult, jelen egy perezczé olvadt, de szemrehányást egyik sem tett, hisz annyi szenvedés után végre egymás keblén nyugodtak! Hétre hét mult, s a szép ígéretek, miket Pista a viszontlátás első estéjén tett, mint a hab, elfolyának; lelkét megvontá a sokszori mámor és rósz pajtásság, mik ellen hasztalan védő szegény Veron. Alig mult el egy pár hét, a szomszéd faluban ismét egyházünnep volt. Ros szellemei, az álnok Peti és a pénzt imádó zsidónő, elcsalák az illy mulatságokat megizló Pistát is. Veron csak sirt és sirt, mig anyja fenyegetődzött; de Pista fogva volt már, elhatárza elmenni. Még az utolsó estén megkísérte a szegény leány lebeszélni kedvesét, ezért ki is kisérte egészen az Utczára, s még ott is rimánkodott neki. — Ne menjen ked, mert tudja meg, hogy nem hiába hívják kedet oda, Peti meg akar verni egy legényt, akit aztán kedre hárít, aztán betette ked a templom ajtaját előttünk, mert anyám asszony sohasem ad ollyan kószálónak vagy verekedőnek. — Verjen is meg az ég minden szentje, ha engem nem szeretsz , és skorpiót vigyenek a te herészedbe * a ki mindennap megmarja a te szivedet, s ollyan búbánattal kössék be a fejedet, mint a Mátra erdeje. Veron megiszonyodott ez átoktól és sirva mondá : — Mért átkoz illy szörnyen ? Azért-e hogy kérem, hagyja el és térjen le a bün és gyilkosság útjáról. Hát ollyan lett már a köd szive mint a kőszikla, melly semmi kérésre nem hajt? *) A mennyasszony után vitetni szokott ajándék.